Part 9

Reggel aztán jön a nap, nyájasan mosolyog. A jégpályán ott a nagy sár. A zászlókat leakasztják. A lámpák elaludtak. A locsolók nincsenek a pályán. Vajjon hol vannak és mit csinálnak vajjon, mikor nem locsolnak? Mondjuk egy hét mulva megint elkezd fagyni, hamar felhuzzák a zászlókat, meggyujtják az ivlámpákat, nagyba locsolnak megint egész éjszaka. Igy megy ez az idén december óta, igy cicázik a tél mindig a jégpályával, mint a sors szokta csinálni a hiszékeny és remélő élettel. S oly késve jött a jég is, mint az örömök jönni szoktak. De végre-valahára nyüzsögnek, futnak, keringelnek, andalognak és cikáznak a nagy-nagy sápadt táblán a korcsolyázók és a vidám zsivajt, ami hallik a jégről, gondolom jó néven veszik az angyalok, akik jóindulatu semlegességgel vannak az emberiség iránt.

GYUFA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

I.

A gyufát – ezt egy főpincér beszélte el – lopják az urak a kávéházból. Mert hogy ott ültem a minap este s nem láttam gyufatartót magam körül a kávéházban, hát mondom szeliden a főpincérnek, aki történetesen asztalom előtt haladt:

– Mért teszik el a gyufát, mikor még vendég van – mondom.

– Mert ha mink nem tesszük el kérem, elteszik a vendégek kérem. Vannak olyan urak kérem, tessék elhinni.

Én mindent elhiszek. A főpincér a zsebéből saját privát skatulyát vett elő, abból egy szál gyufát kivett, rágyujtott a cigarettre, mely ajkaim között várakozott és mig hanyag előkelőséggel engedtem a füstkarikákat, tovább tájékoztatott:

– Ajjéj, annyi ezresem legyen – szólt egyik cipőjét áttéve a másik cipője felett. – A békében is megtették, hogy mikor éjszaka hazamentek a kávéházból, egy skatulya gyufát tettek a zsebükbe. Kérem az akkor szokásdolog volt. Az nem numerált. Akkor más világ volt kérem. De most háboru van kérem, három krajcár egy csomag gyufa, már most csak vegyük kérem alásan, hogy nekem csak tiz asztalról hazaviszik a gyufát à hat fillér kérem, máris egész tisztességes károm van kérem, tessék elhinni kérem.

Elhiszem kérem.

– Kérem és nem is szórakozottságból csinálják az urak, hogy zsebrevágnak egy skatulya gyufát, mint annak előtte kérem, sőt direkt mert drága a gyufa kérem. Utálatos egy dolog ez, amit felvettek az urak tessék elhinni.

– No no.

– Tessék elhinni, hogy a háboru csinálja ezt. Az erkölcsök lettek ilyen csunyák tessék elhinni. Tessék elhinni jobb volt a béke, ajjé…

Én még ezt is elhittem a főpincérnek, akit mindig egyenes jellemü, józan és okos embernek ismertem. Odakinn a kávéház ablakán kivül a főpincér elbeszélése alatt esett a hó s az egész utca fehér volt, az ég meg fekete volt, mert mikor esik a hó, mindig ugy látszik, hogy az ég fekete.

II.

Ezt már magam vagyok kénytelen elbeszélni, nincs aki segitsen. Minden éjszaka vadlibák utaznak át Budapesten. A Duna felett repülnek. Dél felől jönnek, az isten tudja, hová mennek. A Margitszigeten le szoktak szállani pihenni. Ilyenkor osztán társalognak egymás közt keserü vad hangjukkal, amelyet érdekes hallani. Sokszor hallgattam már a vadlibákat és kedvem lett volna tudomásukra adni, hogy Maupassant megénekelte őket, hátha örülnek majd neki. De fájdalom, ők se értik az ember szavát, ahogy az ember sem érti az ő szavukat. Reménylem, semmi háborus érdeket nem sértek vele s reménylem a hirlapirói minőséggel sem összeférhetetlen, ha közzéteszem azt a tapasztalatomat, hogy igy télen feltünő nagy kravált csapnak a vadlibák a Dunán, hajnali utjuk alatt, mikor a partok házai még alusznak sötét ablakokkal. Talán fáznak a vadlibák, vagy a jégtáblák zajától ijedeznek, amelyek a hid oszlopainak mennek és összevissza zuzzák magukat. És nem tudom és ki se találhatom, hanem ez elszálló kalandorok, e nagy sötét madarak hangjait hallom és hallom és mert nem látni őket, olyan furcsán van az ember a vadlibák hangjával, tessék elhinni. Ugy jön elő, mintha az alvó város lelkeit hallaná jajgatni az ember.

III.

Egy urat láttam a villamosban olvasni. Könyvet vett elő a belső zsebéből, kinyitotta s belétette a fejét. Este volt. A villamos csordultig teli volt. A perronon dult a harc a kalauznő s a közönség közt, százan egy ellen. Az az ur, akit mondok, hogy olvasni kezdett, nem törődött a nyomódással és lármával, ő a sarokba huzódva csak a könyvbe nézett. Szoktak a villamosban olvasni, különösen a hivatalokba iparkodó kisasszonyok reggel, még az álom gyengéd fátyolával szemükön; álomból regénybe osonnak, miközben szivtelen hivatalba mennek a borzas lakásból, mintha csak usznának eszméletlenül a valóságon át, amely nékik idegen. No szóval az ur is olvas. Vagyis olvasna, de a villamosban elhalványulnak fenn a villanyos körték. Akkor az ur felnéz, vár. A világitás megint müködik. Az ur visszanéz a könyvbe. Olvas vagy egy sort, megint homályba borulnak a körték. Az ur megcsóválja a fejét, leereszti a könyvet ölébe. Felnéz, fixirozza a sötét körtéket. A körték feleszmélnek, megint világitanak. Az ur nem ugrik be, egy pár pillanatig vár még, aztán felemeli a könyvet. Hopp, a körték megint elalszanak. Ahogy ez már elő szokott jönni a villamoson. Az ur visszateszi a könyvet a belső zsebébe. Megnézi az embereket, akik szemben ülnek vele. Kinéz az ablakon. Szemeiről egy Winterri megtudná állapitani, hogy lelke mily szomoru lett és minő kedélytelen dolgok járnak a fejében. No ajállom magamat, méltóztassanak a hireket olvasni.

VARJAK ÉS MÁSOK IS

Szegény varjak, gondoltam, ezeket ugyan aligha jut eszébe valakinek sajnálni. A varjak nyomorognak, éheznek és fáznak itt a hinterlandban. Bátorságot vettem magamnak felemliteni őket és azt mondani róluk: szegények, ami már a szimpátia hangja, de legalább is az irgalomé. Tudom pedig, milyen félelmes és utálatos az ember szemében a varju. De vajjon mi rosszat tett nekünk az a varju, aki itt a főváros területén lepottyan a levegőből és ott fekszik a havon. Háton fekszik, croque-mort öltözete borzas és havas. Szárnyai, mint a falhoz dörzsölődött frakkszárnyak, fehér foltosak. Két karmát mozdulatlanul tartja fölfelé. Tán belé akart kapaszkodni a kék égbe, mielőtt kimult volna. Tiltakozott az ellen, hogy ő neki vége és egy kétségbeesett és rajongó mozdulatot tett. Könyörgött karmaival, erőszakoskodott, megőrült tán és azt hihette a záró pillanatban, hogy a levegő visszakapja őt magához, hogy valami zendülés kél a természetben köröskörül, az ő megmentése végett és ő tovább szállhat és károghat. Nem történt semmi, a varju fagyottan fekszik a hátán és szemhéjai száraz hártyáit lehuzta szemeire, ki van ábrándulva, nem nézi már az eget, pedig az odafenn borul kéken, világosan. Ki tudja számát a varjaknak, akik igy feküsznek elszórva a tél fehér földjén, soványan és temetetlen? Ezek a példányok, akik megfagyva leesnek, teljesen ártatlanoknak látszanak és ugyanazon végzet áldozatai gyanánt tünnek elő, amelynek mi s minden egyéb élőlények vagyunk virgonc és fájdalmas játékai.

Sok varju meghalhat ezekben a nagy hidegekben. Látni varjakat, akik élnek még, de már a végit járják. Járják, szószerint. A havon gyalogolnak, a fa körül, gyengélkedő lépésekkel, el nem repülnek, ha közel ér az ember hozzájuk, olyan gyenge a szárnyuk. A szárnyukból megy ki leghamarabb az erő, a vér, a melegség. Meg se birják emelni szárnyukat. Meg lehet őket fogni. Valahol egy tulvilágon, majd ha hallják a férfilelkek gyász kórusában az ő nevüket idézni, ezek méla panasszal igazolhatják magukat, hogy a nagy időkben ők egy-egy polgári vidéken voltak varjak és csókák és nem volt mit enni nekik és megfagytak e tulságos télben.

Nemcsak ők szenvednek, a rigók is eléheznek például. Lebukfenceznek az ágról, anélkül hogy hármat rikkantanának tiszta sárga csőrükkel. És nincsen ujságjuk, ahová panaszos leveleket irnának és nincsen előljáróságuk, amelyben eszelősen reménykednének és nincsen társaskörük, kávéházuk, pálinkamérésük, ahol összejönnének és összejajgatnák nélkülözésüket. Mind magában nyomorog egy ágon és azt hiheti, mindenki másnak jó dolga van, csak őrá magára jár ilyen rossz világ. És a kinokkal kinos emberi társaságban Catullus se öleli meg most lantját, a bánattól elbájolva, bucsuztatni az éhenhalt rigót. És Catullus is csak a maga dalos madarát siratta meg latin könyekkel, mikor a madárka kimult. Kérdés, hogy a régi Róma többi kis madarai, kiknek szintén ki kellett mulni, sejtettek és élveztek-e valamit az édes gyászdal dicsőségéből és vigaszából.

De szenvednek itt az ég alatt nemcsak ezek a madarak, egyéb teremtések is. Látni mikor a tél exponált szenvedői, kocsis, váltóállitó, hólapátoló, őr, hordár, kofa, rikkancs, egyéb ilyenek a két karjukat emelik és tornásznak a nagy hidegben. Ez ugy néz ki, mintha madarak a szárnyukat kapkodnák. Mintha türelmetlenségben, unalomban eszmélnének, el akarnának ismét repülni. Más tempókat is csinálnak az emberek, mikor igy fáznak. A kezöket dörzsölik szaporán, mintha valamivel nagyon meg volnának elégedve. Futni kezdenek, mint a szilaj kis fiuk. A fülükhöz kapkodnak tenyerükkel, forognak, a derekukat rázzák, fél-féllábukon illegnek, felugrálnak egy helyből s összeverik a bokájukat és összeveregetik frissen a két sarkukat, mint ahogy szokták volt az erdei nyári mulatságon, mikor a sebes csárdást járták. Valami tapasztalatlan népek, akik másik csillagon laknak, ha néznek onnan minket, azt hihetik hogy a legjobb dolgunk van a világon.

KRÓNIKA VAGY MIFÉLE

Légy csak betüverő, légy csak hólapátolója a hulló Időnek, légy csak akkordmunkása a kényszernek és az ideálnak, légy csak egy tintába mártott toll, légy csak ujságszükséglet, légy csak a háborodott világon bukdácsoló gályán egy lebilincselt kezü evezős, légy csak ilyen firkász és este hajtsd le homlokod valami témára, csak próbáld meg. Ember vagy mint az emberek, melledben balfelé sziv dobog, eredben vér bukdosik mint a kezdő patak szokott iparkodni kavicsokon, a homlokodban a sötét őrjöngés mögött az igazság gázlángja ugrál kinzó sistergéssel. A halál van szép szivedben és az élethez kell dörzsölőznöd. Letagadod, tulnézed, elköltöd, agyonálmodod, elengeded a valóságot s tetedned kell, hogy számit előtted mindaz, ami történik.

Amit gondolsz magadban, a jó istennek küldöd lepecsételve, ajánlva, saját kezébe. Kivánságaidat az angyalok felé sóhajtod és vádjaidat is az angyaloknak jelented föl. Beszélni csak az emberekkel beszélhetsz, akiknek a nyelvét a legnehezebb elsajátitani. Mikor azt képzeled, hogy ugy megtanultad az emberek nyelvét, hogy jobban már nem tudnád és epedve megszólalsz, akkor kezdenek meg nem érteni. Jaj vigyázz, te, nem jó helyen jársz itt. El ne áruld magad, huzd össze magad, bujj el, a fal mellett eredj, meg ne mondd senkinek mért jöttél, ki ne takard amivel küldtek. Jön valaki, meg ne szólitsd. Ha beszélnek, azt mondd mindenre: igen.

Itt van a mai nap előtted. Hol vagy benne? Mire felelsz? Ki semmi nem akarsz itt lenni, ki vagy azok közt, akik élnek és elrebbentek ma lelked fái között? Te vagy az arany király is, aki szenet fuvaroztat. Te vagy a csonka katona is, aki ráérve, merengve megy önmaga után, kit utól nem ér soha. Te vagy a villamos vezetője, kinek semmi követelése már a földön, csak hogy annyi helyet adjanak a könyökének, hogy a csengőt az öklével verhesse. Te vagy akárki a tömegből, amely áll, áll, állva áll és áll a bolt felé s vár, mint mikor élet volt, az ifjuság végtelen küldöttsége várakozott a boldogságra, amit egy szélhámos szövetkezet: vágy, sejtelem, illat, elbujt tavaszi trillázás és a felhőszin igért az életnek. Te vagy a nő, ki az irógépnél egy orv pillanat szurására hátraveti hajas fejét s felnéz és a plafond-tól kérdezi, miért kell dolgozni? Láttad ma a kis Rottot is véletlenül, nem a szinpadon, hanem az utcán. És hallottad őtet beszélni, s nem nevettél. Vonásait a gond és bánkódás kendőzték. Azt mondta: annyi és annyi család egzisztenciája. A kis Rott, akin ugy kacagtunk, hogy az irigy nyilallás azt mondta: no, no, no, elég legyen. Olyan komoly és keserves volt a kis Rott máma. Mert a Foliest bezárják. Te sajnáltad a kis Rottot, aki az artisták családjait sajnálja. Te sajnáltad a szilfák levelét is, amely a csatában aranyos délben iszonyu sivitásban és krákogásban lefele pillangózott a szilfaerdőben. Pedig esze ágába nem volt még lejönni a fáról. A szilfalevélnek nem mestersége a háboru, semmi köze hozzá, ha mesélnék neki hogy és mint csinálják a népek a háborut, nem is értené, oda se hallgatna. Nem azért jött a fára, s mégis azért szakadt le róla. Csak annyi bizonyos, hogy annak a falevélnek, amelyet néztél lebbenése közben, az évszakok összevonódtak, ősze sürgősen jött, s ő társai társaságában (mert nemcsak az az egy szállott le) a szilfák alatt éppen olyan külső bájjal és benső szendeséggel nyugodott el, mint a kései őszön esett levelek szoktak. Az embereknél az élet és a halál közt való különbség feltünően kevesebbedik. Az enciklopedista Diderot a vakok felől szólván, azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb meghalni, mint azoknak, akik látnak. Mert ők itt vakok voltak és nem látták az eget, a tengert, a földeket, az állatokat és a gyermekeknek, asszonyoknak és a napnak és a holdnak gyönyörü orcáit. Mi folyik itt végestelen végig az emberek világában, mi változás, mi alakulás, mi vita vagy összebeszélés, mi magyarázkodás? Mi sötétülés, mi tisztázódás ez mind? Ki mond meg mindent? Kinél van a titka mindennek a mi most az emberek élete? Sokszor szorongasz és azt hiszed, valaki közeledik, egy idegen, vagy egy ismerős, aki eddig hallgatott és most neked elkezdi majd mondani. Ki az? Senki? Mind olyan rendesen néznek kétfele s köszöngetnek az utcán. Hébe-korba, mikor kocsira szeretnél ülni, az uttesten felszólsz a bakon ülő valakinek:

– Pszt. Álljon csak meg.

Az az ember, aki fenn ül a bakon, meg se mozditja nyakát, néz lefelé. Megint csak szólitod:

– Hallja. Álljon meg hát. Hé.

Ő borusan van burkolózva vak lebernyegekbe s nem moccan. Hangja nincs. Elmulik tova-tovább álmos vonalban, árnyék lesz a távolban. Nézel utána, nem érted e fellegnemü lassu, baljós utazót, aki magánosan, némán vonult fenn előtted és elvész a szemed elől. Egy más égi zónából jött erre s tulmegy ezen a földön? Mért haladt el itt köztünk? Talán ő, ki nem felel, nem szól, nem néz rád, tán ő tudná megmondani, mi az élet.

A FÖLD

Már mindenütt kezdődik az aratás.

A buza megsárgult szára fénylik a napon. Mennyi sok buza. Milyen magas. Milyen sürü. A táblák mint valami mesebeli szegletes sárga tengerek. Arany Balatonok. A buzavirágszin égbolt köröskörül nyájasan borul az áldás felett, fehér selyem fellegecskék mosolyognak belőle. A föld népe kisereglett az életért. Piros rokolyák, kék rokolyák, fehér ingváll, sárga keszkenő szóródik, tarkázik a sárga buza közt, mint sétáló, bujkáló virágok. Gyenge apró legények patyolat gatyaszéle fehérlik emide is, amoda is. Meghajlott hátu öreg emberek mozognak, igyekeznek a fiatalok közt. Meghajolva hajolnak, mintha a tegnapi napot keresnék. Vagy mintha a föld alá akarnának látni. Kasza fényessége villan, csendülés, pendülés hallik.

Fehér ökrök álldogálnak a szekér előtt a mezőn a meleg napon. Madár csicsereg a föld meg az ég közt. Meg szép nóta száll édes-kedves egyforma hangon, mintha láthatatlan tarka madár szállana, szálldogálna. A fekete gőzös elgörög, elfüstöl messzire a tájékon és a leányok, asszonyok felemelik meztelen karjukat, könyökben behajlitják és alsókarjukat homlokukra teszik, ugy nézik a gőzöst és integetnek utána.

Ó, ha látnátok most ezt a földet, akik nem láthatjátok, mert messzire vagytok tőle. Akik a Száva másik partját vigyázzátok, akik Galicia égett földjét nézitek, akik Oroszország pusztáján bámészkodtok, magyar földnek elbocsájtott gyermekei, idegenben harcoló fiai. Ha látnátok ezt az áldott nyarat itthon. Megáldotta az isten a haza földjét. Milyen szép, milyen szépséges. Gyönyörü, gyönyörüséges. Biztosan látjátok sokszor álmotokban. Olyan szép, mint álmotok.

A buzavetést virág szegi be. Az árok is mind végig van virággal. A mezőn száradnak a jószagu szőke szénaboglyák. Hogy illatoznak. A falusi kisasszonyok most kapják meg a szénalázt.

A hamvasszőke rozs érik, nő a kasza alá. A tengeri kétfelé veti már vékony törékeny zöld karjait. A gazdag lucerna alig várja a kaszát, hogy megint nőhessen. Virágzik már a sürü szőlő zöld virága, zöld virágjának érzik csudálatos szaga, amilyen csudálatos szag nincs több a földön. Az eperfák potyogtatják a kövér fekete epret. A cseresnyefának minden ágán végig ragyog a nagy piros cseresnye. A meggyfa alig birja a rengeteg sötét meggyet. A szilvafa ágán rajta ülnek már pici zöld porontyai.

A szagos diófa sötét terebélye telisdedteli zöld dióval. Olyan nagyok, mint egy-egy alma. A tök sárga virágja felragyog a földből a nap sütésében. Minden érik, zöldül, nő, virágzik. Ó milyen bőséges minden, milyen szép minden, milyen boldog minden. A kiskertekben a ház meg a kerités közt csuda nagy piros rózsák, fehér rózsák. Szelid szép mályva. A bazsarózsa olyan nagy, hogy a fél kalapotokat eltakarná, ha a kalap volna a fejeteken, jó magyar katonák. A tulipán olyan, mint a veres láng, mint az égő tüz, mint a szerelem.

KISÉRTET A FEHÉR HÁZBAN

– Well, mondta magában az elnök és lefeküdt az ágyba. Akármit csinált, magában azt mondta: well. Mert amerikai ő, pláne elnöke az Egyesült-Államoknak, hát ugy is illik ő hozzá, hogy azt mondja mindig magában: well. Ma például megszakitotta Németországgal a diplomáciai viszonyt. S azt mondta magában: well és ment az ágyba. A Fehér Házra csend borult. Csend borult a kertre is, amelynek közepén a Fehér Ház áll, a fehét kertre is csend borult. Mert havazott, tehát a Fehér Ház kertje is fehér volt.

Álmodtak a behavazott tuják és kaktuszok szeliden. A fehér kert vaskeritése előtt a policeman a kurta bottal egykedvüen sétált, ő is fehér volt, meg a kerités is, mert a hó esett mindenre Washingtonben. Egyszer csak néma autó ért a Fehér Ház elé, kiszállott az autóból egy hosszu fekete mister, kicsi fekete táskával a kezében. Bement a Fehér Ház vaskeritésének kapuján, anélkül hogy kinyitotta volna a kaput. Csak átment rajta, ment a kert haván a Fehér Ház tornáca felé, felment a tornác lépcsőin és eltünt az oszlopok között. A tüzoltósisakos policeman csak sétált gépiesen a kapu előtt az ő privát gondolataival a fejében, ha vannak a policemannek privát gondolatok a fejében Washingtonben. Az a hosszu sovány mister, aki legalább olyan sovány és olyan magas volt, mint az elnök, az pedig csak bement a Fehér Ház előcsarnokába, anélkül, hogy az nyitva lett volna s bement a fogadóterembe anélkül, hogy fogadták volna s bement az elnök lakosztályába anélkül, hogy beengedték volna s benyitott az elnök hálószobájába anélkül, hogy kopogtatott volna. Az ágy elé lépett, kistáskáját az éjjeli szekrényre tette, kinyitotta, kivett egy igen finom kézifürészt. Az elnök felült az ágyban:

– Well, – szólott – ki vagy és mit akarsz itt?

– Well – mondta a vendég – én dr. Mors vagyok. Mr. Wilson, te fölidézed a háborut. Itt vagyok.

– Well, te nem a háboru vagy, te a halál vagy.

– Well, – mondta a látogató – én vagyok a háboru. Mert J. W. Nobody meghal, ha háborut izensz.

– Well, ki az a J. W. Nobody?

– J. W. Nobody egy ifju New-York államban, sőt magában New-Yorkban. Segéd egy kereskedőházban, huszonötéves és a milicia tagja.

– Well, mi közöm hozzá – türelmetlenkedett az elnök. – Mi közöm nekem ehhez a J. W. Nobodyhoz vagy kihez?

– Well, én is azt akarom kérdezni, hogy mi közöd J. W. Nobodyhoz, mr. Wilson? – A látogató szétnyitotta a kicsi fekete bőröndöt, csipeszt, szondákat, kést, ollót, kis kanalat miegymást rakosgatott az éjjeli szekrény márványára. Az elnök idegenkedve nézte ezt, megkérdezte:

– Well, – mondja – mik ezek? Miféle kis kanál ez?

– Well, – magyarázta a vendég – ilyen kis kanállal kell kivenni az összezuzott szemgolyót a szemüregből. Várj, mindjárt kiveszem a szemedet, mr. Wilson. Ez itt a bordafürész, először evvel ismertetlek meg, mr. Wilson. Evvel a késsel előbb fel fogom hasitani a mellkasodat. Huzd le az inged.

– Well, – szólt az elnök – te őrült vagy.

– Well, nem értelek. Te kiváncsi vagy a háborura. J. W. Nobody nem is kiváncsi rá, s meg fog halni, ha háboru lesz.

– Én nem vagyok kiváncsi. Én nem akarom a háborut.

– Well, hiszen el vagy szánva rá, hogy megizend a háborut.

– Well, – kezdte az elnök – nem én, a szenátus, egész Amerika, az amerikai érdekek, a tengerek szabadsága…

– Well, unalmas vagy, mr. Wilson. J. W. Nobody, akinek meg kell halni, ha háborut izensz, élni akar New-York államban, vagy akárhol. Ő ügyes eladó, főnökei jól fizetik. Csinosan öltözködik, kellemes fiu, egészséges, edzett, szivesen eszik, könnyen nevet és türhetően énekel. Bendzsón játszik, társai örömmel hallgatják.

– Well, – idegeskedett az elnök – mit csináljak vele, J. W. Nobodyval?

– Well, semmit. Ne csinálj vele semmit. Ő vasárnaponkint a matchre megy. Elismert footballjátékos. Ha háboruba küldöd, elvesztheti lábát és nem footballozhat. Takard fel a paplanodat, igaz, legelőször is levágom egyik lábodat. Ezzel a vékony késsel és a fürészszel.

– Nekem? – csudálkozott az elnök – hisz én az elnök vagyok, well!

– Well, én ahhoz jöttem, aki hiv. J. W. Nobody nem hiv engem. Ő Kittyt hivja, egy bizonyos Kitty Doodleyt, aki kidugja az ablakon a fejecskéjét, mikor J. W. Nobody arra megy és két ujját a szájába dugva füttyent. Kitty Doodley erre kinyujtja karját és lekiált neki: Halló, Jim! Ők vasárnap délután csolnakáznak. Ők fiatalok, vidám természetüek és örülnek egymásnak. Well, dugd ki már a lábod, hadd vágjam le, sietek. Csak az egyik lábod, mr. Wilson.

Dr. Mors felvette az éjjeli szekrényről a szikrázó keskeny kést. Az elnök felhuzta magát fekvéséből, a feje magasabbra jött fel, mint az ágy feje. Dr. Mors a paplan alá nyult, huzta kifelé a lábát. Az elnök szellemtelen és müveletlen szemekkel nézett le a lábára, kitátotta a száját és orditani kezdett:

– Nau, neau, nieauuu…

EGY NOTESZBÓL KITÉPETT LEVELEK

Mi veszett el? Nem látni mi veszett el, mert mig megvolt is, nem volt egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság maradt az embereknek, ami elől menekültek, amit eldanolva, fényképezve, pingálva, puderezve, eljátszva, elmesélve, tulképzelve s álmodva szerettek. A levegőben volt az emberi élet, mint a délibáb. A levegőben nincs már semmi, kiszivattyuzták. A felhők jelentőség nélkül, fölöslegesen, elárulva csüngenek, akár a szuffiták nappal a lehordott szinpad fölött. A naptár maradt, piros napok nélkül. Az ábécé maradt, nagybetük nélkül. A pont maradt, felkiáltójelet és kérdőjelet nem kiván maga fölé. Az állott esőviz maradt, amelynek szinén az olajos szivárványozás a napon nem látszik. Minden megvan és minden hiába van, mindenről lement az illuzió.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A könyvek ott vannak a polcon, kemény a táblájuk, aranyos a sarkuk, olyanok, mint a könyvformára csinált cukorkadobozok mikor már a cukorka kifogyott belőlük. Mintha üresek lennének a könyvek. Millió fekete betü van egy ilyen könyvben. Minek? Mi értelme? Egy ismeretlen könyvnek ünnepélyessége, izgalma elszökött. Az olvasott könyvek emléke sötét szivfájdalom. Akik olvasni tudtak, azok nem olvasnak. Azok tudnak legkevésbbé olvasni, akik legjobban olvastak. A nehéz és mély zene idegesit és kétségbeejt. A költészet szépsége s fájdalma félelmes, akiknek legjobb örömük volt, azok nem tudják most elviselni. Rengeteg lapot olvasnak, mert irtóznak tőle. A szinházi pletykákat tudják figyelmesen végigolvasni s a mozidarabok tartalmát olvassák a programmban áhitattal. Az érdeklődést, amely a legnemesebb literaturához nevelődött, valami tökéletes rossz csábitja legjobban, utánzat, bárgyuság, naiv ringy-rongy, kómikum, ez ád mosolyt és morbid gyönyörüséget azokra a félórákra vagy percekre, melyek a betünek jutnak a gondok közt és a gondolatok felett.