Part 4

A muszka fogoly elhajitja tányérsipkáját, levetkezte agyagszinü bluzát és piros ingét és semleges felsőtestével meggörnyed, feje lekushad, ugy jár a mezei munkában. A föld örök rabja, ember, aki lesujtva verejtékezik verejtékével az ég alatt, az alacsony földre ragadva mindig egy lábbal és nincs megengedve derekának, hogy egyenes legyen. A madarak elalszanak. A fák unják magukat. A fü elsáppad és lesoványodik. A virág megbánja vidámságát, magába borul, émelyedik és elvénül. A szunyog kél és a légy jön hatalmas rokonai ellen, a teremtett barom és az ember ellen. Reszketteti a ló husát és az ökör szügyét és véres sebeket áskál rajtuk és zug és zenél vékonyan és gonoszul és nekimegy az ember nemes arcának és megint nekimegy és ujra nekimegy és csipésével és hangjával kerülgeti és üldözi, mintha meg akarná bolonditani.

A város falai tüzelnek és ablakai fénylenek mint a lángok. A hitvány ló minden lépésnél meg akar állani a kocsival. A villamosok zugva sietnek némán és mozdulattalan szenvedő rakományukkal. A kirakatok eszméletlenül merednek az utcára. A járókelők fényes, panaszos arccal mennek, megöregedett lassusággal, ostoba figyelemmel, unalommal vagy ájulattal néznek előre. Valami nagyon nehezet visz minden ember: az életet. De nem is érzik. A meleg lebeszéli az életet bennük. A gond nem tud magáról, a gondolat lemond, a fájvalom, az irtózat, a sajnálat, a remény, a szándék és az emlék mind magán kivül van. A százszorszép szavakból, amelyek az ember nyelve alatt vannak, a csodálatos tehetségekből, amelyek az ember lelkében álmodoznak, egy brutális és nyavalyás nyilatkozat lesz, egy tehetetlen nyögés: öh. Az emberek közt egy mártirarcu katona megy a járdán, bottal, végtelen lassan és az aszfaltot nézi lépései alatt a megmaradt élet csalódásával.

Valami folyik és folyik a világon s mintha eszmélet és jaj nélkül folyna már. Mintha senki nem intézné már, mintha senki nem gondolna már reá, mintha magától lenne és menne ok és bánat nélkül. Mintha a fegyverek maguktól müködnének vagy elhallgattak volna azok is és az ellankadt emberek öntudatlanul hajolnának egymásra és dülnének el s a halál vizszintjén mintha jóféle meglepetés frissitené őket, mint mikor árnyékba és hüvösbe jutunk.

A halálos nyárból elhagyatva néz föl az égbe a Niobe-arcu Föld.

A CSÓK

Az éjszaka láttam a csókot a nagyköruton, egy órakor, mikor a csengő gombját megnyomtam a hotelem kapuján. Az ember, ha becsönget, visszafordul az utca felé, néz egy fél percig, mig a portás előjön a kaput kinyitni. Egy konflis zajlott el az elhagyott kövezeten, a konflisban egy katona meg egy nő ült. Az ülés közepén ültek mind a ketten, egymás felé voltak fordulva, a fejük szembe nézett egymással s az orruk hegye egymásnak támaszkodott. A katona csókolta a nőt. A katonának kemény fekete sapka volt a fejében, a nyakán a rangjelzést nem láttam, mert el volt fordulva, csak annyit láttam, hogy fiatal és katona. És hogy csókol. A nő is fiatal volt. Egy fiatal férfi, meg egy fiatal nő. Egy ember meg egy asszony. Egy fiu meg egy leány. A katona balkarja a nő nyakán ment félkörbe. Ajkaik fedték egymást. Nem mozdultak. A csók tartotta fejüket. A lámpával szemben vitte el őket a kocsi, a nőnek az arcát láttam a csók alatt, két szeme be volt téve, s az arca fehér fényben vonult el és mintha meg lett volna fagyva s mintha be lett volna balzsamozva. A hold fenn volt az égen, éppen a nagykörut fölött állott, a sötétkék égen haloványkék felhők látszottak mint emlékek s a csillagok teljes számmal képviselve voltak. A konflis előre kalapált a kövön, utána néztem, a két fej meg nem moccant. Vitték a csókot.

Mikor megpillantottam őket, egy drogeria előtt volt a konflis, aztán jött egy kézmü- és divatáru-üzlet, azután egy kapu és fölötte egy nagy névtelen fogorvosi cégtábla, azután egy kávéház jött, azután utcasarok, azután másik utcasarok, azután zeneműkereskedés, azután harisnyaáruház, azután nem tudtam már kivenni, miféle bolt. Mindnek a redőnye a földig le volt huzva.

A csók tartott a drogeriától a harisnyaáruházig, de már előbb kezdődhetett s még a harisnyaáruháznál se vették széjjel a fejüket. Csak én vontam vissza már tekintetemet, mert a kapu már kinyilt volt s az éjszakai portás ott állott mögöttem és szántszándékkal köhögött, célzatosan.

Bementem, a kapu gyönge s nehéz ütődéssel betevődött mögöttünk, a portás ideadta a kulcsot és egy nagy árkus papirosra felirta a költést. Nem a költést gondolom, ami a költők óriási sziveiből támad, s forró homlokuk mögött ég mint a pokol s didereg mint a tenger fehér habjai. Nem a költészetet értem, hanem a költést, amit az éjszakai portás egy számmal bejegyez s a szolga reggel a bejegyzett órában jön, kopogtatja az ajtót és költi felfele az embert.

GÖRBÉN MEGY A LÓ

– Hol van a kocsis?

– Itt vagyok – mondja egy szürkeruhás asszony, aki a falnál áll a konflis mellett a standon. Odatámaszkodott volt a falhoz, a két kezét hátratette és a két tenyerével nyomta a falat. Előjön, leüti a taxizászlót, felül a bakra.

– Menjen kérem ide meg ide.

Indit, megyünk. A Rákóczi-utra fordultunk ki. Az asszonynak a háta előttem megy a bakon. A Rákóczi-utat sokat láttam életemben, ennek az asszonynak a hátát sohasem láttam, azt néztem. Görbe a háta. A nyaka sovány, a csigolyák fölött be van esve. Sovány, fakó haja fel van huzva a kalapja alá. Fekete szalmakalapja van, nagyon széles a karimája. Árvaházi leányok, intézeti vak leányok s idős német nevelőnők hordanak ilyen kalapot nyáron. Egy kicsit félre van a kalap a fejében ennek a nőnek, átszurta kötőtüvel. Mennyi hiuság lehetett benne, mikor a kalapját feltette és a tüt keresztbe szurta? Nézett a tükörbe? Nem hiszem, hogy ne nézett volna valami tükörbe, mert nő. De az ő női hiuságát csak azokkal a fehér szemecskékkel lehetne megmérni, melyek a gyógyszertár mérlegén gurulnak, amikor a grammnál kisebb sulyt kell megállapitani. Ez a női kocsis. Vagyis kocsisné. Hogy szólitják? Kocsisné? Nem hallottam még. Valószinü, hogy sehogyse szólitják, csak azt mondják neki: Hallja! Nézze! Mondja! S ha az utca beszél hozzá, azt mondja neki: maga. És azt mondja neki: majd megmutatom én magának! És azt mondja neki: majd elbánnak magával a rendőrségen!

Lassan haladunk. A ló görbén megy. Az asszonynak a két könyöke mindig hátraugrik. Rángatja a száját a lónak. A ló olyankor még lassabb lesz. Az asszony emeli a gyeplőt, lecsapkodja a ló farkára, aztán megint meghuzza a száját. A ló csak görbén megy, csak lassan megy. Villamosok zugnak, csengnek, autó puffog, fiakker pattog, mentőautó vonit, stráfszekér dübörög, postakocsi zördül össze-vissza, az asszony némán harcol a lármában. Szólok valamit a hátának, nem hallja. Miért ült a bakra ez az asszony? Az ura helyett hajt, gondolom. Az ura elment a háboruba, él-e, hal-e, talán mindegy már az asszonynak, talán az urának magának is mindegy már, talán csak nekem magamnak nem tud mindegy lenni. A ló csak görbén kocog. Szelid hullámvonalat csinál a kocsi utja a kövezeten, tudom, hogy elmulik mindörökre mögöttünk ez a vonal, tudom, hogy nem marad nyoma, tudom, hogy senki sem lohol a kocsi után, hogy krétával meghuzza az utját. Ilyen hosszu hullámvonalat a gyermek szokott rajzolni, mikor magában szórakozik s ugy sejtem a végtelenség szándéka az, ami olyankor a gyermek kezét vezeti.

A ló nem akar egyenesen menni. Kezdő. A ló nem megy magától egyenesen. De miért megy görbén? Jobbra huz és balra huz, valamely öntudatlan szabályossággal. Ezt honnan tudja? Talán a habozás, vagy a lemondás van ennek a lónak csekély agyában, talán a cél nem kell neki, talán minden percben megpróbál kitérni a messzi végzet elől, mert nem tudja, hogy nem lehet. Az emberek tudják és egyenesen mennek előre, csak a részegek mennek ilyen görbén, mert részegségükben elfelejtik. Az asszony csak huzgálja a ló száját. A ló meg-megáll. Nem unalmas már ez a dolog az olvasónak? Az utasnak nagyon is. Bevergődünk a Rákóczi-utról egy mellékutcába, ott már inkább lehet szólni az asszonynak.

– Ne huzza a ló száját, akkor azt hiszi, meg kell állni.

– Mit csináljak vele? – fordul hátra az asszony. Roppant kedvetlen az arca.

– Ostorral hajtsa.

Az asszony előrefordult, igy felel:

– Akkor megszalad.

– Szóljon neki. Hogy hivják a lovát?

– Nem tudom én. Nincs ennek neve.

A ló megint meg akar állni. Az asszony szenved.

– Csapja meg az ostorral. Csettintsen neki.

– Nem tudok még csettinteni, kérem.

Hanem kikapja az ostort a tartójából, megsuhogtatja, megrázkódik a bakon szenvedélyesen és nekiereszti a gyeplőt és lesujt az ostorral a lovára:

– Gyü nyomoruság, gyü!

VOLT, HOL NEM VOLT,

volt a világon ugynevezett béke, ha még emlékezne rá valaki. Oh, az borzasztó és értelmetlen idő volt. Emlékszem, láttam börtönépületet, tébolydát, klinikát, mulatóhelyet. Emlékszem, láttam szikkadt, agg jobbkezet reszketegen előnyulni egy krajcárért. Emlékszem, hogy vakok mentek karonfogvást a hidon átal. Emlékszem, hogy láttam sánta kicsi fiut és pupos leányt. Emlékszem, hogy láttam az utcán szellemes embert előre köszönni egy ostobának. Emlékszem, az erkélyen könyökölt az unalom, az ablakon kinézett a szomoruság, a függönyök mögött temetkezett a zokogás. Emlékszem, mennyire meglepődve néztem körül sokszor és nem csudáltam volna, ha egy sereg angyal leszárnyal hirtelen az égből, segitséget adni a világnak. Azt, hogy soha se jön ilyen segitség, azt nagyon csudáltam.

Emlékszem a békére, mikor megismertem az ember sorsát. Néhanapján az a gyanum jött, hogy ez itt alkalmasint a pokol, nem pedig az élet. Mert hallottam volt prédikálni, hogy van pokol és az ember a pokolban fizet meg a gyönyörüségekért. Gondoltam, a gondviselés olyan finoman csinálhatta, hogy az ember előre megyen át a pokol büntetésén, aztán jön majd az élete, az aztán olyan édes lesz, mint a puncs. Mennyivel kellemetlenebb is lenne forditva, gondoltam, hogy megkeseritené a drága szép életet az, hogy utána menni kell a pokolba.

Egy nap még annál a pokolnál is rosszabb világ jött. Arról már nem is tudtam mit gondolni, csak sejtettem, hogy az emberek unják a poklot, nyugtalanok és nagy hühóval igyekeznek szabadulni belőle.

De azért abban a régi rossz világban sok minden kedveset és kellemetest láttam. Emlékszem a csemegeüzletre például, téli estén, milyen kivánatos tolongás volt a márványpult előtt, milyen egészséges sietség volt a pult mögött, milyen frissen világitott a kirakat az utcára, hal havon tapodtunk s a magosból hópelyhek ereszkedtek s a szinház előtt három fehér gömb ragyogott. És piroshátu szalonna és izmos barna kolbász és hajnalszin karcsu angolnák és ezüstözött tengeri halak és halvány pástétomok kinálkoztak a kirakatban, köröskörül mosolygó hideg almával, alvó szőlővel és varázsosan elnyomott déligyümölccsel és lepecsételt üvegekkel, amelyekben idegen zamat és melegség várakozott és függő madarakkal, akiknek tollazata nyugodt és tarka volt, mint a csendélet pingált madarainak s haláluk oly könnyü lehetett, mint életük. És hámozott dió és héjatlan mogyoró és nemes mandula és rózsás pogácsa süritette a portékát. És fordultak be és ki az üveges ajtón a népek, nőtlen urak, nagyságos asszonyok, szobaleányok s mind olyan friss hidegségben és kellemességben tüntek elő, mint az üzlet husai és gyümölcsei. És fiatal pár állott oda a kirakat elé, sürgős szemlére és besiettek az üzletbe és örvendezni látszottak. És ők és az egész zajló csemegeüzlet a havas estén olyan hangulatot tettek, ami eszébe hozta az embernek a boldogságot, azt a nemtudommit, ami felől ifjonnan folyton képzelődtünk.

Talán éppen abban a csemegeboltban voltam ma, amelyiknek a jó érzése a régi világból bennem felejtődött. A csemegebolt portékája, ami annak idején igazán ennivalóan kedves volt, most szinte életuntan néz az emberre. Kevés és gyenge minden, ami nem hiányzik. Egy férfi vacsorálni valót csomagoltatott. Mikor a vékonyka sertéskarmonádlit lekapták a mérlegről, az urias kinézésü ur igy csinált: c, c. S mikor a sajtocskát megmérték, megint igy tett: c, c. hm. Aztán odament egy kosárhoz, kivett belőle egy szép nagy őszibarackot.

– Mennyibe kerül ez a barack? – kérdi.

– Ötven fillér.

– Ötven fillér, höhh, egy barack – mondta a férfi és feltartotta a kezében és felnézett rá és megcsóválta a fejét és boszuságában mosolygott. És e pillanatokban ruházat nélkül képzeltem őt, mint ahogy a barackon nincs ruha s azt gondoltam, hogy igy állott meg és igy nézett föl Ádám az édenkertben s igy mosolyodott el s igy ingatta fejét elragadtatásában, mikor megcsodálta a remek gyümölcsöt.

FÜST

Az ember bemegy a trafikba. Sok mindent kapni a trafikban: napilapot, élclapot, szinházi lapot, gyufát, meggyfaszopókát, irodalmi folyóiratot, cigarette-papirt, cigarette-hüvelyt, postautalványt, levelezőlapot, bélyegeket és okmánybélyegeket és váltót s levélpapirt és művészlapot, Magyar Könyvtárt, Milliók Könyvét, öngyujtót, noteszt, pecsétviaszkot, nyakkendőszoritót és gummisarkot. Lehet, hogy még egyebet is, csak nem jut eszembe, nagyon szórakozott vagyok mindig amiatt, hogy a katonák meghalnak a háboruban.

Az ember bemegy a trafikba, ahol ennyi mindenfélét kapni, de az ember, Shakespeare és Cervantes hőse, a képzelődő balga a trafikban is olyasmit kér, ami nincsen. Cigarettát kér. Cigaretta nincs a trafikban. Az ember bámul, kimegy a trafikból, megáll a járdán. Egy francia nagy férfiu egy könyvében azt irta, hogy: ne várj narancsot a szilvafától, ne várj boldogságot az élettől. A szegény embernek ott a járdán eszébe juthatna, hogy amint a szilvafán nincs narancs s az életben nincs boldogság, épp ugy nincs cigaretta a trafikban. De az a szegény ember tán véletlenül nem is olvasta azt a fájdalmas figyelmeztetést abban a könyvben, vagy ha olvasta volna is, kérdezhetné magában, hogy hát hol vegyen cigarettát, ha a trafikban nem árulnak. És néz a többi bolton végig az utcán, nézi a divatüzletet, a cselédelhelyező követséget, a papirkereskedést, az ékszerész kirakatát és a vaskereskedés kirakatát, ahol remek revolverek függenek, de ezekre ránézni se jó a szegény embernek, mert nagyon nagy luxus lenne neki egy olyan szép revolverrel agyonlőni magát.

Sajnálom azt a szegény embert, mondhatom hogy sajnálom. Pedig minek neki az a cigaretta? Nem is igen tudná megmondani, minek az neki. Szivni akarja, füstöt akar csinálni. Érezni akarja az izét. Szereti, nem tud ellenni nélküle. Megszokta. Kell neki. Kéri, kivánja, követeli. Nem lehet lekapatni róla. Miért nem adnak neki cigarettát? Nem muszáj neki Gianaklist adni, se Dimitrinót, se Vafiadist, se Laurenst, se az Ottoman Regieből nem muszáj neki adni. Egyiket se a jóból, az illatosból, a kéjesből. Még III. Sorte se kell neki okvetlenül. Csak amit itthon gyártanak. Abból se a vastagja, vagy a vékonyja, a drágája, amit különlegességnek neveznek. Csak az a hétköznapi, az az egyszerü, az az akármilyen. Nilus, Memphis, Sultan, Hölgy, Hercegovina, Magyar, Dráma, tudomisén. Jó ez is. Füstje van. Tegyék a szájába, hadd gyujtson rá, hadd szijja. Hallgat, mikor a cigaretta a szájában van. Azzal beszéli ki magát. Nem őrjöng a csókért, ha ajkaira veszi a cigarettát. Csók az neki. Nem veszti el nyugalmát az ég fellegei miatt, ha füstöt csinálhat a szeme elé. Felhő az neki. Nem csinál tüzet, csak füstöt csinál a cigarettával a szegény ember. Tüz az neki. Csendes, nyomorult, kedves, hasznos lesz tovább az ember. Adjanak neki cigarettát. Összeszoritja vele ajkait, lehuzza a szivére a füstöt és felengedi agyvelejébe. Adjanak neki cigarettát. Aadjanak.

AZ UJSÁGPAPIRRÓL

Nem vétek bevallani ebben a világban, hogy jól esett valami? Oly jól esett hallani máma, hogy van papir. Mindig attól félek, hogy les valamerre egy irgalmatlan isten, aki a magos megfigyelőből követi mindenki mozdulatait és minden érzését és bünül rója fel, ha akárminek egy pillanatig is örülni merünk a legmélyebb csalódás korában, amikor csak szenvedni szabad annak, aki itt ember s amikor a mosoly és a nyugalom annak jár, aki kilehelte a lelket testéből. Meg egy eszményi barátra gondolok sokszor, akivel távol idegenben fogok találkozni s akinek a legrészletesebben kell elmesélnem az életet s azzal is be kell számolnom neki, hogy azalatt az idő alatt, amit háborunak neveztünk, megesett, hogy elaltattam egy-egy virágon eszméletemet, vagy elragadtattam szememet az ég szinétől vagy az utcán a nők vakmerő szép lábaitól.

Hogy fogom tudni igazolni mind ez örömért magam a távol várakozó előtt, akinek mellem ajtó lesz és homlokom ablak. Azt el tudom majd mondani neki, hogy ez a hirtelen papirhiány milyen szomoruság volt az ujságnál, mert az usjágiró az ujságé és az ujság az országé. És hogy akik másoknak, mindenkinek frissitésére és vigasztalására dolgoznak, mennyire rosszul esik azoknak pihenni és várakozni.

Drága barátom, aki az összeérő fasoron tul vársz, a jövőben s akinek a beszélgetés számára az élet benyomásait rejtegetem és akinek a leiratlan naplót viszem magammal: az emlékezést, teneked el fogom mesélni azt is, hogy a pálya kezdő napjain mily szorongással néztem, hogy guritják a nyomda kapuja alá a nehéz fehér hengereket, amelyekbe az ujságpapir van préselve. Nem igen dübörögtek, de kemény, nagy masszák voltak és olybá tüntek, mint valami óriás szekerének a kerekei. Talán a végzeté. Legördültek a nyomda pincéjébe s vagy egy tucat papirhenger mindig ott állott a kapu alatt. Gondoltam, ezt a rengeteg papirt teli kell nyomtatni. A papirgyár, meg mindenki biztosra veszi, hogy holnap és azután is mindig megint gyilkosság, lopás, sikkasztás és vasuti katasztrófa fog történni és hogy politika lesz és szinielőadások lesznek. Mindezt tudják előre és készülnek rá, gördül az ujságpapir, gördül lefele a pincébe az ablakpárkányra támasztott deszkán.

A végtelen ujságpapir, ami fából, rongyból készül, mint a költészet természetből és rongyos életből. Mi lenne, gondoltam, ha holnap reggelre elöntené a földet a boldogság, mint rózsavizözön és hirtelen nem lenne több betörés, gyujtogatás, párbaj, elgázolás, családirtás, se politika, se bécsi operette. Akkor nekem adnák mind ezeket az ujságpapirhengereket, én kigöngyölném végesvégig és irnék és irnék a felhőkről, mert a felhőkről annyit lehetne közölni, hogy az egy bál ujságpapiron el nem férne.

De a felhők tulságos magasan mennek, idelenn pedig bajos emberek és szomoru asszonyok jönnek fel a szerkesztőség lépcsőjén és sürü levélrakás jön minden reggel, amelyben annyi gond, kin és nyugtalanság szorul össze s postautalványok jönnek, átutazóban a szenvedés felé, s az utalványok szine gyönge rózsaszin, mint a jóságé. És tudom, hogy az ujság harang a harangok helyett, amelyeket elvittek a torony sötét gerendázata alól. A felhőket pedig türöm, hogy mulnak elfele és dicsőségnek tartom azt is, hogy látom őket.

ERDÉLYIEK

Törődött bőrkofferek, összeszijazott kockás vászonkofferek, nagy, fehér kalapskatulyák, madzaggal átkötözött fekete cukorskatulyák, amilyenekben öt kiló kockacukrot szoktak volt árulni. Most a cukorskatulyában fehérnemü van, vagy gyermekcipők vannak benne, vagy az eszceigot hányták bele s a hosszu uton a madzag kikezdte a skatulya széleit. A konflison szorongtak ezek az uti holmik, 3-as taxival, s a Különdij rovatába is fehér számok pattannak a taxigépen.

A konflison egy család jön, vidékiek. Nem szentistvánnapi felrándulók, nem látogatók, nem átutazó fürdővendégek. Ez a konflis a hajlékuk most, mig benne ülnek, a kofferek és skatulyák az ő butoraik. Olyan fatális és olyan végtelen szegényes az ő nevük, amely kiséri kocsijukat: menekültek ők. A fájdalom vonatján utaztak, a fergeteg küldi őket, mint a faleveleket.

Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országuton, hideg esőben, a népvándorlás nyomoruságát előbabonázó durva szekereken, sok-sok egyforma szekeret láttam elvánszorogni egymás után, mind a szekéren egy-egy háznépet szalmában gubbasztva vad pokrócok, rikitó sovány cihák közt, anyákat és banyákat, vén embereket és unokákat és csecsemőt a bölcsőben a szekér közepén és a lőcsökhöz kötött tehénkéket és a gyenge borjakat, akik a saroglyákban állottak és bámultak visszafelé. És hallgattam az asszonyok sirását és figyeltem az öregek és a gyermekek hallgatását, mig vonultak előre, amerre köd volt. És vonulnak emlékemben velem, mint a kétségbeesés és reménytelenség illusztrációja. De ezek a menekülők más népből valók voltak… és a konflis menekülőinek látása az embertársi fájdalomnál tulzóbb fájdalom, ez nem hagyja ott a szivet, ha másfele nézünk és másra gondolunk, ugy-e érted: ezek magyarok. Ezek az erdélyi menekültek. Ezek a bájos és drága székely nemzetet jelentik.

Nézegetnek kétfele a konflisról, nézik az emeleteket. A diákgyerek nem igen láthatta még Pestet, a naiv fehér kalapos bakfislány se, talán a mama se volt még Pesten. A dajka ölében cuclizik a baba, ő még nem tud bánkódni, még nem tud csodálkozni sem.

És kipakolnak a hotel előtt és bejönnek a hallba és szobát kérnek. És körülmerengenek ez idegen magas plafond alatt, ahol telefoncsengés van és könyvelés és lótás-futás és várakozás van. És jönnek-mennek mellettük és senki sem szól hozzájuk, mert ilyesmi nem szokásos. És a portás megmondja nekik, hogy nem lehet szobát kapni és a menekültek kivonulnak a hallból és ez megy észrevétlen, csendesen, mintha mindez Budapest mindennapi életéhez tartozna. És a menekültek visszapakolnak a konflisra és a konflis továbbzörög velük. Hová?

KÖSZÖNÖM, NEM KÉREK…

Emlékszem a doktor bácsira, aki ha szivarral, cigarettával kinálták, sohase vette el. Azt mondta, hogy a cigarettát, szivart pénzért vásárolják és ha elfogadná, az annyi lenne, mintha pénzt fogadna el. Ezt még akkor megmondta, mikor abban a városban megtelepedett és beiratkozott az uri kaszinóba és ott valaki először meg találta kinálni. Akkor még doktor ur volt a doktor bácsi. Mikor az urak a kaszinóban megismerkedtek a doktor ur elvével, sportot üztek belőle, hogy kinálják. Bement a doktor ur ebéd után a kaszinóba ujságot olvasni. Jött az ülnök ur, leült az ülnök ur, kinyitotta a tárcáját, nyujtotta ártatlanul a doktor ur felé:

– Egy szép portorikót, doktor ur.

– Köszönöm, nem kérek.

– Vegyen már ki egyet. Ilyen szép portorikót még nem látott.

– Tegye el, nem szeretem.

– Vegye már el, kedves doktor ur, ne sértse meg az embert. Ezt a gyönyörü pettyeset, ni!

– Süsse meg, van nekem otthon is!

Jött a gyógyszerész ur, leült, vette kifelé a dóznit.

– Nem gyujt rá, doktor ur?

– Köszönöm, nem kérek.

– Finom princezász. Váradról hozom a nagytrafikból.

– Tegye el, nem szeretem.

– Ne izéljen már, doktor ur, egy princezászt csak elvesz éntőlem?

– Süsse meg, van nekem otthon is!

Jött mindenki, kinálta mindenki. A doktor ur ki nem jött a flegmából. Csak a harmadik kinálásra emelte fel a hangját meg a fejét mérgesen, mikor azt mondta: Süsse meg, van nekem otthon is!

Igy ment el tiz esztendő és megint tiz esztendő, nem tudom annyi esztendő, mig a doktor urból doktor bácsi lett és fekete bajusza fehér lett és fehér bajusza sárga lett azoknak a cigarettáknak meg szivaroknak a dohányától, amelyeket kivétel nélkül, mindig a maga tárcájából szivott egy hosszu-hosszu vidéki orvosi gyakorlat alatt. A városban nem változott az élet s az elvek és a szokások generációkon át vonultak. Csak akkor már igy mondták a kaszinóban:

– Doktor bácsi. Remek británikám van.

– Köszönöm, nem kérek.

– Ejnye no, vegyen el már egyszer egy szivart.

– Tegye el, nem szeretem.

– Ilyen régi, jó cimborától, doktor bácsi…

– Süsse meg, van nekem otthon is – mérgeskedett a doktor bácsi, mint régen és visszavonult pápaszemes ősz fejével az Egyetértés fehér spanyolfala mögé. Azóta az Egyetértés is megszünt és a doktor bácsi körül a régi világ, minden. Ha itt lenne és látná az ő elveivel, hogy meg se kérdjük egymást, mikor találkozunk: hogy vagy, csak egymás keblére bágyadunk:

– Kérlek, egy cigarettát…

GYERMEKEK