Part 5

Kerülöm, kerülném, elnézek, szórakozott próbálok lenni… ugy fáj szóba hozni s még ugyabban fáj hallgatni róla s a forró panaszt leparancsolni. Egy gyermek öngyilkos lett. Egy tizennégy éves gimnazista Pesten az anyja után elszökött a végtelenbe. Tudom, hogy kellemesebb dolgokkal illenék előhozakodni. Tudom, hogy a szives olvasót szórakoztatni kellene, a szivtelent pláne, ha van szivtelen. Tudom, hogy e világban a könyeken teher a köny és minden igazság fölösleges, tudom, hogy a gondolat fárasztó, látom, hogy a levert Muzsák zörgőket kötnek s bokájukat farsangi táncokra igazitják. De megölte magát Pesten egy ismeretlen barátom, egy gyermek.

A mult héten is benne volt az ujságban egy kicsi fiu öngyilkossága. Az meg tizenhárom esztendős volt, az Alföldön egy tanyán követte el azt a dolgot, amire gondolni életünkben szenvedély és borzadály. A tizenhárom esztendős parasztgyerek az ákácos tanyán, mielőtt felment volna a padlásra, egy darab papirosra ráirta plajbásszal: Nagyon szomoru vagyok. Mintha egy szürkehaju férfi irta volna, aki olyan fáradt, hogy nem tud már védekezni maga ellen. A gyerek felment a padlásra és onnan a temetőbe került. Azt irta: Nagyon szomoru vagyok. Mintha varjumadarak kelnének arról a tanyáról és szárnyalnának lassu tempóban, hangtalan a világ végéig és azon is tul.

Hányszor nézi el az ember a gyerekeket, ők a nagy időkben a kis időket élik, játszanak, tanulnak, rosszak és kedvesek és kiváncsiak és elmerültek és a fekete történelem a fejük fölött megy el és lenn hagyja életüket. Egy más nemzet, egy más világ, egy más emberiség. Minden, amit elejtettünk, az övék. Ők a szerencsétlenség szinhelyén uj kertekben fognak ülni. A páratlan ajándékot, az életet ők végigtanulhatják. Az övék lesz az ifjuság, a szerelem, a bál, a bánat, a természet, az ismeret és az ismeretlen. Ők az isteni világon lesznek, mi már nem vagyunk rajta, csak diszleteit tartottuk meg, az eget és a növényzetet. Ők emberek lesznek, mi már nem vagyunk, csak más nevet nem tudunk magunknak. Itt vannak a gyermekek. Rájuk hagyjuk vadonat álmainkat, öltözzék fel majd magukra.

De egy-egy gyermek összetörik, Hány? Csak ez a kettő tette? Hányra nem emlékszem? Hányról nem tud az ember, aki más országban adta magának a halált? Egyetlenegy nem annyi, mint millió vagy mind? Nem a leggyászosabb bukása minden jóságnak és szépségnek, minden betünek és minden szinü festékeknek és minden zenei hangoknak és nem kietlen mostohasága s erőtlensége a kék menyboltozatnak s a büvös virágoknak, hogy egy gyermek össze tud beszélni a halállal? Nem lehet visszaédesgetni ezt a pesti kis boldogultat, se a másikat. Egy jaj menekül utánuk, nem találja meg őket.

KABÁT ÉS KABÁTTOLVAJ

A fonnyadó Időnek ma nagyon ideges napja volt. Borzongott, sóhajtozott és többször elfogta a sírás. Az utcán felöltős és esőköpenyes urak közlekedtek. Estére már olvastam, hogy a mai nap folyamán egy kávéházból elvittek két kabátot. Ez a koraőszi városi kaland a tél lehelletét hozza már és egyuttal a boldogult béke hült hangulatát hozza vissza az embernek. Ime, hogy magam is mondjam egyszer, az élet nem hagyja magát. Szerelmesek a betétes topánka elé térdepelve esküdöznek, az ügetőpályán üzik egymást a fehérrel villogó lábu lovak, hátuk mögött könnyü talyigájukkal és a kabáttolvaj a legnagyobb időkben is bemegy a kávéházba megtekinteni a fogason kiállitott kabátokat.

Kiskabátban megy be a kávéházba és nagykabátban jön ki, mire egy másik férfi, aki nagykabátban ment be, kiskabátban jön ki majd a kávéházból. Ez a kicsi társasjáték, amilyen egyszerünek néz ki, olyan bonyodalmas és keserves lehet mind a kettőnek, a tolvajnak is meg a gazdának is. A kabáttolvajnak, aki a legnagyobb nyilvánosságot keresi, nagyon kerülnie kell a feltünést, meg kell választani neki a széket, amelyikre leül, ugy kell neki nézni azt a fogast… különben ő biztosan jobban tudja, hogy kell neki azt a fogast nézni, hogy kispekulálja magának a legmegfelelőbb kabátot, amelyik ugy pászol az ő termetére, ha felveszi, mintha ő rá szabták volna, vagy ő alkudta volna le a Károly-köruti áruházban. Vagy a karján is kiviheti, hogy ne tünjön fel a kabát nagysága vagy kicsisége? Meglehet. És az alkalmas pillanat, azzal milyen baja lehet a kabáttolvajnak. Melyik a kabát gazdája a vendégek közt, mikor nem fog odanézni, mikor pillant föl az ujságból, meddig mereng egy nő után, aki a járdán elvonul vagy hány pillanatig szórakozott vagy hány percig marad a telefonfülkében, azt neki mind tudni, érezni kell. Detektivnek, diplomatának kell lenni neki. De nem, kabáttolvajnak kell lenni neki, kabátot lopni csak egy kabáttolvaj tud. Nehéz kenyér. Az idegeknek nehéz az a kis idő, mikor leakasztja és felölti az ismeretlen kabátot s kimegy az ajtón, mint a legrendesebb ember. Bizonyára megszenvedi idegein, bizonyára ideges ő is, mint az uriemberek, talán uriember ő is és csak azokban a pillanatokban kabáttolvaj, mikor a kabátot eltolvajolja.

Nem tréfálok, ha tudnék se akarnék tréfálni, s ha akarnék, se tudnék. Emlékszem, hogy elfogott kabáttolvajról kiderült már, hogy uriember volt és végtelen iskolákat járt, vizsgákat tett és diplomát szerzett, hogy végre egy másik ember kabátját fölvegye a kávéházban.

Szegény kabátok. Két-háromszáz korona a mai világban olyan kabát, amilyet el szoktak lopni. A kabáttolvaj nem tehet róla, hogy ilyen drága a szabó s oly nehéz az élete minden egy embernek. Talán nem is olyan tréfa dolog, ha valakinek ellopják a kabátját a kávéházból, mint nem volt tréfa dolog annak a hires muszka irnoknak, a boldogtalan Akaki Akakievicsnek sem, aki belehalt abba, hogy a téli bundáját elrabolták.

AZ ASSZONYOK A BOLT ELŐTT

Jókor reggel elmegy egy szegénysorsu asszony egy utcába, mondjuk az Aradi-utcába s ott egy bolt előtt megáll. A bolt be van zárva, az ajtó felett eleven zöld táblára ki van irva: Községi Élelmiszer Árusitás. Az egyszerü asszony ott áll egy darabig magában, mintha tanakodna valamin, vagy mintha valami bűbájos halk muzsika szólna odabenn a rideg görredőny mögött. Áll, álldogál, aztán leül a lépcsőre. Ott ül. Egyszer csak jön egy másik asszony is, egy darabig az is áll a görredőny előtt, leül aztán a kőlépcsőre az első asszony mellé. Nem egészen mellé ül, mert nem ismerik egymást. Hallgatnak vagy egy percig, de tekintetük, amely összefut, vagy sóhajuk, amely egyszerre talált feljönni, bemutatja őket egymásnak s akkor szólanak egymáshoz. Társalognak. Hogy meddig tart még ez a világ? Hogy az én uram… Nekem meg fiam, kettő… Meg hogy egy kiló krumpli…

Hüvös van, a két asszony a kötője alá dugja a két kezét. Szólnak egyet-egyet, nézik az utcai jövést-menést, utána mennek pillantásukkal az elzördülő konflisnak, postakocsinak, stráfszekérnek. Ott áll már egy harmadik asszony is, annak már nem igen van hely leülni, az aztán a falnak támasztja a hátát. Jönnek egymás után, egyenkint, kettesével. Egy tucat van már. Rögtön két tucat is lesz, várjál. Ők várnak, gyülnek, sokasodnak, egy csapat asszony van már a bolt előtt. Egy-egy odadugja az orrát a görredőny kulcslyukához, bekukucskál az üzletbe. A többi nézi a görredőnyt, annak sürü, egyenes mozdulatlan szürke hullámzatát. Mindig jönnek, össze és összébb szorulnak. Egy rendőr sétál oda. A két asszony, aki a lépcsőn ült, feláll, a többiekhez illeszkedik s az egész társaság a fal mellé nyomul, vékonyodik és elnyulik szépen a fal hosszába.

Dél van. Két rendőr álldogál már a bolt előtt. Az asszonyok várakoznak. Dél is elmult, nagyon sok asszony jött már össze, két-háromszázan vannak, vagy mennyien. Sorakozva vannak, kettesével a falnál, arccal a bolt irányában, a szomszéd házon, a harmadik házon is tul nyulik a sovány csapat. Egy-egy asszony jön még mindig s hozzáragad a csapat végéhez. Állnak. A magasból képzelve őket, a szük utca alján, olyanok, mint egy Steinlen-rajz. Mintha a szinház előtt sorakoznának Párisban és a pénztár nyitását várnák, hogy jegyet váltsanak.

Oh nagyon alacsonyról nézem őket, elmenvén némely nap mellettük. Mind élnek, szempilláik repkednek, a fáradság, a nyugtalanság egy-egy sóhajtást engedélyez szikkadt ajkaiknak. Alig mozdul egy-kettőnek az ajka, hogy egy gyenge szót ejtsen. Elunhatták már a diskurálást. A két kezük egymást fogja az ölükben. Soknak nagykendője van. Soknak kendő sincs a fején. A kicsi kontyok ugy ülnek a fejeken, mint a gond. Orcáikon ott a hatása annak a kitünő csunyitószernek, amit egész életükben használtak: a szegénységnek. Megrongált, elhagyott, elárvult, rokkant Évák.

De nem jó mellettük elmenni, de nagyon nem jó! Mondjuk, költő lennék, az elmuló teremtések fanatikus barátja, s szólnom kellene mindenkihez, akit látok, hozzájuk is és kinyilvánitani előttük, mi a véleményem arról, hogy a virágok elhaláloznak s mit szólok a felhők tüneményes szőnyegeihez. Kinyitni nékik az ijedelmes és dicső lelket, a végtelen panorámát. Nem, nem kéne nekik. A boltot nyissák ki, az kéne a szegény asszonyok processziójának. A boltban lisztet, krumplit, vajat, kockacukrot adnak. És annyi hatalma a költészetnek nincs e földön, hogy a boltot csak egy perccel is hamarabb kinyissák.

BÉLYEGET ADNAK

Érdekes. Tizfilléres bélyeget adnak az embernek, pirosat. Meg hat filléreset, szürkét. Meg öt filléreset, zöldet. Meg két filléreset, szép sárgát. A főpincér adja a kávéházban, a kisasszony adja a cukrászdában, a messenger boy adja s a kocsis is kinálja a bakról. Nincs aprópénzük, azt mondják. Bélyeget adnak az embernek. Mintha valami tulzó művelt és érzelmes világ lenne, hol mindenki folytonosan levelez. Mintha a napnak óráiban szegények és gazdagok iróasztalhoz ülnének és intimus ujságokkal, jó szavakkal keresnék fel rokonaikat és barátaikat, elfogdosnák az élet tünő benyomásait, lemásolnák szivöket dobogtában és futtában a futó időt és tanáccsal és vigaszszal halmoznák el egymást. Ugy látszik csak magam nem levelezek ugy ahogy szokás. A bélyegek csufolódnak velem, nyugtalanitanak, bántanak. Ne nyujtsanak felém bélyegeket, itt a nagy nyilvánosság előtt esdeklek kegyetekhez, pincérek, kocsisok, rikkancsok. Legalább is ne honi bélyegeket adjatok, inkább adjatok szokatlan szinü, messzire való bélyegeket, Paraguai köztársaságnak, vagy a Fokföldnek, vagy a sárkányos Kinának bélyegeiből, vagy Jamaika szigetének vagy Boldog-Arábiának bélyegeiből.

Mert mindig, mindétig valami távolnál távolabb postára vágyom küldeni a levelet, elpanaszolni, hogy ezen a világtájon a Szerencsétlenség magtalan királynéja uralkodik, hogy akik élnek sem élnek szivesen, hogy ünnepeink az alvás és a könyezés, hogy a szivet itt elsorvasztják, mint a csuf szemölcsöt, amelyet cérnával elkötözni szokás, hogy a lélek itt eláll az emberben, mint a rossz szódásüvegben a gyöngyözés, hogy nem marad már egyebünk, mint a valóság, hogy egyik nap ugy ad át a másiknak, mint a fogolykisérők a tikkadt fogolyszállitmányt, amelynek mindegy hová viszik és mi lesz vele. Hogy otthagytuk a természetet, mint a tolvaj fiu a szülei házat és a kegyelmes naplementének és a tanitó ősznek tisztelői nincsenek és a hidon járók meg nem állanak már lenézni a folyóba, mert régen elfelejtettek kiváncsiaknak lenni a hullámokra és a maguk ingadozó árnyékára.

Nem, nem kérek exotikus bélyegeket se, elosont az az idő, mikor rajzaik és bélyegzőjük füszert hoztak az álmodozásnak és irni Boldog-Arábiába se volna értelme, hiszen ott is el van veszve az ég a föld felett. Nem is lehet semerre, senkinek a nagyvilágon hirt adni, följelenteni a rablógyilkos napokat. Nem is szándékoztam, csak ugy mondom.

LEVÉL

Drága érdeklődő, nemes és óhajtott ismeretlen, kinek cimét elvesztettem, kinek nevét hallottam és elfeledtem, itt adok hirt Kegyednek őszi gondomról, bánatomról és jó érzésemről. Leveleim, amelyeket a természet ilyen tájon küld az én szivemnek, itt vannak. Hullanak, gyülnek a földön, halmozódnak. Olyanok ha tekinted, mint aranyos alkonyi felleg, mint hervadt smyrnaszőnyeg, mint gobelin, amelynek andalitó eseménye százados időben elkopott, ábránddá haloványodott. A fák a levélhalom felett állanak meglepődve szabadságukon és ágaikkal a lágy égi kékségbe fogóznak. A levelek a földre érkeznek. Világraszóló néma ünnepély ez. Szüret, amelynek vigalma a lélek leghátulsó kulisszái mögül zendül. Bál, amelynek fénye a szemeken tul, benn a sötétben derül. Flóra, melynek illatozása az eszmélet alatt üditi valónkat.

Nincsenek annálok, amelyekbe hű figyelők esztendőről-évre bevezetnék az őszi dicsőséget és a lombozatok átöltözését és az aetherikus jövendőbe való kivándorlását nyomon kövessék. Akik jegyezzék gondos betükkel, milyen fajta fán kezdődik hamarabb, milyenen később a levelek szakadása a szelek idegen nyelvü sugása mellett, a mosolygó nap legmagasabb védnöksége alatt. És hogy minő vonalakat teszen a levegőben egy-egy levél verőfényes hanyatlása az ágról a földig és mennyi ideig időzik a földön, átszálló állomásán a különböző fajta falevél és milyen szineket öltenek és játszanak ők tovatünésük előtt idelent az emberi talpakkal egy magasságban.

Nekem ugy tetszik, éltem már máskor is a világon és annak idején hiv és derült szerzetese voltam a teremtésnek és tisztában voltam dolgommal a földön. Mintha emlékezném, hogy ebben az évadban a leeső levelek ajándokán csüggtem, leltároztam, könyvet vezettem róluk, minden mozdulatukat, minden változásukat jegyeztem, mert a levelek minden szokása az örökkévalóság szent törvényei szerint való és mert a lehullott levelek ajándéka is tünemény, aminek el kell mulni a szem elől. Talán mert más életem is volt, azért lep meg mindaz, amivel foglalkozni kell itt a folytonos jelenben: gond, szenvedés, mesterséges zajok, minden véletlen, ami betolakodik az eszméletbe és sértő hatást tesz a lélekben. Az ember bizonyára nem arra születik, ami történik vele életében. Az ember, ugy tetszik egy másik világból, a bámulatra, a nyugalomra, az elmulás üdvös megismerésére s az élet isteni élvezetére jön elő az eszményi hajnalból.

Lenn vannak a levelek. Az uton. Az árokban. A gyepen. Barnák, fénytelenek mint a szinházi papirfalevelek. Össze vannak sodródva, mint a csiga a lakodalmi levesben. Sárgák és frissek mint a csibék. Eleven zöldek, mint az ifjuság. Bronzszinüek és kemények, mintha bronzműnek bronzlevelei volnának. Aranyak, mint az aranypapir. Halványak, mint az elmult szavak. Vörösek, mint a kakastaréj. Fehérek és szederjesek, mint a halódó gyermekek orcái. Violák, mint a violaszin viola. Maláji sárgák és indián rézszinüek. Barnák, mint a naspolya bőre. Diószinüek. Égettek, mint a kenyér háta. Rozsdaszinüek, mint a rozsda. Hamuszinüek, nagyok és ugy terpeszkednek, mint a halottak kezei. Tiszta feketék, mint a gyászkendő. Sárgásak, rózsásak, kékesek, citrom- és narancsszinüek egyszerre, mint tündériesen öltöztetett balletnövendékek. Egy-egy levél kétfelől fel van hajolva, mint a patikában a pergamen, amelyikről a port a kis papirtokba pöcögtetik. Egy levél ráncos. Egy hólyagos. Egy husos. Egy sorvadt. Egy vékonyabb önmagánál, átszellemült és mosolygó, mint a hold. Egy horpadt. Egy hasadt. Egy lyukacsos, mint a rossz ponyva. Egy rongyos. Egynek alig van már testecskéje. Egy gömbölyüre borzasztotta magát és ugrálni kezd, mint a sánta veréb. Más levelek emelkednek, de maradnak. Aztán szökellnek, csusznak, lebbennek, sodródnak. Halvány hangu seprés vonul az uton. Egy számüzött királyné uszálya.

Sohase fogom tudni már megmondani Neked, mi az, amit látok. Mintha minden elveszett volna, ami a szemem előtt van. Az egész világot átfestették feketével.

KÁVÉ, DOHÁNYZÁS, PREMIÉRE, MINDEN

Bizony. Más világ van és másképpen fest minden vagy sehogyse. Ezelőtt kérdezgették:

– Hány cukorral issza a kávét?

– Én? Hárommal.

Vagy azt mondták:

– Öt kockát kérek, köszönöm.

Hova lett annyi egyéniség, szeszély, karakter. Két kockától lefelé lehetnek csak különös gusztusaink. Egy kockával ihatja valaki a kávéját, ha akarja vagy cukor nélkül, hogy ize ne legyen édesebb, mint korunk.

Aztán a társalgás alatt, amely a civil világban is feltünő sokat szokott repdesni a dohányzás körül, kikérdezték egymást az urak:

– Hány szivart szí egy nap?

– Én, tizennyolc-husz trabuccot, amellett pihenésül nyolc-tiz cigarettet.

– Kolosszális. Én cigarettázom, negyvenötöt elszivok és ebéd után, meg este egy-egy kis Bock-szivart, pihenésül.

Igy az erős dohányosok. Mindez, az emberek kis világa a nagy világon, elváltozott, lesülyedt, tönkrement. Ki hányat sziv? Mintha az valami örökreszóló döntvény lett volna. Most annyit szí körülbelül, ahányat kap. Ahányat kerit. Hármat, kettőt, egyet, néha egynél is kevesebbet. És ez a kivételes állapot a dohányzónak éppen ugy jelenje és jövője, mint az életnek a háboru.

Furcsa. Azt hallja az ember.

– Megyünk ma este a prömierre?

A moziba mennek. Premiére-re. Este, kocsiban, bonbonnal és cachouval és a rendkivüliség becses hangulatával. Premiére. Annyi ez, mint a szinházi premiére? Mi a különbség? Van még különbség? Hol az irodalom és mit jelent az? Ki vigyáz, kinek van a kezében valami rendőri bot, álljt parancsolni az egymásba behatoló fogalmaknak és dolgoknak. Van-é, ki akármiért is felelősséget érez a világon, van-e, ki ügyel, aggódik, vészjelt sipol magában, van itt még valaki, kinek nem mindegy minden?

Oh itt a városban találkozik két ismerős. Ezelőtt első kérdésük volt: Hogy van? Ma azon kezdik: Mi ujság? Vajjon a kicsi városban meg a faluban, ott is csak igy van? A hogy van? leszokik az ajkakról? Engedje meg az olvasó, ki iránt mélyen érdeklődöm, hogy igen távolról aggódva s minden tapintattal és egész halkan, hangtalan kérdezem: hogy van?

KERESIK EGYMÁST

Ugy tenni mindig, mintha nem tudnék semmiről semmit. Hallgatni, hallgatni, a szavakat mind hátrahullatni egy fekete mélységbe, honnét soha többé fel nem jönnek. Mindig félrenézni, mindig másról próbálni beszélni. Mindig a kettészakitott élet végzetes pillanatára meredni, mikor elváltunk önmagunktól. A váratlant mint programmot türni, a tévedést mint világrendet szenvedni, a katasztrófát mint sorsot szolgálni és elfujhatatlan eszmélettel és lebeszélhetetlen szivvel emlékezni, érezni, látni és képzelni mindent ugy, ahogy azelőtt. Létünk, világunk olyanformán tünik elő, mint a hold tükre, mikor egyik fele világos, a másik fele el van homályosodva.

Nap mint nap a szemem elé vonulnak a kicsi hirek egymás után az ujságban: az erdélyi menekültek keresik egymást. Életjelek derengenek, mint kék mécsek messziről, elkeveredett sikoltások, nyögések futnak és vonaglanak a sötétben tétova. Hol vagy? Apám! Élsz? Jövök! Gyermekem! Itt vagyok! Anyám! Élek! Nem látok…

Kedves székelyföldi nevek, melyek ó balladákból, régi históriákból, diákkorban olvasott krónikákból zendülnek vissza, gyülekeznek most a bánat kirakatába. Cimek ragózkodnak melléjök, budapesti utcanevek, házszámok, emeletek, ajtószámok. Meg alföldi és dunántuli városok, falvak, idegen gazdák adresszáival. Keresik egymást. Nem látják egymást. Nem tudnak egymásról. Mennyien még mindig. Széjjel vannak, mint az uton elmaradt kalászok, mint a pitypang eliramlott pihéi, mint a megcibált madár elszállingózott tollui, mint az őszi levelek, akiket a szélroham kisérteties indulattal forgat fel a földön és hajtja, hajszolja százfelé.

Keresik egymást, akik ismerték egymást. Keresik egymást, akik egymásé voltak. Keresik egymást, akik már találkoztak. Keresik egymást, akik egy test, egy lélek voltak. Keresik egymást, akik egy hus, egy vér voltak. Keresik egymást, akik egymásnak a szemében benne voltak és egymás szivében voltak és benne voltak egymás életében. Rokon meg rokon, hitves meg hitves, szülő meg gyermek, testvér meg testvér vesztek el egymástól. Keresik egymást.

Volt egy világ, emlékszem, mintha mindig keresték volna egymást az emberek. Akkor a Boldogtalanság ült a trónuson az élet fölött. Nevek és adresszák nélkül keresték egymást milliótlan milliók, idegenek, a tekintet merengő fényjeleivel, a sóhaj téveteg táviródrótján. Istent, lelket, ideált. Valakit. Ismeretlenek az ismeretlent. Aki azért nincs, hogy keresni lehessen. Álmodtak. Nyujtózkodtak. Homlokukra tették tenyerüket és lehunyták szemeiket. Utaztak és eltörölték a vonat ablakának izzadását, kinéztek és a táj határáig bánkódtak. A tengert bámulták, a sós tengert, amely könyezésre tud izgatni. Regényt olvastak és képzelődtek. Költeményeket szerettek meg és annak adták titokban magukat, aminek igaznak kellene lenni, igen, annak, ami lehetetlen. Keresték egymást. És keresett az ember valakit, aki olyan közel van, aki olyan ismerősnek látszik, akivel együtt van éjjel-nappal és akiről oly keveset tudott, aki oly idegennek rémlett sokszor és olyan távolinak, hogy talán soha nem találkozik vele az ember, azzal, akit ugy hivunk: én.

SZALMAVIRÁG

Egy csokor ibolyáért jártam a virágüzletben. Husz fillér egy ibolyacsokor. Az ibolya ára nem ment föl, a virág csak érzelmi cikk, nem élelmicikk. Igaz, hogy annyi csak ez a csokor, hogy a gomblyukba tüzhetné az ember, ha tavasz volna s ifjuság volna s béke volna. Béke s tavasz és ifjuság, ha együtt vannak, eszébe jut az embereknek virágot tüzni a gomblyukba, s amellett mindenféle bolondériákra van, vagyis volt eszük olyankor. Nem is nikkelből való hatost ad az ember most az ibolyáért, csak vashatost, homályos, sötét pénzt, amely még a pénznél is csunyább. A virágüzlet főnöknője kicsi fecskendőt vesz föl a pult alól és belefuj a vörös gummicsőbe s ibolyaillatot permeteztet az ibolyacsokorra. Az ilyen kisebb virágüzletben, ahova nem mindennap jön friss élővirág, külön van az ibolya s külön az ibolyaillat. Az ibolyára ráfecskendezik az ibolyaillatot, a rózsára a rózsaillatot, a szekfüre a szekfüillatot, ha csak össze nem cserélik.

Sok koszoru van a boltban. A falon csüngenek meg az állványokra dülve várakoznak. Babérkoszoru, tujakoszoru, szalmavirág-koszoru. Halottak napjára készül már az üzlet. Két esztendeje mult, hogy minden nap halottak napja van, de ez nem számit a kalendáriumban. Ezek a kész koszoruk ezek elállanak november elsejéig, az élővirágkoszorukat az utolsó napokban szerkesztik majd össze. Ezek itt a legkelendőbb fajták. A nagy szivformáju zöld koszoruk külön vannak a boltnak az egyik oldalán, a másik oldalon a fal teli van szalmavirágkoszoruval, a pulton is szalmavirág-koszoruk fekszenek hanyatt. A szalmavirág-koszoruk kisebbek a zöld koszoruknál és tulnyomó többségben vannak. Egy részük eredeti szalmaszinü, másrészük viola festékbe volt áztatva, hogy violaszinü legyen. Elliptikusak és kerekek. Van köztük egy aranyszinüre csinált szalmavirág-koszoru is. A párisi temetők sirjaira emlékeztet, amelyeken ilyen kerek kis sárga koszoruk pihennek és igy ragyognak, mikor nagyon süt a nap. Ott is meg szoktak halni az emberek, hiába franciák.

Ezek a szalmavirág-koszoruk olyan sirokra mennek majd a villamoson, amelyeknek boldogjai szerény sorsuak voltak és igen kicsi körben voltak ismeretesek, egy rokonságban, egy hivatali testületben, egy gyárban egy kieső csendes utcában. Szalmavirágot visznek nekik. Egy szalmavirág-koszoru négy korona, négy ötven, öt korona. A nagyságtól függ. A szalmavirág nem is virág, ha szigoruan vesszük. Inkább szalma, mint virág. Nem tudni mit szólnak hozzá a libertykbe öltözött és Houbigant extraktumaival parfumözött kerti virágok, kérdés, ha garden-partyt adnának, meghivnák-e a szalmavirágot. Nem is tudna tán résztvenni a társalgásban, ami szerelmek és ünnepélyek körül forog. De hát hol vannak a szerelmek és az ünnepélyek, hol, hol, hová huzódtak össze, hol bujtak össze, merre menekültek?

A virágüzletben nedves, nehéz, friss és bánatos a levegő. Odaki meleg van. A napsugár mint rézsutos aranynyil szurja át a kirakat üvegét és csillanó vonalat huz a falon a szalmavirág-koszorukon végig.

„TEGYE AZT!“

– Ne jöjjenek már, hisz megfulladok itt – mondta, vagyis nyögte a kalauzné a perronon, aki mintha viharos tengeren hánykolódna a hullámokban, ugy küzködött vállaival a testek közt és a karjával a csengő szijját rángatta, hogy jelt adjon, vagy talán csak beléfogózott, hogy állva tudjon maradni s ne gázolja le az az izgatott népgyülés, amely a villamos perronján minden eszményi cél nélkül összecsődült.