Part 1

KENYÉR

IRTA

SZÉP ERNŐ

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST.

Aki fölemelted e könyv cimlapját, türd kérlek ezt az egynéhány sor irást, amit a cimlap és a könyv lapjai közé csempészek. Érezném a mulasztást, ha nem jelezném itt, mi mindent nem találsz ebben az ugynevezett könyvben, amely háború idejében termett. Az emberiség fájdalmának lefolyása, a földi boldogság sötétlő megoldása: a halál és az élet átmenete a halálba és minden ember és minden óra nincsen benne s a magas értelem és a mély lélek válasza mindenre, minden ami kötelessége volna betüknek, hiányzik ebből a szegény összevissza könyvből. Amit ujságpapiron elbirnak és engednek az idő kényei s amit egy penna körülmények, idegen szempontok, szüknél-szükebb közösségek, a hasztalanság szégyenült tudata, unalom, megtört veszteglési vágy közös ködéből kiszúródva mivelhetett, az van csak itt a számozott lapokon Előtted, mindent tudó s érző olvasó. Fogadd megbocsátással, ha szabad hogy kérjelek. Azokra az eseményekre, dolgokra, melyek árnyékát e lapokon találod, talán nem is emlékszel már és én elengedem, hogy emlékezzél azokra s kivánom is Neked, hogy tudd azokat elfeledni s e lapokat is feledd el kérlek, mert a lapokat könnyebb is elfeledni, mint a napokat. Békét kivánok Néked és szép időt, életet, nehéz örömöt és könnyü szenvedést, mindent úgy, ahogy Néked a legjobb. Tisztelőd, bámuló s odaadó hived:

_e könyv szerzője_.

A SZIV ALBUMÁBA

Ne hidd, nem igaz. Semmi nem igaz, ami történik és amit ugy hinak: valóság. Ne hagyd lebeszélni magadat. Ami történik, az mind véletlen, az nincs rendben, ahhoz semmi közöd, mert az lehetetlen. Nem igaz, amit látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit mondanak neked, nem igaz, amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj, nem igaz, ami utáltat és kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és szép, mert csak jót és szépet akarunk, mert csak jóért és szépért jöttünk, mert csak jó és szép, ami kell nekünk. Olyan jó és olyan szép és olyan drágalátos finom minden, ami igaz, hogy itt csak belepné a por és elsorvadna a melegtől és széttépődne a széltől és megfagyna a hidegtől és összetörne a lármától.

Az mind el van téve nekünk reggelre, mikor kipihenve felébredünk és a rózsázó napsütésben a friss csendben magunk körül nézünk. Egy csuda nagy fehér sziv dobog értünk mindnyájunkért a határon, ameddig ellátunk, mikor a szemünk fölé homlokunkhoz illesztjük tenyerünk egyenes ernyőjét. Ott kezdődik az igazság, ahol az allée összeér, ahol a két sin egybecsuszik, ahol a mező leszalad, ahol az égi kékség lejön, mert lekivánkozik, mert kiváncsi, mert hajlik arra, ami lennről ajánlja magát.

Nem az arcod igaz, hanem a fényképed igaz, amely ünnepélylyel néz mindig és amelynek homlokára nem jön ránc. A felhők szinezése igaz, amit látsz és sehogy se tudsz a szinek neveivel elnevezni. A pitypalatty igaz, amit hallasz és nem tudsz elkapni a markodba. A gondolat igaz. A képzelet igaz. A szórakozottság igaz. Az önfeledtség igaz. Az álom igaz.

Honnan van remény? A sziv tudja, mi igaz, azt várja. A várakozást nevezték el reménynek. Csalódásnak nevezik a csalást, amit a jogtalan valóság üz velünk. Fájdalomnak nevezzük azt a birálatot, amit a tisztában lévő sziv gyakorol a valóság felett. Életnek nevezi az ember azt a meglepetést, azt a türelmet, azt a fáradalmat, azt a készülődést, azt a vitát, azt a csodálkozást, azt az időtöltést, azt a különbséget, ami a valóság közt van, meg a közt, amit elhagytunk volt s ami felé igyekezünk vissza.

Egy sóhajnyira van ez a messzeség. Egy rövid sóhaj van csak köztünk és jövőnk között. Egy sóhajnyira vagyunk saját magunktól. Vagy egy éjszakányira. Holnap véletlenül és váratlanul itt lesz minden, ami a miénk. Reggelre. Ajándékot kapunk, előre jön ami olyan messzi vár, segitséget nyerünk hozzá, valami tulzás fog történni, csoda, ami éppen olyan természetes lesz, amilyen csodálatos minden, ami természetes. Reggelre a tenger idecsap és felfalja a forró gonoszságot. A barlangok és szakadékok öt világból ideugrálnak és bekapják mind az ostobaságot, hiuságot, gyülöletet és hazugságot. A felhők zengedeznek ezen szavakkal: Ide nézzetek, milyen érdekesek vagyunk! Az ég legmagosabb közepén büvészet lesz, száz szivárvány jön fel egyszerre, egymás mellé vonódnak és csavarodnak és cikkcakkoznak és forgolódnak egymás körül és olyan erős szinök lesz, mintha lángolnának. Ugy oda lesz a világ, hogy mindenki minden szerszámot elejt és csak bámul és a fájdalmasok, akik jajgatnak, a jajt csodálkozásukban elnyujtják és édesen huzzák: jaaaaj és szemeikből a tüzelő büvös világitás kiszikkasztja a könnyeket és az emberek a jobbkezükkel végigsimitják homlokukat és mindent elfelejtenek.

A KUTYA MEG A VERÉB

Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s eltöltöttem ott egy pár percet a mai napból és életemből. Megállottam, mert jól esett elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa körül ugrándozott ugatva. A fán egy veréb ült, a kutya a verebet ugatta. A veréb nyugtalankodott, le-lepislogott és másik ágra ugrott, de nem repült el. A kutya meg felugrott, kapkodta a fejét, nézte a verebet és követelően hangoztatta: hau, hau, hau! Mikor a kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen csipogott egyet és magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan folytatta ezt a kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki avval, hogy ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is repülhet a fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani a fa tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a pillanatban ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb hercehurcáján. A kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a földön, másik a fán, lehet, hogy nem is komolyan csinálták, csak játszottak, lehet hogy a veréb csak ugratta a kutyát s lehet, hogy a kutya csak enyelgett a verébbel.

Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke charmeuse-felhők boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger hullámai s a friss zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő szellők édes és meleg Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett, langy, könnyü tavaszi záport, az ilyen engedékeny levegőben az emberi sziv kezes lesz minden olyan érzéssel szemben, amely nem fér össze az élet érdekeivel: remények, vágyak szöknek vissza a sziv hasadékain s minden szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek együttvéve az ugynevezett egyéni boldogságot jelentenék. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a kutyának meg a verébnek milyen jó dolguk van a világon, akik itt reggel eljátszanak s a puszta létezés örömét bennük az értelem és a sziv szörnyü közelharca tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a kutyára s bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért, hogy irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott, azt mondta: rrrrr, s elrepült.

Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült és a kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét és zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten elvette a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével fölfele és rézpénz látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a katonák hullatják belé a pénzt. A vak koldus énekelt:

– Az a boldogságos szép Szüz Mária segélje meg magakot…

– Őrizze meg életeket, két lábakot, karjakot…

– Nézzenek csak egy szegény keserves világtalant, nézzenek…

– A mindenható kegyelmes Uristen ne engedje elragadni szemeket…

– Békességet, boldogságot, szép családot, nyugodalmas álmakot…

– A szépséges fényes Szűz Mária áldja meg a kedves szíveket…

A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke hajszálai föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak jobbra-balra.

A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus előtt, a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába, az elröpült verebet kereste.

NYAKKENDŐK

Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te egész világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó nappal játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a tavaszi nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek, s az idők kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy az örök föld göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre fölfigyeljek, tanuja legyek a hullám egy vonaglásának a folyó szinén, megrendüljek a csillagok jelenlétén este és elfogadjam a hold sütését lelkemen. Nézd, uj nyakkendők. Vagyis a régi nyakkendők. Saison elején a frissen kispekulált szineket, formákat kitárják a kirakatokba. Itt vannak megint. Most is. Akik méltatni szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik válogatni szokták s a tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni szokták, hova lettek és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A nyakkendők itt függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény és izlés számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok közt, a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt. Milyen kényes gond a kirakatban. Európa kifogástalanul fölöltözik, mint az uri öngyilkos.

A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben csikok futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a harmadikban apró karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak egymásba, ebben itt hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban szabálytalanul changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami virágok ismétlődnek, de nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem, a szeszély, az unalom, a merengés, a honvágy, az álom kertjében nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt virágfajták, amelyek az ember mellén szoktak volt diszleni, mint pavillonjai s jelzőzászlói minden szép és fájdalmas határozatlannak, amely a nyakkendő mögött, az ember mellében nyüzsög. (Most az emberek végig begombolkoztak és elzárták teljesen keblüket, mert meg kell halniok.)

Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt kaptunk volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s közel hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk meglepetésünket. Oh szép lett volna utánajárni annak is, mit jelentenek a nyakkendők ábrái, miért olyanok, amilyenek és miért ilyenek, miért és mit akarnak vajjon? És mit dadognak a guirlandeok az asztalfutón és mit sóhajtoznak szaggatottan a himzések és csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők végtelen pazar uborkái és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek, amikor utazunk, a vasuti kocsi falán a tapéták, amelyeknek egyforma holt levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek, bomlanak, remegnek s folynak szét mozdulatlanul felejtődött tekintetükben?

Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek és hol vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok ábrázolnak? Hol fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük, hogy láttunk és éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk végre egymásnak mindazt, amit magunkban beszéltünk összeragadt ajkakkal, hang nélkül az életen véges-végig. Szegény Bergson, Páris gondolkozója, egy pillanatra a te pergamentből való arcod futott el emlékemben, neked az a foglalkozásod, hogy ember vagy. Miről beszélsz vajjon ma Párisban?

MIKOR AZ EMBERT ÖSSZETÉVESZTIK

– Géza! Szszervusz!

Egy jobbkéz jött a jobbkezem felé s egy mosolyra kinyilt arc világosodott a szemembe. Az este volt, a mozgalmas járdán, a lámpa alatt. Kiváncsian néztem vissza a középkoru zászlós arcába, láttam, hogy nem ismerem. De a keze már kiterült a kézfogáshoz, elvettem, megszoritottam.

– Géza… nem te vagy?

A mosoly visszavonult a zászlós arcán, a hangja leszállott, örvendő szeme elidegenedett.

– Nem én vagyok, fájdalom.

A lendületes jobbkéz lassan kiment az én jobbkezemből, a zászlós még nézett a szemembe és sürgősen mondta:

– Pardon, összetévesztettelek. Azt hittem egy barátom…

– Ha megengeded, ebben a percben barátok voltunk – feleltem volna ismeretlenemnek, ha ilyesmiket fecsegni szokás volna köztünk emberek közt.

Köszöntünk, elsiettünk egymás elől s mentünk egyik erre, másik arra. Mentem és nem lévén egyéb foglalkozásom mint a képzelődés, Gézának képzeltem magam. Vajon mi vagyok, ha Géza vagyok? Mi a családi nevem? Kit szeretek? Mik a vágyaim, milyen terveim vannak, milyen karakter vagyok, mi a legnagyobb bajom és mire vagyok büszke és miféle emlékekkel állok meg hirtelen a szoba közepén este, egyedül, mikor le akarok feküdni.

Géza. Oly rokonszenves és bánatos dolog, hogy arcomat összetévesztették az ő arcával. Milyen véletlene a véletlennek, hogy nem az ő fejébe hullatta a felhőknek és a tengereknek gondját, hanem ide az enyémbe. Vagy ki tudja. Lehet, hogy magában ő is minden a világon, csak nem szól. Lehet, hogy hangja is hasonlit az én hangomhoz. A cigarette-et biztosan egyforma tempókkal szivjuk. Könyeink tökéletesen egyformák, ha Géza is könyezett már az életben.

Géza! Egy honvédzászlós, vékony barna férfi, lefelé szoktatott bajusza van, harminchat-negyven éves lehet, nagy ezüsttel rendelkezik, barátod, ma este megörült, mikor meglátott Téged, kezét nyujtotta Feléd s meg akarta kérdezni, hogy vagy és talán ki akarta beszélni magát Veled. A viszontlátás mosolyát, amely énrám sütött, az izmos kézfogást, amely engem üditett, tovább kell adnom Neked, és elinditom innen az emberek feje fölött, a pályaudvaron és a vidékeken tul, északra, délkeletre vagy délnyugatra, Géza, hol vagy, merre jársz?

GONDOLATOK, AMILYENEK MINDENKINEK ESZÉBE JUTHATNAK

Mivel vigasztalhatnám a pesti éjszakázókat? Megkérem a jó istent, hogy mácius 16-tól fogva minden éjjel egy órakor fujja el a holdat, csavarja le a csillagokat és gyujtsa föl a napot.

*

Sok szegény becsületes éjszakai démon, aki a mulatóhelyeken kereste a kenyerét, most kénytelen lesz az erény utjáról letérni.

*

A tavaszi offenziva le fogja gázolni Ibolyaországot.

*

Az angolok három oceánon nem birnak a német tengerészekkel. De egy kanál vizben meg tudnák fojtani őket.

*

Kiki a maga szempontjából nézi a háborut. Egy idegenforgalmi tisztviselőtől azt hallottam, hogy a háboru: holtszezón.

*

Az égen függő felhők alatt és az erdők, hegyek, folyók között a virágos földön az emberiség néha ugy tünik szemembe, mintha egy kiállitáson a publikum közt pánik támadt volna.

*

Dióhéjban a legérdekesebb történetet sem szeretem ugy, mint a dió belét.

*

Végre a hollók és a varjak fogják figyelmeztetni az entente-ot, hogy elég volt már az emberáldozatokból.

*

A művészet épp ugy nem változik meg a háboru után, mint a természet és a gyermek.

*

Szeresd felebarátodat, de ne ugy mint tenmagadat.

*

A női divatot meg lehetne rendszabályozni egy nagyon egyszerü törvénynyel: a szép nők öltözködjenek egyszerüen, a nem szép nők öltözködjenek olyan drágán és ragyogóan, ahogy kedvük tartja.

*

Európa a háboru alatt: egy cilinder, amelyikre ráültek.

*

Az élet mindig csak egy nap. Egy napot pedig ki lehet birni.

*

Jön a nyár. Sokféle rózsa nyilik körülöttünk. Kerti rózsa, vadrózsa, pünkösdi rózsa, ojtott rózsa, labdarózsa, bazsarózsa és sapkarózsa.

*

Az emberek szenvedéseikben megérzik a halál szükségességét.

*

– Kivánom, – mondták egy harctérre induló katonának, – hogy egy hajaszála se görbüljön meg.

– Akár mind meggörbülhet, – felelte a katona, – szeretném, ha szép göndör hajam lenne.

*

Nagyon nehéz egyiptomi cigarettához jutni. Általában nem lehet jó cigarette-et kapni. Nagyon megszorultak a dohányzás kéjencei Európában. Lassankint ráfanyalodnak az ordináré békepipára.

*

Nincs folyton háboru, nem igaz. Mig alszunk, béke van.

AZ ÉLET DOLGAI

Messina kikötőjében megállott az oceáni gőzös. Ott rostokolt déltől estig. Anyagot vett föl: szenet, krumplit, és embert. Egyforma fekete kőszenet, egyforma barna krumplit és egyforma barna embert, sokat, sokat, olasz kivándorlókat. Két esztendő előtt volt, a világnak halkabb zürzavarában, amit békének hivnak. Édes tavaszi nap volt. Az égszinkék ég alatt ott hevert a parton a romlásnak kőből való viziója, a megdermedt katasztrófa: Messina. Kiszállottunk a partra és elsétáltuk a délutánt az összeesett város utcáin a törmelék közt, a boldogan kinőtt giz-gaz közt s a szórakozottan legelésző kecskék közt. A nap megsütötte a kettéhasadt paloták szobáinak tapétáit. A templomok lebukott tornyaikkal, felszakadt tetőikkel, félig állva és félig ledülve hallgattak üresen isten és ember nélkül. A szinház nyitva volt, pedig nappal volt, a homlokzata földig hiányzott. Egy öreg ember ült a szinház előtt egy nagy kőkockán, az utolsó előadás jegyeit árulta emlékbe tiz centesimoért. Az Aidát adták utolsó este. Rhadames még az öltözőjében volt előadás után, mikor a földrengés jött. Ott halt meg. A világos szinpadon szakadt szuffiták lógtak: alkonyi felhők a Nilus fölött. Az orchesterben a csend játszotta gyászzenéjét.

Messina házai mind meg voltak törve, elhasadva, felrugva, leomolva. Némelyik hatalmas épületből csodálatos pagodát emelt a kéjenc pusztulás, az ő érthetetlen épitészi izlése szerint. Messina kétségbeejtő volt. Ezek közt a romok közt nem volt semmi a nemes és buja Pompeji pogány gyászából, itt nem lebbentette a szél a tógák emlékét, mint a Forum Romanum oszlopai közt, itt nem sóhajtott megtisztelően a történelem, itt nem érte az ember ajkát az örökkévalóság lehellete. Messina nyomorult volt, sivár, borzasztó. A mi világunk szerencsétlensége, a jelen ünnepélytelen tragikuma. Csend volt. Semerre egy ember. Az összeesett város végéről, valami barak-albergo felől jött gyönge citera és ének, olasz dal, amely édes és muló, mint a szörp.

Akkor már negyedik éve hevert igy Messina. Még egy házat vissza nem épitettek. Még az utcákról a törmeléket el nem hordták. Csak annyit végzett a környék szegény népe négy év alatt, hogy széjjelhurcolta az ajtókat, a keritéseket, a butorokat, a lépcsők karfáit, az épületek csatornáit, csöveit, minden használható limlomot. És azóta se foghattak semmihez Messinában. Hiszen háborut csináltak Olaszországban. A bajt otthagyták, menekültek a nagyobb bajba. Egy város pusztulását gyógyitották meg száz meg száz város gyászával. Ha majd ez a fekete varázslat elszáll Európáról, az olaszok is elcsendesülnek és széjjelnéznek otthon és megint észreveszik Messina romjait. Milyen jó lett volna inkább Messinát felépiteni.

*

„Juniusban megpendül a kapa, kasza“ – igy kezdődik egy régi vidám rigmus. Most alig tudnak hallatszani a junius hangjai a szépséges, gavalléros magyar mezőn. A háboru keserü zugása lenyomja az élet édes zenebonáját. A földön olyan minden, mint valaha tavalyelőtt, a kisarjadt füvek mind zöldek, a kutyatej sárga és kék a szapora kigyóhagyma. Csak a föld népe nem olyan, mint volt, feketekendős fehérnép jár és hajladozik a földön, meg kifakult zöld ruhában idegen mezők átplántált rabjai, muszkák, szerbek, meg magunk katonái fáradt kékszürke testi ruhájukban, lábbadozók és egészségesek, akiknek napszámját a piacon a hirdetőtáblán állapitják meg, a lábbadozóét három koronában, az egészségesét négy koronában.

Sokkal kisebb volt a napszám, emlékszem, mikor még több volt a földre való ember, vagyis emberanyag. A városi és falusi piacokon ilyenkor kora nyáron vasárnap reggelenkint a harangok zengő zugása alatt csődült csendesen a nép, mig a piac teli nem lett. Gazdák és szegények egyforma tiszta, szépen ráncolt vasárnapi fehérben és pitykés fekete ujjasokban együtt forgolódtak és szorongtak és déli harangozásig ott zümmögtek a kék ég fehér bárányfellegei alatt, amelyek tudományosan Cirro-Cumulusoknak neveztetnek s amelyek a földre nézve alkalmatos szép időt igérnek és a léleknek gyöngéd mulatságot adnak.

Az ilyen vasárnapi csődületet embervásárnak hivták, de mintha nem az embert vásárolták volna ott a gazdák, mintha inkább az emberek mind kedvet és nyugalmat vásároltak volna ott a piacon, legalább ma olyan derült szinben látom viszont emlékezetemben az embervásárt, amely egyszer csak mintha parancs jött volna, indult, tódult és özönlött be a depó udvarára, hol bort, sört és pálinkát mértek.

A földön a kapa koccant, a kasza pengett és szikrázott a napon, mikor állott a földön és a kaszakő csuszkált egyik oldalról a másikra. A csobolyóban kotyogott a viz, az ostor nagyokat cserdült a bölcsen sétáló ökrök felett, egy-egy tavalyi kazal árnyékában kómikus siránkozással széjjelhuzódott a huzómuzsika, az emberek, legények s legénykék danolásztak, a leányok itt-ott sivalkodtak örömükben, hogy nem hagynak békét nekik. A rejtőzködő fürjek kurtákat furulyáltak, fönn a fecske csipett bele a csöndbe csőrével és a barázdabillegető sötéten és fehéren finom mozgásokkal nézegetett körül a göröngyről, mint egy báli gavallér és a tücsök kitartóan ciripelt, mint a citerás, akit a nyári helyiségbe szoktak szerződtetni.

Olyan szép kisérete volt a mezei munkának. Alig hallok belőle valamit most juniusban, tücsköt is alig hallok, pedig semmi baja a fülemnek. Ha beszélhetnék az angol miniszterekkel, sok mindent tudnék nekik mondani. Ó, ha elfogadnák föltételeimet, de most rögtön.

*

Fém ragyog a sarokban, a főispáni hivatal egyik szobájában. Szórakozottan egy rakáson együtt mindenféle vidám és fáradt, izmos és elaggott, közönséges és finom holmi. Levesmerőkanál, cinkpohár, bádogtepsik, falióra ingája, rézmozsár, mozsárütő, egy nagy vörösrézüst, függőlámpa láncai, függönyrudak és két gömbsuly sárgarézből, horpadt cukortartó, cigarettetárca, melynek csak a sarkai rongálódtak el, egy megfeketült serleg, s kicsi ezüstkancsó, melyben szegfüszeget vagy cukkerlit tarthattak, ócska, görbe kard, gyertyatartó, kilincs és ablakzár, minden, emlékek néma társasága, melyen elpillant az ablakon beszuródó napsugár és Erdély aranykorára gondoltat… és a mai csendes kőházak felé sóhajttat, halk, nemes lakások nyilnak ki a szimpátia gyöngéd kopogtatására, hol bánat, gond, szeretet és rajongás lakoznak.

Ez a fém idegyülik a sarokba és vándorol innen tovább és gyülik megint. A városból és a környékről küldözgetik a családok, amelyek gazdagok és amelyek nem is gazdagok. Isten nevében küldik és a maguk nevét nem küldik a holmival. A hivatalszoba levegőjében a sarokban rendetlenkedő tárgyak felett mintha ott kiáltanának a kemény kérelem betüi: Fémet a hadseregnek! És messze távol vár a nagyokat horkanó és nagyokat ásitó háboru.

Ez az összevissza ezüst, réz és cink holmi régiségboltok és zálogházak portékájához hasonlit és a szegénységet, a rejtett és fájdalmas szegénységet juttatja az ember eszébe, oh nem, gazdagságot, valami dicső zálogházat és a lelkek drága szineit, amelyek itt ezeken az uri és szegénysorsu fémeken csillannak: a remény aranyossága, a jóság ezüst fénye és a gyász sápadtsága…

*

Érdemes mindent megnézni, érdemes megnézni a zeneműkereskedés kirakatát is, ahol a kiakasztott kották fedelei versenyt kiáltoznak nagy betüikkel. Itt vannak az ujonnan szerzett operette-ek füzetei mellett és fölött és alatt a háboru felszaporodott kottái. Szép elnézni őket annak is, aki nem érti e hadikottákat, s aki rekedt és nem dalolhat, vagy aki mai szenvedélyeink s kalandjaink felől hallgatni szeret legjobban, csak valami bájos és ártatlan tulvilági népeknek vágyakozna majd kiönteni az emberi szivet. Vagy ha ott se lehetne, a temetőn tul is hallgatni s ugy járni szépen az örökkévalóság csendes sikságán, hátratett kezekkel, hallgatva végesvégig, mert annyi hallgatni valója van az embernek. Jaj, a kották, igaz. Mennyi mindenféle cim összevissza. Estére indul az ezred. – A két faláb. – Ott ahol a Dnyeszter vize zug. – Nem mehet a háboruba. – A térkép. – Csak egy éjszakára küldjétek el őket. – Nagy arany, nagy ezüst. – Rózsák a csákón. – Engemet is besoroztak katonának (Gyárfás Dezső képével a cimlapon.) – Ha majd egyszer mindenki visszajön. – Hurrá fiuk, ma utoljára. – Ha majd megint civilek lehetünk.