Part 8

Reggel eső volt, erős eső, tiszta esőből való eső. Délre fagyos eső lett, zuzmara, hó zudult vele, bántó, dermesztő téli eső szakadt, az ágakat megfogta s befuttatta gyémántosan, gyöngyösen. A levelek távozása óta zavartan várakozó sovány galyazatok hirtelen az álom fényes fátyolában tüntek föl. Az érzések, az ember érzelmei festhetnek igy a lét sérelmében, a csalatkozás után, a szenvedés diszeivel ünnepelve, másvilági pompával megkoronázva, eszméletlen üdvben és győzelemben.

Délutánra leengedte magát a teljes tele hó, a lágy, tiszta teher, a nesztelen nagy támadás, a fehér bámulat, pehelynek meg pehelynek véletlen végtelensége. Az idő függönyét elhuzta s életünk a tél felvonásában játszik. Haaaa… hallod ezt a hangot? Emlékszel a mult és mult évek havazásaira? Szakad a hó. Itt van. Tél van. A leszegényedett ábránd lehuzza ferdült nyakát, a követelő évszak nem ad már halasztást. Füteni kell, meleget kell enni, nem svindlizhet tovább az alattomos szegénység. A hópelyhek beleszaladnak a felpislanó szemekbe, melyek tanács és bizalom nélkül a lenyomott fakó égtől: miből, hogy és mit? Mi lesz? Az élet a legsürübb önzéssel érdeklődik önmaga iránt, a különös eget minden pártfogás nélkül hagyja különösnek lenni.

Egyik embernek a diszmagyar a gondja, melyben megizzad annyi órán keresztül a zsufolt templomban és odakinn aztán a koronázó domb alatt álldogálva tüdőgyulladást kaphat. A másik embernek a disztelen és magyartalan és prém és bélés nélkül való öltözetével van baja, melyben ugy megfázhat, hogy elmehet Földesre deszkát árulni.

Az ég ma egyforma különös a havazásban a más-más téli aggodalmak felett. Oly fekete az ég. Vagy fehér? Egy-egy pillanatban a havazás rémlik feketének és mintha fehér álmokból dülne lefelé. Hol is az ég? A tekintetnek mennyire kell repülni ilyenkor, hogy eget érjen? Magosabban van az ég vagy egészen a fejünk fölé rogyott? Én nem tudom kivenni. Ugy tetszik, hogyha a kéményből felbujna most a kéményseprő, ő már az égben állana.

ARANYSARKANTYU

A magyar király koronázása alkalmával néhány érdemes nemes urat Szent István kardjának érintésével aranysarkantyus vitézzé avat. Ujabb időben az aranysarkantyus vitézeket a miniszterelnök hozza javaslatba. A rendvitézek külön lovagrendet nem képeznek, sem rendjeleik, sem szabályaik nincsenek. Számuk igen különböző volt. III. Károlynál 6, Mária Teréziánál 44, II. Lipótnál 33, V. Ferdinándnál 27, a legutóbbi koronázásnál 23. Az aranysarkantyus vitézek hajdan a csizmán aranysarkantyut viseltek, valamint a kalpagon a forgó alatt szintén kis arany sarkantyut.

Ezt, amit eddig irtam, nem is irtam, hanem másoltam a Pallas-féle lexikonból és ez uralkodói nevek és e hüs, rendes mondatok másolása alatt szivemet, ha szabad megjegyeznem, unalom futotta el és abban a régmult hangulatban éreztem egy kicsit magamat, mikor leckét magoltam este két tenyeremmel szoritva két halántékomat. És emlékszem, hogy olyankor sokszor nyugtalan lettem, felnéztem a könyvből és elbámultam azon, hogy vajjon mi közöm nekem ahhoz, amit tanulok és aztán jól esett sokáig a csendben nézni a lámpa mellől a fekete ablakot és hallgatni a fakó kutyaugatást messziről és olyasmiket gondolni, hogy boldog leszek-e? Milyen lesz a szerelem? Mi az élet célja?

Szóval megnéztem az aranysarkantyus vitézségre vonatkozó adatokat a Pallas-lexikonban. Mert most a szeretet ünnepén és már a mult héten is annyi mindent láttam az ujságokban az aranysarkantyusságról és annyit hallottam mindenfelé diskurálni róla. Mint a jelenkorban lábatlankodó krónikás, kötelességnek gondoltam, hogy legalább annyira kimüveljem magamat az aranysarkantyu felől, amennyire a lexikon engedi, mert bizony az elnevezésnél egyebet nem tudtam eddig erről a ragyogó foglalkozásról, a világra jönni pedig teljesen tájékozatlanul jöttem, ösztöne s sejtelme nélkül annak, hogy aranysarkantyus vitézek vannak.

A Pallas-lexikonban annyit találtam, amennyit fentebb lemásolni szorgalmas voltam. Aztán kiváncsiságból fellapoztam a Révai-féle lexikont is, hát abban hogy mint van. A Révai-félében is körülbelül annyit találtam azonos vagy hasonló szavakkal. Olyan szépen egyetért a kétféle lexikon az aranysarkantyu kérdésében és bizonyára egyéb dolgokban is és amellett félek, hogy ellenségei egymásnak. Igaz: a Révaiban csak annyival van több, hogy az aranysarkantyus vitézeket azelőtt az ország nádora hozta javaslatba.

Nos, valamit már mégis tudok az aranysarkantyus vitézségről és egy kicsit miveltebb füllel hallgathatom, hogy a polgárságnak mennyire fáj ez az aranysérelem és hogy a grófok, akiket kijelöltek, mennyire tüntek ki a háboruban és mennyire nem és hogy az aranysarkantyus vitézség alapjában véve nincs is harci erényekhez kötve és hogy, de kérem, ha már háboru van… és hogy miért kell ebben is a munkapártnak diadalmaskodni és minden.

És minden ugy lesz, ahogy már elintézték, egy-két nap van még az aranysarkantyu kérdésének izgatott pengetésére, ma már bevonul az udvar Pestbudára függő zászlók alatt és lobogózott cimerek és pajzsocskák között, amelyek a falakon összeáztak és fáradtak lettek, mint a sziv álmai, mire teljesednének. A koronázás után elcsöndesül az aranysarkantyu, de majd akad rögtön más ilyen izgatottság, ami bekapcsolja magába kortársaink elméjét és idegeit és megint másról lesz divat beszélni, nem arról, hogy a harctereken életveszélyben vannak az emberek.

BOLDOG

Zug a levegő még. Boldog ujévet kivánok, boldog ujévet, boldog, boldog, boldog… Mint mikor a rostálást elhagyják kinn a tanyán, jobbra-balra viszik a fülükben a rosta zugását a fáradt cselédek. Harmadfél esztendeje nagyban ölik a népek egymást. Mindennek, ami a földön emberé volt, befellegzett. S ujév jön közbe s kinyitják szájuket és köröskörül kiáltják azt a szót, hogy: boldog. Még megvan nyelvükön e szó s még ki birják ejteni. Még most is divat és kötelesség. Mit értenek alatta, mikor boldog ujévet kivánnak? Mi van a fejükben, mikor kihangzik fogaik közt: boldog?

Mit gondolnak? Mit jelent nekik? Ezelőtt, a megbukott világban mit gondoltak ilyenkor? Izgatottan lestem sokszor férfiak és nők szemébe, mikor a boldogság szavát kiejtettek. Nem lehetett tisztába jönni velük. Közöny és szórakozottság, unalom és csüngő, semmibe se fogózó epedés volt a szemekben. Nem tudták mi az, amit kimondanak. Akkor se tudták, az ugynevezett békében.

A szegény tudatlan oláh vagy horvát bakát a sürü erdőbe állitják éjszaka. Elküldik, megmondják neki a jelszót. Azt mondják neki: Colonne. Vagy másik ilyen szót, amit ő megtanul a fejében. És kérdi messziről, ha jő a sötétben egy másik ember és kiáltja ő is, ha kérdik messziről. És nem érti, hogy mi az, amit kiált. Ilyen jelszavakkal és jelhangokkal nyüzsögnek az emberek e vadidegen világon. Honnét hozták magukkal szavaikat, amelyeket nem értenek? Azt mondják háboru, azt mondják boldog…

Hagyjuk.

TIZENKETTŐ

Valaha régen, tán a mesében, éjszaka tizenkét órakor ha benézett az ember a táncpalotába, hát egy lelket se látott még a tulzó lámpák alatt a parkett körül sorakozó asztaloknál. Azaz dehogy nem, a pincérek is csak lelkek. A pincérek ott voltak már, teritették lefele fehérrel a kicsi fenyőfaasztalokat, tolták az asztalhoz a székeket egymással szembe szépen, hogy ismerkedjenek. Egy pincér a piros páholy pereméhez dülve a Magyar Turf cimü csinos hirlapocskát lapozta érdekkel. A cigánynak is van lelke, a cigány is ott volt már. A muzsikák még a tokokban aludtak a pódium padlóján, a cigányok ültek a székeken és vitatkoztak mint valami delegációs albizottság. Csak a cimbalmos ült komolyan a cimbalom előtt és a verőt futtatta le-föl a cimbalom érzékeny mellén alig szóló ábrándos pattogással és közbe-közbe megfogott egy srófot. A virágárusné, vagyis az a vastag és tekintélyes feketeruhás asszonyság, „akié a virág“, az is ott volt éjfélre, igaz, és annak is van lelke. Lelke van az asszonyságnak, „akié a virág“, de szive bizonyisten nem tudom van-e még neki, talán már egészen tönkrement az életnél az asszonyság szive, mire az éjfélutánnak olyan rideg és nehéz branche-ához érkezett, mint amilyen a virág. Az asszonyság már válogatta kifele a kicsi jégszekrényből a tegnapról eltett rózsákat és tubarózsákat és mogorva német szavakat ejtett magában, miközben mustrálta a kezébe vett rózsa gyürődéseit és rozsdáit. Igaz, az angol fiunak is van lelke, egy angol fiu is ott kopogott már a teremben, mert már felöltözött és könnyü bokáit próbálta az üres parketten. Térdnadrágban, tenniszingben, frissen pirositott orcával és friss mosollyal lengette lábszárait maga alatt és felelőtlen angol hangján, huszéves torkából könnyedén monologizált hozzá: Hello my baby, my little baby…

A lányok, az ugynevezett nők, vagy nőcskék, a chansonnette-ek és soubrette-ek, a diseuse-ök és duettisták és partnernők és spicctáncosnők és a Muzsáktól teljesen független egyszerü consumszolgálók, ők is ott unatkoztak már a teremben és nekik is van lelkük, bár az életpályán az csak kerékkötőül szolgál nekik a boldogulásnál. Ott telepedtek az asztaloknál vagy sétálgattak a néma páholyok előtt tulzott diszeikkel, feltünőséget csináló ékszereikkel vagy ékszertelenül, ami még nagyobb feltünőség, kisiklott szineikkel és mámoros szabásaikkal és vakmerő cipőikkel és kezükben sulyos reticulejükkel, amely nélkül egy lépést se tesznek, akár a francia kabinet tagjai irattáska nélkül. Hármasával, párosával összebujva tárgyaltak, toiletteről, gázsiról, gyermekeik neveléséről, és fiukról, akiket jó volna szeretni s urakról, akiket jó volna nem szeretni.

Egy dán leány, sajtorcákkal és száraz szőke fürtökkel, amelyek gyermeki csigákban tolongták körül homlokát és füleit, anyai médaillonnal a nyakában, külön könyökölt és valamely Ullstein-regényben olvasott két márványgolyó szemével. Neki is van lelke, dán lelke van neki. Azután a legfőbb személy, a mulató Montenuovója, főtitkár és főrendező, örömmester és főtanár, főokos és főbolond, főügynök és főfőlump, roué és szerelmes, a mosolygó éjfélutáni miniszterelnök és valóságos belső titkos tanácsos és pénzügyminiszter és borászati felügyelő s parlementaire s attasé s forgalmi főnök és cigánybiró, már ő is itt van és neki is van lelke. Sőt ő az egésznek a lelke. Bajusza, haja feketébb mint valaha, legalább is feketébb, mint délben volt, képe piros és a mosolyt hat ökör le nem huzza ajkáról. Édes kedves ünnepélyes szép tiszta könnyü kellemes férfi, öreggel egyivásu, fiatalokkal kortárs, mindenkivel pajtás, világ öröme, isten áldása.

Nyakkendőjét igazgatja plastronján, lapossarku lágy cipőiben frissen mozgatja lábujjait, szervusszal üdvözli az asszonyságot, „akié a virág“, a lányokkal titokteljesen perel, egy-egy teljhatalmu puszival ereszkedik le vállakhoz, nyakszirtekhez, lágy szivvel és ragyogó szemekkel hallgatja végig egyik vagy másik leány ajakáról öngyilkosságát, amelyet az öngyilkosnő a kora délutáni órákban követett el, mert „nem tudtam már mit csinálni boldogtalanságomban, de mindjárt utána jobban lettem, látja rendes időre be is jöttem“.

A szinpad el van zárva arany guirlande-os zöld peluche-függönynyel és a szinpad előtt a kicsi szini zenekar szerszámai még csöndet játszanak. A zongora nyitva van, lenn a fehér billentyüsoron egy fekete billentyü vendégszerepel. Nem volt az fekete, fehér volt, de szivarral égették egyszer addig, mig tiszta fekete lett.

Ilyenformán nézett ki éjfélben tizenkét órakor a mulatozó világ. Tizenkettő után jöttek a vendégek, akkor osztán kezdődött az élet.

A GÓLEM

Az éjszaka találkoztam a gólemmel. Vagy nagy betüvel mondjam, Gólemmel? Mindegy nekem. A hidon mentem csendben, éjfél volt, a rakpartok kevés lámpáikkal vakoskodtak, fény, mozgás, hang, minden meg volt halva a város két testében, mintha csakugyan halva lenne minden élet vagy valami alkalmasabb világra szökött volna el. A Dunából lennről futó neszek hallottak fel, mintha a tengerhez vonagló hullámok kéjes nyögései lennének, vagy mintha rég elmult öngyilkosok utolsó sóhajai kérezkedtek volna fel. No szóval éjfél volt. Egyszer csak jön szembe velem a gólem. Rögtön megismertem, még mielőtt megijedtem volna.

A két karját felfelé tartotta, mint a cirkuszban az idomitott ló a lakkcsizmás és parókás stallmeister urral szembe, ki ostorát emelve hátrál előtte. Két idomtalan lábát szétvetve lépegetett a gólem, mint egy nehéz részeg ember. Ugyanaz a nagy feje volt és ugyanaz a krumpli-orra, mint amilyennek a moziban láttam egyszer Wegener ur alakitásában. Mondom, mindjárt megismertem. Aztán megijedtem. De ahogy közelebb-közelebb dülöngött és néztem a képébe, egész rémületem dacára muszáj volt elnevetnem magamat, olyan egy buta pofája volt. No most megesz, villant át agyamon. E villanás után ujabb villanás jött, az villant át agyamon, hogy a gólem a moziban sem evett. Enni azt nem tud. Nyugalmat erőltetve vártam, mig elhalad mellettem. De a gólem megállott előttem. Kitértem neki. A gólem felém fordult:

– Hö, hö – azt mondja –, te, állj meg.

Egy életem, egy halálom, megállottam, felnéztem rá, szóltam neki:

– Mit akarsz? (Tegeztem, mert ő is tegezett.)

– Én vagyok a gólem, – mondja nehéz, tompa gólemhangon. – Ki vagy te?

– Én nem vagyok gólem, – mondom.

– Én megyek a szinházba, – társalog tovább.

– Jó, mondom, eredj a szinházba.

– Én megyek az orfeumba, – szól megint.

– Jó, jó, eredj az orfeumba.

– Én megyek a kabaréba, – folytatja.

– Menj, menj – mondok, – csak eredj át inkább a másik oldalra, aki Buda felől jön, annak ott kell menni.

– Én megyek a moziba, – feleli.

– No, csak siess.

– Én megyek mindenüvé.

– Én nem tartóztatlak.

Indulni akartam, a gólem megingott, dülöngőzött egy kicsit, aztán megtorpant és csak nem hagyott békét. Mintha valami mérgesség keveredett volna fád hangjába:

– Te nem tudsz énrólam semmit.

– Dehogynem, mondom, tudok én mindent rólad. Olvastam már régen a te históriádat. Nagyon szép történetek vannak a héber irodalomban, még szebbek is, mint a tiéd, ismered például a babyloni testvérek történetét, akiket Nabukodonozor…

– Nem, nem, nem – próbált toppantani –, én vagyok a gólem. Beszélj énrólam.

– Igen? – mondom. – Unlak gólem. Nem szeretlek gólem. Nem érdekelsz gólem. Utálom már a nevedet hallani gólem. Az embereket szeretem, gólem. Az emberek izgatnak, akik élnek. Az emberekért vagyok oda, akik megöletik egymástól magukat. Az eleven emberek miatt kinlódik képzeletem, akiknek egyszer meg kell halni. Hátha nem is igaz, te, hátha csak valami tévedés, üzemzavar vagy mi volt, hogy idáig a világon még mindenki meghalt, hátha végre valamelyik embernél kiderülne, hogy nincs halandónak teremtve, itt kell neki maradni örökre, mint az isten okos és boldog kedvencének.

És akkor soha meg nem hal többet senki. Megládd, hogy megértik egymást és milyen szépen elrendezkednek a földön, ha látják, hogy örökös ez az eddig felfoghatatlannak látszott állapot, amit életnek kereszteltek el. Mit lehet tudni, ki az az ember, akinél kiderül ez a rejtelem? Hátha én, hátha a jegyszedő, aki ott szendereg abban a fülkében, hátha az a honvéd, aki amoda sántikál lassan a Lipót-köruton, nem látod? Hátha az emberek most megölik maguk közt azt a csodálatost is, aki különben soha meg nem halt volna s aki kiterjesztette volna mindenkire, ki él és élni jön, az isteni megoldást, mint a nap a világosságot, mikor feljön kelet felől.

Én minden embert bámulok és minden embertől csudát várok, én minden emberért reszketek, én minden ember fölött szorongást és rajongást érzek magamban. Én ezt nem a te kedvedért hadartam el, nem neked mondom, hogy halljad, te gólem, nem hiuságom, hogy szenvedélyemet közöljem teveled, te gólem. Csak magamnak beszéltem, mert nincs itt senki aki hallja, hát hangosan beszéltem egyedül a csillagok alatt, akik nem árulkodnak. Az emberekkel nem beszélhet az ember, mert ők nem kiváncsiak emberre, hanem terád kiváncsiak, mert te gólem vagy és ugy jársz és ugy nézegetsz és ugy csinálsz utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.

Eredj oszt gólemelj, oszt gólemeld el a várost és gólemeld meg ezt az egész rongy világot, eredj, mondom, mert nem állom ki ezt az ostoba képedet, eredj már innen, mert olyat toszitok rajtad, hogy beledülsz ebbe a Dunába ni!

Igy fel mertem lépni a gólemmel szemben egymagamban a hidon éjfélkor, igy nem szorultam tőle, ilyen nagy vitéz voltam én. Ki elhiszi, bélest egyen, ki nem hiszi, pisze legyen.

A MADARAK

Egy fehér galamb kirepült a duc alól és előre szállott a levegőbe. Tavaszias idő volt. Az ég alatt olyan világos volt, mintha millió vagy még több arany lámpa sugárzott volna. A galamb széttette szárnyait és ugy szárnyalt ebben az édes világosságban és fehérsége fényt és mosolygást kapott és olyan gyönyörü volt repülése a levegőben, hogy azt megmondani nem is lehet, csak látni s érezni, mint ahogy mindenki láthatta s érezhette már milyen gyönyörüek napfényben elszálló fehérszinü galambok.

Hát amint a legszebben repülne a mi galambunk, jön egy csapat fekete holló. Egyenesen szembe a galambbal. Utját állották:

– Hé, hova olyan sebesen?

– Sehova – szólott a galamb –, a szabadba, a világba.

– Vissza! – kiáltották a hollók. – Rontod a levegőt. A kenyerünkre törsz.

– Én? – álmélkodott a galamb. – Én?

– Te, igenis te, – hallatszott köröskörül. – Most már nemcsak hollók voltak ott, odarepültek hirtelen sasok, ölyvek is és borzolták tollazatukat, szemeiket fel-le görgették szemüregeikben és szenvedélyesen kapkodtak előre görbe karmaikkal. Sötétség lett a galamb körül.

– Hadd szállok, hadd szállok – rimánkodott a galamb –, olyan szép a tiszta levegő, olyan jó a napon, oly csodálatos az isten világa, oly aranyos a szabadság, olyan jól esik élni. Én nem bántok senkit, csak hadd szállok…

– Neked nem kell a diadal? – vicsoritottak rá a sasok. – Semmi helyed itt a magasban!

– Mars! Mi itt sportolunk – vijjogott egy ölyü –, mi párbajozunk, mi keringelünk mint a forgószél és futunk lefelé, mint a villám az áldozat fölé. Mit keresel a pályán, nyavalyás! Mars vissza abba a ducba!

– Takarodj, takarodj! – károgtak, vijjogtak, huhogtak köröskörül mindenféle szárnyasok. A kuvik is ott repkedett, a denevér is ott járt:

– Fogd be a csőrödet – támadtak rá –, kit érdekelsz te, te ostoba! Tünj el innen, bántod a szemünket!

– Csunya, utálatos! – krákogtak és sipitottak a sötét madarak közt a cifra madarak, kakaduk, paradicsommadarak, a hiuság és élvezet madarai. – Irigyel bennünket! Meg akar koppasztani! El kell kergetni!

– Engedjetek már, – vergődött a fehér galamb.

– Ne bántsuk, jaj ne bántsuk, – csipogtak a verebek, akik felszemtelenkedtek a madártársaság háta mögé.

– Engedjétek, hadd repüljön! Ő repül legszebben, ő a legkedvesebb, neki van igaza, ő ártatlan – esengett egy pár odaérkezett énekes madár. De a támadók lármájában alig hallott az ő csipogásuk és nyögdicsélésük. És a verebek oly betegesek voltak, hogy alig állottak szárnyukon odafenn és hamarosan le is repültek magok és morzsák után nézni, mert megéheztek már ebben a felruccanásban. Az énekes madarak meg olyan kisebbségben voltak és olyan gyengék voltak ők is és olyan snasz volt a kinézésük, hogy észre se igen vették őket. Hangicsálásuk is elmaradt a zsivaj hangjai közt.

A galambnak pedig nekiestek a többi madarak, kemény szárnyaikkal megverték, csőreikkel meghasgatták, karmaikkal megszurkálták, addig bántották, mig a galamb egy bukfencet vetett és lehullott merőlegesen és olyan sebesen, hogy kiszaggatott tollai csak utána libegtek lefele s vérének cseppjei is utána hullottak a mezőre, mint valami csekély piros eső.

EGY KRAJCÁRÉRT

Egy kicsi papirszipkát vettem a trafikban, hogy vegyek valamit, ha már a szegény őnagyságát felzavartam a szinházi hetilap olvasásából. (Cigaretta nincs.) Olyan fehér papirszipkát, amilyen a pult üvege alatt van a skatulyában. Letettem a krajcárt a pultra, kérem azt a szipkát.

– Hat fillér.

Az a szipka egy krajcár volt ezelőtt. Most három krajcárt kellett adni érte. De nem panaszképpen hozom ezt föl, csak eszembe jutott, hogy egy krajcárért már semmit se adnak. Egy skatulya gyufának az ára három krajcár. A legkisebb szál gyertyának az ára nyolc-tiz krajcár. Mi mindent lehetett egy krajcárért kapni. Skatulya subickot. Nádpálcát. Irkát. (Most tiz fillér az iskolás gyermek irkája.) Plajbászt, pennát, két szál palavesszőt. Levélpapirost. Cigarettet, abból is némelyikből kettőt egy krajcárért. Pipát. Piros cseréppipát vehetett a juhászgyerek egy krajcárért. Ujságot adtak egy krajcárért. Mindenféle füszert mértek egy krajcárért, kockacukrot, paprikát, borsot, fahajat, gyömbért, sót, ami mind ki volt mérve a falusi vegyeskereskedésben ügyes kis stanicliben s ha kinyilt a csengős ajtó, kijött a szobából a boltos és adott egy krajcárért ami kellett és még a pultra állott az árut levenni vagy a létrára mászott miatta s még köszönt is azért a krajcárért a kuncsaftnak, egész kis dalszöveget adott elő kellemetesen: Egyér gyömbért igenis tessék marad egy köszönöm alázatos szolgája isten áldja meg lelkem legyen szerencsém máskor is.

Meg mindenféle házhoz való dolgokat adtak egy krajcárért, meszet, sárga földet, bécsi kormot, tüt, spárgát, galandot, gombot, fát, krumplit és nem tudom még mit. Tudnék tán pontosan felsorolni mindent, ha jobban idefigyelnék, de soha sincs ott a fejem ahol kell, mindig másra gondolok, arra, amit nem illik szóba hozni, arra, hogy háboru van Európában fényes nappal. És osztán mennyiféle csemegét lehetett egy krajcárért venni, mennyi kis örömöt adtak, mennyi kis édességet a szegények életének egy krajcárért. Diót, magyorót, datolyát, fügét, azt mind lehetett egy krajcárért kapni, annyit amennyit. Meg cukrot, de mennyi minden fajta cukrot élvezhetett a gyerek, ha egy krajcárt kapott. Mint egy valódi francia világfi a lét örömeiben, oly szabadon és szeszélyesen válogathatott a szegény gyerek a krumplicukor, hosszucukor, törökméz, fodormenta, szélcukor, pasztillák, selyemcukrok szineiben és formáiban és izeiben. Meg csigát kapott egy krajcárért, meg levonós képet, meg öt márványgolyót, ha avval akart szórakozni. Ma mindennek a portékának más ára van. Egy krajcárért semmi sincs. Papiros sincs egy krajcárért, a legközönségesebb irópapirosból is két krajcár egy iv. Jó is lesz, ha abbahagyod már, szegény firkász.

KORCSOLYÁZNAK

Fényes acél csillan és csörren a kisasszonykák, asszonykák, fiuk és kurta kis gyerekek oldalán. Jó angyalok, ha még mindig le szoktatok pillantani mihozzánk, ne ijedjetek meg kérlek e gyanus acélszerszámoktól. Ez nem háboru. Ez béke. Ez sport. Ez passzió. Ez élet. Nem emlékeztek? Korcsolya. Tél van, mennek a jégre. Végre.

Nem megy az olyan simán, mint a jég amilyen sima, hogy hát itt a tél, lehet korcsolyázni. Mert a tél itt van és a nyomoruságot mint valami rongy köpenyeget ráteszi a világra, s mindenféle nyavalyákat lehet kapni és a szemeket és sziveket vigasztaló hó csak nem akar hullani szép szeliden mint a szinpadon mikor télben játszik a felvonás. Imitt-amott jön egy kevés belőle mutatóba s abból is pocsolya lesz a földön. Tél apó, talán mert csakugyan egy tutyimutyi vén ember, elfelejti mi minden kell ilyenkor a népeknek, elfelejti például hogy a városban korcsolyázni is akarnak.

De a jégpálya kinyilik, ha csak sárból, ködből és szomoruságból van is összekombinálva a tél és az igazgatóság irodáiban ég a villany délután, irógépelnek, intézkednek. Kihirdetik a lapban, hogy a jégpálya megnyilt és kiadják a tagság! jegyeket és felállitják a pályán a lámpákat és a zászlórudakat. És kiadják a buffet-t és a ruhatárt. És egy nap osztán megkeményedik a föld és az utcán a népek behuzott fejjel sietnek és köhögnek és szijják az orrukat.

Akkor aztán felhuzzák a lobogókat a rudakra s éjjel égnek az erős nagy lámpák a pályán és apró sötét emberek nagy vizipuskákból spriccelik a vizet szerteszéjjel a fekete földre. Ugyanennek a földnek a hátán más és másfelé különböző eltévedt katonák fagynak meg egyedül és otthontalan menekülők ágyalnak meg örökre az országuton az árokban és az ismeretlen szegénysorsuak akiknek fütőanyaguk nincsen, tulontul megkeserednek szivükben. A pályán pedig a lámpák ragyognak, mint a diadal és a lobogók lobognak, mint az üde remény.