Part 7

Egyformák lettek ellenségeikkel, ugyanazt a célt kiáltják, ugyanazok az ötleteik, a gondolataik és gondjaik. És a fájdalom ó betüje, mely annyira divatba jött a szavak között, éppen oly szaporán hangzik a franca ajkakon is. Ha jól a szeme közé néznének egymásnak ezek a népek, csodálkoznának, hogy mennyire hasonlitanak már egymáshoz. Munkájuk, szenvedelmeik és szenvedéseik, szempontjaik, életmódjuk, szivük vagy szivtelenségük, lelkük vagy lelketlenségük, egész világuk mennyire harmonizál vagy hogy mondjam. Ennyi közösség, ilyen azonosság, ily egyetértés még nem is volt sohasem. Ilyen összebeszélés még nem volt a világon. Mintha rokonok lennének, testvérek, ugy egyeznek minden dolgukban. Micsoda különbség, micsoda idegenség, miféle nézeteltérés volna még itt a nemzetek között? Elvarázsoltan, elátkozottan, lankadtan küzködőknek tünnek mind egy hideg mezőben, gyászborulat alatt és misztikus iparkodással siettetik egymást a Halál elé, ki nyugton áll a horizonton.

A legujabb francia szellemesség az, hogy a kenyeret csak egyféle lisztből szabad ezután sütni. Bizonyára nem abból a szép fehér lisztből, amiből akkor sütötték, mikor még minden idegennek szerettek adni belőle. Jó kenyér volt a párisi kenyér, kedves kenyér volt. Fehér volt a béle, mint a kalácsnak és a formája is olyan volt, mintha kalács lenne. Hosszu fehér kalácsot kapott az ember a Duvalban, a Café-Restaurantban, a Brasserieben a tányérja mellé. Nem számitották fel, mennyi kenyeret evett, ahogy vendégségben se számitják, és sok kicsi vendéglőben, ahol az ember megfordult, a bort is ugy adták ebédhez vagy vacsorához, mintha szüreten volnánk. Az üveg bor is járt az étkezéshez, mint Isten áldása. Mindez elmult és tönkrement.

Kimehetünk még valaha Párisba, s ha mehetünk, kivánnunk-e menni vissza oda, hol Páris volt és ezután Franciaország fővárosa lesz ottan és az emberek franciául beszélnek majd, mégsem a franciák lesznek ők. És ha megint abból a fehér lisztből sütik hosszu, ropogós kenyerüket, annak az izét elveszi valami. Nem lesz kenyerünk a francia kenyér.

SZINHÁZ

Pénteken este, vagyis már délután tovább fog folyni a müvészet Budapest városában. Délután négy órára már kinyitják a mozik pénztárát, estére orfeum, kabaré, szinház pénztárnoknői és pénztárnokai is beülnek a szezámi fülkébe, hol a maguk csodálatos foglalkozását üzik. Érdekes személyek ők, a pénztárnoknők és a pénztárnokok a világ mulattató házaiban. Nagyon soknak, akiket láttam életemben, az arca memóriámban őrződik. Sajátságos ünnepélye van ezeknek az arcoknak, mint az ismeretlenek fotografiáinak szokott lenni. Párisban és Londonban frakkban jelennek meg este, ugy fogadják az ugynevezett nézőt a pénztár ablaka mögött. Minálunk nem huznak frakkot a pénztárnokok, ahogy általában a nézők sem öltözködnek estélyileg, mikor a szinházba mennek.

De hétköznapi ruhában se hétköznapi lények a pénztárnokok, a szinház varázsa, rejtelme mintha bennük lenne legigazabban, ők látszanak legbizalmasabb lábon állani a teátrom szellemével. Néztem már őket müködésük közben, ami a pénz váltásából, visszaadásból és jegykiadásból áll. Azonkivül egy iv papiroson ceruzával irogatnak, huzgálnak, jeleket tesznek, és a falon a hátuk mögött, mint katonai térképek, ugy függnek a papendekli-táblák, amelyek a szinház keresztmetszetét és nézőterét ábrázolják. Karzat, erkély, páholyok, földszint sürü s kisértetien üres széksorokkal, a pici székek támláján egy-egy szám mindenütt és a széksorok elején római számok jelzik, melyik hányadik sor.

Az a sok kicsi szám, amely a széksorokra van téve a szinházi térképen, egyszer csak elkezd jönni a rács elé sorban, azaz össze-vissza, zsöllye, karzati szék, erkélyszék, támlásszék és zártszék jön mind emberformájában, hölgyek, urak, aggok, ifjak, leánykák és katonák járulnak a pénztárhoz. A pénztárnoknőnek vagy pénztárnoknak csak a kezekkel és a hangokkal van dolga, föl se néz, hogy az arcokat lássa. Talán nem is ingerli az őket, ki hogy néz ki, talán megvan nekik magukban az ő világuk és egy igazságot látnak ők is maguk előtt az életuton. A hátuk mögött a fülkében sokszor látni lehet egy uriembert, aki érdeklődve hajolgat a pénztárnok jegyzetei fölé, meg a nyitódó, csukódó fiók fölé, hol a bankjegyek és ezüst pénzdarabok gyülekezése van. Meg a kék és lilaszin és barna, sárga jegycsomókat és kiváncsian nézi, melyeket a pénztárnok ujjai sebesen lapoznak, mig egy vagy két jegyet kikapnak a testvériesen simuló csomóból. Ez az uriember, akinek ebbe az elszigetelt helyiségbe szabad bejárása van s igy érdeklődik a pénztárnok buzgalmai iránt, alkalmasint rokona a pénztárnoknak, vagy lehet, hogy maga a direktor. Emlékszem a diákkorból, hogy a nagyvendéglőben játszó szintársulat kasszájában a jegyeket a direktor adta személyesen, aki délben cilinderben és pepita ferencjózsefben ment végig a piac-téren. És mikor odabenn a nagyteremben már Lumpácius Vagabundus javában énekelt, a direktor odaki maradt a pénztárban és oly elmerülve rakosgatta toronyba a forintokat és hatosokat, akár a füszeres este, mikor a forgalom elpihent.

A pénztárosok is a nagyvárosok szinházaiban odaki maradnak a fényes fülkében sokáig, mialatt a szinházban sötétség van és a nézők néznek és hallgatnak. A pénztárnokok vajjon voltak már szinházban? Vagy nem is kiváncsiak a szindarabokra, mint mi közönséges emberek, akiket közönségnek neveznek? Vagy láttak-e már ők egy szindarabot a szinházban elejétő végig? Talán most, hogy nincs pénztár a mult szerda óta, unatkoztak és elmentek volna ők is valami szinházba nézőknek. Milyen furcsán eshet nekik, hogy mikor végre szabad estéik vannak, nincs hova menni. Valószinüleg a pihenés és az abba beléragódzó unalom nem olyan jó nekik, mint az izgalmas ülés a pénztárban. No, pénteken már ők is megint mehetnek szinházba.

FÁTYOL

Rajtok maradt az utcai lámpákon a fátyol, amibe tegnapra pólyálták fázós üvegjüket. Ma reggel is halovány fekete bánattal nézegettek álló helyükben a lámpák. Intézkedés volt-é, hogy fátyolban maradjanak még valameddig, vagy még nem intézkedtek a fátyolburkolat leszedése iránt és véletlen, hogy a mai napot is fátyolban töltik, én nem tudom. Az éjszaka nagy siralmat csinált minékünk a láthatatlan bakter, aki az egész világon igazgatja a sineket az ő saját regulája szerint. Az utcai lámpák Pesten fátyolban maradtak mára. Látod a fátyolos lámpákat? Nézed? Mert a lámpa lát, néz téged, fekete fátyolban tekint reád. Mintha csendesebb lenne a zörgés az utcán, mintha valami halkság lenne az utca felett, mint mikor nagy hó van, nem? Mintha fátyollal hangzanának a lópatkók és a kerekek és a csengetések. A fátyolos lámpáktól van. Olyanok, mintha máskor is láttuk volna már igy az utcán őket, régen valamikor, de mikor? Soha. Csak ugy képzeli az ember. Olyan az, mint a szüzi révülés, mikor olyan tájat, jelenetet, arcot látunk viszont, akit soha nem láttunk még, olyan mint mikor nyomasztó emlékeink jönnek olyan dolgokról, amelyek meg nem történtek velünk. Igy kivánjuk sejtelmünkben a lámpákat? Igy kellene fátyolban állaniok?

Mintha lelkek volnának ezek a fátyolba vont lámpák, érzékeny és virrasztó lelkek a városon. Mintha a költők szemei néznék itt az életet, ugy néznek ezek a fátyolos lámpák. Fájdalom és ünnepély minden fölött. Az emberek szegénykék csak ugy forgolódtak a fátyolos lámpák alatt ma is, mint szoktak akármikor. Olyanok voltak, mint szoktak lenni. Csakugy gyürték egymást a Nyugatinál, mikor a váltóállitó fiu a villamos lépcsőjén a tompa kolompot rázta nekik. Az iskolás lányok, akik délben haza felé libbentek, éppen ugy nevetgéltek egymás közt, mint szoktak, valami cuki dologról, ami óra alatt történt és rajongtak tán arról is, milyen guzi lesz megint korcsolyázni, mert itt a december és maholnap jég lesz már. És a kocsis éppen olyan keserves méreggel szállott le a bakról, hogy az elesett lovat feltámassza a kövezetről.

És a férfiak éppen ugy agyonpillantották a járdán azokat a szép nőket, akik izlésüknek és ösztönüknek kedveztek. És azok az emberek, akiknek nem áll mindig erre a fejük, éppen ugy loholtak vagy lógtak az utcán végig és keresztbe, üzletükbe, gondjukba, bajukba, hóbortjaikba s betegségeikbe sülyedve mint fejük tetejéig érő vizbe, melyből nem látszik ki nekik a világ és a saját maguk élete sem látszik nekik. A monstre-küldöttségek a trafikok előtt éppen olyan rendben és buskomolyságban néztek maguk elé és a rendőr éppen olyan türelmesen hátratett kezekkel sétált oldalt a tömeg mellett fel és alá, mint szokott. Mindig olyan minden, mint szokott lenni.

Szivemben az van, hogy ilyen nehéz még soha nem volt az élet az embereknek. De igaz ez vajjon? Isten a tudója, ő a megmondhatója. Akad gyanakvó pillanat eszméletemben, hogy talán most a legkönnyebb nekünk, beszélő, gondoló, vágyódó, mozgó, nyugtalan mulandó csodáknak, mert csak állapotaink vannak már, mert a csapásoktól, amelyeket nyertünk, elvesztettük magunkat, mert a csillagoktól a szájig zuhantunk, amibe a falatot be kell adni, mert egy hig ürből páránk sürü, meleg, fáradt kicsi ködébe kerültünk, mert kinlódunk csak és nem szenvedünk, mert itt vagyunk és nem is tudjuk, hogy a világon vagyunk, észre se vesszük, hogy élünk és észre se vesszük, hogy eltününk.

ROMÁNOK

Maholnap a vasuti töltésen, szántóföldön, kertben, meg egynémely városi munkánál ujfajta munkásokat látni majd az országban. Nem az a kerek sipkájok lesz, ami az orosz munkásoknak van, sem olyan nem lesz, mint a szerb emberek fakó sárga sipkája, melynek formája az ujságpapirból hajtogatott katonasipka (gyanutlan gyermekkor csákója), hanem az eleje felfelé ugrik, mint a negyvennyolcas honvédsipkának vagy a francia communardok sipkájának. Román katonasipkában lesznek uj munkásaink. Mennyi jut hazánknak az uj foglyokból, nem tudni, de biztos, hogy sokkalta több, mint uralkodójuk sejtette, mikor a megfelelő szép szavak kiséretében a csillagos nyári estén elküldte háboruba őket.

Tán már dolgoznak is a magyar földön román foglyok s a román sipka se valami nagy ujság. Ha Pestre is jut belőlük, itt is csak egy-két napig kapnak egy-egy pillantást a járókelőktől, akik harmadik esztendeje járnak-kelnek a háboru vénitő levegőjében és rokkant kiváncsiságuk alig is veszi fel már az uj figurákat. Hogy a román munkások is katonák voltak, ellenségek, puskát szorongattak és szuronyt markoltak drága magyar gyerekekkel szemben és hogy a halál borzadályos cirkuszából jönnek, az már talán eszébe se jut senkinek, mikor meglátja őket. Az oroszról ki gondol valami idegent, valami melanchólikusat, ünnepit vagy vadat, mikor a hidon át csendesen hajtja a két lovat és viszi Budára a szenet és szórakozottan legyinget az ostorral s szokásból jelez a lónak ajkaival: prrr… és álmosan néz oldalt a Dunára, mintha Pétervárott menne a fuvarral a Néva hidján átal.

Csakugyan ugy néz ki, mint egy igazi orosz, mig le nem ugrik az ülésről, mert az ismerős jegyszedő intett neki, hogy van egy kis bagó. A tenyerébe teszik a bagót s akkor megköszöni, azt mondja: köszönöm szépen, Isten áldja meg. Egy külön nagyocska néphez tartozik ő, a hadifoglyok népéhez, amely el van szórva a világon, mint Izrael fiai hajdanában. Az orosz is, a szerb is, aki nehezebb természet, de végzi dolgát az állat eszméletlenségével (vagy intelligenciájával). Vannak még a hadifoglyoknak álmaik? Vagy álmatlanságuk, az van-e még? A vizbe, amit isznak, mennyi csepp került bele a Léthe vizéből? Tünődni ha ráérnek, mennyit tünődnek még arról a világról, ami volt és ami állandónak igérte magát? A képek, amelyekkel körül van aggatva lelkük tiszta szobája, mennyit fakultak már eddig?

A régi hangok emlékezetükben mennyit vesztettek eddig erejükből? Mellük tegezéből nem fogytak ki még a messzi távolba suhanó gyengéd nyilvesszők: a sóhajok? Van még egy sóhajuk minden estére? Tartanak-e még sok titkos husvétot az élet hétköznapjain: szemeikből meglocsolják-e képüket könyekkel? E folyékony és tünendő drágagyöngyökkel szokták-e s módjukban van-e még magukat ajándékozni? Szivükön nehezebb lett-e vagy könnyebb a fájdalom bársony takarója, annyi napok és napok után? Dicső teher volna mindent tudni mindenféle emberről, minden változatait, szakadásait, rongyolódását, foltozódását, pókhálóját, mohát és aranylását minden egyes életnek e világon.

A szokatlan sipkáju románok is itt fognak kapálni, kaszálni, masinázni, zsákolni s fuvarozni, mint ezek a többiek. Vajjon mennyire szokják meg a magyarok ezeket a morc és satnya uj foglyokat? Milyen munkások lesznek belőlük? Ők mennyire szeretik majd meg ezt a népet? Nem nagyon bánnám, ha természetüket nem lenne idő kiismerni s e fölösleges kérdésekre nem válaszolna a jövő s kibeszélhetetlen szivességgel mondanék le a legszerényebb elmélkedésről is sorsuk felett, ha akár már holnap olyan világ jönne, hogy a román foglyok és mindenféle foglyok indulnának vissza a maguk hazájába.

BÉKEAJÁNLAT

Csudálatos egy nap volt ez a mai nap, a keddi nap. A volt világban minden nap csudálatos volt, mert a világon voltunk, de talán ildomtalan ilyenkor ilyesmit dadogni. Ma békeajánlatot tett egyik Európa a másik Európának. Ketten, két ismerős és önmagának idegen tömeg, rajongva összebeszélt a halálra. Mintha két egyén tette volna. Mint a minap irta a lap, hogy két reménytelen postáskisasszony együtt ment meghalni. Ugy ment világunk két darabja összeölelkezve pusztulni. Most az egyik világ ocsudik, bontakozik a halálos öleletből és bánattal és jósággal kezdi: éljünk.

Mintha lemondás volna, mikor békét akarnak. Istenem, mik jönnek és mennek az embernek zavart és eladott fejében. Valamit felfedeznek talán holnapra a földön, egy rengés a földnek és a tengernek minden pontján egyszerre fog érződni, egy zengés az egész égen egyszerre hallik minden tájak felett, talán egyszerre ejtik ki minden nyelven a népek: emberek vagyunk. Mint a regále-udvaron vasárnap az összeveszett nép közt elhallik egy ember szava: magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást.

Az ember, mint egy bölcs külföldi, kimondta, soha nem áll élményei magaslatán. Mi volt ez a mai nap a világnak, mi volt minden fajta embernek külön-külön, mi volt nekem, aki mindenki helyébe képzelem magam és nem tudom ki és mi vagyok, nem látom és nem mondhatom, mit ért és mit jelentett és mit müvelt a mai nap. Mi történt ezen a napon? Délben azt hallottam, hogy valami előzetes fegyverszünet lesz. Akkor még nem volt az utcán az ujság. Egy órakor azt ujságolta valaki, hogy Románia letette a fegyvert.

Látni nem lehetett semmit a világ eseményeiből, csak az esőt, azt se mindenki látta talán, mert nem érnek rá figyelemmel kisérni a végtelen párhuzamosan és ködös szintelenséggel suhanó és suhanó vizcérnákat, csak nedvességet és a szurkálást és a hidegséget és a kellemetlen hangulatot tapasztalják és gondolják és mondogatják: esik az eső.

Mi volt ez a nap nehéz betegeknek, akiknek öntudatuk már elment előre szállást csinálni, kik a kórházi vaságyon feküdtek és ujjaik az ágy szélét tapogatták szórakozottan és szemeik a fehér plafond-t vizsgálták megmagyarázatlan kitartással? Mit tudtak ők a mai napról? Mit láttak ebből a keddi napból a vakok, akiket megvakitottak, vagy akik megvakultak? Mit hallottak a süketek, akiket megsüketitettek, vagy akik megsüketültek már harmadév előtt vagy süketen jöttek a világra? Mit mondtak a némák? Mit gondoltak az együgyüek és eszelősek és háborodottak?

Mi volt ez a mai nap a harctéren? A katonának, aki a shrapnell gyári szükölését hallgatta, meg a golyó varrótű fényére emlékeztető sugárát, vagy pihenőben, a fedezék unalmában a gramofon részvétlen rekedt dalát hallgatta, annak mi volt a mai nap, a katonának, ki testének ismert térfogatában egész életét odakint tartja, az mit tudott erről a napról, a katona? Az ember, akit katonának nevezünk?

Az emberiség meg nem választott képviselői, a költők, e legboldogabb és legboldogtalanabb lelkek, e világ véletlenjei, vendégei, kémjei, incognito jött, idegen származásu látogatói a világnak, akik a sötét kutba néznek lefelé, mióta az van, amit háborunak kereszteltek el, ők felpróbálják emelni fejüket ma? Ők mit vágynak, mit akarnak s mit tudnak kimondani?

A rikkancs nyargal a járdán, elpöndöriti, akit surol futtában és lázit orditásával: Békeajánlat! Békeajánlat! Én hallom, felelőtlen visszhangot érzek melegedni, gerjedni, magamból, minden ablak mögül, az eltakart utcákból, vidékről, más honokból, tengeren tulról és a rikkancsot is ugy hallom, mintha a maga ajánlatát tenné. Békeajánlat nekem, békeajánlat mindenkinek, békeajánlat a világnak. Ugy kiabál. Csak elhallana a katonákhoz, mielőtt még a lapot megkapják. Még ma hallanák. De jó egy jó szó is az életben azoknak, akik élnek.

HINDENBURG MEG A TÖBBI BABA

A bazárban kipakolták már a babákat. Jön a karácsony, a szeretet ünnepe s a gyerekek szeretik a babákat. A babák is biztos szeretik a gyerekeket, sőt a felnőttek is kedvelik ugylátszik, hisz olyan hü mosollyal néznek kifelé a járdán jövőkre-menőkre, mindenkire ugyanazzal a rózsa örömmel orcáikon és üde bámulattal ragyogó tág szemükben. Könnyü nekik, mert ők nem élnek, csak jelen vannak ünnepélyesen a világon és az ugynevezett lélek helyett vatta van bennök. Teli s teli velük a kirakat, ott állanak százan egymás mellett és felett, viaszkacsóikat kissé előre tartva, mintha járni vágynának, vagy mintha rögtön emelnék ütemre, mint Olympia az operában.

A bazárban pedig a nagy pulton egy egész babavilág van kirakva. Állatok és emberbabák. Porcellánbabák, posztóbabák, szőrméből és bőrméből csinált babák, bádogból és kaucsukból való babák, mint rendesen. A szövetből és gyapjuból alkotott állatfigurák olyanok, mint amilyeneknek a természet is előállitja őket, olyan medvék, elefántok, oroszlánok, lovak, csacsik és majmok és bárányok. Az emberbabák divatja el van változva, mint el van változva a világ is. A kicsi cukrászok, szakácsok, postásfiuk, vadászok, turisták, footballra öltöztetett babák és bohócok nem igen szerepelnek a pulton. Egy-két paprikajancsi akad a régi világból, piros pantallóban, vagy kockás bugyogóban feküsznek hanyatt, a képük sápadt és két karjuk mintha megfagyott volna, mereven tartja a cintányért, mintha ámulatukban elfelejtenék összezenditeni és pupos mellük ugy néz ki, mintha megdagadt és eltorzult szivük tolakodna kifele.

Jobbadán katonát ábrázol a többi baba, már aki a himnemhez tartozik. Magyar és osztrák katonából, német katonából és törökből áll ez a hadsereg a pulton. Vagyis fekszik, nem áll. Feküsznek egymás mellett boldog néma szövetségben, pufók viasz arcukkal, csak a törököknek van piros máz a képök közepén, mintha ők volnának a legegészségesebbek. Mindnek a lábán egy kicsi cédula fityeg, azon van az ára. Ezek a katonák itt nagyon olcsók. Egy korona, egy korona ötven. Hindenburg, igaz, ő két korona ötven. Egy egész csomó Hindenburg hever a katonák közt, mint valami külön alakulat a babahadban. Nagybajuszu Hindenburg, sarkigérő szürke köpenyegben. Ugy hasonlit mind a Hindenburg egymáshoz, mint a közkatona babák egymáshoz, a német a németekhez, a magyar-osztrák a magyar-osztrákokhoz, a török a törökökhöz, ahogy a gyárban egy mintára gyurták őket, minden személyválogatás nélkül.

A női nemhez tartozó babák jobbadán olyanok, mint máskor, tündéries gyermekruhába vagy álmodott kosztümbe vannak varrva. Azok a karakter-babák, akik tavaly előtt, meg még tavaly is ápolónőknek voltak öltöztetve, az idén kikoptak a forgalomból, amennyire megállapitható volt abban a bazárban, amelyikből békés tudósitásom ered. Inkább sok kicsi gazdasszonyt látni. Két korona, kettő ötven, három korona az áruk. De ez itten a szerényebb nagyközönségnek való bazár, a belvárosban, fényesebb boltokban bizonyára mindenféle pazar babákat is látni, a legszebb változatokban és divatokban, amelyek tiz, husz forintba jönnek, lehet, hogy százforintos baba is van.

BÉKE MEG ZSEMLYE

Gondolom, ez a két dolog szerepelt ma legfőképpen a fejünk felett, a nyomdában e két szót hadarták a szedők ujjai legtöbbet és a lakosság ajkai leginkább e két szót kapkodták. A békét meg a zsemlyét. A város érdeklődésében, mondjuk, a béke volt az ég és az égen a nap egy zsemlye volt. Arról volt máma szó, lesz-e béke s arról, hogy lesz-e zsemlye. Csudálatos, hogy ilyen egy napon, mikor reszketős reménnyel emelhetjük tenyerünket szemünk fölé, hogy a világ visszafordulása elé pillantsunk, ilyen napon a zsemlye is eszükbe tud jutni az embereknek. Nem?

Az ilyen meglepődést még magammal sem tudom igazán megosztani, csontfejü aggastyánnak gondolom magam és ugy próbálok emlékezni, hogy ezelőtt harminc-negyven esztendővel, mikor fiatal ember voltam, abban az össze-vissza háboruban harmadfélévre az egyik háboru-társaság békét kinált a másik háboru-társaságnak és éppen akkor a lakosok frissen örvendeztek a zsemlye reménységének. Vagy egy más korszakba teszem magamat, száz esztendővel későbbre vagy ezer évvel előbbre s ugy mesélem ezt magamnak és ugy próbálom, hogy benyomásom vagy véleményem legyen erről a mostani világról.

A mai nap felől egy valótlan messzeségből ide nézve, mondhatatlan, gazdag és ködös-fényes illuzióim vannak, valami tulságosat látok, amiben mindent észrevenni gyönge a szemem, végleteit az emberiség jobb szenvedelmeinek, epedő s könyörgő karok sürü kalászainak viharlengését a levegőben, utcákról terekre nyomuló tarka tömegeket, félőrült orkánját az ébredő igazság hangjainak, a hajnalló eszmélet sikolyait hallom, amelyek mint szélben a szalagok repdesnek, a győzelemre menő élet mámoros körbefogózását látom, táncban kerengélnek, letérdelnek, egymás térdein kapaszkodnak fel, ölelkeznek és egymás arcára cseppentik a könyeket, amelyek fájdalmat és örömöt cserélnek egy azon gyöngyszinü sürü harmatozással. Jóféle érzéseik hevétől hajadonfőtt vannak, trombiták és hegedük szoronganak az ünnep tumultusában és a bérkocsik a megrendült tolongásban, potya rajongókkal megrakva tévelyegnek szeliden.

No, itt vagyok a jelenbe belészorulva s hallom tisztán, hogy egyforma fáradtan vagy egyforma vidoran tárgyalják a népek, lesz-e béke s lesz-e zsemlye. Egyiknek a másikhoz e napon nincsen köze, lehet, hogy meglesz a béke hirtelen-váratlan és zsemlyét még egy darabig nem fognak sütni a pékek. Lehet, hogy holnaputánra lesz már zsemlye s egyelőre más változás a világban nem lesz. Tudnak a zsemlyének is örvendezni, magának a puszta zsemlyének is? Hogyne, hiszen a hirére is, hogy megvidámodtak a táplálkozó város hangjai.

A béke egy egész világ, a zsemlye meg csak egy zsemlye. De meg lehet fogni, ropogtatni lehet, kettérántani, fehér belét kihuzni, apritani tejbe, kávéba. A száraz zsemlyét reszelni lehet, levesbe lehet szórni, gombócot, tortát lehet gyurni a zsemlyéből. A megfoghatatlan békével mit teszünk, ha itt lesz? Hányszor hallottam hány embertől: Hej de berugok aznap! Tudniillik a béke napján. Miért akarnak berugni? Hiszen ha hej be berugnak, azt se tudják, hogy béke van, ugy be lesznek rugva. Hát mi az a béke? Az még semmi magában. Egy vagy két üveg pezsgő több annál. A zsemlye is több annál. Látod uram istenem, milyen semmi a béke a boldogtalan világnak. Ha a zsemlyét meg tudod adni, add meg már azt a semmiséget is, uram, a békét.

TÉLI HANG

– Haaa… jő, vonul, mulik a forgalom felett a szakadt emberhang, egy ismeretlen hangja, emlékhang. Haaaa… egy kocsis, ki egy bakon ül, riaszt és óv vele talán. Melyik vajjon? Mind egyforma nehéz árnyék a behavazott kocsik homloka előtt a fehér homályban. A szomszéd utcából rebbent el a gazdátlan mély és könnyü hang? Haaaa… a kerekek puhán görögnek, a járda népe lebuktatott fejjel oson előre-hátra, előre huzó termetekkel mintha bóbiskoló korcsolyázók lennének. Hó van az uttesten, hó van a flaszteren, a tetőkön és az erkélyeken hó van, a kémények oldala havat kapott, a reklámoszlopnak hógallérja van és egy nagy rózsaszin plakátot is megvert a hó. A bezárt villák fala is ilyen, amelyeknek merengő csendjét a tél paskolja hangtalan fehérrel.