Part 3

Látok és hallok mindig mindenkit. Nemcsak katonákat, az igyekvő boltosokat, üldögélő néniket, maguknak szenvedő és rajongó müvészeket, egyet üző hivatalnokokat, türelmetlenül vagy türelmesen muló asszonyokat és a fehér tenniszre siető bakfisokat és szórakozott gyermekeket. Nézem az élvezetet és az elitélt szegénységet és a lebeszélhetetlen csüggedtséget és a reményt, amelynek az özönviz óta ilyen évadja nem volt. Ha a reményt most mint a virágokat össze lehetne szedni és koszoruba letenni az Uristen lábai elé. Ha mint a füvet le lehetne kaszálni és boglyákba emelni. Ha mint a vizet rá lehetne bocsátani egy lapályra. Mennyi mindent látok, mintha az alkonyat tökéletes tiszta világitásában néznék körül mindig. Mennyit lehetne mondani.

SZEGÉNY EMBER, GAZDAG EMBER

Egyszer valamikor egy istállóban láttam játszani valamit jókedvü béresektől. Uj ember került közéjük, idegen pusztáról való béres, annak a kedvéért vették elő ezt az ő játékukat. Azt mondta valamelyik:

– Nahát komé most meg eljátsszuk a szegény embert, gazdag embert. Tudod ezt a játékot?

– Nem én, sose is hallottam.

– Hát azér.

Előhoztak két lócát, két bornyukötelet. Kikészitettek egy nagy csupor vizet meg egy szép karéj kenyeret. Kérdik az uj embert:

– Melyik akarsz lenni komám a kettő közül, a gazdag ember?

– Jó, leszek a gazdag.

– No feküdj fel erre a lócára.

Az uj ember végigfeküdt az egyik lócán, a másik lócán végigfeküdt egy másik béres szegény embernek. A két lócát hosszában egymás mellé tolták, a két embert arccal egymásnak forditották és a bornyukötéllel lekötözték a lócára a gazdag embert is, a szegény embert is, csak a kezök maradt szabadon. A gazdag embernek odaadták a szép karéj kenyeret, a szegény embernek elébe tették a nagy csupor vizet. Akkor azt mondták a gazdag embernek:

– Na most komé falatozzad azt a jó kenyeret, oszt a szegény embernek ne adj egy harapást se, magad edd meg az egészet. Akármilyen szépen könyörög a szegény ember, te csak azt mondod: nem adok én!

Jó. A gazdag ember elkezdte enni a kenyeret. A szegény ember nézte, megszólalt:

– Hallod-i te gazdag ember, adjál a szegénynek is egy kis kenyeret.

– Nem adok én.

A gazdag ember ette a kenyeret, megint megszólalt a szegény ember:

– Adjál már egy kis kenyeret, az Isten is megáld.

– Nem adok én.

Harmadszor is kéri a szegény ember:

– Küzködtem, szenvedtem, igen megéheztem, szánj meg már te gazdag ember.

– Nem adok én.

Megint csak elkezdi a szegény ember:

– Három napja éhen vagyok, mindjár éhen halok. Áldjon meg az én Istenem. Ha egy harapást adsz, ezerszer áldjon meg.

– Nem adok én.

Már a karéj nagyon lefogyott. A szegény ember ujra csak rimánkodik:

– Ó te gazdag ember, hogy van szived elnézni kinjaim? Annyit pofázol, bele se fér már a hasadba. Nem áll meg torkodon a falat, mikor társad éhen marad? Kérve-kérlek szánj meg már, pusztitson el a bogár.

– Nem adok én.

Megette az egész karéj kenyeret a gazdag ember. Akkor a szegény ember felvette a földről a nagy csupor vizet, a szájához emelte. Azt mondják a gazdag embernek:

– Most osztán gazdag ember kérdjed meg a szegény embert, adna-i egy kis vizet a csuporból?

Kérdi a gazdag ember:

– Adsz-i egy kis vizet szegény ember abból a csuporból?

– Adok én, adok én – szólott kegyes hangon a szegény ember, telivette a száját vizzel, izibe szembeköpte vele a gazdag embert. Egymásután szivta a csuporból a vizet és csak ugy fujta a gazdag ember képébe, akár a vizipuska.

– Elég már, elég már, ne izélj te – tiltakozott a gazdag ember, behunyta a szemét, kapkodta a fejét, hánykolódott, káromkodott, rugdalózott, de nem hagyhatta ott a játékot, mert azért kötözték meg bornyukötéllel. Az egész nagy csupor vizet végigszenvedte szegény gazdag. A béresek ott ültek szép körben a földön, ugy nézték. A pipát mind kivették a szájukból, mert ha ki nem veszik, magától esett volna ki, olyan nagyon kacagtak.

A CSIRKEKOLERA

Édes májusi nap. A barna tyukot megfogták, beültették a kosárba. A kosár feneke lágy rongygyal meg volt ágyazva, huszonegy fehér tojás nyugodott benne. A tyuk elkezdett ülni a tojásokon a kosárban a tornác sarkában. Ott ült reggeltől estig, estétől reggelig a kosárban, mintha onnét nőtt volna ki. Ugy ült, mintha gondolkozna és mintha a nagy világnak ellensége volna. Minden neszszel és minden mozdulattal szemben elfogult volt. Gyanakodó volt. Ideges. Kedélytelen. Gyáva és felfuvalkodott volt. Gonosz volt. Hallgatagon ült nap mint nap s ami hangot adott ritkán, komor és beteges változata volt a kotkodácsnak.

Huszonegyedik napra a szakácsné odatette a fülét a kosárra és hallotta, hogy a tojásokat gyengén kopogtatják belülről. A töretlen tiszta fehér tojásból egyéb hang is jött, halovány csipogás. Aznap a tojások hegye megtöredezett, mint mikor a kávéházban a nagyságos ur a kis kanállal veregeti. A kis csirkék kezdtek kikelni. Gyengén, nedvesen és az élet friss ájulatával keltek föl és a tojáshéjat otthagyták összetöredezve a kosár fenekén. Amelyik már lábra állt, azt gyengéd női kezek vitték a konyhába és puha pihébe tették. Mikor mind kikeltek s lábon voltak, a tyuk végérvényesen elhagyta a kosarat és másnap, harmadnap a kis udvarban tipegtek már össze-vissza sárgán, könnyedén, észtelen pici fejükkel és finom fürdetett lábacskáikkal, mint valami tünde liliputi ballerinák, vagy mint elkallódott nagy mimóza-pelyhek a fuvalomtól sodortatva. A nagy barna tyuk mindig köztük volt, mellettük volt, utánuk és előttük járt, mint egy mama, mint egy tanerő, mint egy lelkész, mint egy juhász, mint egy parancsnok. Tekintete bizalmasabb lett és ujra a rendes hangnemben kotkodált a pici sárga csibék pi-pi-pije közt, ami ugy hangzott, mint a folytonos, édes apró sipolás.

Napjában többször vidáman étkezett a társaság. Őrölt és megdarált köleskásából s kukoricalisztből kevert, vizzel higitott reggelit, ebédet, uzsonnát, vacsorát. A tyuk szigoruan kapkodta fejét az étkezések alatt. Mindenki más passzióval nézte a kicsi csirkék táplálkozását, a család, a konyha népe, a kutyák, a macskák, a fák, amelyek lehajtották zöld lombjaikat, hogy árnyékot adjanak nekik és maga a nap is az égen, amely csak azért is a fa alá sütött és melegitette és világitotta a csirkék sárga selyem testecskéit. Délután hat órakor, mikor még az este távol van, pláne a régi időszámitás szerint csak öt óra van és az egész világ javában folytatja hivatását, a barna tyuk kotkodácsolt szaporán és hitta, vitte, kergette hazafelé, a tyukól felé a csibéket. Lefeküdtek. A csibék sipoltak, a tyuk hallgatott, a csibék is elhallgattak.

Igy éltek és vidultak és gömbölyödtek és nőttek nap-nap. Némelyik már kezdte elveszteni a gyermekkor sárga pihéjét. A konyhában már ábrándoztak jövőjük felől, párja már megér három koronát, négy koronát, hat koronát s mindig többet és többet fognak érni. Már háromhetesek elmultak.

A minap egy kis csirke reggel nem akart fölkelni. Bágyadtan sipitott és aztán el is hallgatott. Hasmenése volt. Nem evett. A görcs rángatta. Megkapta a csirkekolerát. Délre már hat-hét kis csirke volt kolerában. Honnét jön a csirkekolera, a kert szelid veteményeiből, a porhanyó szürke földből, a drága jó levegőből, a csodálatos kék égből, honnan? A szél hozza? Az isten küldi vagy kicsoda? A sors pancsolja láthatatlan laboratóriumának lombikjai közt?

Három csibe megdöglött első nap. Másnap öt csibe hullott el. A háznép sürgősen orvosolni próbálta a bajt. Timsós vizet, karbolos oldatot adtak a csirkéknek. Nem ért semmit. Nincs orvosság a csirkekolera ellen. Harmadnap hét döglött meg. Elrejtették tetemeiket a szemétdombba. Nagy bánat volt a háznál. Tegnap estére mind elpusztult. Az utolsó csibének megnéztem a holttestét. Egy kendőben feküdt a konyhában az asztalon. Teste fehér volt és szürke, mert már nőtt volt a tolla. Gyenge tollazata borzas és merev volt, mintegy vihartól meggyötörve és fagytól összehuzva. Szemei le voltak zárulva és szemhéjai kékek voltak. A husa összeaszott. A lábacskái felhuzódva, a kis karmai felgörbülve és széjjelállottak és szurósak voltak és idegenek és fenyegetőek, mint valami ragadozó madáré. Rossz illata volt. A halálé volt.

UNOD,

igen? Nem érdekel már egy csöppet sem? Oh, magam is unom, de nem most untam meg, se tavaly, untam mielőtt kitört. Untam, hogy ilyen mesterséges szerencsétlenség fölött fog majd zajongani sokáig az emberi társaság az isten csodálatos világán, ahol körülöttünk természet és bennünk lélek van. Röstelltem kiváncsinak lenni, rajongani, történelmi levegőt szivni, kortársnak lenni és nagy idők tanujává emelkedni azon az áron, hogy akár egyetlenegy Jánosnak is levágják a féllábát. Oh az olyan háborut szerettem volna, amelyikben teremtett embernek semmi baja nem esik, az olyan háborut, ami csupa fényes játék és huncut ünnepély lett volna, az olyan háborut vártam és vágytam volna, az olyan boldog háboruba el se mentem volna, csak néztem volna messziről, mint az emberek minden majálisait.

Szóval te már unod, nem érdekel az egész dolog és nem törődöl vele. Te ugy teszel, mintha már nem is lenne háboru. Bocsáss meg, hogy ki is mertem ejteni ezt a szót. Tudom hogy unalmas vagyok vele. Sejtem, hogy ellenszenves és szamár dolog felhozni, hogy háboru van. Tapintatlanság lehet, mit tudom én. Egy szivet tudok, amely mindig üzemben van, azaz dobog és nem vágyik leszokni az istenadta érzésekről. Háboru van. Kitört dacára annak, hogy untam a kitörését és tart dacára annak, hogy unod már. Szép volna, ha attól, hogy te unod már a bénát nézni, a bénának visszanőne a levágott lába. Szép volna tőle, amint szép tőled, hogy unod őtet.

Most már nem mondod rá: szegény. Mert unod. Miért dörzsölöd le a lábbadozó honvédet a villamos lépcsőjéről. Ezt nem tetted volna 1914 augusztus hónapban. Akkor az ilyen befáslizott lábu katona dicső sebesült volt, hős. Most lesurolod és legyőződ a villamosról. Pedig érdemei és szenvedései éppen olyanok ennek is, mint akit áhitattal néztél husz hónappal ezelőtt. Elfelejtetted mennyi fiatal férfit megvakitottak a háboruban? Ők nem felejtették el. Ők talán megszokták, de fájdalom, nem szokták le az ő vakságukat. Szép volna, ha attól, hogy te már szemet hunysz az ő sorsuk fölött, nekik fölnyilna a szemük.

De nem. Ők ma is vakok. És vakok maradnak a halál virradatáig. Ők, ha reggel az égre néznek, feketét látnak, s ha a fehér falra néznek, feketét látnak, s ha a templom fényüző oltára felé néznek, feketét látnak. Ha anyjuk áll előttük, vagy feleségük, vagy gyermekük, vagy az orvos, vagy a felügyelő: ők csak feketét látnak. Az az ifju, akinek a jobbkezét levágták, soha nem fogja a szivére szoritani jobbkezét, hogy azt mondhassa: De nagysád, esküszöm hogy…

Ha unod tudni, hogy ez vagy az a tiszt Szibériában van hadifogságban, ő nem jöhet azért haza. Te nem gondolsz rá, de ő tovább is a nemzet nevében, a te nevedben vár, óhajtozik és sóhajtozik és ölelő karjai a sovány levegőt ölelik.

Megszoktad, beletörődtél, s tul vagy már rajta, hogy mi történik Európával, a huszadik századdal, s az emberrel, embertársaiddal, akiket egy isten buktatott fel egy örök sülyesztőből, a látás, indulatok és beszéd csodálatos megbizatásával. Oh mennyire lehetünk még ez után a háboru után boldogok vagy micsodák e földön, mindannak az emlékével ami történt hazánkkal és idegen országokkal. Vagy te el fogod felejteni mindezt? Elhányod a tanulságokat? Magadba szálltál volt és megint kihurcolkodol magadból, mint egy szükségbarakkból? Minden megdöbbenést leszokol? A nyers életöröm, a könnyü ambiciók, a felületes elvek lerázzák magukról mindazt a terhet, önvádat, kiábrándulást, keserüséget és gyógyulást, amivel ez az ugynevezett háboru traktált bennünket?

Háboru van. Éppen olyan, mint az első hónapban. A katonákra, akiket békében embereknek hivnak, élessel lőnek. Ma is elesik egy-egy katona. Unod hogy ilyen együgyü dolgot mesélek? Lenézel? Kinevetsz? Ha szép fogad van, szivesen nevettetem ki magamat. Aki ma elesik, annak a halál éppen olyan meglepetés, mintha a legelső ütközetben esett volna el. És a halál a háboru huszadik hónapja után is éppen olyan hideg és örök, mint volt az első napon. Ha minden napra csak egy pillanatot alapitanál, amelyben azokra gondolnál, akik sóvár életüket egyszerre kilélegzik a harctéren vagy a hadikórházban. Ha tudnák szegények, hogy unod már. Bocsáss meg nekik és nekem is, hogy még mindig háboru van. Nem én csináltam. Én nem voltam kiváncsi rá. Te csináltad, mert te kiváncsi voltál.

TIZENNYOLCÉVES KATONA

A bal felső karja meg a bordázata közt vékony fekete könyv szorul. Index. Az Egyetem-térről jön, az egyetemen volt beiratkozni. De még nem egyetemista, mert most vakáció van, tavaly meg még gimnázista volt. Most, ahogy ő magát kifejezi: menetszázadista. Katonaruha van rajta, bő és szigoru egyforma posztó, minőt rajongó ifju szerzetesek és gyermekapácák öltenek fel egész életükre. Ez a posztó ezen a fiun kék-szürke, a nap már félig-meddig elvette a szinét. Bőrből való öv ráncolja a bluz derekát, baloldalt izmos kés csüng róla fekete vastokban. A bluz két karján alul sárga stráf szalad körbe.

A tizennyolc éves katona lábán vastag, puritán sárga cipő van, az alsó lábszárán csavaros vászon lábszárvédő, amilyenben Stanley vándorolt a Kongó vidékén. Lábaszára vékony, mint szüz leányé, karjai is vékonyak, de lába is, karja is szivós, mint a kötél. Arcának bőre gyengéd, bajusza nincsen, de oly hatalmas epekedéssel kivánkozik kifelé belülről, csoda, hogy a sima epidermis vissza birja tartani. Az arc vonásai még nem fejeződtek be, mégis váratlan férfiasság van ezen az arcon. Sovány és barna az arc, a napsütés olajosan fénylik az orcák közepén.

A szemek érintetlenül komolyak és vidámak, a tekintet egyenes, mint a nyil futása. A fej mintha villamerőre fordulna, a jobbkéz mereven repül fel a sapka szélihez, a balkéz lerándul a kés tokjára: szalutált. Szemei egészen s kifejezés nélkül vetődnek a tiszt tekintetébe. A hadapródot, zászlóst, ifju hadnagyot, akiknek kitüntetések világitanak a mellükön, ártatlan irigy hódolattal nézi meg, mint a kicsi diák néz a nagy diákra, aki az Olympiádról jött haza rudugrásból, uszásból, nyujtóból kapott érmeivel.

Nem siet, nem sétál, egyformán és biztosan megy. A kofa előtt megáll, tanakodik, apró barackot vásárol, zsebrerakja. Se nem gyermek, se nem ifju. A gyermekkor és az ifjuság mint a hinta két kötele hintálják életét. A gyakorlótéren alázatos és pontos, néma és hangos, üde mint egy pásztorjáték szereplője és gép mint a gép a gyárban. A szünetben, mikor fáradtnak kellene lenni, beáll a Ki a napos? nevü játékba és leguggol a bakugrás sorába. Az óvodai szigoruságu futólépésbüntetésnél komoly nézéssel, feltartott fejjel végzi kurta, gyors lépéseit, mellére emelt öklökkel, számolva magában és minden negyedik lépést erősen toppantva. A villamosban, mikor hazamegy, a bluz zsebéből elővesz egy Magyar Könyvtár-füzetet. Nothnagel: A halálról. Ez a füzet cime. Tizenöt krajcár ilyen füzet. Olvas. Nem hallja, mikor a sapkás munkásleány elébe áll: Hova tetszik. Késéssel veszi észre, hogy előtte áll a munkásleány, szórakozott karral emeli elő bérletjegyét, fel nem néz a füzetből.

Odahaza hegedüje van. Gyakorolt volt sokat délutánonkint, jobblábával egyenletesen tapodva, szinezés nélkül s korrektül játszotta kedvenc darabjait: Beethoven Berceuse-ét s az Alla Turca-indulót egy Mozart-kottából, amelynek födelén régi, nemes, halovány metszett betükkel van kinyomtatva: Entführung aus dem Serail. Magyar dolgozatait időrendben sorakoztatva eltette. Növénygyüjteménye is megvan. Négy évesek a leragasztott virágok, már elérték üdvözült szineiket és tartják hervadáson tul való illatukat. Mértani testei is megvannak, csak az oktoéder hiányzik. Arra ráült véletlenül, az tönkrement. A lepkegyüjteménye már elporlott, szétzüllött.

Tizennyolc éves. Álma, étvágya tökéletes. A nőkre nem igen néz az utcán, olyanok most szemeinek, mint a képek s mint a képzelet. Uralkodó szenvedélye, dühe és rajongása: a football.

Halál, te nekem barátom lettél, utmutatóm, tanitóm, vezérem, lelkiatyám, doktorom és megváltóm vagy nekem. Halál, tisztellek, egyetlenegy vagy, akit tisztelek. Kérve kérlek, könyörgök, esenden esdeklek előtted: ne bántsd ezt a fiut.

Ne nyulj a tizennyolc éves fiuhoz. Ne keritsd el őt misztikus és unalmas apró eszközeiddel, lövedékkel, gázzal, bacillussal. Ne engedd, hogy szerszámaid csak meg is rongálják őt. Jaj, ne bántsd. Ragadtasd el szivemet, tégy csodát, tégy boldoggá: kiméld meg őt. Tapsolni fogok és meglepő kellemetes versekben fogom dicséretedet énekelni, hárfám isten gyanánt fog magasztalni, ámbrát és rózsafelleget terjesztek lábod elé: ne nyulj hozzá.

Utállak és utáltatni foglak, ha bántod, ha elgázolod részegségedben. Gyalázatos fintorokkal, szemérmetlen mutatásokkal fogok arcodba nézni, ha bántod. Förtelmes szidalmakat nyállal vágok szemedbe, ha bántod. Az élet bájoló tündére szökdécsel az ő lelke friss gyepén. Halmok várják az ő életét: menyegző, diploma, tizéves találkozó, apaság, a munka sikere, utazás, jólét, nyugalom. Tudomány. Emlék. Bánat. Bölcseség. Hadd keljen, haladjon halomról-halomra. Járasd. Játszasd. Szórakozz rajta. Azután, végre lekonyul fehér kis feje, sovány szárai megtörnek: leesik. Akkor tedd vissza a katulyába, mint a fiu a bazári gépfigurát, amely felhuzva lépked, táncol, handabandázik és mikor lejárt benne a rugó, lassul, megáll. Engedd őt Halál végig mozogni. Élni.

A NÉPEK IRKÁJA MEG A FÖLDABROSZ

Én bámészkodtam nagy szemekkel és csodálkoztam untalanul mindenen, mikor még a csodálkozás nem volt szégyen, a boldognak titulált gyermekkorban. Eszembe jutnak irkáim, amelyekbe az első elemiben irtam az egyes betüket, azután szavakat és végre egész mondatokat a tábláról másolva, hová a tanitó ur szabályos és élvezetes krétairással elébünk irta a népszerü hazafias költemények egy-egy sorát, vagy az oktató és erkölcsnevelő közmondásokat. Jó dolga van az embernek, ha igy a többiekkel együtt azt irja, amit leirtak előttünk és rossz dolga van az embernek, ha fejből ir, vagy pláne szivből.

Sokféle irka volt divatban a gyerekek közt. Emlékszem a Király-Irkákra, melyeknek fedelén egy-egy elmult magyar király állott páncélban vagy palástban, koronával a fejében és jogarral a markában. Emlékszem a Történelmi Irkákra, ezeknek a fedelén egy-egy legendás jelenet volt a históriából, Vajk megkereszteltetése, gróf Szapáry Péter az eke elé fogva, Mátyás király mint favágó, Zrinyi Miklós kirohanása, Kinizsi Pál a három halott törökkel táncol, Dobó Katica forró ólmot önt az ostromlók fejére, satöbbi dolgok. Emlékszem a Népek Irkájára, szépfajta irka volt, sokat vettem belőle emlékszem. Egy irkának a fedelén a magyar nép volt, egy takaros, cifra magyar legény egy szép pártás leányzóval ketten. Szinezett rajz volt. Másik irkán az olasz legény és olasz leány állottak, magos pántlikás süvege volt az olasznak és lapos kendő a leány fején. A spanyol legény meg a spanyol leány nagyon cifrák voltak, szemben állottak egymással, az egyik térdük fel volt emelve és a kezükben kicsi kerek tepsit vagy mit tartottak.

A franciák, az oroszok, a bolgárok, a tiroliak, a svájciak, a németek, a hollandusok vagy németalföldiek, az angolok, a svédek, a románok, a szerbek mind-mind ketten voltak, ifju férfi és ifju nő, mind a maga nemzeti viseletében, szinesen és vasárnapi tisztaságban és minden nemzetbelinek az arca közepén pirosság volt apró piros pontokkal pontozva. Tetszettek nekem mind a népek, mert más-más érdekes öltözetben voltak és mind fiatalok és csinosak voltak és mert nem foglalkoztak semmivel, csak szépen kiöltözködtek és mutogatták magukat. Nem tudtam, mi legyen az a boldogság, de azt érezhettem, hogy a népek mind boldogok. Merengtem mindenfelé és gyönyörködtem bennük.

Egyszer egy délben ott marasztottak az iskolában tintalevesre, papirgaluskára. Azt hiszem, azért zártak be, mert rossz voltam. Az elhagyott osztályban a csöndben arra voltam utalva, hogy magamban szemlélődjem és szórakozzam. Miután a tanitó ur asztalán és a padok alatt semmi érdekeset nem láttam, a falra akasztott óriási földabrosz elé állottam és elkezdtem nézni a világot és néztem. Ott volt az egész világ, mind az öt földrész a kék tengerben. A tenger tetszett nekem, mert tiszta kék volt és egyforma volt mindenfelé és olyan nagy volt, hogy azt gondoltam, hogyha a térkép még nagyobb lenne, a tenger is még tovább menne a falon. Csak a beléhuzgált léniák meg az össze-vissza beletett nyomtatott szavak nem tetszettek nekem a tengerben és a tüskésdisznóhoz és összerágott eperfalevélhez hasonló szigetek sem tetszettek nekem benne, féltem, hogy fáj a tiszta kékségnek ez a sok lénia, betü és erőszakos foltok, amelyek hasogatják és szurkálják. És elbámultam az öt földrészen, hogy milyen összevissza vannak, milyen otrombák és rendetlenek és szakadozottak köröskörül. Olyanok voltak a földrészek meg a szigetek, mint a szétmarcangolt állatbőrök, mint valami széjjelszakadt és elhányt foltos szőnyeg, mint a rongyok. Gondoltam, talán a tenger valamikor majd eltakarja mindet. Az is eszembe jutott, hogy minket egyenes irásra és egyforma éneklésre és minden rendességre oktatnak és a világ meg ni, milyen rendetlen.

Felállottam a pad szélére, odahajoltam, rátenyereltem a földabroszra és fölfedeztem Európát és Európában Magyarországot, a mi hazánkat. Megörültem. Hazánk nagyon, nagyon tetszett, mert olyan szép formája volt, mint az egész kenyérnek, meg mint egy koszorunak. Csak éppen balkéz felé nem tetszett, hogy nincs olyan barna sürüség, balkéz felé a kenyér duca kifutott, a koszoruból hibázott. Ez fájt egy kicsit. Még csak Izland szigete tetszett, mert magában volt messzi a tengerben, olyan volt, mint a régi spongya az iskolában és ugy figyelt távolról a világ felé. A többi ország mind csunya volt, semmi értelmük nem volt.

Semmihez nem hasonlitottak, csak össze-vissza kapkodtak és kerülgették egymást és szoritották egymást és mintha mindenütt némán harapdálták volna egymás szélét. Sokáig bámultam az országokat, mert nem nyitották ki az ajtót és mennél tovább bámultam, annál furcsább és ijesztőbb lett a sok idegen ország köröskörül. Mért nem olyan mind, mint Magyarország, gondoltam, hiszen ez olyan szép, egyszerü és könnyü, mintha megölelünk valakit. A többi ország meg milyen rongyos és szurós. Nincsenek még készen talán? Mindnek ilyennek kéne lenni, mint Magyarországnak, körül kéne gyalulni vagy ásni őket, hogy mind ilyen koszoru legyen és ami hely köztük üresen marad, oda majd kék tenger jön vagy be kell ültetni csupa eperfával vagy pöszmétével, mert mind a kettőt szeretem.

Igy gondolkoztam, de azután megint az egész világot kezdtem nézni és szorongva, borongva láttam, hogy az egész milyen össze-vissza van. Nem tudtam mit gondolni, senki se beszélt még nekem arról, miért van ez igy. Emlékszem, hogy nagyon rosszul esett akkor a földabroszra nézni, tán gyanakodtam már, tán sejtettem valamit, tán éreztem, tán előre láttam mindent már akkor, mit lehet azt tudni.

1916 JULIUS 13.

Egy tündöklő ellenség lobbant fel az ember ellen. A nap. Elkábit, legyöngit, főz, hervaszt, el akar altatni és nem adja az álmot. Felforralja a fejet és megfájitja, hogy az észt harcképtelenné tegye. Kótyagossá teszi a szellemet és lealázza a lelket. Elmázolja vigyorogva, mint egy barbár, azt az ideális képet, amit a mesterek kévékkel, virágos kosarakkal és erős és vidám némberekkel pingáltak, aminek neve volt: Nyár.