Part 9

– Menjen aludni, öregem – mondta. – Magának korán kell kelnie, maga még él. Gyerekei vannak. Menjen. Mi majd, ha tudunk, alszunk. Ha nem tudunk, nem alszunk. És még az is meglehet, hogy a főkertész ur már nem éri meg a reggelt. Ezt magának nem kell végignéznie.

Most megszólalt az apám, halk, tiszteletteljes hangon:

– Ha valami izennivalója van a tanár urnak… vagy a főkertész urnak… Valaki, a kiről gondoskodni kell… Valami parancsa, ha van…

A tanár szigoruan nézett rá:

– Semmi.

Az apám még várt.

– Semmí nincs – mondta a tanár. – Ők mind nincsenek. Meghaltam, véletlenül. Még négy napom van, azt végigélem itt, jó öreg, magánál. De vissza már nem megyek, nem is nézek vissza. Nem akarom tudni, hol élnek a többiek… Nem kell az élet, öreg. Nem gavallérság visszamenni, ha már egyszer elment az ember. És… pfuj az egész. Menjen aludni.

Az apám kezet szoritott velük és elment. A főkertész mereven ült a széken. A tanár maga elé bámult.

Most kezdett bennem derengeni, hogy itt mi történt. Ez a két tetszhalott visszajött, hogyan, miként, mi módon: még ma se értem teljesen. És ott, a kis szobában, a temető mellett élték le a hátralevő néhány napjukat. Nem akartak még egyszer visszajönni az életbe. Nem volt érdemes.

Megborzongtam. Valami rettenetes nóta kezdett énekelni a lelkemben. Ez alatt a néhány percz alatt megértettem a lét és a halál gondolatát. Most én is ugy éreztem, hogy az élet, a város millió mértföldnyire van innen. Tisztán éreztem, hogy igaza volt a tanárnak. Nem volt érdemes. És én is ugy éreztem, hogy fáradt vagyok, az élet fáradtja, mint a tanár, a lázas, okos, komoly öreg ember, a ki a koporsóból jött és most itt ül frakkban és ugy várja a végleges halált, mint az utas a vonatot.

Néztem őket, vagy háromnegyedóra hosszant. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Vártak. Nem tudtam elmozdulni a deszkahasadéktól.

És most történt az, a mi engem hazulról elkergetett, és a mi oka volt annak, hogy Amerikába jöttem és soha többé hozzátok vissza nem mentem.

Félkettő lehetett, mikor kopogtattak az ablakon. A tanár fölrezzent s intett a szemével a főkertésznek, hogy ne vegyen tudomást a kopogtatásról. De aztán erősebben zörgettek. A tanár fölkelt és rettenetes dühvel ment az ablakhoz. Félrehajtotta a sárga függönyt és kinézett az éjszakába. Most beszéltek egymással, mind a ketten az ablakhoz mentek, kinyitották és beszéltek azzal, a ki zörgetett. Tiz percz mulva, hosszas beszéd, tárgyalás után beemeltek az ablakon egy embert.

Ezen a rettenetes napon már nem történhetett semmi, a mi megrémitett volna. Fásultan néztem. Az ablakon bemászott ember talpig fehérben volt. Zsidó volt, valami szegény, sovány, gyönge, sápadt zsidó. A fehér halotti ruha volt rajta. Didergett, reszketett, oda volt. A tanár bort adott neki. A zsidó hebegett:

– Borzasztó… rettenetes…

Megtudtam, hogy ez is onnan jött. De ez még nem volt eltemetve, mint a tanár. Ez még nem érezte a föld szagát, még nem részegedett meg tőle. Ravatalról jött.

– Már ki voltam teritve… – nyögte. – Istenem… holnap eltemettek volna.

Ijesztően komikus arczot vágott. A tanár megint adott neki bort.

– Itt világosságot láttam… – mondta. – Valami ruhát kérek… Egy kis levest… és megyek vissza. Meine gute, theure Frau! Meine Kinder!

Sírva fakadt. Most ördögivé vált a tanár arcza, mikor ránézett. Lenézte a jajveszékelő zsidót.

– Visszamegy? – mondta hörögve. – Nem megy vissza! Nem szégyenli magát?

A zsidó ostobán nézett rá:

– Én a Rottenbiller-utczában lakom – mondta bámulva. – Nevem Braun József.

A körmét rágta izgatottságában. A könyek folytak a szeméből.

– Ich muss zu meine Kinder! – mondta.

A tanár rászólt:

– Nem megy vissza.

– De miért?

– Mert nem engedem.

A zsidó körülnézett. Érezte, hogy itt valami baj van. Ha jól itéltem meg a helyzetet, azt hitte, hogy őrültek közé került. Pislogott és ezt mondta:

– Fáradt vagyok.

A tanár a szalmazsákra mutatott:

– Feküdjék le. Majd reggel beszélünk.

A láz tüzelt a tanár szeméből. Az arcza piros volt. A másik szalmazsákon a főkertész feküdt, arczczal a falnak.

A zsidó a szalmazsákhoz támolygott. Lefeküdt és sírt. Összekuporodva feküdt, s olyan volt a fehér ruhában, mint valami hosszu hálóinges gyerek. Rázta a sirás borzasztóan. A tanár az asztalnál ült és keserüen mosolygott.

Aztán csönd lett. A zsidó elaludt a zsákon. Most órák teltek el. Én mozdulatlanul néztem a tanárt, a ki a gyertyába bámult. Alig volt már valami a gyertyából. A tanár sóhajtott és elfujta. Néhány másodperczig sötét volt, aztán láttam, hogy a sárga függönyön bedereng a hajnal. Virradt. A tanár hanyattdőlt a székben, kinyujtotta a lábát és lecsukta a szemét. Csönd volt.

Egyszerre csak megmozdult a kis zsidó a szalmazsákon. Fölkelt és lábujjhegyen az ablakhoz ment. A tanárra nézett és azt hitte, hogy alszik. Óvatosan kinyitotta az ablakot és ki akart rajta mászni. Felhorkant a tanár.

– Nem! – mondta.

De ebben a pillanatban már a zsidónál is volt és visszarántotta. Egy szó se hangzott. A tanár szivenszúrta a zsidót.

Letette a szalmazsákra. Aztán kiment a kamrából, a műhely felé. Tiz percz mulva visszajött az apámmal. Az apám sápadt volt és egy szót sem szólt. A kis embert pokróczba takarták, egymásután kimásztak az ablakon, kiemelték és elvitték. Negyedóra mulva visszajöttek. Néhány szót váltottak, a miből megtudtam, hogy sikerült visszatenniök a ravatalra, a nélkül, hogy valaki észrevette volna őket. Becsukták az ablakot. A tanár ivott egy korty bort, és megint végignyujtózott a széken.

– Nem lehet visszamenni – mondta. – Nem szabad.

Az apám elment.

Többet nem láttam. Feltántorogtam a szobába, lefeküdtem és rögtön elaludtam. Délelőtt tizkor ébredtem fel. Délben elutaztam. Azóta nem láttatok. Semmit, semmit nem tudok többet. E pillanatban azt hiszem, hogy a mit tudok, a mit itt leirtam, az se igaz. Talán meg se történt, talán csak álmodtam most, a legutóbbi öt perczben. Nem vagyok tisztában magammal. Lázam van.

De a haláltól nem félek. Itt, a kórházi ágyon is a lázban égő, de azért nyugodt és bölcs arczát látom. Mikor torkonfogta a kis zsidót, olyan volt, mint a halál szerelmese, mint valaki, a kinek titkos viszonya van az elmulással, a ki ennek az érdekeit védi, a ki ennek a csalóját bünteti. Akkor éreztem azt, hogy minden, minden milyen messze van a haláltól. És most is minden, minden oly messze van tőlem. És olyan nagyon fáradt, fáradt vagyok. Isten veletek, kedves testvéreim.

Széntolvajok.

A Dunán aranyos reggeli köd. Alul, a viz fölött sűrü, tejes a szine. Följebb, a budai torony fölött mintha megolvadt volna a ködben a napsugár. Aranypára ez, valami hideg, ritkás aranygőz, a miről részeg alkimisták álmodhattak valaha. És a parton a fák felnyúlnak a ködbe, felágaskodnak az aranyfüstbe, megmaradt nehány rozsdaszinü levelüket, lombrongyaikat fürösztik benne. Minden elolvad ebben az őszi párában. Egy régi pasztell a tájkép, a mit letörültek.

Valami nagy folt jön a parti uton, lassan, révedezve. Aztán kiáltás is hallatszik, de tompa, otthonos hang: mintha szobában volnánk. A nagy folt küzködik a köddel, aztán nagynehezen kiküzdődik belőle. Most már látni, hogy kocsi, a mely szenet hoz. A bakon három vig legény ül. Bolti bányászok, maszatosképü városi szén-emberek, a kik komikusan hatnak a nagy széntömeg szomszédságában. Hol van már ezektől a tárna, akna, bányalég, a fekete izzadság, a fehér rémület! Az ő szenük már szelidített ásvány, többé nem eleven, gyilkos valami, hanem döglött fekete tömeg. Elől be van fogva a kocsiba két szegény öreg ló: az őseik vadul nyargaláztak, tiportak, és ők most szenet húznak. A szén is igy van befogva ebbe a szekérbe. Szegény, öreg, dobálni való, hasogatni való, elporlásnak indult ásvány, a mi nyomorult szervetlen háziállattá vedlett. És a három vig ál-bányász uralkodik az állaton is, a fekete kövön is. Komikusak ők, mert olyan messze vannak a szénbányásztól, mint a mészároslegény a pásztortól, a ki a barmot őrizte, mikor még nem hus volt, hanem állat.

Kiáltoznak:

– Hahó! Köd előttem, köd utánam – mondja az egyik.

A másik nagyot szól:

– Hoó!

Felmászik a szekérre, a szénkupacz tetejére.

– Oda le – mond a harmadik.

– Ahun a bokor.

Az első köp. És bölcsen mondja:

– Csak oda.

Valami zuhan. A ki fenn áll, kihajít egy nagy darabot a kocsiból. A fekete kő zuhan, gurul a rozsdás gyepen, nekimegy a bokornak, alája buvik és megáll.

– Gyerünk! – izgatja a másik.

– Itt is van bokor.

A kocsis bólogat:

– Csak oda.

És megint kilódul a ködbe egy darab szén. Lepottyan, kettétörik. Nekizörren a bokornak és ez is megbuvik alatta.

A két öreg ló kinlódva megy tovább. Nem érzi, hogy egyre könnyebbedik a munka, kisebbedik a súly. A fizika nagyon hideg és felette erkölcstelen, sőt igazságtalan tételek összesége. Ezt jól tudom, különben azt mondanám, hogy azért nem lett könnyebb a szekér, mert erkölcstelen uton fogyott a súlya. Kár, hogy nem éltünk ezer évvel ezelőtt. Akkor még tiz közül kilencz elhitte volna, hogy ha száz fontból kettőt ellopnak, a száz font mégis száz font marad. Ma ezt tiz közül csak egy hiszi el: a szénkereskedő.

Tehát loptak a fiuk, és nevettek hozzá. Lopni valami nagyon vidám és mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos és oly boldogitó, mint a milyen borus, szomoru és keserü az ellentéte: a tisztes kenyérkereső munka. Hiszen legszivesebben azok lopnak, a kik legjobban szeretik a mulatságot és az örömet: a gyerekek meg az asszonyok. Mi ezt nem is tudjuk. A dédunokám unokája majd mesél arról a nagy felujjongásról, a mi lészen, ha felszabadulnak a lelkek mindama rengeteg súlyok alól, a miket a tulajdon szentsége rak a mi életünkre.

– Gyerünk, gyerünk! – hangzott vígan a bakról a szénlopók friss indulója.

– Hóopp! – röpült a Kleinberger ur szene. Egyik a másik után. A legnagyobb, legkövérebb darabok. A félkályhára elég, nagy kölönczök.

– Gyerünk, gyerünk! – szólt egyre a a tolvaj-mars. – Bokorba! Csak a bokorba!

– Csak oda, – mondta a basszus.

Mulattak, vigadoztak, ez valami igen finom izgalom lehetett, kéjesebb, mint a kártya, örömmel telibb, mint az alkohol.

A módszer egyébként oly régi, mint maga a szén. Odafelé menet kidobálni a kocsiból egy csomó szenet, visszafelé jövet pedig fölszedni darabonként. A szén, ha esze volt, szintén mulatott ezen. Hogy hogyan nem változik az ember! Évezrek kellenek, mig barna lignitből kékesfekete antraczit válik. De őt már igy lopták barna ifjuságában is a czölöpépitő emberek. S ha majd elporlott szürke málladék lesz, igy fogják lopni a léghajón röpülők is.

Az utolsó kövér darabot a kikötőhidnál hajitották le. Ott tudniillik megszakadt a bokrok sora. Fájt a szive Tucsiknak fenn a szénhalom tetején, hogy nem lehet már többet. Egy kicsit sajnálta, hogy oly ritkán hajigálta. «Lehetett volna még vagy kettőt» – gondolta, és eszébe jutott két szép sürü bokor, a mit nem tisztelt meg. Igy néz vissza a haldokló az életére. Mindig vannak bokrok, a mik mellett elmentünk. És minden kis negyedóra egy egész élet, teli mulasztással. Szinte mindegy, hogy hatvan év-e, vagy csak egy negyedóra. És teljesen mindegy, hogy lopni mulasztottam-e el, vagy adni.

Fenn, a szálló kapujában már várta őket a portás:

– Most gyönnek?

– Hát mikor?

– Már reggel kellett volna.

Megállt a kocsi.

– Balra, aztán hátra! – orditott a portás fölénynyel. – A pinczeablak nyitva van.

És hogy lassan czihelődtek, rájuk szólt:

– Gyerünk, gyerünk!

De ez már nem volt a lelkes tolvaj-mars «gyerünk»-je. Ez már a felsőséges kötelességtudásé volt. Ez már komor, siettető, sivár volt, mint maga a kötelesség. Ezt már nem tolvajok mondták, hanem a tiszteletreméltó portás, a ki dehogy is lop szenet. Ő inget lop. Ő törülközőt lop. Ő már egy magasabb rang: lenézi a nyersanyagot. Ő egy kulturtolvaj: neki ipari termék kell.

Megkerülte a négyemeletes hotelt a kocsi, s azontul dörögve, csattogva gördült le a pinczébe a szén. Végigdübörgött a deszkán, a mint leguritották, és egyik kis mennydörgés pontosan követte a másikat.

– Szenet hoztak! – mondta a néhány kései vendég. – Itt az ősz.

A pincze felől egyre durrogott, morgott a szén-lavina.

– Jön a tél – mondta a kövér öreg hotelszobalány, az a bizonyos, a kinek kétszer kell csengetni.

Kinézett a padláslyukon.

Oszlófélben volt a köd. Felszítta a nap aranyát, fölmelegedett tőle és elillant. A gyönyörü, langyos, sárga fény elömlött a tájon. A Duna olyan volt, mint a folyós opál. Parasztlányok – kertészlányok – lassu, ringó mozgással söpörték a lehullott levelet. Nyugalmas, édes őszi reggel volt ez.

A kövér szobalány meglátott a padláslyukból egy hordárt.

– Gyön már – mondta.

Azzal lesietett az első emeletre, a huszas szobába. Bekopogtatott:

– Nagysága kérem, gyön már a hordár a targonczával.

Özvegy Sikoróné a pamlagon ült, bepakolt kosarak és kofferek közt.

– Ideje már – mondta. Hallja? Hallja?

Füleltek. Gurult a szén, gurult, robogott le a pinczébe.

– Itt a tél!

Egy kis zsidó hordár kopogtatott az ajtón. Bejött:

– Kezicsókolom.

Özvegy Sikoróné feltápászkodott a pamlagról. Nagyon beteg, nagyon öreg asszony volt. Sóhajtva mondta:

– Hát gyerünk.

Ez aztán még annál is komolyabb volt, mint a mikor a portás mondta, hogy «gyerünk.» Ez volt az igazi. Gyerünk. Gyerünk elmúlni, gyerünk meghalni, gyerünk a csöndes temetőbe, a többi öreg asszony mellé. Özvegy Sikoróné már nem lopott semmit. Talán azért is volt ilyen szomoru. Őtőle már nem hagyta magát ellopni senki és semmi.

A hordár kicsiny, vörösarczu ember volt. Arany óraláncz fityegett a mellén. Látszott rajta, hogy jómódu férfiu s épp most van azon a ponton, hogy abbahagyja a hordárságot valami kisebb szállító-üzletért. Hordárságának ezek ugyszólván utolsó akkordjai voltak, ezek a kis targonczás hurczolkodási üzletek. Ő most be fog lépni a szállítóczégek közé, s lesz a leggazdagabb hordárból a legrongyosabb speditőr.

Tiz percz mulva fel volt rakva özvegy Sikoróné minden holmija targonczára. Szépen átkötötte spárgával, miközben vegyest magyarul és németül fuldokolt. Aztán hátralökte fején a vörös sapkát és elkiáltotta magát:

– Jozef!

Erre a szóra előjött valaki a hotel mögül A hordár igavonó állatja volt. Vizenyős, penészes-zöld arcz, valami lélektelen, állatias kis sáppadt karrikatura, szabálytalanul nőtt szőrökkel az ajka fölött, – olyan volt szegény, mintha nem is lett volna ilyen zöld és ilyen rút, hanem csak megnézte volna magát egy tizkrajczáros, hólyagos, ordináré tükörben és azontul mindig azzal a pofával járt volna, a mit akkor ott látott. Bő nadrág lötyögött rajta, s a kabátja ujja a körméig ért. Valami kövér ember gyakorolhatta vele szembe a jótékonyságnak amaz undoritó nemét, hogy odaadta neki a víselt ruháját.

Ez a vékony, zöld Jozef befogta magát a kis szekérbe, és nekifeszült a munkának. Lassan, kinosan huzta el a holmit. A kis vörös hordár pedig fogta özvegy Sikoróné tolószékét és virgonczan indult a könnyü teherrel a Jozef után. Elébe került, s azontul lassu ballagással ment ez a szép menet: elől a tolószék, aztán a hordár, aztán a Jozef, aztán a telerakott kocsi.

Mikor felkanyarodtak arra az utra, a hol az imént a szenesek jöttek, a hordár köszönt a rendőrnek. A hordár míndig köszön a rendőrnek. A hordár mindenkinek köszön, mert az ő üzleténél a nagy ismeretkör a fő, s ezt csak ugy tarthatja fönn, ha zsúrokra jár az illetőkhöz, vagy ha a bosszantásig sokszor köszön. Ő ez utóbbit választja.

A mint ballagnak az uton a nyikorgó kis kocsival, egyszerre csak megáll a penészszinü emberke. Fölemeli a fejét, mint a kutya, mikor megszimatolt valamit.

– Eislitzer ur – mondja csöndesen.

A hordár megáll. Az egész menet megáll. Láttatok már terhet czipelő embert? Ezekben, mikor czipelnek, egyre jobban gyülemlik az undor a munkájuk iránt. De csak viszik, viszik a terhet. Mikor aztán már nagyon tele vannak undorral, akkor elég egy hang, egy idegen mozdulat, egy akármicsoda, a mi fölrezzenti őket – megállanak. A fáradság meg a kedvetlenség nem elég arra, hogy megállítsa őket. Ennek a megállásnak ki kell sütődnie, mint az elektromos szikrának.

Csöndesen motyogtak.

– Eislitzer ur – ismételte a zöld.

– Mi kell.

– Én itt szenet láttam.

– Milyen szenet?

– Jó szenet. Már a hogy jövünk itten, mindig nézem. Azt hittem, csak véletlenül volt ottan. De most már arrébb is volt egy, meg az előbb is volt egy, meg itt most megint van egy. Itten stibiczelni akarják a szenesek a szenet.

– Aha! – mondta Eislitzer ur.

És a következő perczben már elhagyatottan állt a fehér uton a tolószék, meg a kis kocsi. A rudja oldalt fordult, a part felé, mintha utánuk nézett volna. A két ember meg lenn motoszkált a gazban, a bokrok közt, a viz mellett.

Titokzatosan beszélgettek:

– Hűhá! – mondta az igavonó. – Ez itt egy nagy.

– Ez lopás – mondta Eislitzer ur.

Le-lebuktak, szedték a hónuk alá a széndarabokat. Furcsa két állat volt: két kis elkényszeredett városi bestia, a ki szenet legel. Eislitzer urnak is volt a kezében egy szép, nagy, fényes darab. Szerelmesen nézett rá és méregette a sulyát:

– Ez maga öt kiló.

– Itt is van! – sugta mohón a másik. – Ezt is fölveszem.

Eislitzer ur szétnézett a tájon.

– Hallatlan! – mondta. – És hozzátette: – Ott is van.

Mikor már annyit szedtek fel, hogy nem birtak többet, az igavonó csöndesen röhögött Eislitzer ur felé:

– Most ők ide eldugták, most mi innen elviszszük.

– Elviszszük? – kérdezte a hordár. – Miért viszszük el? Hogy gondolja maga, hogy elviszszük? Mit gondol maga? Talán azt hiszi, hogy elviszszük? Mért vinnénk el?

– Na persze – mondta a másik.

És egy kicsit csudálkozva néztek egymásra, mert mind a kettőnek tele volt a keze szénnel. Eislitzer ur végre feltalálta magát:

– Fölteszszük a kocsira.

Föl is tették. Aztán tovább ballagott a menet. Messziről, a hotel felől sejtelmesen hangzott feléjük a pinczébe guruló szén robogása.

– Fognak ezek bámulni! Visszajönnek és majd keresik. De nem lesz! – mondta boldogan a Jozef és huzta a kis kocsit, hogy majd megszakadt belé.

De arrébb megint megálltak. Egy bokor alól egy akkora darab sötétlett feléjük, hogy a hordárnak megdobbant a szive.

– Hallatlan! – mondta. – Ilyen nagy darabokat lopnak!

Lerohant érte. Lihegve hozta fel. Csillogtatta a napon. Bizony, ez is szép példány volt. Sötét fényű, finom nagy darab, itt-ott sárga érczfoltok ragyogtak rajta. A hordár a kocsira tette ezt is. Ránézett a Jozefre. Ez sunyi pofával törülte az orrát. Mosolygott néhány szál bajusz-szőre alatt. Erre hirtelen elkomolyodott Eislitzer ur arcza:

– Ez föl lesz jelentve – szólt. És megkapta a tolószéket, s buzgón tolta odább.

– Ezeket becsukják – mondta kárörömmel az igavonó, de félszemmel egyre a bokrok felé lesett.

– Fől lesz jelentve – ismételte Eislitzer ur – és lerohant egy ujabb darabért. Alulról felkiáltott:

– A mit csak lát, mind szedje föl, ez mind föl lesz jelentve és vissza lesz adva!

Egyelőre talán nem vette olyan nagyon szigoruan ezt a följelentést és visszaadást. De eddig nem volt erkölcsi alapja ahhoz, hogy fölszedhesse a már félig ellopott szenet. Ezzel a kijelentéssel érkezett meg az erkölcsi alap és a jog a szén fölszedésére. Csak föl legyen rakva a kocsira, a ládák és kosarak közé. Aztán, ha már egyszer ott van, majd meglátjuk a többit.

Mentek, mendegéltek, meg-megálltak az uton a kopaszodó fák közt. Már fekete volt a kis kocsi a sok széntől. A tolószéket a kocsihoz kötötték, s most már a hordár, maga Eislitzer ur is befogta magát a rud mellé. Együtt huzták a kocsit. Némán mentek egymás mellett és Jozef nagyon kiváncsi volt arra, hogy mi lesz a szénnel. Hideg idők jártak. Maholnap itt a tél. Egy kis póklábu vaskályha jelent meg előtte, a mely ugy be van fűtve, hogy csak ugy süt. «Ez jó volna» – gondolta. Eislitzer ur nem ezt gondolta «A szenet el lehetne adni» – gondolta. A háznál minden krajczár kell. Ez tiszta haszon, talált pénz. Ez finom szén.

Egyszerre csak egy rendőr jött szembe.

– Ahá! – mondta Eislitzer ur és olyan vörös lett, mint a sapkája.

Nyelt egyet. A rendőr szép, erélyes magyar volt. Szigoruság és fölény honolt az arczán.

– Igen, igen – mondá ok nélkül Eislitzer ur, – Igen, igen.

Megint nyelt.

– Hány óra? – kérdezte a kis embertől, de félszemmel a rendőr felé nézett.

A rendőr egyre közelebb jött. Most megállott a hordár, kibujt a kötélből és mélyen megemelte a sapkáját a rendőr előtt.

– Majd adok én ezeknek a disznóknak! – sugta Jozef felé. És a rendőr elé szaladt:

– Kérem – mondta – hol van itt egy rendőrhivatal! Valami rendőrszoba, vagy kapitányság? Följelentést akarok tenni.

A rendőr egy kis piros batyuban ebédet vitt.

– Mi kell? – kérdezte haragosan.

Eislitzer ur a szénre mutatott.

– Mit szól? Na mit szól? Odanézzen, le, a bokrokba… látja?

Elmondta neki az esetet. A rendőr letette a batyut a földre. Ő is megnézte a szenet. De az út tulsó végéről már jött a másik rendőr. A kinek köszönt az imént a hordár.

– Igen – mondta ez – engem már figyelmeztetett a kikötős. Ő már összeszedett egy csomót, mikor arra mentem.

(– Ő is? – gondolta Eislitzer úr.)

– Ezzel egy hétig lehetne fütteni – mondta az egyik rendőr. A másik így szólt:

– Hát még a mi arrább van? Van ott két hétre való még. Végigjártam a partot, minden bokor alatt van.

Megjelent a kikötős is, rézgombos kabátban. Lihegve szólt:

– A vizbe is dobtak, biztos úr. Nem bele, csak oda a szélére, hogy el ne vigye.

Nézte a kocsira rakott szenet. Mosolygott. Szerette ő is a szenet.

– Aj, ha! – mondta. – Maguk már fölszedték?

– Pardon! – kiáltott Eislitzer ur – Mink följelentést tettünk!

Most ott álltak mind egy csomóban. A vörösbatyus rendőr, szegény budai házmester, a kinek hat gyereke volt – igy becslés után – meg a másik rendőr, a kinek lerítt az arczáról, hogy szeretne lefeküdni és negyvennyolcz órát aludni egyhuzamban. Aztán Eislitzer úr, meg a segédje, a szegény emberállat, a ki híg kávéval felduzzasztott kenyéren élt, meg liszttel kevert melegvizen. Aztán a kikötős, a ki pontonon lakott egy kis kerekablakos kalyibában és télen azzal fűtött, a mi deszkahulladékot nyáron kihalászott a Dunából. Mind, mind szegények és nyomorultak voltak, betegek a rossz lakásuktól és a rettenetes, az emésztő, a sírbakergető pénzhiánytól. Csupa megrogygyant, megsáppadt paraszt, kivéve az egy Eislitzer urat, a ki gazdag volt, mert minden nap egyszer húst is evett.

– Meg kell fogni őket, ha visszajönnek – mondta a kikötős. – Én ott voltam a hotelben, láttam, hogy már lerakodtak. Jönnek mindjárt vissza.

Az igavonó mosolygott. Örült, hogy a gazembereket meg fogják fogni. De sajnálta a szép szenet. A kikötős a kezébe vett egy darabot:

– Jó volna nekem! – mondta nevetve, mesterkélten, erőltetetten nevetve, hogy valahogy komolyan ne vegyék, a mit mondott. De közben oly fájdalmas vágygyal nézett a szénre, hogy Eislitzer ur kivette a kezéből, mondván:

– Csak tegye vissza.

– Einheicn! – mondta az igavonó. – Jól befűteni, mikor jön a fagy.

A fejét vakarta. Félt a fagytól. Ezt ő ismerte. Ez az ő szakmája volt, egye meg a fene.

A két rendőr nem szólt semmit. Ezeknek már nagy gyakorlatuk volt abban, hogy ne kivánják meg a gazdátlan holmit. Ők már átélték ezt az érzést az első talált erszénynél, a mit egy czilinderes ur a markukba nyomott, az első elgázolt embernél, a kinek a zsebéből hivatalból kiszedték a négy forint hatvankét krajczárt, az első rongyos kóficznál, a kinek a kezéből kicsavarták a lopott óralánczot. Ez a gyakorlat, ez a becsület-training adta meg az arczuknak azt a komolyságot, mely majdnem olyan volt, mintha őszinte erkölcsi érzés lett volna. Ez is csak olyan mesterség, a mit ki lehet tanulni. Mint a hogy az asztalos megtanul a gyaluval bánni, ugy tanul meg a rendőr becsületesnek lenni. Ez az ő munkája. És ha tizenkét órát volt egyfolytában becsületes, hát elfárad és lefekszik aludni.

Az igavonó becsületes volt, mert ő felolvadt Eislitzer úr erős egyéniségében. Ha Eislitzer ur egy mellékuton megszökött volna a tolvajoktól lopott szénnel, akkor ő is vele szökött volna, s ép ugy örült volna annak, hogy sikerült a szenet hazaszöktetni, mint a hogy most örült annak, hogy sikerült a följelentés.