Part 9

Ekkor már egy kissé magához tért Katarina s gondolta magában: ha azt mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen úgy, ahogy a jó Isten akarja. Azt mondta hát a szép asszonynak:

– Öreg koromban!

– Teljesedik a kívánságod, – mondta a szép asszony, azzal egyszer megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Vajjon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint Katarinának a – sorsa.

Egy-két nap mulva a Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren néhány hajója elsülyedt. Aztán ismét egy-két nap mulva jött a hír, hogy most még több hajója sülyedett el, s alig telt el egy hónap, minden vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja meghalt nagy bánatában.

Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt, sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba, ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt s megszólította:

– Hová mégy egyedül, te szép leány?

– Óh, nemes hölgy, – felelt Katarina – szolgálatot keresek. Nem fogadhatna fel?

Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát s ahogy teltek-multak a napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt, hűséges is volt.

Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:

– Katarina, sétálni megyek s az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod essen.

– Jól van, asszonyom, – mondotta Katarina s mikor elment az asszonya, leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen kinyilt az ajtó s belépett az a szép magas asszony, az ő sorsa.

– Úgy, – kiáltott rá – hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?

Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a drága szép ruhákat, azokat mind dirib-darabba szaggatta.

– Oh, Istenem, Istenem, – szólt Katarina, – mi lesz velem, ha haza jő az asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!

Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép magas asszony, amint Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat s visszarakta a helyükre: bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste Katarinát s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt hitte, hogy tán ellopott egy s mást, de semmi sem hiányzott. Katarina pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért. Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, ki az ablakban könyökölt:

– Hová mégy, te szép leány?

– Oh, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem fogadhatna-e fel?

Az asszony mindjárt felfogadta s szegény Katarina azt hitte, most már békében élhet itt, de hajh, alig telt el egy-két nap, mikor az asszonya sétálni ment, hirtelen kinyilt az ajtó s ott állott előtte a szép magas asszony s szörnyű haraggal kiáltott rá:

– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz előlem?

Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága finom ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat s visszarakott minden darabot a maga helyére.

Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete: folyton menekült egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép magas asszony mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán, mikor a hét esztendő eltelt, úgy látszott, mintha az a szép magas asszony békén hagyná. Akkor elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.

– Mindent vállalok én, – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?

– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell vinned egy targonca frissen sült kenyeret s ott hangosan kell kiáltanod háromszor egymásután: Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében s te átadod neki a kenyereket.

– Szívesen vállalom, – mondotta Katarina.

Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál s minden áldott nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket s kiáltott háromszor: Óh, úrnőm sorsa! – akkor megjelent egy szép magas asszony s átvette tőle a kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt s most szegény szolgálónak kell lennie! Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:

– Katarina, miért sírsz te oly sokat?

Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:

– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg a te sok s nagy szenvedéseidet.

Katarina megfogadta az asszonya tanácsát s másnap, mikor felment a hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva kérte: óh, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!

Felelt a Sors:

– Óh, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen hallja meg a kérést. De csak jőjj el holnap, aztán hozzá vezetlek.

Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina sorsát s mondta neki:

– Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg már, hogy virradjon fel az ő napja is.

– Jól van, – mondotta Katarina sorsa – holnap vezesd hozzám, adok neki valamit, az majd segít rajta.

Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az pedig adott neki egy gomolya selymet s mondta neki: Őrizd meg jól, ennek még hasznát veszed.

Azzal hazament Katarina s mondta az asszonyának:

– Ime, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolya selyem. Mit csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.

– Csak őrizd meg, – mondta az asszony – ki tudja, mi hasznát veszed?

Telt, mult az idő s történt, hogy a fiatal király házasodni készült s mindenféle szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ruhákat varratott magának. Hanem, mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt. Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdettette az egész országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába s megveszi jó áron.

– Katarina, – mondotta az asszonya – vidd a selyemcérnát a király udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tied. Majd meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.

Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen a király színe elé, aki, amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert már sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.

– Felséges királyom, – mondotta Katarina, – ihol, hoztam egy gomolya selyemcérnát, olyat, a milyet kerestet.

Hej, örült a király s mindjárt hivatta az udvarmestert, kérdezte, mint fizessenek ezért a szép selyemért?

Mondta az udvarmester:

– Mérlegre kell tenni felség s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre, amennyi lehúzza a selymet.

Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőjére a selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy nagy-nagy mérőt s rárakták a mi aranya, ezüstje, gyémántja volt a királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.

– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.

Nosza rátették a koronát s hát most éppen egyformán állott a két serpenyő.

– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.

– Felséges királyom, – felelt Katarina – az asszonyom ajándékozta nekem.

– Nem, az nem lehet, – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot, különben fejedet vétetem.

Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat s elmondta élete történetét is.

Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:

– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni. Mert hogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehuzni, meglásd, hogy királyné lesz belőled.

– Bizony királyné, – mondotta a király – mert Katarina lesz az én feleségem és senki más!

Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát s attól kezdve boldog volt. Még ma is él, ha meg nem halt.

Körolu.

(Török mese.)

Mikor még Kis-Ázsia tartományaiban derebejek uralkodtak, Bolu tartománynak volt egy derebeje, akinek messze földön rettegett volt a neve. Nemcsak a maga népét adóztatta, zsarolta ez a derebej, hanem az idegeneket is, akik az ő tartományán átutaztak. Különösen sok lócsiszár utazott által Bolu tartományán s minden lócsiszártól egy-egy lovat vett el adóba.

Egyszer egy nagy karaván utazott által Bolu tartományán s a derebejnek jelentették, hogy ebben a karavánban szebbnél szebb lovak vannak. Mindjárt küldötte a lovászmesterét, hogy válassza ki a legszebbik lovat. A lovászmester ment is azonnal, megnézte a ménest, kiválasztotta a legszebbik paripát, aztán felpattant rá s vágtatott hazafelé, de amint vágtatott és a jácint-kúthoz ért, a ló egyszerre megállott s hiába vágta, ütötte, szabdalta, egy lépést sem ment tovább. Nagy szégyenszemre vissza kellett fordulnia a lóval. Kiválasztott egy másikat, elvágtatott vele, de a jácint-kútnál ez a ló is megállott. Ezzel is vissza kellett fordulnia. Harmadszor a lovászmester egy szörnyű sovány lovat választott ki. Olyan sovány volt, mint az őszi falevél. Bezzeg ez a ló nem állott meg a jácint-kútnál! Szép csendesen elügetett mellette, be a derebej udvarába. A derebej ott állott a palota tornácán s ahogy meglátta a sovány gebét, szörnyű haragra gerjedt. Magán kívül kiáltotta:

– Fogjátok meg a gazfickót, szúrjátok ki mind a két szemét, aztán kötözzétek arra a gebére: hadd menjen rajta, ha olyan nagyon tetszett neki az a ló!

A szolgák megfogták a lovászmestert, kiszúrták a szemét, aztán felkötötték a lóra: eredj Isten hírével!

– Óh, hatalmas Allah, – imádkozott a szegény vak ember – mutasd meg nekem az utat, amely az én falumba visz, az én feleségemhez s az én egyetlen fiamhoz.

Mert a lovászmesternek volt felesége is és fia is, de már elmult tíz, vagy tizenöt esztendeje, hogy eljött a falujából s azóta nem látta sem feleségét, sem kicsi fiát. Azalatt pedig a gyermekből derék nagy szál legény lett, olyan erős, hogy híre járt messze földön. Olyan erős, hogy a fákat gyökerestől szaggatta ki. Allah meghallgatta a szegény, vak ember imádságát s szerencsésen megérkezett a falujába, a házához. Épen kint állott az udvaron a fia, a felesége s hogy meglátták a vak embert, keserves sírásba tört ki mind a kettő. Lesegítették a lóról, leoldozták, aztán a vak ember megcsókolta a gyermekének a kezét, a szemét, bementek a házba, sírtak együtt keservesen sokáig…

Aztán telt, mult az idő. Egyszer azt mondja a lovászmester a fiának:

– Fiam, az istállónak a fedelét, a falát, még a hídlását is húzd be jó vastag bőrrel, hogy még a szellő se tudjon bejutni, aztán egy esztendeig csak ápold, kúráld a lovat, ahogy csak tudod.

A fiú úgy tett, amint az apja parancsolta: behúzta jó vastag bőrrel az istálló falát, aztán kúrálta a lovat, adott neki mindenféle jó takarmányt, abrakot. Mikor aztán elmult az esztendő, mondotta az apja:

– No, most, fiam, három nap s három éjjel folyton öntözd az udvart vízzel, addig öntözd, amíg térdig érő sár lesz. Akkor aztán vezesd ki a lovat, ülj fel rá s háromszor vágtass végig az udvaron.

A fiú három nap s három éjjel öntözte az udvart, lett rajta térdig érő sár; akkor felült a lóra, háromszor körülvágtatott az udvaron s megállott az ajtó előtt. A vak ember megtapogatta a lónak a patáját s mondotta:

– No, fiam, egy kicsit sáros a lónak a lába; még egy esztendeig kúráld csak jól.

A fiú visszavezette a lovat az istállóba, még egy esztendeig kúrálta; akkor aztán, mikor a második esztendő is eltelt, mondotta az apja:

– Most, fiam, úgy öntözd meg az udvart, hogy ember ne tudjon járni rajta a nagy sár miatt.

A fiú három nap s három éjjel folyton öntözte az udvart s lett is akkora sár, hogy ember azon nem tudott járni: derékig ért az. Akkor aztán felpattant a lóra, háromszor körülnyargalt rajta, megállott az ajtó előtt. Az apja megtapogatta a lónak a lábát s íme, a sárnak nyoma sem volt rajta. Mondotta ekkor a vak ember:

– No, édes fiam, Allah legyen a te védelmeződ s Körolu legyen a te neved. Menj a világba, meg se állj addig, amíg el nem érsz Bolu városába, ottan boszuld meg az én szemem világát a derebejen. Ne kíméld a népet, ne kímélj senkit; öljed, vágjad, pusztítsad az embereket, hogy ne legyen, akiket megadóztasson; hogy ne legyen, akiket megraboljon, s ha a kezedre kaphatod őt, bánj el vele is kutyául.

A fiú felült a lóra, elbúcsuzott apjától, anyjától, s azzal elvágtatott.

Meg sem állott, amíg Bolu tartományba nem ért. Ottan, szemben a derebej konakjával volt egy magas hegy, amelynek Csamlibel volt a neve: ott vert sátort Körolu. De bizony jaj volt Bolu tartomány népének, öregének, ifjának, férfiának, asszonyának, mindazoknak, akik arra jártak, mert Körolu nem kegyelmezett, nem irgalmazott senkinek. Ölt, rabolt kegyetlenül s egyszerre csak nem mert senki az ő sátra felé járni: messze elkerülték a vidékét. Mikor aztán nem volt már semmi dolga Körolunak, akkor épített egy nagy várat a Csamlibel tetejére. Negyven arsin (rőf) volt a várnak a magassága s abban volt három terem. A falaknak három arsin volt a vastagsága. Aztán volt a várnak a tetején egy magas torony is. Annak a toronynak az ablakából nézte, leste Körolu, hogy ki vetődik arrafelé.

Egyszer aztán történt, hogy kurdok jöttek Bolu tartományába: egy sereg ember, férfiak, asszonyok, gyermekek. Ott telepedtek le épen a vár környékén, a végtelen nagy síkságon. Körolu lenézett a torony ablakából s amint nézte, nézte őket, meglátott közöttük egy leányt, de nagyon szépet, amilyent még világon való életében nem látott. Egyszeribe lovára pattant, levágtatott a kurdok táborába, ment egyenesen a leánynak az apjához s megkérte a leány kezét. Az öreg kurd jól ismerte már híréből Körolut, bizony nem adta volna jó szívvel a leányát neki. Hümmögött, beszélt erre, beszélt arra, hogy így, meg úgy, nem neked való az a leány, minek házasodol te, csak bajt viszel magaddal a váradba. Jobb volna ahelyett, ha egy jó cimborát tartanál magadnak, sokkal több hasznod lenne belőle.

– De hát ha nincs cimborám, – mondotta Körolu.

– Hallgass ide, – mondotta az öreg kurd – mondok valamit. Van Sztambulban egy mészáros, annak egy fia: Ajvász a neve. Az arca olyan szép, mint a holdé; szemöldöke fekete, mint a korom; haja olyan, mint a jácint; az anyajegye pedig hasonlatos a borsóvirághoz. Ezt a fiut rabold el. Adok neked egy sereg juhot, hajtsd el ezt az üszküdári vásárra. Ott lesz a mészáros is a fiával s amíg veled egyezkedik, alkudozik a juhokra, kapd fel a fiut a nyeregkápába s vágtass el vele!

Körolunak tetszett a tanács, a juhokat elhajtotta az üszküdári vásárra s hát csakugyan találkozott is ott a mészárossal s a fiával. Nagyon megtetszett neki a fiú. Ilyen szép, derék szál fiut soha nem látott. A mészáros csakugyan odament hozzá, nézegette, vizsgálta a juhokat s ahogy nézte, nézte, se szó, se beszéd, Körolu megragadta a fiut, felkapta a nyergébe s elvágtatott vele, mint a sebes szélvész.

Hej, sírt a szegény fiú! Mint a zápor, úgy szakadt szeméből a könny, de Körolu nemcsak a kardot tudta ám forgatni, értett ő a lant pengetéséhez is. Elévette a lantját, pengette s énekelt hozzá, úgy vigasztalta a az ifjut:

»Nekem hozott a világra Az anyád, Selyemkendőt, cifra sapkát Adott rád! Ne sírj, ne ríjj olyan nagyon, Ne növeljed a bánatom!«

Eközben a mészáros észrevette, hogy mi történt. Szörnyen kétségbe esett, tépte a haját, szaladott erre, szaladott arra, aztán felszaladott a város basájához, annak elpanaszolta a dolgot, hogy segítsen rajta. A basa csak ümgetett, csóválta a fejét, mondta neki:

– Hej, fiam, ez nagy baj. Csak egy embert ismerek, a ki letudná győzni Körolut, ez a Timur-Lenk fia, az arab Kenán, ezt majd utána küldöm.

Egyszeribe hívatta Kenánt a basa s mondta neki:

– No, fiam Kenán, most itt a jó alkalom, megmutathatod, hogy mit tudsz. Ennek az embernek a fiát elrabolta Körolu, a híres rabló, kapj a lovadra s nyargalj utána. Ha visszahozod a fiut, gazdagon megjutalmazlak.

Kenán nem mondatta magának kétszer, egyszeribe a lovára pattant, sebes szélnél sebesebben elvágtatott s nem messze a várostól még utól is érte Körolut. Ahogy a nyomába ért, Körolu megfordult, kirántotta a kardját. Kenán is. Nézték, nézték egymást, aztán Kenan is, Körolu is leeresztette a kardját. Körolu elévette a lantját, elkezdette pengetni s énekelt:

»Arab vitéz, légy pajtásom, Ne támadj karddal nekem! Karddal sírom’ meg nem ásom: Kíméld meg az életem!«

Kenan kezet adott Körolunak s mondta énekszóval:

»Hírem, nevem égig ér el, Bátor harcos vagyok én, Nem festem ma kardom vérrel, Nyujtsd a kezedet felém«.

Ezzel aztán megpecsételték a barátságot s hárman mentek vissza a csamlibeli várba. Most már hárman csaptak ki a várból a vidékre: még nagyobb lett a rémület. A derebej ki sem mert mozdulni a konakjából. Dúlt-fúlt magában, de nem tudott semmit tenni a három híres vitéz ellen

»Lónyihogástól, halálhörgéstől Megreszketett az ég s a föld, A lovak habja, ellenség vére, Patakot, folyót, mind betölt, Lándzsasüvítés, dárdaröpítés Hegybe’ s a völgyben egyre ölt.«

Telt, múlt az idő. Történt egyszer aztán, hogy Körolu egyedül csatangolt az úton céltalanul. Maga sem tudta, hova, merre megy. Addig csatangolt, barangolt, hogy egyszer csak egy városba ért. Amint a városon lovagolt keresztül, egy forrás mellett megpillant egy leányt. Épen akkor merítette bele korsaját a vízbe. De ez a leány olyan szép volt, hogy Körolu egyszeribe megállította lovát. Nézte, nézte s nem tudta levenni róla a szemét. Mikor a leány megmerítette korsaját s visszafordult, ő is meglátta Körolut. Nagy hirtelen a fátyolával eltakarta az arcát, aztán futva futott haza. De ment utána Körolu, mindenütt a nyomában. A leány bement a házba, bezárta maga után az ajtót, Körolu meg megállott s kopogott. Kiszólt a leány:

– Ki az, ki kopogtat?

Felelte Körolu:

– Fogadjatok Allah vendége gyanánt engem. Engedjétek meg, hogy átlépjem a küszöbötöket.

A leány beszaladt az apja szobájába, jelentette neki, hogy egy idegen bebocsáttatást kér, aztán hirtelen vissza is fordult s kinyitotta az ajtót. Körolu belépett a szobába, ottan leült egy sarokba. A leánynak a szülei háttal ültek az ajtónak s nem látták őt. Süket volt mind a kettő, nem hallották, hogy mit beszél. Akkor aztán Körolu elévette a lantját s szép csendesen, halkan elkezdette pengetni s dalolt hozzá következőképen:

»Ne takard el szép testedet, Hadd öleljem kebeledet, Hadd csókoljam a szemedet, Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam! Hős Körolu az én nevem, Eltartalak mézen, tejen, Csak hős fiut szülj énnekem! Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam!«

Mikor a dalnak vége volt, akkor Körolu odalépett a leány apjához, megcsókolta a kezét s hangos szóval kérte, olyan szépen kérte:

– Add nekem a leányodat!

Felelte az öreg ember:

– Ha Allahnak ez a parancsolatja: ám legyen tiéd a leányom.

Másnap a szomszédokat meghívták vendégségbe s megtartották a lakodalmat, de Körolu lakodalma után csak egy napig maradt ottan. Mikor ez az egy nap elmult, mondotta a feleségének:

– Feleségem, én most elmegyek. Ha a mindenható Allah fiuval áld meg, akkor add neki a Hasszán nevet s ha a kancátok, mely az én paripám mellett áll az istállóban, megcsikódzanék, annak a csikónak legyen Idis a neve.

Azzal általadott a feleségének egy kardot és egy övet s mondá:

– Ezt az övet pedig kösd majd fiadnak a derekára s ha akkorára nőtt, ültesd fel a lovára, add a kezébe a kardot s küldjed, hogy keressen fel engemet.

Ennél többet nem mondott Körolu. Megcsókolta a feleségét, elbúcsuzott tőle, felpattant a lovára s úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Visszament a társaihoz. Megint együtt voltak hárman. Telt, múlt az idő. Egyszer Körolunak a két társa a derebej kertjének közelében járt, kelt s amint ott jártak-keltek, benéztek a kertbe s majd odagyökeredzett a lábuk a csudálkozástól: szebbnél szebb virágok voltak abban a kertben.

– Ezeket a virágokat leszedjük, – mondotta az egyik – gyerünk be.

Átugrottak a kerítésen, szedni kezdették a virágokat, de abban a pillanatban odarohantak a derebej emberei, lefogták őket, megkötözték s mély tömlöcnek a fenekére vetették. Meghallotta ezt Körolu, búsult erősen, tünődött, hogyan szabadítsa ki a társait. Odament a derebej kertjéhez s beüzent:

– Mondjátok meg a derebejnek, adja ki a társaimat.

A derebej visszaüzent:

– Mondjátok meg Körolunak, hogy kiadom a társait, ha nekem adja híres paripáját.

Fájt a szíve erősen Körolunak, de mit volt mit nem tennie, sajnálta nagyon a társait: híres paripáját odaadta a derebejnek. Erre a társait szabadon eresztették. Hanem bezzeg nem sokat ért a híres paripával a derebej, mert az a paripa, hacsak valaki közeledett hozzá, rúgott, harapott, nyerített szörnyen. Majd szét rúgta az istállót. Enni és inni sem tudtak neki másképen adni, csak úgy, hogy a padlásról eresztették le az abrakot, meg a vizet. Ahogy ezt meghallotta Körolu, fogta magát, felöltözött lovászlegénynek, ment a derebej udvarába s jelentkezett nála, hogy ő majd megszelidíti ám azt a lovat. Örült a derebej, felfogadta mindjárt lovászlegényének Körolut s lám, ahogy Körolu bement az istállóba, a ló egyszeribe úgy megszelidült, mint egy bárány: meg sem mozdult. Ahogy ezt látta a derebej s látták az emberek, gyanut fogtak ám. Nem lehet ez az ember más, mint Körolu.

– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte a derebej.

– Szegény lovászlegény, – felelte Körolu.

– Hazudsz, mert te az a híres rabló vagy, aki nekem annyi bosszúságot okozott. De most kezem között vagy, cudar!

Lefogatta Körolut, szíjat vágatott a hátából, aztán a sebes hátába gyertyát dugott, azt meggyújtotta, a gyertyát tövéig égette, úgy vallatta, hogy mondja meg a nevét, de Körolu mégsem mondotta meg. Egyszer aztán azt mondotta Körolu a derebejnek:

– Hallod-e, derebej, ne kínozz te engem tovább, mi hasznod van belőle? Látod, a lovad is elpusztul azalatt a sok állásban, mert nincs, aki jártassa. Engedd meg, hogy jártassam meg én.

– Ugyan, ugy-e? – mondotta a derebej – szeretnél megszökni rajta, ugyebár?

– Nem akarok én, – mondotta Körolu. Ha nem bízol bennem, zárasd be minden kapudat, kötözd össze kezemet, lábamat, úgy tegyetek a ló hátára.

Igy tetszett a dolog a derebejnek, összekötözték kezét-lábát Körolunak, úgy tették a ló hátára. Körolu egyszer-kétszer körülnyargalta az udvart s aztán fülébe súgta a lónak:

»Most mutasd meg, mit tudsz, én édes paripám! Ugorj át egyszerre a várnak kapuján; Derbendi szorosig, szeretném, ha futnál, S meg sem is állanál, csak a jácint-kútnál. Lovam, örökségem, kincsem, büszkeségem, Hátam’ hasogatták, megégették nékem. Rám néz szép homlokod, a fehér csillagu, Hé te bolui bej, – én vagyok Körolu!«

A ló egyet nagyot szökött, keresztül a kapu tetején s úgy eltünt, hogy emberi szem többet nem látta. El a derbendi szorosba, ittak a jácint-kútból s estére már otthon volt Körolu a társainál, a csamlibeli várban.

Ám a Körolu feleségével mi történt? Allah csudát mívelt s kilenc hónap s tiz nap mulva az asszonynak született egy fia, akinek az asszony Hasszán nevet adott. A kancának is lett egy csikaja, annak Idis lett a neve. Napok multak, hetek multak, hónap, hónap után, esztendő, esztendő után, nőtt, növekedett Hasszán, gyönyörű szép szál legény lett belőle. Akkor aztán egyszer éjjel álmában megjelent Hasszánnak egy pir (jó szellem) s mondá neki a következőket: