Part 8

Ezt mondotta az asszony és azzal útnak eresztette a fiait.

Elindult a két fiú, mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Aztán egyszerre egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott két oszlop. Mind a két oszlopon írás volt. Az egyik oszlopon az volt: »Aki jobbra tér, cár lesz abból.« A másik oszlopon az volt: »Aki balra tér, azt megölik.« A legények nézték, nézték az írást s tanakodtak, tusakodtak, hogy most már merre induljanak. Mind a ketten nem mehettek jobbra, mert attól tartottak, hogy majd versengeni fognak egymással; ha pedig balra mennek, mind a kettő halál fia. Végre aztán azt mondotta az egyik fiú:

– Testvér, én erősebb vagyok, mint te. Te indulj jobbra, én meg megyek balra. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Belőled, ha igaz, amit ez az írás mond, úgy látszik, cár lesz. Hanem minekelőtte elválnánk, cseréljük el a kardjainkat. Amelyik majd véresnek látja a kardot, abból tudni fogja, hogy a másikkal nagy szerencsétlenség történt s induljon utánna!

Ebben megegyeztek, aztán megölelték egymást, keserves könnyhullatással elbúcsuztak, felültek a lovukra, az egyik ment jobbra, a másik ment balra.

Amelyik jobbra ment, nem is sokáig ment, gyönyörű szép országba ért, gyönyörű szép országnak még gyönyörűbb városába. Abban lakott a cár. Egyenesen ment a cár szine elé Iván. Köszönt illedelmesen, a cár meg kérdezte:

– Mi jóban jársz, édes fiam?

– Azért jöttem, felséges cár, hogy végy fel engem a te vitézeid közé!

Tetőtől-talpig mérte a czár a legényt: megtetszett neki erősen.

– Hát csak maradj itt fiam, tetszel nekem!

Az ám, de abban a pillanatban belépett a cár leánya is, az is megnézte a dali szép legényt: megtetszett neki erősen.

Telt-mult az idő, de bizony nem sok idő mult el, a cárnak annyira megtetszett a dali, szép legény, de még inkább a cár leányának, hogy mit mondjak? – egyszerre csak azt mondotta a cár:

– Hallod-e, fiam, Iván! Szeret a leányom. Tetszel nekem is: fiammá fogadlak. Még ma megtartjuk a lakodalmat. Tied lesz a fele királyságom.

Hát ez így jó volt, ahogy volt, hanem most már lássuk: mi történt a másik Ivánnal? A másik Iván ment balra. Ment folyton, éjjel-nappal, szakadatlan, három teljes nap meg sem állott. Akkor aztán egy idegen országba ért, idegen országnak a fővárosába. Hát Uram Teremtőm, mit látott ott? Az a város csupa gyászfeketébe volt borítva. Minden házon fekete kendő, az emberek csupa gyászruhába jártak. Nem tudta elgondolni Iván, mi történhetett itten. Bement egy kicsi házikóba, abban egy öreg asszony lakott, szállást kért attól. Kapott is szállást s még le sem ült, az volt az első kérdése:

– Mondjad, anyácskám, miért gyászol itt az egész város?

– Hej, édes fiam, nagy oka van annak! Látod-e, itt a város mellett, itt van a Kék tenger. Ebből a Kék tengerből mindennap kiszáll a tizenkétfejű sárkány. Mindennap megeszik egy embert. Most már a cár családja van soron. A cárnak van három szép leánya, ma viszik oda a legidősebbet.

Iván éppen eleget hallott. Azonnal nyeregbe pattant, elvágtatott a Kék tenger partjára. A Kék tenger partján volt egy nagy kő. Azon állott a cárevna lánccal megkötözve. Ott várta szegény, hogy mikor jön érte a sárkány. Mikor a cárevna megpillantotta Ivánt, szomorúan mondotta neki:

– Menj innen, vitéz, nem elég az, hogy megöl engem a sárkány? Te is el akarod veszíteni szép fiatal életedet?

– Ne félj semmit, szép leány, – mondotta Iván. – Hátha én győzöm le a sárkányt?

Azzal leszállott a lováról, rálépett a kőre, megfogta a láncot és úgy széjjel szakította, mintha váslott kötél lett volna. Azt mondotta most a cárevnának:

– Hallod-e, szép cárevna, engedd meg, hogy a fejemet az öledbe hajtsam s aludjam egy kicsit. Simogasd a fejemet, de a szemed folyton a tengeren legyen, nézzed, mikor jön a sárkány, akkor ébressz föl engem!

A leány leült, Iván meg az ölébe hajtotta fejét s szép csendesen elaludott. Hát egyszerre, alig aludott el, zúgni, búgni, háborogni kezdett a tenger, nagy fekete felleg kerekedett felette. Jött a tizenkétfejű sárkány, csakúgy szakadott mind a tizenkét torkából a láng. A cárevna egyszeribe fölébresztette Ivánt, az meg felszökött, szaladott a lovához, felpattant rá, de abban a pillanatban ott termett a tizenkétfejű sárkány is.

– Na, Ivánka, – kiáltott rá a sárkány – miért jöttél ide? Hát nem tudtad, hogy ez az én országom? Na, most búcsuzz el az élettől, mert jössz velem a tenger fenekére. Ott lesz jó helyed neked!

– Átkozott sárkánya! Hiszen majd meglátjuk! – mondotta Iván. Azzal kihúzta nagy, erős kardját, egy csapásra levágta mind a tizenkét fejét. Akkor a követ felemelte, a sárkánynak mind a tizenkét fejét alája tette, a testét pedig beledobta a tengerbe.

Mintha semmi sem történt volna, szépen haza ment a szállására, evett, ivott, lefeküdött, aludott három teljes nap. Eközben a cár az udvari vízhordót kiküldötte a tenger mellé, hogy szedje össze a leányának a csontjait s hozza haza. A vízhordó kiment egy kis talyigával a tenger partjára s hát, Uram Teremtőm, a cárevnának semmi baja. Ott ült épen, elevenen, szépen! Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De útközben egy sűrü erdőn kellett keresztül menni, ottan megállott, elővette a kését s elkezdette fenni.

– Hát te mit akarsz? – kérdezte a cárevna.

– Fenem a kést, hogy megöljelek.

– Óh, ne ölj meg! – Óh, ne ölj meg, sírt a cárevna. – Hiszen én nem vétettem semmit ellened!

– Jó, – mondotta az ember, – ha azt mondod az apádnak, hogy én szabadítottalak meg a sárkánytól, meghagyom az életedet!

Hogyne ígérte volna meg a cárevna! Megígérte jó szívvel. Azzal hazamentek. Hej, volt öröm otthon! A cár nagy örömében, mikor meghallotta, hogy a vízhordó mentette meg az ő leányának az életét, mindjárt kapitánnyá tette.

Eközben elmult a három nap, Iván felébredett, pénzt adott az öreg asszonynak s mondta:

– Eredj, anyácskám, a piacra, vásárolj nekem enni és innivalót! Aztán hallgasd meg, hogy mit beszélnek a piacon az emberek. Hátha hallasz valami ujságot?

Az öreg asszony kiment a piacra, vásárolt egy s mást, hallgatódzott, aztán szaladva szaladott haza a nagy hírrel s mondta:

– Hej, nagy ujság van, fiam! A cár palotájában nagy vendégséget csaptak annak az örömére, hogy a cárevnát megszabadították a sárkánytól. Ott voltak mind a szomszéd országokból a királyok, a hercegek, az idegen országoknak a követei, a bojárok, a generálisok s mindenféle nagy urak. Mikor éppen javában folyt a vendégség, egy nyilvessző röppent be az ablakon, azon a nyilvesszőn volt egy cédulácska, azt a cédulácskát a másik tizenkétfejű sárkány küldötte. Az volt abban az írásban: »Hallod-e, cár! Ha el nem küldöd a második leányodat is, felégetem az országodat. Kő kövön nem marad! Még ma küldd ki a Kéktenger partjára!«

Hiszen Ivánnak sem kellett egyéb, azonnal megnyergelte a lovát, elvágtatott a Kéktenger partjára. Hát, amint odaért, ott is ült a második cárevna a kövön s sírt keservesen. De, amint meglátta Ivánt, mondotta neki:

– Eredj innét, vitéz, eredj! Nem elég, hogy én elvesztem ifju életemet? Miért vesztenéd el te is?

– Ne törődj te azzal, szép leány! Majd megverekszem én azzal a sárkánnyal! – Rálépett a kőre, a fejét lehajtotta a cárevna ölébe, az meg szépen, lágyan simogatta. Iván elaludt, de alig aludott el, zúgni, búgni, kavarogni kezdett a tenger. Rettentő nagy felleg kerekedett, jött a sárkány, csakúgy szakadott a láng a tizenkét torkából. A cárevna felköltötte Ivánt, ő meg hirtelen a lován termett, kirántotta a nagy erős kardját s egy csapással levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Mind a tizenkét fejét a kő alá temette, a testét pedig beledobta a tengerbe. Aztán szót sem szólt s mintha semmi sem történt volna, otthagyta a cárevnát, hazament a szállására, evet, ivott, lefeküdött, elaludott, három napig fel sem kelt. Ismét jött a vízhordó, hogy vigye haza a cárevna csontját, de lám, ott ült a cárevna épen, elevenen, szépen. Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De amint az erdőbe értek, megint megállott, elkezdette fenni a kését:

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a cárevna.

– Fenem a késemet, hogy megöljelek.

Könyörgött a leány, hogy ne ölje meg s az ember meg is kegyelmezett neki, de azzal a kikötéssel, hogy otthon majd azt mondja, ő szabadította meg a sárkánytól. Hazamentek, fogadták őket otthon nagy örömmel s a cár szertelen jókedvében generálissá tette a vízhordót.

Negyednapra felébredett Iván s mondotta az öreg asszonynak:

– Eredj, édes öreganyám a piacra, vásárolj nekem ennivalót s hallgatódzál, mi ujság a városban?

Alig ment el az öregasszony, már szaladott is vissza.

– Hej, nagy ujság van édes fiam! A harmadik sárkánytól is üzenet jött a cárnak, hogy még ma küldje el a tenger partjára a legkisebb cárevnát is.

Egyszeribe nyeregbe pattant Iván, elvágtatott a Kéktenger partjára. Már ott ült a kicsi cárevna, vasláncokkal megkötözve, sírt keservesen. Aztán odaszólt Ivánnak:

– Eredj, vitéz, eredj. Elég, ha én elvesztem ifju életemet, legalább maradjon meg a tiéd!

De hiába, Iván nem hallgatott rá, odaszökött a kőre, szerteszaggatta a láncokat, akkor aztán a fejét a kicsi cárevna ölébe hajtotta s kérte:

– Csak simogasd a fejemet, hadd aludjam el egy kicsit. De a szemed mindig a tengeren legyen s ha jön a sárkány, ébressz fel!

Még alig aludott el, megmozdult a tenger, háborgott, kavargott, zúgott, zengett a levegő, rettentő felleg kerekedett: jött a sárkány. A kicsi cárevna pedig költötte, ébresztgette Ivánt, de hiába, Iván nem ébredett fel. Akkor a kicsi cárevna elkezdett sírni keservesen, a könnye csakúgy szakadott, mint a záporeső, lehullott az Iván arcára, ettől Iván felébredett. Nagy hirtelen felugrott, szaladt a lovához, egy szempillantásra a hátán termett, kirántotta nagy, erős kardját és szembeszállott a sárkánnyal. A sárkánynak mind a tizenkét torkából csakúgy szakadott ki a láng s nagy kevélyen szólott Ivánnak:

– Szép legény vagy, vitéz, hanem azért ez a nap az utolsó napod. Szőröstől-bőröstől felfallak.

– Átkozott sárkánya, ne járjon a szád! Én öllek meg téged!

Azzal összecsaptak, hogy a föld is megrengett alattuk. De bezzeg, hogy a harmadik sárkánnyal nehezebb dolga akadott Ivánnak. Csakúgy csurgott róla a verejték s még mind a tizenkét feje megvolt. Akkor odakiáltott Iván a cárevnának:

– Szép cárevna, áztasd meg a kendődet a vízben s hozd ide, hadd csavarom a kardom markolatjára! – A cárevna hirtelen belemerítette a kendőjét a Kéktengerbe, aztán szaladott Ivánhoz. Az meg a vizes kendőt rácsavarta a kardja markolatjára, most aztán egyet vágott, s mind a tizenkét feje leesett a sárkánynak. Ennek is a fejét a kő alá temette, a testét meg beledobta a tengerbe, aztán se szó, se beszéd, szépen haza ment a szállására. A cár pedig harmadszor is elküldötte a vízhordót, hogy hozza haza a cárevna csontjait. De lám, a kicsi cárevna is ott ült a kövön, épen, elevenen, szépen. Semmi baja sem volt. Felültette a talyigára s vitte hazafelé. De mikor az erdőbe ért, ezt is meg akarta ölni.

– Ne ölj meg, mondotta a leány! – Hagyd meg életemet, bizony nem bánod meg!

– Hát mondd az apádnak, hogy én mentettem meg az életedet s légy a feleségem!

Mit tehetett a kicsi cárevna, mindent megígért. Hazamentek, fogadták otthon nagy örömmel. Ott elmondotta a kicsi cárevna, hogy ez az ember mentette meg az ő életét s hogy neki is ígérte a kezét.

– Jól van, mondotta a cár, ha megígérted, legyen úgy. Meg is érdemli. – Mindjárt el is határozták, hogy még az nap megtartják a lakodalmat.

Egyszeribe híre ment ennek a városban. Meghallotta Iván is, hogy lakodalom készül a cár palotájában. De bezzeg nem volt maradása, lovára pattant s elvágtatott a cár udvarába, ott megkötötte a lovát egy oszlophoz és felment egyenesen a palotába. Éppen akkor lépett be, mikor javában folyt a vendégség, a dinom-dánom. Ahogy a kicsi cárevna meglátta Ivánt, felszökött az asztal mellől s kiáltotta:

– Apácskám, édes apácskám, nézd meg ezt a vitézt, ez mentette meg az én életemet!

Elmondotta, hogy halállal fenyegette a vízhordó, csak azért ígérte neki a kezét. Iszonyú haragra gerjedt a cár. De hiszen hamar is végeztek a vízhordóval. Fogták, vitték, felakasztották. S folyt tovább a lakodalom. Az Iván felesége lett a kicsi cárevna.

* * *

Hát azalatt a másik Ivánnal mi történt? A másik Iván is boldog volt, jól folyt a dolga. Mindennap eljárt vadászni. Egyszer azonban, amint egy nagy pusztaságon átlovagolt, gyönyörű szép szarvas került elébe. Szerette volna elfogni ezt a szarvast. De ez szaladott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Iván megeresztette a lova kantárát, vágtatott utána, de hiába, nem tudta utólérni a szarvast: egyszerre csak eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Vágtatás közben egy kicsiny patakhoz ért s hát látja, hogy abban két kacsa uszkál. Bosszankodott erősen s gondolta magában: ha már a szarvast utól nem érhette, lelövi ezt a két kacsát. Fogta nyilát, megcélozta a kacsákat, s egy lövéssel meglőtte mind a kettőt. Azzal szépen kivette a vízből, a tarisznyájába tette, elindult tovább. Ment, mendegélt céltalanul a pusztaságban, addig ment, mendegélt, amíg egyszerre csak egy nagy fehér márványpalota elé ért. Sohasem látta ezt a palotát. Nem tudta, kié lehet, miféle palota lehet. Bement az udvarra, ott a lovát megkötötte egy oszlophoz és felment a palotába. Ment az egyik szobából a másikba: egy élő lelket sem talált sehol. Olyan csöndesség volt a palotában, mint a temetőben. Aztán egyszerre csak egy olyan szobába ért, amelyikben kemence volt. Abban égett a tűz erősen. A tűz előtt volt egy lábas. Mit gondolt, mit nem, hirtelen megkoppasztotta a kacsákat, beletette a lábasba, megsütötte. Volt a szobában egy terített asztal is, tál, tányér, kés, villa. Leült melléje s elkezdett falatozni. A mint falatozott, a jó Isten tudja, honnét, honnét nem, egyszerre csak belépett egy szép leány. De olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Mosolygott a leány, amint belépett és ránézett Ivánra: köszönt szépen, kedvesen.

– No te szép leány, nem akarsz velem enni? – kérdezte Iván.

– Enném jó szívvel, – mondotta a leány, – de félek tőled, mert neked táltos lovad van.

– Ó, dehogy, te szép leány, – mondotta Iván, – otthon van a táltos lovam. Most csak közönséges lóval vagyok.

Ahogy ezt a leány hallotta, egyszerre csak elkezdette fújni magát, nőtt, nőtt, növekedett s hát Uram Teremtőm, egy szörnyű nagy oroszlán lett belőle. Akkor aztán rávetette magát Ivánra és bekapta a torkába. Volt Iván, nincs Iván!

Ki volt ez a leány, aki oroszlánná változott? Ez a leány bizony a három sárkánynak a testvére volt. Megboszulta magát most a testvérein. Amikor ez történt Ivánnal, a másik Iván történetesen ránézett a kardjára s hát látta, hogy ez csupa vér. Hej Istenem, hogy elszomorodott!

– Vajjon mi történhetett az én testvéremmel? Hogy lehet ez? Hiszen ő ment jobbra! Azt mondotta az az írás, hogy cár lesz belőle. Az én oszlopomon volt az az írás, hogy engem megölnek. S íme, úgylátszik, ő halt meg. – Elmondotta a feleségének, hogy bizonyosan nagy bajba került Iván, neki nincsen itthon maradása, elmegy, meglátja, hogy mi történt vele. Azzal elbúcsuzott a feleségétől, el az apósától, felpattant a táltos lovára, elvágtatott szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s addig meg sem állott, amíg arra a pusztára nem ért, ahol a testvére vadászni járt. Ahogy a puszta közepére ért, hát ő előtte is csak felpattant az a csudaszép szarvas, ő neki is nagy kedve kerekedett, hogy elfogja. Vágtatott utána, de a szarvas egyszerre csak eltünt, mintha föld nyelte volna el. Aztán elért ahhoz a kicsi patakhoz, abban a kicsi patakban ő is látott két kacsát, nagy boszúságában lelőtte mind a kettőt, tarisznyájába tette s ment tovább. Egyszerre csak ott állott az előtt a szép, fehér márványpalota előtt. Bement a palotába, ment szobáról-szobára, egy élő lelket sem talált sehol. Aztán bement abba a szobába, amelyikben a kemence volt, ott a tűznél megsütötte a két kacsát, aztán kiment az udvarra, leült, elkezdett falatozni. Alig kezdett falatozni, jött egy szép leány.

– Jó napot, vitéz! Hát te miért hoztad az ételedet ki az udvarra?

– Azért, mert itt jobban esik nekem, – felelte Iván. Egyél velem, szép leány.

– Szívesen enném, de félek, mert neked táltos lovad van!

– Ugyan mit gondolsz! Hiszen közönséges lóval vagyok. Nincs is nekem táltos lovam!

Pedig dehogy közönséges lóval volt itt. A táltos lovával jött ide. De a szép leány ezt nem tudta. Azzal leült a leány Iván mellé, elkezdett ő is falatozni, de egyszerre csak fújta, fújta magát s ím szörnyű nagy oroszlán lett belőle. De Iván nem ijedt meg, kirántotta nagy, erős kardját s rákiáltott az oroszlánra: Megállj, átkozott! Te megölted az én testvéremet, de vissza is adod, különben szörnyű halálnak halálával halsz meg!

Akár hiszitek, akár nem, egyszerre csak az oroszlán kitátotta a száját és kilökte magából a másik Ivánt. De meg volt halva szegény, a teste megmerevedett. Ám Ivánnál volt mindenféle gyógyító fű, azzal megkenegette testét a testvérének. Volt vele élővíz is, azzal meglocsolta az arcát s ím egyszerre csak felnyitotta szemét a halott. Nagyot sóhajtott:

– Hej de sokáig aludtam!

– Bizony sokáig, testvér, s aludtál is volna az örökkévalóságig, hogyha én el nem jövök érted. Akkor aztán ujra kirántotta a kardját, meg akarta ölni az oroszlánt. De az ismét visszaváltozott leánnyá, oly csudaszép leánnyá, hogy azt emberi szó nem tudja elémondani. És sírt keservesen és könyörgött alázatosan, hogy kegyelmezzenek ifju életének. A testvérek összenéztek: mit tegyenek? Megkegyelmeztek a szép leánynak.

– Eredj Isten hírével, nem bántunk.

Erre aztán fölkerekedtek mind a ketten, elvágtattak a cár palotájába, ott lett aztán nagy vígasság, dinom-dánom annak az örömére, hogy a fiatal cárevics megszabadult. Hét nap s éjjel állott a dinom-dánom, akkor a testvérek elbúcsuztak egymástól, az egyik ott maradott, a másik pedig elment a hazájába, s éltek míg a világ s még két nap boldogan.

A »tíz forrás« története.

(Magyar rege.)

Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben történt, amit most elregélek. A rengeteg nagy erdőben, hol addig tündéren kívül más nem járt, még csak madár sem, egyszerre csak nagy lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény törtetett be a sűrü rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol eltűnt szemük elől a sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha a földbe gyökeredzett volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállott, a lélekzetük is elállott, úgy elfogta a csudálkozás. Hej, mit láttak, Istenem, Teremtőm! Tíz tündérleány állott magas hegynek a tetején, állottak szépen körbe-karikába, gyémánt labdáikkal játszadoztak, közben meg, ha egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült a nevetésük, hogy csak úgy zengett belé a rengeteg.

Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de egyszerre csak mi történt? Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a tündérek, a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, azután tovább játszottak, dobálták a gyémánt labdákat fel, fel a magas levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi ragyogó csillag. Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz gyémánt labdát s a következő pillanatban ott hevert a lábuk előtt mind a tíz labda. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek szét s egy pillanat alatt úgy eltűntek, mintha föld nyelte volna el őket.

Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a tündérlányokat! Miért is lőtték le a gyémánt labdákat! Álltak, álltak egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták, hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám amint mentek, mendegéltek, hirtelen megállott egyik vadász s felkiáltott:

– Nézzetek oda!

Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen ragyogástól. Magas hegynek tetején egy gyémántvár tündöklött, ragyogott, fényesebb volt, ragyogóbb volt a napnál, s gyémántvárnak ablakából lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba, szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a kiválasztott párjának:

– Te az enyém, én a tied!

Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a dali vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó megenni való: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt.

Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de a Gonosz Lélek megirígyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, ki a csillagok királynője volt s ki akkoriban járta be országát – hogy a leányai férjhez mentek, még pediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve-repült haza és szörnyű haraggal támadt a leányaira:

– Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek?! Eddig halhatatlanok voltatok s most eljátszottátok a halhatatlanságot, merthogy halandó embereknek lettetek a felesége. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a csillaga akkor hull le az égből, amikor én akarom!

– Anyám, édes anyám, – könyörögtek a leányok – irgalmazz, ne hullasd le az ők csillagukat!

– Az övékét is, a tiéteket is! – kiáltott a csillagok királynője s ott hagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába.

Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajjon nem hullanak-e le a csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen. Mind a tiz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul madár s szomorú hangon víjjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség tört az országba. Kard, ki hüvelyből!

Mind a tizen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték fegyvereiket, elbúcsuztak a tündérektől s rohantak a csatába, – a halálba.

Oda, oda, a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott le az égből: a tíz ifju csillaga. És a tündérek látták, mikor a tíz csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égnek meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek, mikor ezt látták, hallották! Különösen a három kisebb tündér bánata volt nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak a kedvesét siratta, hanem magát is. Aztán addig sírtak, mígnem elnyomta az álom. Akkor leszállott hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégis csak anya volt! Lehajolt hozzájuk, sorba csókolta őket, aztán szeliden megérintette varázsvesszejével. Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz forrásból hétnek hideg, háromnak forró meleg a vize…

Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, mely ott bugyog ma is azon a helyen, ahol a Mátra- meg a Bükk-hegység ölelkezik. Az édesanya szive mégis irgalmas volt a gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok maradtak…

A szép Katarina története.

(Sziciliai mese.)

Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is gazdagabb volt s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve s ki szebb volt a napnál.

Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyilt az ajtó s szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.

– Katarina, – szólt a szép asszony – mikor akarod élvezni az életedet, ifju vagy öreg korodban?

Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt s úgy megdöbbent a különös kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:

– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifju vagy öreg korodban?