Part 7

– Hát bizony, fiam, ha elszaladtak a lovak a hintóval, akkor nem is éretted jöttek; de ne búsulj, gyere el holnap, hátha több szerencsével jársz. El is ment másnap a királyleány, de bizony még annyi szerencsével sem járt, mint az előző nap: nemhogy hintó közeledett volna felé, de még egy rossz szekeret se látott. Elment a vénasszony tanácsára harmadnap is nagybúsan, s hát amint nagy félve kitekint az ajtón, egy nagy fekete bikát lát, aki rohanvást rohan a ház felé. Ijedten szaladt be szegény a konyhába, mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az csak összecsapta a kezét nagy ijedtiben s mondotta:

– Jézus Máriám, te szegény leány, hiszen téged a Fekete Bika akar feleségül venni!

Elfehéredett szegény kicsi királykisasszony a vénasszony szavára, s mondta:

– Csak nem lesz a Fekete Bika az én jövendőbelim? Nem megyek el vele!

– De bizony el kell menned, édes leányom, – mondotta sajnálkozva az öregasszony – mert aki az én ajtómon át tekinti meg a jövendőjét, el kell avval menni, aki érette jön.

Szalad nagy búsan haza az anyjához a leány, elpanaszolja, hogy mi történt vele, de az édes anyja is csak azt mondotta, amit az öregasszony, hogy, ha már ennyiben van a dolog, menjen el a Fekete Bikával. Alig hogy hazaért a leány s beszélt az anyjával, már ott is volt a palota kapuja előtt a Fekete Bika s türelmetlenül integetett nagy szarvával a leánynak. Mit tehetett szegény leány, kiment s felült nehéz szívvel a Fekete Bika hátára, az meg nagy vágtatással elindult vele. Egész nap szakadatlanul rohant a Fekete Bika s a szegény királylány olyan fáradt és éhes volt, hogy alig bírta tartani magát a bika hátán. Mikor már azt gondolta, hogy no, most már rögtön lesuppan a földre, nyájas hangon megszólalt a Fekete Bika:

– A jobb fülemben találsz ennivalót, a balban innivalót, majd meglátod, ha megiszod, hogy felfrissülsz tőle.

A királyleány nem mondatta kétszer magának, evett jóizűen, amikor aztán jóllakott, kicsi üveget húzott ki a bika balfüléből s jót ivott rá. Olyan frissnek is érezte magát, mintha most kelt volna útra. Soká, soká mentek, még a szélnél is sebesebben, hát egyszer látja a királyleány, hogy mindjárt ott vannak a világ végén. No, mindjárt meg is lassította szaladását a Fekete Bika s nemsokára meg is állott egy tündöklő, ragyogó palota előtt s mondta a leánynak:

– Ma éjszaka itt hálunk, mert itt lakik a legidősebb bátyám.

A királyleány nagyon elcsodálkozott, hogy a Fekete Bikának a bátyja ilyen gyönyörű palotában lakik, de még nem is válaszolhatott neki, ott termettek a kapunál s a Fekete Bika a nagy kemény fejével nagyokat koppantott rajta. Jött is szaladva egy parádés inas, kinyitotta a kaput, nagy hajlongással köszöntek a Fekete Bikának s lesegítették a királyleányt a hátáról. Odabent fényes teremben éppen vacsoránál ültek a Fekete Bika bátyja meg a vendégei, nagy örömmel fogadták a királyleányt, jól ellátták minden jóval, s mikor elálmosodott, gyönyörű hálószobába vezették, ahol köröskörül aranyrámás hatalmas tükrök lógtak. Boldogan feküdt le a leány a habfehér ágyba s édesen aludott reggelig. Amint felébredett, már várta türelmetlenül a Fekete Bika a kapu előtt, ő meg nagy sietve búcsuzkodni kezdett a sok embertől s felült ismét a Fekete Bika hátára. Mielőtt elindult, a kezébe nyomtak egy csodaszép almát, s azt mondották, jól őrizze meg, csak akkor vágja fel, ha nagy-nagy szüksége lesz rá… Megköszönte szives szóval, belécsúsztatta a zsebébe, s azzal indultak is.

Egész nap pihenés nélkül folytatták vándorlásukat, s estére kelve ismét egy rengeteg nagy palotához értek. Mikor a kapunál voltak, így szólt a Fekete Bika a királyleányhoz:

– Ma itt hálunk a középső bátyámnál!

Nyílt is mindjárt a kapu, a szolga leemelte a királyleányt a Fekete Bika hátáról, s vezette be a díszes vendégsereg közé. Egész este neki kedveskedtek, becézgették, s mikor elálmosodott, még szebb hálószobába vitték, mint az első palotában. Reggel, amint felébredt, ment a kapuhoz, a Fekete Bika várt már reá türelmetlenül. Mikor elbúcsuzott a háziaktól, azok egy gyönyörű körtét adtak neki ajándékba, hogy, ha valaha nagy bajba jut, akkor az segítségére lesz. Azt is a zsebébe tette s mentek tovább.

Estére ismét egy ragyogó palotához értek, s a Fekete Bika megszólalt annak a kapujánál is:

– A mai éjszakát a legkisebb bátyámnál töltjük!

Azzal nyílt a kapu, a királyleányt leemelték, ismét nagy vendégségben találta magát. Mindenki neki kedveskedett itt is, úgy szerették, mintha örökké közöttük lett volna. Reggel, mikor búcsuztak el nagy búsan tőle, egy tollat ajándékoztak neki, hogy, ha nagy bajban lesz, csak vágja fel, majd segít az rajta. Belétette azt is a zsebébe, s mentek sietve tovább.

A negyedik nap estéjén mély és sötét völgybe jutottak, ahol a sűrü bozóttól alig bírtak még csak lépésben is menni. Egyszerre csak egy kis fekete házikó kapuja előtt megállt a bika, s így szólt a leányhoz:

– Világíts ide, szép királyleány, most itt kell maradnunk ebben a sötét, csúf házban, mert ez a Sötétség Szelleméé, a kivel nagy harcra készülök. Sok-sok szenvedést okozott már ez a Szellem, s most már ideje, hogy szembeszálljak vele, s ha lehet, legyőzzem. De neked, szép királyleány, itt a kapu előtt erre a kőre le kell ülnöd, sem kezedet, sem lábadat mozdítanod nem szabad, de még beszélni sem, amíg én vissza nem térek. Ha azelőtt megmozdulsz, s csak egy szót szólasz is, a Völgy Gonosz Szellemének varázsába kerülsz.

– De honnan tudjam, mi történt veled, ha se lábamat, se kezemet nem mozdíthatom, s még csak nem is beszélhetek? – kérdezte aggodalmasan a királyleány, mert nagyon féltette a Fekete Bikát, aki mindég olyan szelíd és jóságos volt hozzá.

– Majd megtudod, hogy legyőztem-e, vagy engem győzött le a Sötétség Szelleme, mert ha én győzök, világoskék lesz körülötted az egész tájék, ha pedig ő győz le, vérveres lesz minden.

Ahogy ezt mondotta a Fekete Bika, fel is készülődött, s elment. A kicsi királykisasszony pedig leült a kőre, s éjjel-nappal hűségesen ott ült mozdulatlanul. Hát egyszer csak világosodni kezd körülötte minden, ragyog, fényesedik fű, fa, virág, s gyönyörű kék színben tündöklik a tájék. Hej, megörül a királyleány a Fekete Bika győzelmének, s nagy örömében összecsapja a két kezét! No bizony szegényke, ha megmozdult, rögtön el is csendesedett, mert a Völgy Gonosz Szelleme halálos álmot bocsátott reá. Azt álmodta, hogy a norvég herceg, aki Fekete Bika képében megvívott a Sötétség Szellemével, amint megölte, rögtön ismét emberi alakra változott, s jött haza nagy sietve, hogy hűséges menyasszonyát, aki a kövön várt reá, elvigye a palotájába, s feleségül vegye. De bizony hiába kereste, mert a Völgy Gonosz Szelleme úgy elvarázsolta a szegény királyleányt, hogy se ő nem látott semmit, se őt nem látta halandó emberi szem.

Soká, soká ült ott a királyleány halálos álomban a kövön, de végre úgy megfázott, kifáradott, hogy álmában hangosat sikoltott, s hát arra egyszeribe fel is ébredett. Körülnézett, de mikor nem látott senkit, nagy búsan útnak indult. Ment, ment sokáig s hát egyszer csak egy jéghegyhez ér. Próbált mindenképen átal kelni rajta, fogódzkodott, kapaszkodott, ahogy csak gyenge keze, lába bírta, de az olyan síkos volt, hogy örökké visszaesett oda, ahonnan elindult. El volt fáradva szegény erősen, körüljárta a hegy alját, hátha egy házat találna valahol, ahol kipihenhetné magát. Csakugyan, egy kis ösvényt talált, azon végigment, s egy pici házikóhoz ért. Bekopogtatott, hát egy kovácsműhelybe jutott éppen. A kovács ott állott az üllő előtt, verte a vasat. Köszönt illendően a kovácsnak, s megkérdezte tőle:

– Ugyan, édes bátyámuram, hogy mehetnék én átal a jéghegyen? Úgy iparkodtam, mégsem tudtam semmiképen előre jutni rajta!

A kovács elmosolyodott, s legyintett a kezével:

– Hát te azt hitted, hogy ezzel a gyenge lábacskával át tudsz mászni a jéghegyen? Nem olyan kis dolog ám az! Vascipők kellenek ahhoz!

– Talán bátyámuram tudna nekem csinálni, szívesen megfizetném az árát! – mondotta a leány.

– Nem lehet azt pénzzel megfizetni, lányom, – szólt az öreg kovács – szolgálni kell érette nálam, mert rajtam kívül ugyan senki se tudja azt megcsinálni neked!

– Hát aztán meddig kell szolgálnom? – kérdezte a leány.

– Hét esztendeig.

– Sokallotta bizony szegény királykisasszony a hét esztendőt egy pár cipőért, de mit volt mit tennie, ott maradt, takarított, főzött az öreg emberre. Valahogy eltelt a hét esztendő is, megkapta a vascipőt a kovácstól, felhúzta, s olyan könnyen lépkedett át a jéghegyen, mintha puha füvön lépegetett volna. Amint átért rajta, ismét egy kis házikóhoz ért, ide is bekopogtatott, mert már jó későre járt az idő. Csúf vénasszony nyitotta ki az ajtót, s attól kért éjjeli szállást.

– Hát, fiam, adok szállást, adok, – mondotta a vén banya – de meg is kell szolgálnod ám érette.

– Megszolgálom én szívesen, – mondotta a királyleány.

Ekkor a vénasszony egy mosóteknőre mutatott, amelyben egy mocskos köpenyeg volt.

– Hát ezt a köpenyeget mosd ki, fiam, s akkor itt aludhatsz nálam. Soha annyit nem boszankodtam, mint ezzel a köpenyeggel. Hiába mostam ki a foltokat belőle, amint kiteregettem, újra fekete lett a mocsoktól.

– Ugyan, kié ez a köpenyeg, néném asszony? – kérdezte a királykisasszony.

– Az bizony a Fekete Norvég hercegé, aki nagy párosviadalban mocskolta így össze.

Elkezdett erre a válaszra dobogni a királyleány szíve, s megkérdezte az öregasszonyt:

– Nem rokona a Fekete Norvég herceg a Fekete Bikának?

A vénasszony csodálkozva nézett az idegen leányra, hogy az vajjon honnan tud a Fekete Bikáról, s aztán mondta neki:

– Meghiszem ám, hogy rokonságban vannak egymással, mert a kettő egy. Gonosz varázslat változtatta át a Fekete Norvég herceget bikává, s csak akkor szűnt ez meg, mikor legyőzte a Sötétség Szellemét. Rég volt ez már, azóta szegény herceg folytonosan barangol, járja a világot, keresi az elveszett menyasszonyát. De tudom, ez nem is érdekel téged, hiszen idegen vagy, s nincs is időm a sok fecsegésre. Mondd meg hát, kimosod-e a Fekete Norvég herceg köpenyét, vagy nem?

Nem kellett kétszer kérdezni a királykisasszonytól, bezzeg szívesen kimosta a köpenyeget, s a vénasszony nem győzött eleget csudálkozni, mikor meglátta a mocskos köpenyeget hónál fehérebben. Hamar küldte a királyleányt, hogy feküdjék le, ő pedig a csúf leányával várta a herceget, hogy jöjjön a köpenyegért. Persze, nem akarták megmondani, hogy egy idegen leány mosta ki ilyen szépen a köpenyeget, nehogy azt jutalmazza meg a Fekete Norvég herceg. Tudták, hogy van valami köze a leánynak a herceghez, ha ezt a munkát, amit ők olyan nagy fáradsággal nem tudtak elvégezni, ilyen könnyen elvégezte. Hallották is mindenfelé suttogni, hogy hét esztendeje jár olyan mosónő után a herceg, aki ki tudná tisztítani a köpenyegét, de sohase talált még egyet se. Büszkén várták hát a herceget, s bezzeg volt örömük, mikor a Fekete Norvég herceg rögtön megkérte a csúf leány kezét, amint meglátta a tiszta ruhát. Megkérte bizony a szegény herceg, mert azt jósolta neki egy vén bölcs asszony, hogy azt vegye el feleségül, ha szép, ha csúf, aki ezt a mocskos ruhát tisztára mossa. El is határozták mindjárt, hogy másnap megtartják az esküvőt.

Na, felkel másnap reggel a királykisasszony, s hallja nagy szomorúsággal, hogy itt járt éjszaka az ő herczege, s megkérte a vén banya leányát. Búslakodott, tanakodott egy ideig, hogy s mint segíthetne a baján, s egyszerre csak eszébe jut a gyönyörű alma, amit a Fekete herceg bátyja adott neki. No, gondolta magában, nagyobb szükségben úgy sem lehetek, felvágom az almát. Hát amint felvágja, rengeteg drágaság, ékszer s pénz hull az ölébe. Összekötötte az egészet a kendősarkába, s odafutott a vénasszonyhoz vele:

– Ti talán nem is tudjátok, milyen gazdag vagyok én, – szólította meg az asszonyt – s ha akarjátok, ezt az egészet tinektek adom. – S megmutatta a sok drágaságot.

A vénasszony vágyakozva nézegette, s megkérdezte kiváncsian:

– Hát hogy lehetne ez az enyém?

– Az bizony úgy, ha egy nappal elhalasztanátok a leány esküvőjét, s ma éjszaka megengednéd, hogy megnézzem álmában a Fekete herceget, mert igen kiváncsi vagyok reá.

A vénasszonynak nem tetszett a kívánság, mert féltette a leánytól a herceget, de szerette volna a kincseket is, hát azt mondta a királyleánynak, jól van, menjen csak be a herceg hálószobájába, ha elaludt. De bezzeg álomitalt kevert a herceg italába, mielőtt lefeküdt, nehogy meglássa a szép leányt, s azt vegye feleségül. Be is ment szegény kis királykisasszony a hálószobába, egész éjjel ott ült a herceg ágya mellett s búsan énekelte:

Hét évet szolgáltam érted, Jeges hegyet másztam érted, Köpenyeget mostam érted, S a szavamat mégsem érted?

De bizony hiába énekelte egész éjszakán át szakadatlan, a herceg mozdulatlanul feküdt az ágyán, s nem hallotta meg kedves hangját. Másnap nagy bújában a pompás körtét vette elő, hátha az jobban megsegíti, mint az alma, felvágta nagy vigyázva, de bizony abból is csak sok-sok drágakő hullott az ölébe. Ezt is a vénasszonynak adta, hogy halassza el egy nappal az esküvőt, s engedje be a herceghez éjszaka. Ott ült másnap is, szomorúan énekelgetve kis dalát, de a herceg úgy feküdt, mint a kő, meg sem moccant. Harmadnapra nem volt már egyebe, mint a toll, felvágta azt is, de bizony az is csak drágakövekkel volt teli s teli. Odaadta a vénasszonynak, hogy engedje meg, hadd üljön a herceg mellé a harmadik éjszaka is. Meg is engedte, hogyne engedte volna.

A Fekete herceg nagy vadászatra ment az embereivel harmadik napon, mert erősen megunta az esküvőre való várakozást, hát amint ott lovagol az emberei előtt, egy vén vadász odasomfordál mellé s mondja neki:

– Fenséges uram, bocsánatot kérek, hogy kérdezősködöm fenségedtől, de már két éjszaka olyan szomorú éneket hallok a fenséged hálószobájából, hogy nem tudok aludni miána! Ugyan ki dalolhat odabent?

– Az én szobámban? Ott ugyan senkise! Egész éjjel álom nélkül aludtam, fent se voltam, egy pisszenést se hallottam!

A vén vadász megcsóválta a fejét:

– Én akkor csak azt tanácsolom fenségednek, ne igyon ma este a vénasszony italából, majd meghallja akkor azt az éneket!

A herceg szót is fogadott hűséges vadászának, s mikor este odahozta a vénasszony az altatót, kiküldte a konyhába, hogy hozzon be cukrot, mert keserű. No, alig hogy kifordult a vén banya a konyhába, fogta az egész kotyvalékot s kiöntötte az ablakon. Mikor az asszony visszajött, azt mondta neki, hogy lehajtotta úgy, ahogy volt. Este hamar lefeküdt, behúnyta a szemét, s abban a pillanatban belibbent a királykisasszony, szelíd, zokogó hangon énekelni kezd:

Hét évet szolgáltam érted, Jeges hegyet másztam érted, Köpenyeget mostam érted, S a szavamat mégsem érted?

De bezzeg felszökött a királyfi az ágyból, ölelte, csókolta a leányt, s kérdezte, faggatta, hol s merre barangolt ilyen sokáig. A királyleány elmondta sok bujdosását, búslakodását. No, de most nem volt ideje a szomorúságnak, egymásé lettek, a Fekete herceg fényes palotájába költöztek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A két Iván.

(Orosz mese.)

Volt egyszer egy paraszt s annak felesége. Szegények voltak, mint a templom egere, de azért jól éltek, mert fiatalok voltak, szerették egymást igaz szeretettel. Dolgoztak reggeltől estélig s Isten megáldotta a munkájukat. Egyszer azonban szomoruság érte őket: jött a parancsolat a czártól, hogy induljon azonnal, mert kiütött a háború. Hej, búsult a paraszt, majd felvetette a nagy bú-bánat! Hogyne, mikor éppen azon örült, örvendezett, hogy két hónap mulva Isten megáldja házasságukat gyermekkel s neki éppen most kell menni háborúba!

– Hát, feleség, – búcsuzott a paraszt – csak ügyelj a házunkra s kicsi gazdaságunkra; élj a szomszédokkal barátságban. Talán az Isten velem lesz s visszakerülök még. Ha nem kerülnék vissza, itt van 50 rubel, tedd el. Ha az Isten leánygyermekkel áld meg: jó lesz hozománynak, mikor férjhez viszik; ha pedig fiúval áld meg, akkor is jó lesz majd!

Azzal elbúcsuzott s elment.

Három hónap mulva az Isten két fiugyermekkel áldotta meg az asszonyt. A két fiunak egyforma nevet adtak: Iván lett a neve mind a kettőnek. A falusiak ugy hívták: a »két Iván«. A »katonagyerekek«. Nőttek, növekedtek a gyermekek, de az apa csak nem jött haza. Már tíz esztendősek voltak, iskolába kerültek, ott szorgalmasan tanultak, olyan szorgalmasan, hogy megszégyenítették a gazdag bojár úrfiakat. De irígykedtek is rájuk a fiuk, folytonosan gúnyolták, csipkedték, lökdösték őket. Hanem egyszer a fiúk megsokallották az örökös gúnyolódást, az örökös csipkedést, rugdosást, mondta az egyik a másiknak:

– Testvér, meddig türjük mi ezt? Hát azért varrja nekünk az édesanyánk a ruhát, hogy ezek széjjelszaggassák? Ne hagyjuk magunkat!

Másnap aztán mikor ismét rájuk támadtak a fiúk, a két testvér közéjük vágott, ütötték, rugták a fiukat, egy pillanat alatt széjjelverték valamennyit. Lett szörnyű bőgés, jajgatás, lett nagy riadalom, csődület, mert egyik-másik fiunak még a karját is eltörték. Bezzeg, hogy a nagy csődületre jöttek a rendőrök is, megfogták a két testvért és vitték a tömlöczbe.

Fülébe ment a czárnak is ez a dolog s mikor meghallotta, hogy s mint történt, megparancsolta, hogy azonnal eresszék szabadon azt a két fiut: hiszen azok csak védték magukat, ártatlanul szenvednek. Hát bezzeg hogy szabadon eresztették a fiukat, azok meg tovább jártak az iskolába, nőttek, növekedtek, s ahogy telt-mult az idő, deli szép legényekké serdültek. Mondják egyszer az édesanyjuknak:

– Anyácskám, adj nekünk pénzt! Szeretnénk a vásárra menni s lovat venni!

Az asszony odaadta nekik az 50 rubelt; 25-öt az egyiknek, 25-öt a másiknak s mondotta:

– Hát csak eredjetek, fiaim! Hanem azt mondom, hogy amerre jártok, minden embernek köszönjetek, a kivel találkoztok.

– Úgy lesz, anyácskám! – mondották a fiuk s azzal bementek a városba, egyenesen a vásárra. Volt ott ló rengeteg sok, a szemük alig győzte belepni. Hanem a fiuknak egyik ló sem tetszett.

– Na, – mondogatták, – ide rossz helyre jutottunk. Úgy látszik, nem találunk magunknak való lovat!

Hanem, amint jártak-keltek a vásárban, egyszerre csak látják, hogy a piacz tulsó felén rettenetes nagy csődület van. Vajjon mi lehet ott? Odamentek, hadd lássák. Hiszen láttak is ott csudát! Ott állott a vásár szélén két nagy oszlop. Ahhoz volt kötve két csikó. Az egyik hat, a másik tizenkét lánccal. Ágaskodtak a csikók, rugták a port, fújtak, tüszköltek, nem volt ember, aki közelükbe merjen menni.

– Mi az ára ennek a két lónak? – kérdezték a legények.

A lovak gazdája gúnyosan mérte végig a legényeket:

– Nem nektek való ez a ló!

– Már hogy nekünk való-e vagy sem, azt nem kend ítéli meg! – mondották a legények. – Majd megnézzük s ha megtetszik, megvesszük. Előbb hadd lássuk a fogát!

– Hát csak nézzétek meg a fogát! – mondotta nevetve a gazda.

Azzal a két legény odament nagy bátran a lovakhoz; az egyik megfogta az egyiknek a láncát, a másik a másiknak a láncát. Abban a pillanatban mind a két ló felágaskodott, felállott a hátulsó lábára, fújt, tüszkölt, nyerített, aztán ismét levágott a földre a két előlábával, felkavarta a port, hogy elsötétedett a hely belé. De a legények nem törődtek vele, eloldották a láncokat, aztán felpattantak a lovakra, hatalmasan megsarkantyuzták és elvágtattak, mint a sebes szél. Elvágtattak vagy öt mértföldnyire, onnan meg vissza. Mikor meg visszakerekedtek, mind a két ló összeesett. Akkor aztán azt mondották a gazdának:

– Hát ezek is lovak? Nem nekünk valók ezek!

Otthagyták a gazda nyakán a lovakat, azzal elindultak haza. Búsultak, hogy ló nélkül kell hazamenniök, de hát mit csináljanak?

– Amint kiértek a városból s mentek, mendegéltek az országúton, szembe jött velük egy öreg, fehérhajú ember. Elmentek mellette, nem köszöntek neki. De alig haladtak egy-két lépést, eszükbe jutott, hogy mit mondott az édesanyjuk. Hiszen nekik üdvözölni kellett volna azt az öreget! Egyszeribe visszafordultak az öreg ember után siettek, illedelmesen levették a sapkájukat, szépen meghajoltak s mondták:

– Bocsáss meg, nagyapácskám, hogy köszönés nélkül haladtunk el melletted. Pedig az édesanyánk ugyan meghagyta, hogy mindenkit üdvözöljünk, akit az úton látunk!

– Nagyon szép, nagyon szép! – mondotta az öreg ember, – helyre fiuk vagytok. Hát honnan jöttök?

– Mi bizony, öreg apácskám, a vásárból jövünk. Lovat szerettünk volna venni, de bizony nem találtunk magunknak valót.

– Nem találtatok? Nem baj, édes fiaim, majd adok én nektek!

– Hej, nagyapácskánk, de megköszönnők azt! – mondották a legények.

– Hát csak gyertek velem!

Elindultak az öreg emberrel, mentek, mendegéltek, egyszer aztán egy nagy, magas hegyre értek. Annak a magas hegynek az oldalán volt egy vaskapu. Azt a vaskaput kinyitotta az öreg ember s ím a következő pillanatban két hatalmas, erős, szép lovat vezetett ki onnét.

– Itt vannak a lovak, fiuk! Üljetek rá! Legyen a tiétek! Ajándékba adom nektek.

Megköszönték a fiuk a szép ajándékot, illendően elbúcsuztak az öreg embertől, azután, felpattantak a lóra, elvágtattak, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Aztán, hogy haza értek, az udvaron egy-egy oszlophoz megkötötték a lovakat. Közben kijött az édesanyjuk, nézte, csudálkozva nézte, hogy milyen szép lovakat hoztak a fiuk.

– Hol vettétek ezeket a lovakat, édes fiaim?

– Nem vettük mi ezt, édesanyám, mert a vásáron nem találtunk magunknak valót. Egy öreg ember ajándékozta nekünk.

– Jaj de szépek, jaj de szépek! Csak el ne lopná valaki!

– Ne féljen, édes anyám, nem lopja el ezeket senki! Nincs az az ember, ki közelükbe merjen lépni!

Hanem az asszony egyszerre csak elkezdett könnyezni. A fiuk csodálkozva néztek rá.

– Hát miért sír, édes anyám?

– Hogyne sírnék, édes fiaim! Látom már, hogy nem sokáig lesz rám szükségetek!

A fiuk nem szóltak erre semmit, de másnap azt mondották az édesanyjuknak:

– Anyácskám, bemegyunk a városba, szeretnénk kardot venni.

– Vegyetek, édes fiaim, Isten hírével!

Bementek a városba, ottan is egy kovácshoz s mondották neki:

– Csinálj nekünk két kardot, kovács!

– Hát minek csináljak? – mondotta a kovács. – Van itt készen elég: válogathattok belőle.

– De nincs ezek között egy sem nekünk való! Nekünk olyan kard kell, hogy legalább harminc fontos legyen!

– Ugyan mit gondoltok? Hát azt azután hogyan forgatjátok? Nincs olyan kard az egész világon!

Elég az, hogy a kovács nem csinálta meg a kardot, a legények meg nagy búsan hazaindultak kard nélkül. De alig értek ki a városból, már megint találkoztak azzal az öreg emberrel.

– Isten jónap, fiaim!

– Jónapot, öregapácskám!

– Honnan, honnan?

– A városból jövünk, nagyapácskám, kardot akartunk venni, de nem találtunk magunknak valót.

– Bizony, ha nem találtatok, majd adok én nektek! Csak gyertek velem!

Mentek az öreg emberrel, mentek arra a nagy hegyre; ott az öreg ember kinyitotta a vasajtót és kihozott mind a két fiunak egy-egy hatalmas nagy kardot. Azt a fiuk szépen megköszönték, aztán elbúcsuztak az öregtől és nagy vidáman mentek hazafelé. Ott a kardot be sem vitték a házba, hanem letámasztották a fal mellé.

– Hát hol a kard, fiaim? – kérdezte az édesanyjuk. Vettetek-e?

– Nem vettünk, mert nem találtunk. De adott nekünk az öreg ember kardot is.

– Hol van?

– Kint van az udvaron, megtámasztottuk a ház oldalához.

Kimegy az asszony, nézi, nézi a kardot:

– Jaj de szép nagy kardok, lelkeim fiaim! Csak el ne lopná valaki!

– Nem lopja el azt senki, ne féljen, édesanyám, nagyon nehéz mind a kettő!

Hát csakugyan nehéz is volt a két kard, olyan nehéz, hogy a háznak az oldala már kezdett is recsegni-ropogni. Nézte, nézte az asszony a kardot s egyszerre csak könnybe lábadt a szeme:

– Hát miért sír, édesanyám?

– Hogyne sírnék, mikor látom, hogy nem lesz többet szükségetek én reám! – Másnap reggel a legények fölnyergelték a lovakat, fölkötötték a kardjukat, imádkoztak, aztán elbúcsuztak az édesanyjuktól.

– Anyácskám, édes anyácskám, add reánk áldásodat.

– Édes fiaim, kísérjen mindenütt, a merre jártok, az én áldásom. Isten vezéreljen, baj sehol se érjen! Senkibe bele ne kössetek ok nélkül! Válogassátok meg, akivel barátkoztok!