Part 2

Gondolom ez volt a legkelendőbb anyaga két esztendő hadidalainak. Szerzőik Budapest kedvenc dalszerzői. Jobbadán az uri világ használja el itthon e hadizenét, a katona odakinn a baj mezején, a régi hazai nótákat énekli és templomi zsoltárokat reszkettet, megjuhászodván lelkében. De a muló idők kottáit itt a kirakatban összeverődve látni érdekes. A cimeikből ki lehet venni, melyik jelent meg előbb, melyik később. A legfrissebb kotta körülbelül az, hogy: Ha majd megint civilek lehetünk. Engedd meg, nyugtalan olvasóm, hogy e kottákról felpillantva, a háborunak közel járó dicsőséges végét hirnököljem. Mert milyen hadi dal jöhetne még ez után?

*

A bolygó halászbárkák népe olajmezőket vett észre és sok-sok döglött halat látott uszkálni a tengeren Skagerraknál. Nagy csata lehetett itt, – gondolták és vitorláikkal tovább vonszoltatták magukat. Vajjon meddig tartja a tenger szine az olajmezőket? A felfordult halakat a hullámok elhintálják magukon messze-messze, mig valamerre a part kavicsos homokjára nem csusztatják őket, vagy a végtelen távolságban lassan széjjelszedődik és megsemmisül romlandó szép testük. Ezüst és gyöngyház hasukon cicázik a napsugár és oldalaik a vizben fátyolozottan csillannak csodálatos changeant szineikkel és szinte anyagtalanul vékony és kéjes és gyengéd uszonyaik elhalva usznak velük bűbájos haloványságukban. Szemük, a gyerekes, bánatos és ostoba halszem mered kereken és éppen ugy nem ért semmit a halálból, mint az életből nem értett semmit.

*

Egy óra után, persze éjjel, becsukják a kávéházakat. Mindenki hazamegy. Oh nem, nem megy haza mindenki. Nehéz dolog az. Nem lehet azt csak ugy egyik napról a másikra megszokni. Nagy megpróbáltatás az, hazamenni éjszaka egy órakor. El tudom képzelni. Hát hova mennek? Sehova. Ott maradnak. A kávéházat bezárták, de a kávéház terraszát nem zárták be. Azt nem is lehet bezárni. Az a járdán van, a levegőn. Kiülnek, egy pár asztalt körülülnek, üldögélnek, beszélgetnek, hallgatnak. Szép tavaszi éjszaka van, engedékeny. Világit nekik az utcai lámpa. Mit fogyaszt egy óra után ez a kávéházi közönség? Friss levegőt fogyaszt, ami nem kerül pénzbe, de viszont nem is árt annyit a szervezetnek. Sokáig elülnek kint e kedves makacsok és nem veszik rossz néven a szellőt, meg az eget, mert azzal az illuzióval ülnek ottan, hogy kávéházban vannak. És a járdán meg az uttesten föl és alá sétálgatnak bohó kis társaságok, amelyek a mulatóhelyek édeneiből számüzettek. Lebegő piros köpenyeges delnőcskék, akikben a pezsgő bizsereg még, kacarásznak, hátracsapott kalapu éji udvarlók karján, sietnek s nem mennek sehova, járkálnak az ég alatt. Mosolyt nyitó látvány. Mint valami groteszk rousseaui leckeóra. Mint egy széltől összeszedett garden-party. Egy szép sárga lampion függ magosan, magosan fölötte. Talán valamelyik ugrifüles női kalap alól föl is pillant két kékszinnel aláfestett szem a lampion felé s a karminnal tulzott ajkak meglepetten kinyilnak s vidáman szólnak:

– Nini: hold.

*

Kis facipőket árulnak már a bazárban. Milyen egyszerü. Milyen ügyes. Milyen helyes. Milyen olcsó. Drága a bőr, drága nagyon. Azt mondják a cipészek, szivesen csinálnak cipőt, csak bőrt adjon hozzá az ember. Ilyen világ van. Mennyi gyerek fog facipőben járni. Holland báj illan a facipők felett a bazárban, a békének és az idegenek kedvességének tengeri illata. A kattogás, kalapálás, ami a facipők hangja, az orfeum kellemes programmjára emlékeztet, könnyü, kecses ugrálásra, vidám zenére, kavargó, pettyes szoknyácskákra, piros napernyőre, s bájos zöld tájra, amely a táncosnő mögött vidult a hátsó diszleten, szélmalommal és a szélmalmon tul a mezőben messze egy fehér hajócska vesztegelt. Magyarországon is kopogni fog a facipő. Akiknek nagyon fájna hallani, nem hallják majd, messze temették el őket.

*

A hét bádoghordót hogy guritják előre-hátra, hogy döngetik, hogy körülüvöltözik. Ime az ujságokban ma a hét bádoghordó legyőzte hét ország háboruját. A riport régi jogaiba lépett. A hét bádoghordó pazarabb borzalom a határtalanul zugó háborunál. A hét bádoghordó ez már az élet, a béke. Az emberek, az ugynevezett olvasók, eszik az ujságot napról-napra. Valakitől azt hallottam: legalább mig ezt olvasom, nem olvasok a háboruról.

Az asztal előtt ülök, papiros fehérlik előttem, penna szorul a jobbkezemben. Mesterségem szerint iró volnék az emberek között. Minden érdekel a világon és mindenért felelősnek érzem magamat. Mondjuk, hogy rám parancsolták, hogy irjak valamit én is a bádogosról és hét hordójáról. (Petőfi, Tompa és Kerényi leültek költői versenyre hajdan, hogy a falusi lakot megénekeljék.) A tollam hegyét nézem, vár, céloz, a tintától nedves és a sötét nedvességen vékonyan végignyilallik a napfény. Kezdek magamban alkudni a szavakkal, az emberekhez kell szólanom.

No irjunk.

A hét bádoghordóról kell irnom. Szeretnék őszinte lenni és igyekeznem kell ugy irni, ahogy az emberek eltürik az irást. Az emberek… nekik foglalkozni kell ezzel a dologgal, akármit érezzek és képzeljek én. Én ezt a hét bádoghordót nem akarom elhinni. Én azt hajtom magamban mélyen és némán, mint a nyilallás: nem is igaz, nem is igaz. Az emberek orvosok, akiknek a hét bádoghordó tartalmát boncolni kell. Az emberek rendőrtisztviselők, akiknek meg kell vizsgálni alaposan a tartalmat. Az emberek fotografusok, s lefotografálják. Az emberek vizsgálóbirók, akiknek meg kell állapitani és jegyzőkönyvet kell fölvenni. Az emberek szomszédok, akik vallanak. Az emberek hozzátartozók, az emberek érdeklődők és kiváncsiak és félők és borzadók. Az emberek áldozatok és gyilkosok. A bádogos is ember volt. Én is ember vagyok. Hátha láttam én is ezt a bádogost szemtől-szembe valamikor. Hátha mellettem ült a villamoson. Hátha a könyökömmel megütöttem véletlenül valahol, vagy a lábára találtam lépni s szóltam hozzá: pardon. És ő rám nézett, a szemembe. Hátha tüzet kértem tőle s az ujjaink hegye összeért. Hátha köhögött mellettem valahol s lehellete belém lopózott. Mit lehet tudni. De elhiszem? És elhiszem, amit olvastam felőle? Tudok udvarias mosolylyal köszönni ismerősöknek, ha én igazán hiszem, ami Cinkotán történt? Tudok egy orgonavirágot türelmesen szagolni, ha tudok ilyen dologról? Nem zavar ez a cinkotai hét hordó senki mást privát életének kötelességeiben és szórakozásaiban? Ilyen földi valóság meggyőződésével lehet vajjon az oltár elé állani esküdni rózsaszin áhitattal? Nincs benne vajjon minden teremtett lélekben ugyanez a maradandó kisérlet, amely tiltakozik és tagad, ez az igazságnál igazabb cáfolat, ez a makacs védekezése a közérzetnek, ez a rejtelmes illuzió, ami a jelen pillanatot lázasan gyömöszöli szines fátyolaiba, ez a feltakaratlan honvágy, ami az életen végig milliószor huzza föl a felső szemhéjat és a szemgolyót fölfelé görditi, az égen terjengő felhők felé.

A hét bádoghordóról kellene irni. Elszántan és az élet egész nyomoruságával gondolok oda. Ami eszembe jut róla, azt kéne leirni. A szivemet győzedelmes fájdalom nyomja el. Hirtelen, nem tudom miért, hogyan, egy valamikor végighallgatott orgona-hangverseny emléke zendül a fájó sziv mögül valahonnét. És a sipok csengő, zengő, esengő, zugó, bugó és harsogó száz hangja közt felébred és előjön tompán, mélyen, megrendülten és epedően és panaszlón és álmodón és boldogan és boldogtalanul a Vox Humana.

M. A. E.

Furcsa és szivemnek végtelenül rokonszenves kis ujság volt most a kezemben, nagyon kevesen ismerhetik a szakembereken kivül. A kis lapnak a cime: M. A. E., vagyis a Magyarországi Artista Egyesület hivatalos közlönye ez. Különös olvasni az artistáknak a hivatalos közlönyét, ennek a komolyan beosztott rovatait, szabályos fekete betüit a hirekben és sorokban, amelyek az artisták lapjában is épp oly egyenesen állanak s oly ridegen sorakoznak, akár a Csemegi-féle Törvénytárban. A lap vezércikke most a mulatóhelyek zárórájával foglalkozik, aztán jegyzőkönyvi kivonat jön valami gyülésről, aztán egyesületi hirek, halálozások, mindenféle. E bohó grimaceokkal mosolyért vándorló könnyü lényeknek fontos és pedáns frontmögötti világa van itt az ujságjukban.

Az utolsó és leghosszabb rovat ebben a lapban egy ábécérendbe szedett névsor, amely fölé ezt nyomtatták: Magyar artisták a harcmezőn. Vagy százötven név. És minden név egy ember. Egy artista. Elfuttattam a szemem a listán, a mindennapiatlan vidám és fantaszk neveken, Erős Mukin, Roland Róberten, Rosée Jenőn, Picard Jeanon, Herrgotti Stanislauson, Tacianu Sándoron és aztán a Maxikon és Jaqueson és Lacin és Izsón és aztán a sok-sok rendes Ferenceken, Lajosokon, Mártonokon és Mórokon és Edéken és Sámueleken. Akiknek a vezetéknevük is őszinte, törődött polgári nevek, Novák, Pintér, Szepesi, Steiner, Tamási, Weisz, minden, mintha cégtáblákról pottyantak volna ide, meg iparos műhelyek ajtajáról. Ezek is a csatába mentek, az artisták.

Vajjon kinek van joga azt gondolni: mi közöm hozzá? Kiben lehet annyi gőg, hogy ezeknek a népeknek lebegő élete egy pillanatig se alkalmatlankodhasson érdeklődésük előtt. Az én lelkem felhőjében mind átbukdácsolnak ők, mert ember vagyok. Tüzevők, tótágast forgók, kengyelfutók, dzsiggelők, büvészek, zenebohócok, trapezbajnokok, mülövők, kardnyelők, gyorsszámolók, iskolalovarok, Herkulesek, oroszlánszeliditők és kutyaidomárok, gyorsszobrászok, utazó brettliszinészek, éjféli balletmesterek, akrobatatáncosok, jellem- és szalonkómikusok, népdalénekesek, hasbeszélők, bábjátékosok, nőimitátorok, hangszer- és madárutánzók.

És minden excentrikusok, zsonglőrök, ekvilibristák, hipnotizőrök, gondolatolvasók, csodabuvárok, árnyjátékosok, xilophon-zsenik és twoo-stepp-fenomének, pantomimikusok és cnok-aboutk, sodronyművészek és ördögi biciklisták és minden Pierrot-k és Harlequinek, akik Európában jelmezeik s trükkjeik nélkül, kékkel körülfestett szemek nélkül s fehér keztyük nélkül a nappal világitásában mint katonák működnek a háboru végzetes manégeében.

Minden ilyen test magával vitte a háboruba tudományát, birtokát, egész világát. Hányan hanyatlottak el már vajjon? Minden testben volt valami gesztus, hang, valami raffinement, valami furcsa, vidám, szép, meglepő, ami csak ő benne magában volt s nem hagyható fiura, se jótékonycélra, s ami a világgal nem egyezett, ami más volt s egyetlen. Oh az ő bájos nemzetköziségük, a csodálkozás áh-ja, a mosoly gyönyörü néma betüje, a nevetés hegyi forrása s a taps gyermekes lázadása volt az ő közük mindenkihez a világon. És a mostani világmozgalomból csak a halálhoz volt közük, aki a háboruból és az életből elszökteti az embereket, ami a legérdekesebb tünet az egész konfliktusban s éppen ezért erről beszélgetünk a legkevesebbet. Az embernek meg kell halni civilben is egyszer, az eddigi tapasztalat szerint. A bohócoknak is meg kell halniok. A bohócok a békében, régen és mindig, hogy ugy mondjam: előszeretettel pingáltak az arcukra halálfejet, emlékszel?

HATAN A KUPÉBAN

Egy darabig csak öt utas volt. A hatodik ülésen egy köpenyeg ült. A lámpaernyőt összehuzták odafenn s a tiszti kupét a hálószobák gyöngéd sötétsége tisztelte meg. A kapitány inditványára, aki a legnagyobb rang volt, az üléseket kihuzták, hogy kiki jól hátradülhessen s a lábakat kölcsönösen át lehessen rakni egymás ülésére. Egy diákarcu hadnagy csak kuporgott és nyögdicsélt a maga ülése előtt.

– Schwach bist junger Mann – mondta a kapitány.

– Das nicht kommen will – erőlködött az üléssel és a némettel a hadnagy.

– Schwach, schwach – nevetett a kapitány. Végre kihuzódott az az ülés is. A lábak felnyultak, megkeresték a maguk helyét és békén egymásra tevődtek. Derekak, fejek kitapogatták s kidörzsölték maguknak a pamlagon a legmegfelelőbb helyzetet. Mindenki rézsut feküdt, a legkülönbözőbb szögeket alkotva végtagjaival. Valaki átölelte a két karjával maga fölött a pamlag kiálló fejtámasztóját, ugy pihent el. A test a legnagyobb szükségben s nyomorban is kéjenc, s minden raffinement-t előszed, hogy jól érezze magát. A legrövidebb és legkényelmesebb estéli imádság hangzott el: egy sóhaj. Egy cigarette égett még. Valaki már hangosan lélekzett. A vonat rázódott jobbra-balra és mintha hátrafelé vitt volna, pedig előre ment. Odakinn esett az eső. Szaggatott vékony vonalakat huzgált a sötét ablakra kivülről s egy-egy esőcsepp görbén remegett lefelé az üvegen, mint a köny szokott az arcon. Egymásután mindenki elaludt.

Egyszer csak állt a vonat, sip, kalapálás, ajtócsapkodás, s emberi lárma hallatszott. A folyosón sürü, erős lépések.

– Itt van egy hely – mondta a kalauz, félretolta az ajtót, felnyult a lámpához, világosságot csinált. Egy nagy, testes főhadnagy állott az ajtóban.

– Bocsássanak meg az urak. Nem szivesen zavar az ember senkit.

– Kérem, kérem.

A lábak elhuzódtak, a köpönyeg fölment a podgyásztartóba, a hatodik hely szabad lett. A kalauz kiment. A folyosón állottak, jártak s egy-két hátizsák hevert. Egy kadét a folyosó ablakának fordulva zümmögött egy szövetséges hadi dalt, amelynek a szövegéből ennyit tudok:

Rosa, wir fahren nach Lods, Der Hindenburg kommt auch dahin, Und oben fahrt der Zeppelin, Rosa, wir fahren nach Lods.

A főhadnagy a kapitánynak alázatosan bemutatkozott, a többi uraknak a nevét mondta meg és szervusz, szervusz, szervusz. Leoldta a kardját, a karja nehezen mozgott.

– Megállottam volna a folyosón is, de már négy napja jövök a reumámmal.

– Hová mégy?

– A káderemhez, onnan Pöstyénbe. Még tizennégyben szereztem Szerbiában, de nem törődtem vele, jobban is lettem, a télen megint kijött, nem birom már. Nem szivesen mondja az ember, hogy fáj, de már nagyon kinozott. Itt van a jobb vállamban, meg a karomban.

A vonat megy, idebenn beszélgetés indul.

– Alles ist voll – mondja a kapitány. Die Zivilisten sitzen auch so eng.

Kinn, messzire egy zöld szemafor fénylik, mint a remény zöld csillaga, hogy valaha, valamikor lesz egy világ, amelyen nem lesznek se katonák se civilek, csak csupa emberek.

A főhadnagy ráismer egy másik főhadnagyra, hogy együtt jártak iskolába. Ennek a főhadnagynak sápadt arca van s ugy néz, mint egy rajongó hegedüművész. Elevenedik a beszélgetés, mindenki szól, társalog, cigarette-ek gyulnak megint s a félsötétben fehéres tüzzel égnek. Volhyniáról, az olasz frontról, Staniszlauról, Csernovicról folyik a szó.

A sapkákon rézplakettek függenek, zöld köpenyegek, gyulai táskák, kardok a podgyásztartóban, lábszárvédős és csizmás lábak, olyan a rózsaszin plüssel butorozott elsőosztályu fülke, mint egy fedezék. Mintha egy fedezék vonulna itt tova az éjben, az ellenségesen lármázó kerekek fölött. Nem messze Budapest és erre-arra alszanak a csöndes alföldi városok. Valaki a sarokban az izzadt ablakra a mutatóujjával egy á betüt ir, s rögtön eltörli. Talán azt akarta irni: álom.

NEFELEJCS, ÁRVÁCSKA

Illik talán már megköszönni a jó Istennek a virágokat. Itt vannak. Az idén is feldugták drága fejecskéjüket. Hozzájuk kell hajolni, tapogatni kell őket s szivni és szivni szép szagukat, hogy elhigyje az ember, hogy igazak. Virág ezen a világon. Virág és világ. Milyen ócska és minden verselő diáktól és rigmusban levelező cselédtől fölfedezett és kizsákmányolt rim. Ember és tenger, ez is ugy rimel. Micsoda össze nem pászoló dolgok rimelnek itten az ég alatt. A határtalan örök tiszta viz és ez a szegény, nevetséges kis szörnyeteg, ez a forró, gonosz, boldogtalan apróság, az ember. Világ és virág. Hol lehet szebb föld, mint a Földön, melyik másvilágon vannak szebb kulisszák és csodálatosabb szőnyegek, mint itt körülöttünk erdők, hegyek s lábunk előtt virágok. Abban a menyországban talán, amelylyel szenvedő korok biztatják egymást, abban talán nincs ilyen diszités, mint e világon, lehet, hogy az oda megtértek lábai puszta homokon járnak vagy unalmas hideg jégen, mint a pazar viszontagságok után megérkezett sarkutazók lábai. A boldog másvilágon nincsen szépség, mert nincsen rutság, nem kell szivárvány, mert nincs sóhaj, nem kell felhő, mert nincsen emlék, nem kell illat, mert nincs gyötrelem, nem kell énekes madár, mert nincs zokogás, nem kellenek virágok, mert nincsen élet.

Itt vannak a virágok. Istenke virágai a vidéki csöndes kertben, az ágyásokon és az ágyások körül a bokrokon. Mintha régi divatu, friss, tiszta és bájos ruháikban vizitbe jöttek volna össze, mind a maga kedves, egyszerü illatával parfumözve és szép szeliden ülnek, ragyognak ártatlan vidámságukban s orcáik virulásával és édes illatozásukkal tereferélnek. Itt a tömzsi labdarózsa, az ábrándos viola, a hüvös és izléses tazetta, itt a csodálatos három testvér: a szent fehér liliom, a regényes sárga liliom és az excentrikus lilaszin liliom. Itt a szorgalmas és csinos boglár, itt a vérmes és szégyenlős bazsarózsa, itt a cifra és cinikus császárszakáll, mintha azt rikitaná: én szinésznő akarok lenni!

Én mindet szeretem és mindnek imádója vagyok, mig élek és csodálkozom csodálatosságukon és jól esik nézvén a virágokat felőlük gondolkoznom és nem gondolkoznom semmit se, csak nézni. Az ágyás két szélén két hosszu sorban nefelejcs meg árvácska. Egyik sor nefelejcs, a másik sor árvácska. Pici kis kék bokrok fogóznak össze végig. Egy-egy remek csillagocska minden nefelejcs-virág az apró bokron. Az árvácskák hárman négyen állanak egy-egy kis csapatban, igy sorakoznak végig, mintha játszani készülnének valamit. És igy hallgatnak elbájolva mind alacsonyan a földön a virágok, a sziv kis barátnői. Mindenki szereti a virágokat, még az ugynevezett rossz emberek is szeretik a virágokat, csak a virágárusnők nem szeretik a virágokat, mert élni kell nekik a virágokból. Ők viszont szeretik a szép tapétákat, amelyek a jómódu polgári házak ablakain át láthatók és szeretik a hagymás rostélyos illatát s a libapecsenye illatát, amiket éreznek az étteremben, ahová bejárnak virágkosarukkal. Nekik is van tehát a világon szép és finom jelenség, ami által ábrándozni lehet.

Nefelejcs, nefelejcs, mindig odaejtődik a tekintetem a pici nefelejcsek közé és az árvácskákon is végig-végig utazom pillantásommal. Oly sokan vannak. Tapsifüles bársonyleveleik sárgák, violaszinüek, kékesek és feketék, tiszta feketék. A legtöbb árvácska fekete. Szépek, bársonyból vannak, nem tudnak felmosolyogni a napra, feketék. Csak ők látszanak bánkódni, valami elvarázsolt hangulatban gyászolnak itt a kedves társágban, mintha éjszaka lenne nekik. A nefelejcsek körül növendék darazsak keringenek, meg fürge, szemtelen repülő bogarak, le-leereszkednek, szivogatják, csipkedik a nefelejcset. Rongálják. Tönkre akarják tenni. A fekete árvácskák meg annyian vannak és olyan feketék.

ADYT BÁNTJÁK

Népszerűnek látszik ezekben az éjféltől éjfélig fájó napokban a költőt piszkálni, csufolni, sértegetni. Nem új divat az emberek közt. Poétát, verselőt kifigurázni szabad és kedves ipara volt mindig élclapoknak, humoristáknak, komikus szinészeknek. Avult és nem is valami gonosz mulatság ez. Fájdalom, az örökkévalóságtól rendelkezésünkre bocsájtott drága, ritka költővel is megeshetik, hogy játszhatnak vele, mint a matrózok az elfogott albatrosz-madárral, s kinozhatják és rongálhatják. Oh különösen most, mikor Európa internálta az emberi szellemet, most édes a költőbe betörni. Milyen potyázás. Milyen luxus. Milyen vakmerőség, mégis, milyen vakmerőség.

Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni. Kinek lehet igaza a költővel szemben? A költőt bántani! A végtelenség megfigyelőjét helyéről leráncigálni. Megvakitani akarni azt a fényforrást, amely csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten repülőjére, aki a tornyok és a felhők között vergődik szélben és hidegben egyedül. Csodálatos ellenkezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen. Gyógyithatatlan durcássága és rosszasága a földeritetlen úton, oly nyomasztó végzetek alatt múló teremtményeknek azokkal a barátokkal szemben, akik azért jönnek elébük, hogy szépséget nyujtsanak nekik, szépséget, ami oly kellő balzsam a bajjal, jajjal és halállal traktáló életnek.

Milyen félreértés. Milyen átkozott csalódás a költőnek az ő boldog szenvedése, ami mindenért van és mindenkiért. Oh hogy ezt az irtózatos meglepetést csak az elmulás korrigálja és feledteti.

Istenem, aki bántja, mit gondol, s akik bántják, mit gondolnak? Ők beteszik zsalugátereiket és azt mondják éjszaka van. Ők villanyt gyujtanak a sötétben és azt mondják süt a nap. Ők azt képzelik, a költőt le lehet beszélni, ők azt hiszik, a költővel világot lehet csereberélni, ők azt remélik, a költőt lehet legyőzni és lefőzni. Ők azt hiszik, bántják, vagy csak érintik is a költőt?

A természetből való a költő s úgy el akarnak vele bánni, mint bánnak a természettel is. A földet hasgatják, roncsolják, a gyepet leszakitják róla, a bokrokat elfujják, az erdőt felrugják. Szegény emberek. Az anyaföld mindebbe meg nem rendül, egy-kettőre elfelejti. A hold mosolyog.

De szép volna irni. Nem való most. Firkálni szabad csupán és egyet-egyet sóhajtani. És egy tengert, az egész lelket, fedővel befödni. Csak szeretném, ha találkozna szemem a világ költőinek szemeivel, akiket zavarnak, vagy akik hallgatnak. Mint a csillagok ha összeragyognak, ha távol vannak is egymástól és megismerik egymást, hogy összetartoznak ők.

SZEMEK, ARCOK

Nem lesz olyan messzirelátó messzilátója a történetirónak, hogy visszanézhetne ebbe a mai világba és látná rajta az eleven embereket, akik most itt mozognak és akiken ez az idő végiggázol. A történetiró látja majd az okokat és a következményeket, látja mi ment tönkre, mi virágzott, mi maradt el, mi fejlődött, mi hogy változott, miből mi lett és minden hogy áll. Ő majd olvas. De ő nem látja a testszint és nem hallja a hangokat. A háboru apró és egyformáknak látszó kis eszközei: emberek. Bámulatos adomány van bennük, démoni átok, tündéri szerencse, végtelen tehetség, kimondhatatlan génie: az élet. Élnek. A történetiró nem fogja látni ezeket a szemeket és arcokat például ma, 1916 május 19-ikén. Egy tiszt, aki szabadságát tölti itthon, a kávéház előtt ül, néz. Milyen a szeme? Bámész, szórakozott, idegen. A gyermek néz ilyen hihetetlenül a panoráma ládájába, ahol csodadolgokat lát a lyukon, de tudja, hogy a való világ a háta mögött van. Egy másik tiszt beszélget egy idős civillel. Az idős ur beszél. A katona néz rá és hallgatja és a két szeme egy pillanatban mély meglepetéstől világosodik. Ez a tekintet azt mondja: Milyen sértés az reám nézve, hogy te másról beszélsz nekem, mikor háboru van és az én életem olyan sürgősen bizonytalan. Egy harmadik tiszt nyugodt, komoly, s ha nőt pillant meg, erősen fölkapja a pilláit. Van olyan, aki mintha nem szeretne itt semmit látni, a földet nézegeti járásközben. Vannak, akik nyiltan, derülten néznek, gondtalanul, mintha nem történne semmi különös, vagy mintha ami történik, csupa öröm lenne. Vannak, akik ugy járnak háboruból békébe és vissza, mint levegőváltozásra. Látni szemeket, amelyek mindent kérdeznek, látni szemeket, amelyek semmire nem felelnek. Látni a szentek nagy és fáradt szemeit, látni gyengült tekinteteket, amelyekből a csalódás többé ki nem takarodik, látni biztos és vakmerő szemeket, látni mindig figyelő és kapkodó tekinteteket. Látni sok-sok szemet, amelyek ugy tünnek, mintha megnőttek és kikerekedtek volna, amelyek fölnyiltak, pedig azelőtt is nyitva voltak, s meggyógyultak, pedig nem voltak betegek. Látni mindhalálig elrévedt szemeket.

Látni Jézus gyengéd és fájdalmas fehér arcait, látni vassá vált arcokat, látni megvénült és kiszikkadt arcokat, látni kövérré és pirospozsgássá lett arcokat. Látni katonaarcokat, amelyeknek odakinn is megmaradt a polgári szinük és egyformaságuk. Igazodj el az emberek közt és mondd rá egyre, hogy ez az, akit az isten a saját képére teremtett.