Part 6

– Tegye azt – lőtte le a kalauzné zokszavát egy középkoru polgári férfi, aki legutoljára felküzdötte magát a lépcsőn és a talpa alatt a biztos talajat érezte. Tegye azt – mondta fürgén az uriember és ugy nézett körül, mint akinek sikere van és a tapsot akarja megköszönni. Csak annyi sikere volt, hogy a kalauzné elnémult, egyébként nem volt sikere, nem nevettek és nem mosolyogtak és nem volt elég kényelmük, hogy vele rokonszenves pillantást cseréljenek. Sőt észrevettem, hogy egy bágyadt arcu s őszülő halántéku hadnagy utálva nézte meg az arcát ennek az uriembernek és szemmelláthatólag rágta egy kicsit az állkapcsát csukott ajkai mögött. Bizonyára kedve lett volna leinteni e kedélyes uriembert, aki a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. De az ilyen szerep katonának nagyon kényelmetlen, jobb hallgatni.

Jobban tenném magam is, ha hallgatnék, vagyis jobban tenné ez a penna is, ha ezt a milliótlan milló baj között elenyésző csekélységet fel nem hozná a nagyközönség előtt. Bizonyára müveltebb és hálásabb témát is lehetett volna keriteni a jelen hivatlan penzumhoz, amelynek ugy sincs semmi szerepe az élet rendezésében és semmi reménysége nincsen, hogy változtathatna valamit a világon.

Csak az volt eszemben, hogy a régi világban sokat lehetett hallani ezt a vicces kiszólást: Tegye azt. Tán tiz éve, hogy a legjobban divatban volt, akkoriban nem volt vidéki szinpad, amelyen a jellemkómikus ne mondta volna több izben egy felvonás alatt, hogy: Tegye azt! Az anyósnak, aki kijelentette, hogy: „Akkor örökre elhagyom ezt a házat!“ – annak felelte: Tegye azt! Vagy ugy mondta: Tegye azt óh! Kávéházakban, házibálokon, kedélyes összejöveteleken használták sokat ezt a közös szellemességet, amihez nem kellett szellem, csak éppen hogy tudja az ember és az alkalmas pillanatban elsüthesse. Egy pár éve nem igen hallani, hogy „tegye azt“, az ilyen portéka megunódik és lejárja magát.

El is felejtettem már, hogy hallottam valaha s az az uriember deritette vissza memóriámban, aki ma a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. A kalauzné attól tartott a perronon, hogy megfullad, vagy legalább is azt hitte, hogy meg kell fulladnia vagy csak képzelte, hogy megfullad, ha ennyien dörzsölik, préselik, lapitják, vasalják, furják és gázolják köröskörül. A kalauzné, ha képzeletben levesszük róla a sapkát, szürke bluzt, jegytáskát és mindent, egy Éva, ki csókra s anyaságra teremtődött és aki teljesen ártatlan abban a hátborzongató bünben, hogy legeslegelső elődje megkóstolt egy szép almát. Ez a mai uriember azt kivánta, hogy fulladjon meg a kalauzné. Azt mondta neki: tegye azt. Halálra itélte. Ha meggondoljuk, hogy a kalauzné nem vétett egyebet, mint hogy meg akart mozdulni s el akarta inditani a kocsit és jegyet akart adogatni, nagyon is tulzottnak látszik számára a halálbüntetés, akármilyen alacsonyra szállitotta le korunk az emberélet értékét.

AZT MONDJÁK,

a télen vagy a jövő télen béke lesz. A télen? Az ember tulajdonképpen nem hiszi, hogy még holnap is háboru lesz. Csak az önáltatás őrzi az embernek a világon való türelmét, hogy éjjel, ha kisüt a hold, a népek halkan összebeszélnek és reggelre szent a béke s áldomásnak felhörpentik a Léthe minden csepp vizét. De azt mondják, a télen csakugyan béke lesz. Oroszországgal kezdjük a békét és ha a nagy Oroszország, amelynek annyi tenger népe van, le tud mondani róla, hogy embereit ugy hullassa, mint merengő gyermek ujjai közt a homokot hullatja, a többi nemzet is észbekap és stande pedante abbahagyja a jajszóval folyó játékot. Oroszországban hamar leesik a hó, errefele még ősz van, amikor ott már a szánkók zörögnek és az izvoscsik a nyakába dugja az orrát. Oroszországban máris tél van, lehet, hogy mire felkelek reggel, a valóság már azonositja magát álmunkkal, lehet, hogy már ereszkednek lefele a világra a béke lágy fehér hópelyhei.

Azt mondják, Oroszországban a müvészet nem dobta magát fakir-álomra a háboru miatt. Azt mondják, Szentpétervárott soha nem hallott fényes koncerteket tartanak és minden muzsákat ünnepelnek lázasan. Mi más is volna akármilyen müvészet, mint az élet jelentőségének emelése, mint az emberek felvilágositása, vigasza s gazdagitása? Azt mondják, minálunk is nagyszerüen beüt minden müvészi vállalkozás. Azt mondják, ahol kinyilik egy szinház vagy szinházféle, ugy rohannak bele az emberek, mintha jégeső verné őket az utcán.

Akik élhetnek, nemcsak élni akarnak, hanem jól is akarják érezni magukat, sőt mennél jobban igyekeznek érezni magukat. Isten nem veszi tán bünömül, hogy kritika nélkül leskelődöm s hallgatózom és távolról ütögessem a két tenyerem egymáshoz, akármilyen hamis hangokat hallgatnak és akármilyen gyarló kunsztokat élveznek az emberek. Jaj, csak élvezzenek, mert az életet élvezik a legutolsó dalcsarnokban is, és ha a népek élvezni s örvendezni vágynak, annak valami emberséges eredményének kell lenni. Ha részvétlenek is, ha gonoszak is, ha bármilyen önzők is, le kell rázzák magukról ezt az állapotot, amely fiaikat és barátaikat a kórházakba s a sirokba hurcolja. Mégis csak zavarja a mulatságot, ha a gyász hollója minden percben belékárog a mulatóházak zenéibe. Az élet szenvedések kertje. De bár csak az élvek édenének fognák fel most egyszerre mindenütt a világon.

Azt mondják, husjegyeket és cukorjegyeket is fognak kiadni. Azt mondják, vajtalan napok is lesznek, ahogy hustalan napok vannak. Azt mondják, tizenegy órakor lesz a záróra vendéglőkben és kávéházakban és mindenütt, ahol most egy óráig zughat a közönség. Azt mondják, hogy a Ritzben délután nem lehet helyet kapni a hallban a teánál. Azt mondják, a Dunaparton valami Barban igen finom hangulat van éjfél körül, zongoráznak és a zongorista németül énekel és az valami hercig legyen, az ember Bécsben képzelheti magát. Azt mondják, a Kárpátokban térdig ér a hó s a hideg éjszaka reszeli az emberek arcát és megfagyasztja a meleg könyeket, amelyeket a követelő szél kihiv a szemekből. Mindenfélét hall az ember, ha a városban forgolódik. A csillagok egyformák odafenn a sötétkék égen ilyenkor este a front fölött és a Hinterland fölött és az ellenséges államok fölött és a semlegesek fölött. Egyformák, de milyenek?

Arany vagy ezüst, vagy fehér, vagy sárga, vagy parázs a csillagok szine, ki tudná pontosan megmondani. Most jut eszembe, hogy alig is beszéltem ezt meg valakivel, mióta élek. Pedig ez nagyon érdekes, nem? Láttam már kékeknek is a csillagokat, sőt ugy is tetszett már, mintha zöldek lennének, csak nem mertem szólni. Volt hogy csupa apró gyémántnak látszott a sok csillag odafenn, olyannak, amilyen az ablakos tótoknak volt, akik a faluban az üveges láda alatt görnyedve kántáltak: Ablakot csinyálni ablakoooot… és az utfélen leültek száraz kenyeret és avas szalonnát ebédelni, olyan szegények voltak és mindnek volt mégis egy pici kis darab gyémántja.

PÜSPÖKLADÁNY

De régi állomás a püspökladányi állomás. Mióta élek, mindig ilyen zajos, homályos, füstös, ócska stáció. Debrecenben uj állomást épitettek, Nagykárolyban is, Szolnokon is, Cegléden is, nagy-nagy téglapalotákat, előttük keramitból van a perron, amelyen az átszálló utasok és a helybeli várakozók sétálnak. Szép nyári délutánokon korzónak látszanak ezek a vidéki perronok, ahol a mozgalmas nagyvilágot élvezi a fel és alá sétáló intelligencia. De Püspökladány olyan maradt, amilyen volt és ha magamnak irnék, nem az ujságnak, azt irnám, hogy olyan maradt, mint Magyarország és olyan, mint az Alföld és mint az élet és leirnám magamnak emlékbe, hogy Püspökladány pályacsarnokában a kormos tető alatt a lezárt hangulatok kezdtek ki velem, kiutasitott remények kaparták a szivem ajtaját és olyan fájdalmak üdvözöltek, amelyeknek már szégyellek visszaköszönni.

Nem is Püspökladányról van szó, csak az indóházról. Püspökladányt sohasem is láttam, amint nem igen látta senki a közt a rengeteg sürgős utas közt, aki Püspökladányban kiszáll és beszáll. Ez itten gócpont és átszállás és csatlakozás és váróterem és ugynevezett étterem. Püspökladány község valami egy kilométerre van meghuzódva az állomás háta mögött, akácfák árnyai közül nyulik fel a református templom tornya, mintha mutatóujjával mondaná a község: én is a világon vagyok, hiába nem vagytok rám kiváncsiak.

Most öreg magyar katonák ácsorognak a korlát mellett kegyetlen hosszu szuronyaikkal, az első vágányon katonavonat áll, a harmadik vágányon is katonavonat megyen el, a hatodik vagy hányadik vágányon teherkocsik unatkoznak mozdonytalan, rajtuk ágyuk, vöröskeresztes kocsik és ekhós eleségkocsik állanak és furcsa, tiszta s bánatos rajzot tesznek a mögöttük szürkülő délutáni égen és eszébe hozzák az embernek azokat az árnyékjátékokat, amelyeket idegen mutatványosok hoztak volt az orfeumba.

Az ember megnézi a vaggonja számját és beszalad az I. és II. osztályu étterembe Ladányban. Zördül és zördül mindig az üveges ajtó, teli van az étterem tisztekkel, a monarchia tisztjeivel és Németország tisztjeivel és polgári utasokkal, ülnek, állnak, forgolódnak, tolonganak, lárma van és kapkodás és csapkodás. Régente a sarokasztalnál a községi nőtlenek üldögéltek már ilyenkor, spriccereztek és gyurták ajkaik közt a Hölgy émelygős szopókáját. Mi lett velük?

Egy tea kilencven fillér. Porcukor van mellette, olyan mint a kősó. A csésze alján mult évtizedbe visszamenő sürü repedezés. Annyi baj legyen. Csak hoznák már azt a teát. Rögtön, rögtön, rögtön, ez a mai időszámitás szerint egy negyedóra. Valami süteményt is árulnak, egy asztalnál gyürik befele zörgő fluszpapirosba. Az is kilencven fillér. Odamegy az ember, szeretne belőle, mert mindenki vesz. Lekváros tészta. Az ember rámutat egy porcióra, hogy kérem azt a tésztát. Igenis, elkapja valaki. Az ember akkor maga nyul egy porció után, azt is elkapják. Köröskörül állják és táncolják az asztalt. Egy tucatszor nyujtja s tartja az ember a kezét a kezek közé, melyek markolnak, vájnak, áskálnak, repkednek és dideregnek a lekváros tészták fölött. Bizony isten, megér kilencven fillért (mert már odaadtam a pénzt) a kezek látványa, e keserü illusztráció. Jőjj művész, rajzold le hamar a kezek viharát a lekváros tészta felett és ird alá: 1916, vagy akármit irj alá, nem bánom, a legnagyobb gondom, hogy magam is kapjak már ebből a lekváros tésztából.

DÁTUM

November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez látszik, az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy november harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik a dátumot kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a bélyegzőben éjfélkor a dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a fejükben, hogy 2 után 3 következik. Oh magam se lelem abba kedvemet, hogy az egész világ ellen megálljak magamban azon töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg már harmadika van. Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az ember a maga belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a földön azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön, amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen volna. Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi fejben villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer csak elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a máramarosi gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő emberiség eltüri szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan izék uszkálnak és nem fogják egymás fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az ember eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér sohasem. Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján kiszalasztani, hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával visszahuzni, mint a gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a széllel.

Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik estefele halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a polituros ajtóra vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a szobában a világosság és rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen oson elfele s mesélhetetlen megdöbbenést éreztek a nap lementén. Vagy a fasorban estek át az elmuló nap meglepetésén, mikor a kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a fa lebocsátja maga elé árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már ezen az elfordult világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó titokzatai alól. Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy, hogy valami haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az ember ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a pelyva. Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az ujság homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén.

Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak sorakozni s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen elgondoltam, hogy a hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta élek, minden télen leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó maga olyan nagy csoda, hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha szőrme lenne most, ami lehull majd, fehér szőrme, hóprém, vagy hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek, gallérnak, muffnak, mindennek használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy ez a rendkivüli hó a leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék közt és szegény delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága hermelinjeiket és csincsilláikat.

PÉLDA NÉLKÜL LESZ…

Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva… azt mondja M. Briand. Abban a drága szép Párisban mondta, átszellemülten szomoru novemberi napon, mikor Boulogne erdejének lombjai kékszürke fátyollá lettek, mikor a Tuileriák kertjében a Csók márványszobrát a köd álomba rejti, mikor azokat a rucákat, akik a Parc Monceauban egy művelt tócsán uszkáltak, kiveszik onnan, hogy be ne fagyjanak és aztán nem tudom mit csinálnak velük, talán ugy gondoskodnak jövőjükről, hogy megeszik őket. (Tán nem is uszkáltak már ezen a nyáron ott a francia kacsák, tán oda kellett adniok életüket a hazának, vagyis a közélelmezésnek, anélkül, hogy az előkelő sétakert tavacskáján egy napig is illegethették volna hátuljukat). Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva, mondta M. Briand, franciául, azon a nyelven, amely nyelven Flaubert a Szent Antal megkisértetését leirta, amely nyelven de Musset sirdogált, Talma deklamált, Yvette dalolta édes-hamis dalocskáit.

Példa nélkül lesz… a franciaországi szivek már abban vannak, mikor öt óra van, hogy hatra vége lesz a háborunak, hat órakor, hogy hétnél tovább már igazán nem tarthat és fél nyolcra már annak rendje és módja szerint megkötötték azt a rossz békét. M. Briand azt mondja most, hogy a tavaszi offenziva példa nélkül lesz. A tapintatnak, művészetnek, kellemnek, bonmot-knak, gyöngédségnek és fényes emberségnek nyelvén mond ilyet M. Briand. M. Briand egy sovány, fakó képü, fekete bajszos ur. Arcában valami démonit keresnék, valami kisértetieset, de nem látok rajta semmit. Tavaszi offenziva. Még legalább egy félesztendőt mond be a maga véréből való férfiaknak és anyáknak és szerelmeseknek és testvéreknek. A francia nyelv mintha a pokol hivatalos nyelve lenne már. Ez is olyan fájdalmas lenne, ha ezen minden nem fájna jobban. Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva. Az emberrel délibáb incselkedik egy pár pillanatig, óh milyen offenziva lesz az, ami példa nélkül lesz? Szalagos fehér selyem zászlókkal, hóbortos karneváli jelmezekben, amelyeken a nagy gombok pogácsából vannak, bolond nagy ibolyacsokrokkal a szivük felett, almabortól édes és ferde szájjal, mi-carémei hólyagsipokat fujva küldik majd a tavasszal rohamra a franciákat az ugynevezett ellenség ellen és a támogató tüzérség hátulról lekváros lepényt, kolbászt és gyürükkel és cukorkákkal és datolyával töltött szerencse-zacskókat lő majd a német árkok közé s a poiluk medvemozdulatokkal, vihogva ölelkeznek össze majd a boche-okkal és bolondos jelekkel mutogatják majd egymásnak, mennyire örvendenek a szerencsének és otromba nagy csókokat cuppantanak egymás orrára, mint a bohócok szoktak az arénában. Ez a tavaszi offenziva példa nélkül volna, igazán. Ilyen offenziva még nem igen adta magát elő a történelemben. M. Briand nem ilyesmit gondol. Együgyü felfogásommal nem birok rettenetesebb offenzivát elképzelni az olyannál, amelyben csak egy ember is meghal. Egyetlenegy ember. Mint mikor az ember egy ujját tartja föl mutatni: egy. Akármennyire hatalmasakat és pazarakat gondol M. Briand magában, a franciák se tudnak tán egyebet találni benne, mint a legutálatosabb tehetségtelenséget.

VASKRAJCÁR

Azt adtak ma valahol, vaskrajcárt. Egy boltban adták, mikor visszaadtak. Olyan nehezen akar az ember emlékezni estefele arra, ami délben volt. Mintha folyton üzné s tagadná az ember a jelent. Hamarabb és világosabban emlékszünk olyan dolgokra, melyek három esztendős korunkban adódtak elő, mint például világraszóló eseményekre, melyek tavaly történtek meg tavalyelőtt. Igaz, hogy a világraszóló nagy dolgok nem valami őszintén érdeklik az egyént. Mi az a világ? Ki az? Hol van az? A filozófusok könyveikben tárgyalnak arról, hogy a memória kezesebb a régen mult dolgokkal szemben, legjobban viselkedik pedig akkor, mikor a gyermekkort kérjük tőle számon. Talán mert a gyermekkort a legjobban kedveli az önző emlékezet. És a nevezetes komoly férfiak, a bölcsészek is, amint törvénybe igtatták ezen észrevételt, a maguk életére gondoltak és szivükre szoritották a gyermekkor emlékeit, amelyek halovány rózsaszinüek, mint a bogáncskóró virágja.

A vaskrajcárnak, annak a szinéről vágytam szólni, mert el fog szaladni róla, mint ez a nap elszalad. Egy kevés nikkelcsillogás van rajta, egy kis hideg fény, mint a novemberi napsütés. Valami gyönge ünnepélye van rajta annak, hogy uj, hogy most jött, egy bizonyos hiu mosoly, mert megnézi mindenki, akinek először kerül a kezébe s fáradt és kábult eszméletében jelzi magának, hogy: nini, vaskrajcár. A segéd, aki visszaadta, az is üdült az ujságon, azt mondta: Vaskétfilléres, tetszett már látni?

Micsoda öröm, micsoda meglepetés az ilyesmi, micsoda élmény? Isten tudja. A gyermek ocsudik fel ilyenkor az emberekben egy pillanatra, az ártatlanság tér magához, ami játékszert lát ebben a gonosz portékában és valami kedves közösség fut el az embereken, ami tiz éves korunkban elhagyott bennünket. A vaskrajcár, fölösleges soraim tárgya, igen kicsi pénzdarab, primitivebb, mint a bronzkrajcár volt és a 2-es számot pártoló koszoru rajza makacsul egyszerü s nem hasonlit semmiféle valódi növényalakulathoz. E szegénysorsu józan kicsi pénz ugy néz ki, mintha törvényesiteni akarná azt a kifejezést, hogy a krajcár az „egy vas“. A krajcárból csakugyan egy vas lett. Ha azt mondják valamire, hogy egy vasat se ér, hát itt van, ez az a vas.

Most még nem fogdosták le róla a körmöcbányai fényt a kalauznék kezei. Bizonyára történik vele egypár visszaélés, a csalafinta szegények elsütik itt-ott tizfilléres gyanánt az első napokban. Isten bocsássa meg ezeket a kicsi bünöket, mert az emberek csak a nagy bünöket bocsájtják meg. Egy-két nap mulva elvesztik már a szinüket a vaskrajcárok, sötétszürkék lesznek, mint a vashatosok, egyformák lesznek, mint az emberek, akikről ugyancsak leszed ez az idő minden külön fényt, sajátságot, mindent, amit pepecselt rajtuk az élet, mig volt élet.

SZIVAROS

Ezt kiáltották az urak a kávéházban. Szivaros! – és erre előjött egy lapos faládával egy tizenkét éves kis öreg ember komoly fekete zakkóban vagy smokingban, lapos fekete masnival a gallérja alatt és feltünően nagy cipőben, amelyre rendesen igen bő pantalló borult. Itt-ott egy hetven esztendős szivaros gyerek jött a ládával, fehérfejü, összement öreg bácsi, ki már régen elmult pincér és főpincér és ruhatáros és telefonos és mindenből kifáradva végezte ott, ahol a pálya kezdődik a kávéházban: a szivarosládánál. Vagy nem jött elő senki a hivásra s akkor a vendég megint elkiáltotta: Szivaros! Szivaros! A főpincér átvette a kiáltást és ő is belekürtölt a villanyfényes ködbe: Sziaross! Hol jár az a kölyök! A szivarosgyerek végre közeledett a vendég irányába s a főpincér hamar adott neki egy kis taslit buzditásul, vagy elborzolta a frizuráját egy legyintéssel, vagy csak a hátába nyomott a tenyerével, hogy siessen már a nagyságos urhoz.

A szivarosgyerek ládája teli volt szivarral meg cigarettel. Regalia Media, Trabucco, Tisza, Regalitas Britannica s Virginia voltak a ládában mint szivarok, a cigaretteket az aranybetüs és aranycsillagos Princesas képviselte, mig a világbéke utolsó éveiben a magyar trafik többi büszkesége is be nem köszönt a ládába: Amneris, Giubek, Dames, Coronas, Khedive s más dohányfantáziák. Ugyanerre a históriai időpontra esik körülbelül az államnak az a reformja, mely a Princesast arany csillagától megfosztotta s fekete betükkel látta el az arany betük helyett. Mind a két formájában millió meg millió Princesas, ment füstbe a budapesti márványpagodákban és a füstben mennyi, de mennyi óra s mennyi élet és mennyi élhetetlenség.

Azonkivül szivarszipkák táboroztak a szivarosgyerek ládájában, amelyekbe a szivarosgyerek bele szokott volt nézni, mielőtt átadta s igy kacsintott a nagyságos urra. Meg még bélyeg is volt a szivarosládában és anzikszkártya is az unatkozók, ügyesbajosok és bohók számára, kik hitel- és szivügyleteiket a kávéházban szokták lebonyolitani. Ebből a portékából, vagyis a forgalmazott összegnek reá eső percentjéből és a vendégektől nyert borravalóból jött össze a szivarosgyerek jövedelme.

A borravalót, mint jövedelmük tetemesebb részét, a szivarosgyerekek minden eszközzel igyekeztek gyarapitani. Tréfálkoztak a nagyságos urakkal, lóversenytippeket adtak, vicceket adtak le, közel engedték férkőzni egyéniségükhöz a vendégeket, állottak az asztalnál és lelkesen mulattak a társaság vidám beszélgetésén, amennyiben el nem zavarták őket az asztaltól. A borravaló biztositására az egész szektának megvolt az a fogása, hogy ha vissza kellett adniok, a visszaadandó pénzben tiz fillért mindig krajcárokban adtak.

A vendég könnyedén odatolt a szivarosgyereknek három krajcárt, vagy akár kettőt is. Sok kicsi sokra megy. A szivarosgyerekek személyiség a társadalomban, öncél, egzisztencia. Nem ritkán, vagyis nagyon sokszor egy familiának a létalapja volt az, amit a szivarosgyerek hajnalról-hajnalra hazahozott. Némelyik szivarosgyereknek, akárcsak némelyik felnőtt családfentartónak, bizony nem a kötelesség volt az uralkodó szenvedélye. Voltak könnyelmü, lump társaságaik nekik, amelyek hajnalban a köruton tekeregtek cigarettázva s fütyörészve, tört plasztronjaikkal mint valami liliputi gigerlik és a hajnali utókávéházakban egy-egy nagy sarokasztalt körülültek és hallgatták a cigányt vagy billiárdoztak vagy a kicsi sportlapok fölött dugták össze vizes kefével vasalt fejüket és plajbásszal jelezgették különvéleményüket a sportlapon.

A láda, melyet a hónuk alatt hordoztak, vagy a nyakukban viseltek szijjon, most a mult homályos raktárába kerül, annyi minden holmival, ami városunk, korunk, világunk volt. A szivarosládát Isten áldja, de mi lesz vajjon a szivarosgyerekkel? A szivarosgyerekek élőlények és nekik is élni kell tovább is, azaz megélni, ami legfőbb és immár egyetlen ambiciója mindenféle egyéniségnek a világon. Micsoda pályára fordultak a szivarosgyerekek? Isten veletek. Vagy ott maradtok a kávéházban, egy nap alatt felnőttetek pincéreknek? Akkor bocsánat, hogy tegeztem magukat.

FRANCIA KENYÉR

Ahonnét a meglepetést várta mindig az ember, ahonnét a tiszta, meleg, nevető igazságot remélte (mig várakozás és remény, mint két siró árva, el nem aludtak egymás árnyékában), Franciaország, a franciák hona, kábán és ügyefogyottan kullog utánunk mindenféle kedélytelen óvatosságokkal, amelyekkel tovább vonszolhatják a háborut, mintha az valami nagy szerencse volna. Utánoznak a franciák, akik kegyetlen mosollyal szokták volt nézni, hogy őket utánozzák. A franciák utánozták a zárórát, utánozták a hustalan napot, utánozzák a cukorhiányt és utánozzák a kenyérjegyet.