Part 7

S hogy ezek után ismét felfogjuk elkezdett beszélyünk fonalát, el kell mondanunk, miképen Hektor a fentemlitett temetési felszólitás által kissé elkedvetlenedett ugyan, mert hálókabátbőségü kedélye mindig fellázadt arra gondolatra, hogy sem az ázsiai, sem az európai kényelemmel semmiképen meg nem egyeztethető szűk magyar nadrágba és topánba kell szorulni; mindazáltal a halál gondolata erősebb minden más gondolatnál. Elképzelé magának az érző szivű Hektor, mily jól esnék majd neki is, ha majdan lelke elhagyott sátorát harczias hangzásu kardcsörtetések között kisérendnék csendes nyughelyére. S ezt azért képzelte igy magának, mert a jámbor azon mindennapi teremtések közé tartozott, kik hajlandók elhinni, hogy nem halhatatlanok, s tudják, hogy lakjanak bár a kilenczedik emelet magasságában, vagy a torony harangjainak szomszédságában, végtére mégis csak kénytelenek kiköltözni a magas szállásból s amolyan elhagyott földi lebujban bérelni „kvártélyt.“ De azért minden ilyes kedélyessége mellett sem szeretett volna még felpénzt adni ezen lebujra.

Teljesité tehát a felszólitó halottrokon kérését s a kitüzött nap délutánján magára ölté ama teveszőrzsinóros és gombos ruhadarabot, melyet Magyarország fiai rendesen akkor szoktak felölteni, midőn törvényeket hoznak és bontanak, midőn magasbak előtt bókolnak s midőn temetnek (egy szóval: midőn valakit vagy valamit temetnek.) Magára illeszté az attilát; berázódott a magyar nadrág feszességébe; kiálló bokacsontjait fekete topánrojtok verdesék; oldalán pakfong kardja handabandázott, jobb válláról lefutó bojtos zsinóron lógván le, mint azt az ujabb s a gyomor szabad emészthetését illő tekintetbe vevő divat kivánja; szokatlanul lesimitott s itt-ott felsütött fejére mindezek koronájául feltevé a kölcsön vett kócsagtollas kucsmát; s ezen felpánczélozott állapotban megindult a temetési tisztelgés helyére.

Hasonló rendeltetésü és állapotu 11 társát már ott találta, kirivólag érzéketlen arczokkal csörtetve kardjaikat a többi érzéketlenek s azon vigasztaló sereg között, mely a fölötte érzékeny csapás alatt görnyedő rokonok fájdalmát betanult phrasisaival igyekvék csititani. Pedig oly sebet kapának a rokonok, melyet az időn kivül semmi sem képes megvigasztalni.

Sirás, zokogás és vigasztaló szavak hangzottak mindenfelől a sötét, búskomor szobában, mi oly regényes fajdalmat lehelt Hektor szivére, hogy, minden vasgyuró pánczélozottsága daczára is, közel vala szintén a sirásra-fakadáshoz, mit ő átalában sohasem szégyenelt, mert ugy okoskodott, miszerint az Isten nem csupán azért teremtett a férfi szemébe is könyeket, hogy legyen egy kis nedv, mely tobákolás és tüsszentés alkalmával előjőjön.

Igen jól esett tehát Hektornak, midőn a 12 gyászvitézt, köztök őt is, csakhamar a mellékszobába szólitá egy nő. E szobában négy-öt ismeretlen csinos leányt találtak, s egy asztalon fátyolokat, bokrétákat, viasz fáklyákat, keztyüket stb., mikkel ők valának halottkisérőkhöz illőleg fölpiperézendők. Párosan kiállottak tehát a vitézek a szoba azon helyére, hol szék, ágy és asztal nem gátolák őket, s a leányok elkezdék munkáikat: bokrétákat kötének, kinek jobb, kinek bal karára, s széles fehér fátyolszalagot tüzének vállaikra, mely mellök- s hátukon keresztbe bokáikig futott le. Csendes és egyhangu volt minden, nem váltatott egy kis mosoly sem; komorak és némák valának a gyászba öltözött kötözgető hölgyek, mintha a mesés világ életfonalt sodró és metsző Párkáit látták volna hivatalos foglalkozásukban a kardosok.

S e komor alakok közé egyszerre egy nem egészen gyászba öltözött gyönyörü hölgy lépe be. A többi hölgyek kissé zavarodva s csodálkozva tekintének feléje, mintha kérdezni akarták volna, hogy mit keres itt? Zavarukból azonban csakhamar kisegité őket a bájos ismeretlen.

„Meg fogják önök engedni – szóla, a leányokhoz fordulva – hogy segédjök lehessek önöknek ez utolsó szolgálatnál, melylyel némileg én is tartozom a szegény Vilma emlékének, kivel semmi közelebb viszonyban nem voltam ugyan, de kinek kora halálát én is szivemből sajnálom.“ S ezzel, a többiek helybenhagyását sem várva, elragadó bájjal a fátyolok és virágok után nyult.

Az elhunyt leány barátnői csakhamar kitalálák a dolog kulcsát, s elsuttogák egymás között, hogy e hölgynek azon személynek kell lennie, ki ugyan azon ház első emeletében lakik, melynek jelenleg ők vannak második emeletében, s kinek ismeretségével – habár csak futólagos volt is az – életében gyakran dicsekvék előttök kimult barátnőjök.

Hektorunk nem tudta, mi baja lett egyszerre. Ugy tetszett neki, mintha e hölgyet az álmok vagy a való országában már látta volna valahol. Sohajok, sovárgás, epedés és rejtett vágyak előrohanó egész serege lepte meg egyszerre keble csatapiaczát. E váratlan tünemény, e szivből fakadó hárfahangok egészen kirántották sodrából: szorosabban szoritá markába kardja markolatát, mintha önmaga és mások ellen akarta volna magát védelmi állapotba helyezni.

Azonban a mint a szép ismeretlent a bokréták után nyulni és félénk szeméremmel a kardos leventék felé pillantani látá, az irnok rögtön föleszmélt, a hölgy felé csörtetett s hideglázi reszketés- és remegéssel mondá:

„Ha szerencsém lehetne, szép nagysád“… Láttatok-e ily tolakodó ficzkót valaha? A hölgy helybenhagyólag inte.

„Karját kérem,“ zengé a hölgy. Az irnok oda nyujtá azon kart, melynek műveit talán még századok mulva is dús példányokban fogja előmutathatni a városi levéltár. Hogy is nyujthatott volna mást, mint jobbját?

A hölgy már reá vala kötendő a bokrétát, a midőn Hektor háta mögött álló társa, Gulden Gábor, egy elhizott, szörnyü prózai irnok, ki a pesti Kundschaftsblatt-on kivül soha semmit sem szokott olvasni, de ki a szellemi felsőbbségü Hektort vakon tisztelé és szereté, s kivel Hektor, előleges megegyezésök szerint, most egy sorban vala kisérendő a koporsót, már kiczifrázott jobb karral közéjök tolakodik s elkiáltja magát:

„Ne azt, Hekti! – a bal kezedet add oda!“

„Igazad van, Gábor,“ szóla a lehetőségig elpirulva Hektor, kinek ez alkalmatlan figyelmeztetés kissé zokon esett. „Szerencsétlen utasitásadó!“ mormolá fogai között, s azután kardja végénél is hegyesebben végig pillantá a boldogtalant, kinek morális becse e pillanat óta iszonyuan alásülyedt Hektor szemei előtt, s mindezek után guny- és elragadtatással vegyült képzelhetetlen mosolyra vonult arczczal a hölgynek nyujtá a jogszerü bal kart. Pedig senki nem fogja neki, ugy hiszem, rosz néven venni, hogy ő jobbját nyujtá előre, mert, oh, mennyi roppant sok gondolat fekszik e parányi gondolatban: jobbomat nyujtám egy szép leánynak.

És az ő bal keze reszketett az átkötési műtét alatt, s midőn a piroskörmü finom ujjak attilája posztóját érinték, akkoron Gács posztógyára is boldognak érezhette volna magát, annál inkább Hektor, ki a gácsi posztó alatt érzékeny szivet hordozott.

A bokrétakötés után következett a fehér fátyolszalag vállratűzése.

„Kérem önt, hajoljon meg kissé,“ csendült meg ismét a bájos hölgy szép hangja, s e hangra lehetlen volt, hogy Hektor azonnal szives-örömest el ne engedjen tulságos hosszuságából annyit, hogy arcza a hölgy arczával egyforma magasságban legyen a tenger szinétől, s hogy az kényelmesen működhessék vállán.

És Hektor oly közel vala a hölgy arczához, köztük csak oly csekély ür létezett, minőt egy jó hosszu csók tökéletesen betöltött volna. Maga előtt látá összegét mindannak, minek látásánál a férfivilág azt szokta mondani, hogy – – Vagy nem! nem szokott semmit sem mondani, hanem vagy tovább ballag, ha épen utban van, vagy haza megy, otthon pamlagára vagy ágyára dül s bodor szivarfüst hullámzásu körben titkos-édes gondolatok gerjedelmek, bölcsőjében ringatva képzelődését, dáriusi kincsesláda fölött is kénytelen megvallani maga és a világ előtt, hogy még valamit szeretne birni, hogy még valami igen nagynak hijával van, a mikor azután könnyen Vörösmarty ezen versével hagyja el álomképeit:

„Vaj, kinek virit e mennyből szállt tavasz? Istenem, be boldog, boldog ember az!“

Hektor szemlátomást zavarodott. Hogy megfoghassuk kritikus helyzetét, megkisértem elmondani, mi volt mindaz, a mit ő maga körül látott és hallott s a mit ennélfogva magán belül éreznie kellett.

Meghajolva állott – mint mondám – a hölgy előtt: érzé egy közönségesen szájnak nevezett rózsabimbó balzsamillatát, s szeretett volna csupa orrból állani; a vállához közel tarlóskodó bal szakála érzé a bársony kacsók üdvmámorba szenderitő érintését, s a szakál mindenik szála egy-egy villámfogóvá változott, melyen idegrázkódtató dörgéssel rohant le a mennykő szivébe; látott tündöklő selyem fürtöket, melyeknek sötét tündéréjéhez hasonlót sem Olaszországban, sem a földsarkok hat hónapig tartó éjszakájában sem látsz, s mely fekete éjszakába Hektor savó szemei két tátott száju holdvilágként bámultanak bele; látott ezen sötét éj sátorában két mosolygó csillagpárt ragyogni, szende fényűt, az igaz, de nem oly hideg, érzéketlen sugarakkal, mint a milyeneket az ég közönséges csillagainál látunk, hanem forrókkal, mik alatt Hektor lelke, hámor alatt izzó vasként, szikrákat hányt; látott fogsort, melynél épebbet és ragyogóbb fehérségűt soha még egy czigánysátor nem látott, s melynek mindenik darabjából egy-egy alabastrom szobrocskát lehetett volna faragni; látta a pihegő márvány keblet, s melle szorulni kezdett, lélekzete visszafojtódott; hallá a hölgy szavát, csengő hangjait, s torkának ezüst harangja imádkozásra hivá keble szent lakóit: a csendes és ünnepies érzelmeket; látta az öszhangzó termetet, és a sentimentalis Hektor meg nem foghatá irnoki egyszerüségében, hogy kikből állhat tehát az ég angyalserege, ha még a tökély e non-plus-ultrája sem ragadtatik fel közéjök? látta végre az előtte lebegő alak pehely lágyságu puha mozdulatait, és ereiben a vér tajtékzó habot vetett.

Nem adnám sokért, hogy mindezt csak igy is elmondhattam; azonban mi ez mindahhoz képest, mit el kellene mondanom, ha Hektor felfogását és érzelmeit hiven akarnám visszatükrözni! Mi örömest szeretett volna a sokból, mit érezett, legalább valamit tudtára adni fölfedezett ideáljának. Nem adta volna egy hónapi jövedelmeért, ha a hölgy kötözgetés közben véletlenül megszurta volna a gombostűvel, hadd mondhatta volna el a bizonyosan bocsánatkérésre fakadónak, hogy: nem tesz semmit, s hogy neki még a sebek is jól esnek, melyeket ily kezek ejtenek rajta. De ő, fájdalom! nem szuratott meg.

Elvégre a hölgy bevégzé rajta a temetési toilettet, s ámbár az egész műtétben nem látszott birni sok gyakorlottsággal, szinte maga is örült mégis művének, midőn Hektort bevégezve bocsájtá ki ujjai közül, s azonnal más attilához szökkent, ott folytatandó munkálatát. Hektor szerette volna lerántani magáról a cziczomát, s ujra a gyöngéd kacsók alá kerülni. Alig birt egy pár köszönő szót kibókolni, mert ő jobban szerette volna azt még meg nem köszönni.

Egy zugban állott némán, égő arczczal, nem törődve semmivel, csak önző szenvedélyével; pillanata éhes farkasként furódott a semmiségbe, s fülein is sohajokba öltözött vágyak törtek keresztül, mik mind e hangokban öszpontosultak: „Oh, Ida, Ida!“ – Hektor nem tudá ugyan a hölgy nevét, azonban neki az volt sajátságos rendszere, hogy minden szép leányt Idának szeretett nevezni. S tulajdonképen van is valami a dologban. Mert, mit tesz ezen szó: Ida egyebet, mint ivoda, azaz: olyan hely, melynek környékén kéjt és gyönyört iszik az ember. Felsohajta tehát: „Ida, oh Ida!“

Hozzájárult mindehhez a melancholikus csend, az egyhangu suttogások, a meg-megszakadt szótagok inkább, mint beszédek, a szomszéd halotti szobából átható zokogások, a koporsófedél éleshangu leszegeztetése, s a vigasztalás tompa szavai, s mindezt hallva, lehetlen volt, miszerint az irnok fogékony kedélyét a legelszántabb resignatio s a legbuskomolyabb érzelgéssel párosult szenvedély ne szállja meg.

Ezalatt valamennyi gyászvitéz fel lőn szerszámozva. Hektort illetőleg, még mindig az emlitett szobazug volt „bánatai s reményei tanyája“, a mint a nem annyira ugy nevezett, mint inkább ugy sohajtott Ida még egyszer feléje lépe, egy futólagos pillanattal átnézendő, rendben van-e minden, s nincs-e valami igazitani való rajta? Megjött pedig fent elsorolt kellemeinek teljes és hiány nélküli seregével.

Hektor nem birt tovább indulatával. Szive csordultig tele volt, s hogy romboló árvizével el ne öntse keble buzaföldét, meg kelle nyitnia torka zsilipjét. Szemeinek holdvilága tulvilági kéjben fürdött, s eloszlatván annak szempilla-udvarát, megereszté annak minden kitelhető fényét s egy erejétől kitelhető lépéssel a leány elé lépett, bal lábát előre, jobb lábát balra feszitve. Megragadá a villany-érintésű kacsót, szenvedélye Memnon-szobra megzendült és a cancellista elolvadt fagylaltként a csésze határin átömlő lelkesedéssel két szót flótáza ki fuvola és más fuvó szer nélkül, oly két szót, mely becsületes instructiókkal ellátva, annak idejében egy egész érzelemvármegyét vala képviselendő a kellem- és bájnak előtte álló, őtet el- és általa megragadott országgyülésén. E két szó pedig nem vala sem több sem kevesebb mint:

„Örökre tied!“

Tudta is ő, mit csinál! s mondjátok meg ti, kik még a természet rendes utján jártok, vagy kiknek száját a forró kása még nem égette meg, tehetett-e Hektor egyebet?

A hölgy megállott a bámulat miatt, rá süté Hektorra szemeinek sötét golyóit, s mintha szólani akart volna valamit – – Azután az irnok által marokra fogott kacsóját igyekvék kiszabaditani; de sehogy sem boldogulhatott, mert Hektor megragadá azt, mint vizbefuló a szalmaszárat, és érzelmeinek kurta dereku, de vastag képviselőit némi variatiókkal ujra előtolá, igy fuvolázván:

„Tied örökre!“

Mind ez illő csendben ment végre a sötétes szoba sötét zugában, a többiektől alig észrevéve.

E pillanatban Gábor, a már fentebb méltó nehezteléssel emlitett kardos irnoktársa, hátulról megragadá Hektor karját.

„Jöszte már no, induljunk,“ szólitá Gábor.

Hektor e szavakra rögtön felriadt, mintha legalább is gyujtogatáson kapatott volna, s e perczben kisikamlának körmei közül a finom ujjak: a szép Ida eliramlott, oda hagyva az irnokot, mint Sz. Pál az oláhokat. És Hektor Gábor felé fordult, és most azon fájdalmat és keserüséget, mely arczára kiült, látni kellett volna, én leirni nem birom.

„De hát ki vagy te, boldogtalan fiatal ember – szóla torkának leggordonabb hangján – ki mindenütt üres koppantóként tolakodol boldogságom gyertyája eloltásához?“ S kardja megzörrent hüvelyében, de csak ugy véletlenül.

„Mit beszélsz, Hektikám?“ kérdezé Gábor, ki nem látszott érteni a dolgot, s árva lelkemre mondhatom, hogy szegény az egésznél oly ártatlan volt, mint a ma született gyermek.

Hektor nem felelt, hanem egyre lövelé a jámbor Gáborra a szánakozó és megvető néma pillanatokat, s talán a végtelenig lövelte volna, ha csakhamar észre nem veszi, hogy talán mégis helyén volt Gábor felszólitása, mert már majdnem egyedül maradtak a szobában, a többiek mind lecsörömpölvén az udvarra, égő fáklyáikkal körülállandók az ott felállitott gyászravatalt.

Gábor a Hektor számára praedestinált viasz szövétneket ennek tenyerébe szoritá s vezérlete alatt meginditá őt is a többi elindultak után. A mint a szoba ajtajához ért, önkénytelenül – mintegy álmában – még egyszer visszaforditá ábrázatát a boldog zugra, hol észrevétlen táplálá lángjait, de testi szemei nem láthatának semmit, lelki szemei azonban igen sokat pillantának meg ottan.

„– – – Elmerült a rónatáj, De a messze távozónak Szíve vérzik, szíve fáj.“

A ház lépcsőire lépve, karon fogá az általa megsértett Gábor barátját, reá dült, és szeliden kérdezé:

„Meg tudsz-e bocsátani, Gábriel? – – Oh, ha tudnád, mily kimondhatatlan boldog vagyok én!“

„Mit beszélsz, Hektikám?“ kérdezé az egyátalában semmit sem gyanitó Gábor, s a mint szintén szeliden Hektor szemei közé akart pillantani, egyszerre neki ugrik kucsmájának s ijesztő arczkifejezéssel leragadja azt illatos fürteiről.

„Mi az ismét? Tehát csakugyan“ – – kiálta fel Hektor.

„Hisz nyomban porrá égsz, Hekti.“ – S csakugyan. Kucsmájának drága kócsagtolla meggyuladt, ügyetlenül tartott fáklyája lángjától-e vagy keblének fejéig elhatott tüzétől? nem tudom. Annyi igaz, hogy a lobogó lángokat Gábriel őrangyala oltotta el, azután ismét fejére tolá a kucsmát, s Hektor, kócsagromokkal ugyan, de szerelmének egészen uj épületével, helyet foglalt a koporsó körül.

A temetési menet nem sokára megindult, a szövétnekesek a gyászkocsi után ballagának egész a zsidó-piaczig, itt bérkocsiba telepedének párosan s a többiekkel együtt kihajtatának a váczi temetőbe, a hová legalkalmatlanabb lehet akkor kihajtatni, mikor az embert hanyattfekve utaztatják.

A temetőbe érve, leszállt-e Hektor a kocsiról vagy nem? s átalában vitt-e véghez ott valami emlékezetre méltót? azt nem tudhattam meg tőle; arra azonban emlékezett, hogy oly fájdalmas érzésekkel volt ott jelen, mintha őt magát temették volna. Siratta a multat, mert elmult; örült a jövőnek, mert nagy reményeket táplált iránta lelkében; sajnált volna valakit, és nem tudta, kit sajnáljon; távozott volna, de valaki visszatartóztatta; életért rimánkodott és pedig még meg sem halt. Oh, higyétek el, „szeretteim!“ szörnyű dolog, mikor az ember nyugalmát temetik.

Mikor haza érkezett szállására Hektor, este volt. A ház kapujában, melyben lakott, egy pár, a házhoz tartozó csinos szobaleány ácsorgott. Látván őtet temetési pompájában feléjök közelgetni, az egyik azonnal kitelhető szobaleányi szerénységgel (a mivel nem sokat mondunk épen) eleibe ment, s kissé bizalmas hangon e megszólitást intézé hozzá:

„Urfi!“ – de a cancellista nem hallott semmit, talán azért, mert ő már jó ideje tuljárt az urfikoron.

„Tens urfi!“ – ismétlé a szobaleány, de az iródeák esze még mindig másutt járt.

„Kit temettek, tens urfi?“ – sikoltá végre, türelmét vesztve, és Hektor lobogó gyászszalagját megrántva, a szobaleány, mire ő épen a kapu aljában rögtön megállott, mintha fa képpé változott volna hamarjában.

Rá nézett a szobaleányra, egy bágyadt mosoly vonult el ajkain, mely mintha ezt akarta volna kifejezni: „Oh, boldogtalan Kati! mi vagy te az én Idámhoz képest!“ – Azonban mindjárt tudta, mi kell Katinak; tudta, hogy a rajta parádézó cziczomára fáj a foga, s válasz helyett, mit a leány ugy sem igen várt, leszedett magáról minden piperét, s mindazt, a mi csak lekoppasztható volt rajta, a leány kezében hagyá. Miért is ne tette volna ezt? Nehány órával elébb önmagát vetette oda, még pedig örökre, egy ismeretlen hölgynek, s most ne adott volna oda egy pár mulandó foszlányt egy talán nem egészen ismeretlen „fehér népnek“, habár szintén örökre? S ez nagyobbrészint az ő saját okoskodása volt, mely ellen, ha épen akarnám boldogságát megzavarni, volnának néhány észrevételeim.

Szobájába ért. Első, mit tett, gyertyagyújtás vala. Azután pipát vett elő, ledült pamlagára s álmait, ábrándjait, gondolatait szabad szárnyokra ereszté. És oh, micsoda pamlaga vala ez a szegény butoru irnokszobának. Azon korban készült ez, mikor még „kanapé“-ra ült a világ pamlag helyett; s ezen kanapé kopott fekete bőrrel bevont ülő eszköz vala, rendkivül keskeny és rövid, de annál magasabb, ugy, hogy a ki rá ült, annak lába csak ugy lógott le a semmibe, mint vitéz Háry Jánosé, mikor leült vala a világ szélére, felső része pedig minduntalan lecsuszott az embernek a magasra kitömött kemény ülésről; hintázó ruganyosságnak természetesen hire sem lévén. De Hektor e kanapén élte életének legszebb óráit – mint szokta mondani – s a rajta való elnyulás és gondolataiba merülés neki szenvedélye volt. Ez adott kinjainak vigasztalást, csüggedésének erőt, elfáradt lelkének nyugalmat s perzselni és perzselődni akaró szivének tápot. S rendesen igen boldog órákat szokott igy tölteni. „A boldogság nem a külvilág rengeteg erdejében terem, szokta ő ellágyult pillanataiban mondani, ott hijába keresed; a boldogság magva belvilágunk kertjében van elásva, mit ápolnunk kell ugyan és sokszor arczunk verejtékével, sokszor szemünk harmatával öntözgetnünk, de egykor bizonyosan élvezendjük gyümölcseit.“ Igaza lehetett Hektornak, s ő nem is volt egészen üres fő; azonban ezen pamlag eljárása nem volt egyéb tettlen nyugalomnál, körülbelül épen olyan, mint – engedelemmel legyen mondva – édes hazánké volt. Századokig élt ez is ily pamlag álmokban, és sokszor boldognak is érezte magát, bármint háborgott is néha belvilága, és most ki kezd nézni a nagy külvilág rengeteg erdejébe, és ezer meg ezer fanyar vaczkort kell megrágnia s elvásult fogakkal nézni végig a többi teendők hosszu során.

Hektor álmodozott. A szobája falán függő fa óra épen éjfélt zöröghetett volna (ha t. i. szobája falán átalában óra függött volna), midőn észrevevé, hogy még mindig kard és attila övezte kebellel s rojtos topánokkal, miket boldogsága érzetében egészen elfelejtett magáról lehámozni, sütkérzik szerelme lángjánál, melynek fénye kitört szemein égett, mint két milly-gyertyaszál, a nélkül, hogy koppantani kellett volna, ellentétben az asztalán álló faggyugyertyával, melynek illetetlen maradt kanócza hosszura nyúlt, s a hegyén alakult rózsák vérszin-vörösen sötétlének, emelvén ez által is a percz ünnepélyét. A boldog irnok ajkain csupa sohaj lebegett, miket – gőzmozdonyképen – mindig egy Ida nevezetü vezérsohaj vezetett gyertyavilágra. Egy szóval: ő szeretett! Volt-e rá oka vagy nem? ő nem kérdezé; de ki is kérdezte ezt valaha hasonló helyzetben? Átalában ő nem gondolkozott arról, a mi már történt vele e dologban, hanem csak arról, a mi még ezután fog történni, és pedig – mint szentül hivé – minden bizonyára fog történni – „vagy jőni fog, ha jönni kell, a nagyszerü halál…!“ – És van-e, kérem alásan, keletkező szerelemnek egyebe, mint jövője?

Szivéhez szoritá képzeletében az egész világot, azaz: csupán őt, mert hiszen ő volt egész világa, és és melle szinte behorpadt, a mint ő t görcsösen kebléhez szoritá. Az alvás angyala azonban közbeveté magát az álom képei közé, mik egymás után mind elkotródának, s mielőtt Hektor szemei klapliját végképen becsukta volna, még egy pár szelid hangot ásitott ki nyughelyére, s e hangok nem valának mások, mint:

„Idám! örökre tied!“

A gyertya béle, nem törődve semmivel, halkan tovább égett, a Hektorhoz kötött kard csörögve lezuhant a szobapallóra, azután minden csendes lőn az egész háznál, csak az irnok hortyogott szeliden, kedélyesen, kimondhatlanul.

MÁSODIK FEJEZET.

Oh vannak dolgok, melyek…! Irinyi József.

Ebben a nyájas olvasó észreveendi, miképen jelen kesergő história hasonlit némileg a b. e. „Debreczeni ripők“ czimű drámához, melyben 10 évig kegyetlenül üldözé a sors és az emberek Egressy Gábort (nem emlékszünk már, miféle árnyékot képviselt tulajdonképen a müvész a holtak azon országában) s a darab végén kisül, hogy e rémitő üldözésnek oka az volt, mert Fáncsy a szinfalak megett roszul találta egy időben rakni lábait, elbukott s megsérté orrát, a melynek kifutott vérét azután Egressy által Fáncsyn elkövetett gyilkosság nyomainak tekintették a rövidlátók, pedig az egész bajnak nem Egressy, sem Fáncsy, hanem Szerdahelyi volt az oka. A cancellista lelki állapotja s szelid gyötrelmei szerelmes korában.

A fentebbi fejezetben elmondottak óta Magyarország éghajlatával tökéletesen megegyező három hét mult el, s szeptember vége felé járt az idő. Nem csak a széna, hanem a sarju is mindenütt betakarittatott; a gabona kinyomtattatott s kicsépeltetett; a fecskék és gólyák, azon egyetlen utazók, kik nem irnak utazási rajzokat, elkezdék bundáikat kielégitőknek nem találni; az erdő- és kertekben lassu halál emésztett és itt-ott sárga levél zörgött. Pest utczáin már melegebb- s hosszabbra szabott öltönyök is sétáltanak; s itt is, ott is nagy tűzifa-halmazokat lehetett a házak előtt látni, melyeket az utcza közepén fürészeltek a szegény kalibák lakói, kik a fahasábokat a mellettök elhaladó, palotákban lakozóknak először lábikráikhoz vagdalák, hogy onnan visszapattanva, a pinczelyukakba hulljanak; a szüret ideje beállott.