Part 8

Kiértek a szabadba. A nap vakitóan sütött, egyikük se tudta kinyitni a szemét. Mire nagynehezen hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány szétnézett! Első pillantása a a szerkesztőre esett, a ki most megint kidüllesztett mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly csunya és oly komikus volt, hogy a lány hangosan elkezdett nevetni rajta. És föllélekzett, mint a kit a szabad levegő és a napfény felszabaditott valami varázslat alól. Belekapaszkodott az egyik fiu karjába és kiváncsian nézett barna, szép, férfias arczába, sötét, őszinte szemébe. Ez most jól esett. És mikor a szerkesztő az egész társaság hangos nevetése közepett nagy kínnal felkapaszkodott a bricskára és a kis művésznő mellé akart ülni, a hölgyecske elfordította a fejét, eltolta őt magától és nevetve mondta:

– Üljön csak a bakra, kis figurám.

A szobalány.

Egy kis lány levele.

Édes, czukor angyal Joczókám!

Neked jó, de én most vizsgára készülök a többiekkel együtt és ez rém, ez borzasztó, ez undok, ez egy csöppet sem guszta, hiszen te ezt éppen olyan jól tudod, mint én, de neked már jó, mert te már tavaly végeztél és tudod, ez a legundokabb, ez az utolsó év az iskolában, az utolsó vizsga, mert a fejem már nincs az iskolában és még hallanom kell, mikor azt mondják: «nem leszünk szigoruak a vizsgán, de azért készüljenek, főleg az, a ki javitani akar az osztályzatán», mert csak az felel részben, a kinek rossz az osztályzata és az a vizsgán még javithat, részben az, a kinek a szülei eljönnek a vizsgára, hogy lássák az előmenetelt, pedig ez butaság, mert egész évben semmit se tanul az ember és a vizsgára bevág egy oldalt és ledarálja és még csak nem is ő drukkol, hanem a tanárnő és a szülei ugy se arra figyelnek, a mit mond, hogy a fizika jól van-e mondva, és hogy mi a különbség a konvex és konkáv üvegeknél a sugártörésben, mert például az én mamám mit tudjon erről, hiszen csak kétféle üveget tud, tudniillik azt, hogy van olyan üveg, a mi a rövidlátóknak való és olyan üveg, a mi a messzelátóknak való és a sugártörésről annyit tud, hogy az egyik a gyönge üveg, a másik pedig az erős üveg és ugyis nem a fizika lényegét figyeli a vizsgán, hanem a ruhán a csipkét és azt se az enyémet, mert azt ismeri, hanem a többi leányokét, és rendesen ilyenkor szokta megállapitani, hogy visszajött-e már a sonkaujjak divatja, vagy pedig fölül a puffos, hát bizony nincs sok értelme annak, hogy éppen az felel a vizsgán, a kinek a szülője ott van, mert az egész ugyis csak abból áll, hogy egy leány föláll felelni és akkor a szülők susognak és sisteregnek, vagy azt mondják: jaj de herczig, vagy azt mondják: jaj de ronda, vagy azt mondják: szegény kis leány, vagy azt mondják: undok kokett leány, vagy még mindenfélét mondanak, a mi nem tartozik ide, de jó, hogy ez eszembe jut, apropo, a mit én neked irni akarok az se tartozik ide, vagy jobban mondva, a mit eddig irtam, az nem tartozik oda ahhoz, a mit tulajdonképpen irni akarok, mert a szobaleányunkról van szó és a Jenő bátyámról, hiszen tudod, hogy jogász és az idén veszi az első egyetemet, a szobaleányt pedig szintén valószinüleg talán ismered, ez e Mili, a ki félév előtt jött hozzánk, de mikor jött, akkor még nagyon buta volt és slamposan öltözött, de azóta a mama annyit vesződött vele, hogy végre nagynehezen kitanult és jobban is öltözik, sőt egészen fess leány lett belőle, a kivel nem szégyen iskolába, jégre, zenedébe, vagy máshová kisértetni magamat, mert mindenhova ő kisér és ő jön értem is, nagyon kedves szobaleány, és már nem mulatunk rajta, mert már a zsidó vendégeket is be tudja jelenteni, pedig azelőtt a legborzasztóbb röhögés volt, mikor németnevü embereket jelentett be, de mondom, most már egészen fess és jól beszél és nem is slampos, hogy szégyen volna vele menni, de a legjobb a dologban, hogy a Jenő bátyámra mindig nézett, nézett, nézett, persze ezt se a papa nem vette észre, se a mama nem vette észre, és ebédnél, mikor négyen ülünk az asztalnál, a mama, papa, Jenő meg én, akkor ezt csak én veszem észre és megvallom neked, Joczókám, czukor angyal édes, hogy egész délután bőgtem, mikor először észrevettem, hogy mikor körülvitte a tálat az asztalnál és nagy zaj volt, mert vendégek voltak és azt hitték senki se veszi észre, a Mili ugy vitte a tálat, hogy a kezével végigsimitotta a Jenő bátyám szőke haját és a Jenő egy kicsit hátranyomta a fejét, hogy megmutassa ezzel a Milinek, hogy ő tudja, hogy ez nem véletlen volt, és akkor aztán, mikor a Mili körülment a tállal és szembekerült az asztal másik oldalán a Jenővel, akkor egymásra mosolyogtak és én letettem a villát, mert olyan érzésem volt, a mi szokott lenni, ha az ember megijed, mintha egy gyürü jött volna fel a gyomromból a torkomon és ott körülszoritotta volna a gégémet, ugy hogy azontul egy hus se ment le a torkomon, szóval elakadt az étvágyam és még valahogy kibirtam az ebéd végéig bőgés nélkül, de aztán bementem a szobámba, lefeküdtem a földre és belesirtam egy sarokba, a hová a Mili besöpörte a szemetet, előbb gondoltam, hogy boszuból megmondom a mamának, hogy ilyen rendetlenül takarit, de aztán nagyon elővette a fájdalom a szivemet és inkább belesirtam a sarokba ugy, a hogy volt, minden följelentés nélkűl, mert gondoltam: ez ugy is egy szegény leány, a ki kénytelen abból élni, hogy idegen embereknél pénzért takarit, és nem tehet tulajdonképpen magában arról, hogy szerelme őt egy olyan magaslat felé ragadja, mely örvényként választja el az ő társadalmi helyzetét Jenőtől, ki egy magasabb ranghoz tartozik, ámbár én nem vagyok henczegő és tudom, hogy mi középosztály vagyunk, mint ügyvédék, de azért valóban ugy kell venni, a hogy van, szoczializmus ide és demokraczismus oda, hogy a ki egy egyszerü és szegény becsületes cselédleány, az még sem emelheti szemét egy joghallgató felé, ki őt nem emelheti magához, részben mert a különbség örvényként és áthidalhatatlan ürként tátong közöttük, részben mert a papa nem tudja, hogy ő mint ügyvéd csak középosztály, hanem azt hiszi, hogy mint ügyvéd egy főbb rangosztály, például arisztokráczia, s ezért képesnek tartom őt, hogy Jenővel szemben egészen egy pofonig sülyedjen, ha éppen arról van szó, mert ugyis folyton őseiről beszél, kik régen jöttek be és vérükkel öntözték e földet, és mint harczosoknak a puha föld volt a párnájuk, mire a mama helyesen jegyezte meg, hogy a papa, mint ügyvéd még azt is kihuzta volna a fejük alól, de ez csak viczcz volt, a mi abból is látszott, hogy papa erre tényleg földhöz vágott egy tányért, no, most képzelheted, ilyen szigor és büszkeség mellett mi volna, ha ezen egyenlőtlen szerelmet megtudná, vagy pláne, ha rájönne arra, a mit én aztán láttam, tudniillik, ez nagyon érdekes, mert tudod, én attól fogva, hogy ezt észrevettem, nem birtam ama nő szemébe nézni, sőt utáltam, mikor elkisért valahová és egész testemben reszkettem, mikor otthon véletlenül láttam, hogy Jenővel egymásra néznek, tudod, ez olyan szivfacsaró, olyan lélekölő és ríkató dolog, hogy ezt csak az tudja, a kinek van bátyja és a ki rájön, hogy ezen bátyja a szobaleányba szerelmes, és hogy ezen szobaleány a bátyjába szerelmes, hiszen ez borzasztó, sőt később egyszer, hiába próbáltam elkerülni, egyszer kénytelen voltam keresztülmenni az előszobán, midőn azon nő megölelte Jenőt, ők nem látták, hogy én látom, de azért én láttam és ugy éreztem, mintha a villám beleütött volna a szivembe, de azért jóra fordult a dolog, mert ezen nő ezt mondta Jenőnek: «Jenőkém, vegye a vastagabb kabátot, mert nagyon fuj kint a szél és maga ugyis meg van hülve», tudod, és ugy ápolta, ugy vigyázott rá, szinte betakargatta a kabátba, hogy megszerettem és láttam, ez egy igazi szerelmes nő, a ki szerelme tárgyáért valóban meghalni is kész, és arisztokraczismus ide, mesaliansz oda, mégis csak az ember ember és ezen nő oly odaadóan szereti Jenő bátyámat, hogy én kénytelen vagyok őt belsőleg rokonomnak érezni és most már azóta nem tudtam utálni őt, bármint szerettem volna is, sőt, tudod, bementem a szobába és a sarokból kisöpörtem a szemetet, a hova ő besöpörte a szemetet, mert gondoltam, ezzel tartozom szegénynek, ha bátyámért meghalni is kész, tekintve azon ürt, mely örvényként tátong közöttük, azaz, hogy nőül nem veheti, még ha megreped is szive bánatában, mert atyám ezt nem engedné és én is meghalnék a szégyenpirban, mely e miatt szivemet facsarná, de mégis ugy gondoltam jobbnak, hogy ezentul én titokban pártoljam őt a háznál, a mit meg is tettem, de a mi utóbbi időben borzasztó nehéz dologgá lett, mert a leány elbizakodva abban, hogy Jenő bátyám őt imádja, egyre szemtelenebbül viselkedik és minél keservesebben sóhajt utána Jenő bátyám és este, mikor mindenki lefeküdt és ő az asztalt szedi le, minél izgatottabban susognak egymással, annál kevésbbé puczolja ki Jenő czipőjét, mert ugyis tudja, hogy Jenő nem mer szólni a mamának, és tudod, édes czukor angyal Joczókám, én kénytelen vagyok éjjel titokban fölkelni és sirva puczolom ki szegény Jenő czipőjét, a legnagyobb titokban, mert ezen nő, bár Jenőért, mint szerelmes nő meghalni kész, mint szobaleány nem hajlandó müködni és direkt kinozza a szegény fiut, igaz, hogy szerelméből kifolyólag, de viszont Jenő szereti őt és már most, ha én nem puczolnám éjjel a czipőjét, vagy a Milit dobná ki a mama, a mibe Jenő talán belehalna a fájdalomtól, vagy pedig Jenő piszkos czipőben járna, a mit szintén nem volnék képes elviselni, és tudod, most már ugy áll a dolog, hogy a Mili annyira szerelmes, hogy mindent elhanyagol, slamposan takarit, a teritésnél mindig elfelejt valamit és én kénytelen vagyok titokban utána takaritani, hogy a mama észre ne vegye, és az ebédnél odatenni azt, a mit ő elfelejtett, mert látom szegény Jenő szemében a szerelmet és tudom, hogy ezen nő nem tekinti az örvényt, mely ürként tátong közöttük, hanem meghüléstől félti, és méltányolni tudom, hogy a szerelmes nőnek fáj az olyan suvikszolás, mely az ideáljára vonatkozik, hát inkább én suvikszolok, védem a mamánál, takaritok helyette és eltussolom a szemetet, a mit besöpör az ágy alá és mindazt, a mit egyáltalán ugy takarit, hogy csak ott tisztogat, a hol a papok tánczolnak és képek mögött nem törül és divány alól nem söpör ki semmit, sőt mindent oda besöpör, és ezt szivesen teszem, mert tudom, hogy boldogságukat szolgálom ezzel, daczára, hogy Jenő ezt nem tudja, és a mióta érzelmei ilyenek, azóta felém se néz, szóba se áll velem, bakfisnak tart és lesajnál, de nem bánom, mert a testvérem és minek kell neki tudni, hogy én szenvedek az ő boldogságáért, mikor szivesen szenvedek érte, remélem, ebben igazat adsz nekem, drága, édes, czukor angyal Joczókám, mert tulajdonképpen ezen levelet azért irtam neked, hogy felelj rá és ird meg, vajjon helyesen cselekszem-e igy, mert én nem tudom megitélni, mert én kizárólag szivem szerint cselekszem, de te okos vagy és tudod, mi jó és mi nem jó, és mi félig jó, félig nem jó, azt hiszem, az én eljárásom ez utóbbihoz tartozik, tehát felelj és nyugtass meg és bocsáss meg csunya irásomért, de nagyon siettem, mellyel maradok téged 1000000000-szor csókoló hű, buta barátnőd

_Olga_.

_U. i._ Most látom, hogy elfelejtettem pontokat tenni és az egész levelem egy mondat. Kérlek, rakd fel a pontokat és javitsd ki a kis betüket nagy betükre a pontok után. És irj, czukor angyal.

_Fenti_.

A gipszöntő és barátai.

Igen komoly oka van, kedves testvéreim, hogy ezt a történetet, mely rég elhalt édesapánkról szól, meg arról a kis furcsa házról a hol a fiatalságunkat töltöttük, csak most, husz évi távollét után, innen, Amerikából küldöm el nektek. Az igazság az, hogy nagyon rosszul érzem magamat, s ha jól értelmezem az orvosok arczkifejezését, meg azokat a rejtelmes szavakat, a miket egymással suttognak, nem élek már sokáig.

Nem akarom, hogy ez a történet, melyről senki más élő ember e pillanatban nem tud, veszendőbe menjen, el akarom nektek mondani, kedves testvéreim, mert talán ti is jobban fogjátok érteni boldogult édesapánkat, az ő számtalan furcsaságait, ha ezt elolvastátok, épugy, mint én, a ki azóta tiszteltem és becsültem őt igazán, mélységesen, a mióta ez a rettenetes dolog az ő házaban megtörtént.

Hogy a történetnek tanuja lehettem, annak gyermeki kiváncsiságom és léhaságom volt az oka. Akkor hallgatóztam először életemben, de bevallom nektek, hogy ámbár mindig ambiczióm volt, hogy tiszta jellemnek lássam magamat, ez egyszer nem bántam meg, hogy alattomos voltam. A mit végignéztem és végighallgattam, az olyan mély hatással volt rám, hogy fenekestől felforgatta egész gondolatvilágomat, teljesen megváltoztatott, és most, hogy a halálos ágyamon fekszem, még most is, vagy talán csak most érzem áldásos hatását. Nem félek a haláltól, nyugodtan, szinte fásultan fogadom, és ezt mind ennek a borzasztó históriának köszönhetem, a mit gyermekkoromban otthon végiglestem. Olvassátok el, okuljatok belőle, talán nektek is hasznotokra fog válni ebben a végső pillanatban, ha ugyan jól tudom elmondani. Mert az ilyet végig kell élni, ugy, a hogy én végig éltem. Nem fogom czifrázni, mint a hogy az irók kiczifrázzák a maguk kitalált történeteit, nem keverek bele lélektani analizist, főként az őszinteségre és az igazságra törekszem. Hisz a mi jó édesapánkról van benne szó, és távol van tőlem még a gondolata is annak, hogy az ő emlékét a ti szemetekben meghamisitsam.

Tizennyolcz évvel ezelőtt történt. Kamasz voltam, hazajöttem a mi furcsa házunkba. Hiszen emlékeztek még a házra. Ott állott künn, a rákosi határban, az uj temető mellett. Fel kell idéznem emlékezetetekben a ház állását és berendezését, hogy a történetet figyelemmel tudjátok kisérni.

Mély telken állott, s csak az országut felé volt a teleknek palánkja. A telek annyival volt mélyebben az országutnál, hogy a földszintes háznak még a kéménye se látszott ki a palánk fölött. Tudjátok, hogy az ut felé eső traktusban a lakásunk volt: apa szobája, az ebédlő, meg a mi szobánk, a gyerekszoba. A ház hátulsó részében volt a gipszöntő mühely. Itt volt a nagyablakos fehér terem, a hol fehér munkások dolgoztak, kotyvasztották a gipszet, formázták, véstek, kapartak, fürészeltek. Itt, ebben a teremben dolgozott harmincz évig a segédeivel apánk.

Mikor megjöttem az ünnepekre, kissé megváltozottnak találtam apa arczát. Tömött szakálla immár akkor is fehér volt, a mikor nem dolgozott a gipszszel. Vastag szemüvege mögött furcsán fénylett a szeme. Nem nézett már oly nyugodtan, oly tiszta pillantással, mint azelőtt. És keveset beszélt, de annál többet olvasott. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a mama halála óta folyton könyveket bujt, s néha reggelig olvasott az ágyban, gyertya mellett. De akkor már teljesen urrá lett fölötte a betü, mert a mikor csak néhány percz szabad ideje maradt, olvasott.

Ekkor történt, körülbelűl negyedik napján az otthonlétemnek, hogy valami nagyon különöset vettem észre. Üres óráimat a mühelyteremben töltöttem, figurákat faragtam, oszlopfejeket öntöttem gipszből. A sarokban hatalmas hordó állott vizzel telve. Dél volt, a munkások ebédelni mentek. Én leültem a hordó mellé, és egy korintusi oszlopon faragtam. Apa bejött a mühelybe és nem vett észre. A kezében tálcza volt, a tálczán pedig két tányér leves. Mikor bejött, bezárta maga mögött az ajtót és körülnézett a mühelyben, hogy van-e ott valaki. Mondom, engem nem látott meg. Meglepődtem és a lélekzetemet is visszafojtottam, ugy figyeltem. Apa végigment a hosszu mühelyen, aztán kinyitott egy kis ajtót, a melyről annyit tudtam, hogy egy kamrába vezet, mely három lépcsővel fekszik mélyebben, mint a műhely. Vártam, füleltem. Egy szó beszédet sem hallottam, és apa körülbelül két percz mulva visszatért a kamrából, kezében az üres tálczával. Megrezzentem. Mögötte valaki belülről bereteszelte a kamra ajtaját. Apa kiment a mühelyből és én elfogódott szivvel másztam elő a hordó mögül. Tudtam, hogy a kamrának ablaka van, mely hátra, a szántóföldek felé nyilik. Kiszaladtam a műhelyből és megkerültem a házat. Nagy meglepetésemre a kamra ablaka belülről el volt függönyözve. Nagy sárga kendőt akasztottak belül az ablakra. Ott kellett hagynom az egész ügyet, mert Irma hangját hallottam, a ki az udvarban kiáltott utánam:

– Antal, ebédelni!

Ebédhez ültem veletek és apát néztem. Az asztalfőn ült és némán evett. Az arczán semmi nyomát nem láttam annak, hogy valami titokzatos dologban járt volna. Aztán kamasz-észszel gondolkozni kezdtem. Ki lehetett abban a kamrában? Mert két tányér levest vitt be nekik. Első gondolatom az volt, hogy apa valami asszonyszemélyt rejteget a kamrában. Elvégre is öten voltunk, gyerekek, ő soha nem gondolt arra, hogy uj asszonyt hozzon a házhoz, mama helyére. Irma már husz éves volt akkor és ellátta a háztartást. Mi, fiuk, nagyon szerettük volt mamát és ragaszkodtunk az emlékéhez. Aztán vadak voltunk mind, erőszakos népség – az apánk vére – és bizony nem lett volna tanácsos uj asszonyt hozni közénk. Igy okoskodva jutottam arra a gondolatra, hogy apa valami leányfélét tartogat a házban, elrejtve, talán valami szép munkáslányt, vagy valami más ember megszökött feleségét – de ez a fiatal, pelyhesállu legény okoskodása volt. Kissé fájt ez a gondolat, de aztán beletörődtem, s elhatároztam, hogy gavallér leszek az öreg ember késő szerelmével szemben, sőt sajnáltam is őt, hogy igy kell élnie, s hogy ily nagy erkölcsi nyomás alatt tartják a gyermekei, a kiknek elvégre is apjuk, parancsolójuk volt.

Napokig rágott rajtam ez a fölfedezés, de nem szóltam róla senkinek. A kémlelést is abbahagytam. Eljárogattam még a mühelybe is, de nem vettem észre semmi különöset. A kamrából egyetlen hang se hallatszott, s mikor apánk a tiz munkásával a mühelyben dolgozott, ugy járt-kelt a kis ajtó előtt, mintha nem volna mögötte semmi különös, soha rá nem nézett, soha ki nem nyitotta. Ha akkor, mikor rajtakaptam, hogy bement, nem reteszelték volna be mögötte az ajtót, azt is hihettem volna, hogy valami állatot, kutyát vagy macskát tart a kamrában és annak viszi a levest. De bereteszelték, ezt tisztán hallottam, emberi kéz motoszkált a závár körül, biztos volt, hogy az ajtó mögött ember van.

Egy szerdai napon kellett elutaznom, vissza, Németországba. Mondom, gavallér voltam, nem törődtem többé a titokzatos kamrával. De kedden este előfogott a kiváncsiság. Ugy éreztem: holnap már el kell utaznom, és talán soha nem fogom megtudni, mi történik itt ebben a házban az apámmal. Este, mikor a munkások hazamentek, lementem a műhelybe. Sokáig ábrándoztam, gondolatokba mélyedve ültem egy helyben. Mindenféle regényes dolgok jártak a fejemben. Aztán egyszer félve, szinte szomoruan néztem a kis ajtó felé. Elállt a szivem verése. A műhelyben már sötét volt, s a kis ajtó alatt vékony csikban sárga fény szürődött ki a kamrából. Erre hirtelen megjött a bátorságom. Odamentem az ajtóhoz és hallgatództam. Benn beszélt valaki. Halk, mély férfihang volt, de nem értettem, hogy mit beszél. Rá akartam tapasztani a fülemet az ajtóra, mikor a műhely nagy ajtaja előtt lépéseket hallottam. Az apám jött. Hirtelen lehuzódtam a hordó mögé. Az öreg ur átment a műhelyen és halkan kopogtatott a kis ajtón. Csattant a retesz és kinyilott az ajtó. Apám bement, s rögtön becsukta, sőt bezárta maga mögött az ajtót.

Most már vége volt a diszkrécziónak, gavallérságnak, mindennek. Egyszeribe urrá lett fölöttem a kiváncsiság. Tudtam, hogy ennek a kis szobának egy részét tavaly fáskamrává alakitották át, ugy, hogy deszkafalat huztak a közepén. És tudtam, hogy kivülről, az udvar felől be lehet jutni a fáskamrába. Kimentem tehát, de a fáskamra zárva volt. Üzött az izgatott, reszkető kiváncsiság. Beszaladtam a házba és a konyhában leakasztottam a szögről a fáskamra kulcsát. Egy percz mulva már benn kuporogtam a fáskamrában, s két deszka közt a hasadékon benéztem a titokzatos kis szobába.

A szoba közepén asztal volt, a fal mellett pedig két szalmazsák, takaróval. Az asztalon gyertya égett. Egy üveg bor állott még az asztalon, s mellette ült az apám két idegen emberrel. Mind a két idegen feketében volt. Megrémültem tőlük. A másik szalonkabátban ült ott, ennek napbarnitott arcza volt, ez még nem volt öreg, mindössze negyvenöt-negyvennyolczéves lehetett. Jobbfajta iparosnak látszott, a ki vasárnapi ruhában van. Ez nem nagyon érdekelt. A másik, öreg urra néztem, s ekkor végigfutott rajtam a hideg. Egy hires orvosprofesszor volt, H. tanár, a ki egyike volt Pesten a legkeresettebb belgyógyászoknak. Hogy volt, ezt hangsulyozom, mert H. tanárról két héttel azelőtt azt olvastam az ujságban, hogy meghalt. Meghalt, el is temették. És most itt ült, frakkban, az apámnak: egy szegény gipszöntőnek a kamrájában, bereteszelt ajtó mögött, egy szál gyertya világánál. Tudtam, hogy ismerte az apámat, hiszen emlékeztek rá, hogy apának sok baja volt az asztmájával, s H. tanárhoz járt, sőt ő is gyakran volt nálunk. Most már vége szakadt minden okoskodásnak, most már csak figyeltem, rémülten, hangosan dobogó szivvel.

A tanár valami fényes kis tárgyat tett az asztalra:

– Itt a gyémánt inggombom – mondta apának, – ez a magáé.

Apa komolyan tolta vissza és intett a fejével, hogy nem fogadja el.

– De hisz pénzébe kerülök! – mondta a tanár.

– Mindegy, felelt apa, nem fogadom el.

Aztán sokáig hallgattak. Aztán mosolygott a tanár és ezt mondta:

– A két manzsettagombomat, a mit Jenő főherczegtől kaptam, a temetőőrnek adtam. Az megér vagy ezer forintot.

És mutatta a manzsettáját, a melyből hiányzott a gomb. Aztán a barnaarczuhoz fordult:

– Ön mit adott neki, főkertész ur?

A nagy, erős ember szétnyitotta a szalonkabátját:

– Mindent, a mim volt. Aranylánczot, melltűt, gyürüt.

Nem értettem. Mi volt ez? Honnan jött ez a két ember? Borzasztó sejtés derengett bennem. Ezek a temetőből jöttek. Abban a ruhában, a melyben eltemették őket. Mi történt ezekkel? Tetszhalottak voltak? Fölébredtek? Föltámadtak? Mit keresnek itt?

Halkan beszélgettek az apámmal. Hiába füleltem, sokáig nem értettem egy árva szót sem a beszédjükből. Csak később, mikor már belemelegedtek, s hangosabban beszéltek, értettem meg őket.

– Nincs más mód – mondta a tanár – hagyja meg végrendeletében, hogy a halottkém valami nagy tűvel szurja át a szivét.

Emlékeztek, ugy-e, szegény apának erre az utolsó kivánságára, a mit teljesitettünk is?

Apa hallgatott. Aztán ezt mondta a tanár:

– Ez borzasztóan szép fölfedezés volna. Ha még élnék, irnék róla egy nagy könyvet. Az indiai fakirizmust nem veszik komolyan itt Európában. Pedig az eltemetett fakírok, a kik két hónapig feküsznek a föld alatt, s aztán fölkelnek, nagyon komoly emberek. Talán komolyabbak, mint mi valamennyien itt a mi komoly tudományunkkal. Ezek uj és borzalmas dolgok, a mikre mi még nem vagyunk elég érettek. Én az ő módszerükkel haltam meg, most már megállapitottam. A lelki tréninget, a mit ők programmszerüleg csinálnak, én megcsináltam véletlenül. A magány, az elmélyedés, a hónapokig való magányos fekvés az ágyban, az óraszámra való rámeredés egy fix pontra… Ez mind magától értetődő volt nálam, elhagyott, embergyülölő agglegénynél. Meghaltam, mint az indiai fakírok. És ha nem lettem volna régi patriczius-család sarja, a kinek kriptája van a temetőben, most már igazán meghaltam volna. De az is meglehet, hogy másként történt. Tudja Isten, hogy történt. Most már talán nem is érdemes töprengeni fölötte. Még négy napom van. Aztán megyünk, végleg. De vissza már nem!

A város felé mutatott a fejével. Lázban égett az arcza, a szemöldökét összehúzta. Rettenetes volt az arcza ebben a pillanatban. Aztán a barna emberre nézett:

– A főkertész ur – mondta – az egészen más. Az ordináré orvosi tévedés. De neki már nincs négy napja. Ő holnap, vagy legkésőbb holnapután végez.

Megfogta a barna ember pulzusát.

– E pillanatban száztizenkettőt ver – mondta mosolyogva. – Ez egy kicsit sok. Egy napja van, főkertész ur. De vissza… vissza, ugy-e már nem megyünk?

– Nem – mondta a főkertész.

Az apám hallgatott. Komolyan, szeretettel nézte a tanárt. A tanár ivott egy korty bort és az apámhoz fordult: