Part 10

– Hasszán, hallgass rám. Kérd el az anyádtól a kardot s övet, amit a te apád, Körolu hagyott rád. Ülj fel a te lovadra s keresd meg az apádat a csamlibeli várban, Bolu tartományban. Aztán az apádtól menj Kara vezír derebej istállajába, akinek van egy csudaszép leánya, Benli az ő neve. Ihol meg is mutatom neked. S a jó szellem az alvó fiunak megmutatta a csudaszép leányt. És ugyanazon éjjel álmot látott Benli is, neki is megmutatta a jó szellem Hasszánt. Reggel, mikor felébredett az ifju, érezte, hogy tele van a szíve szerelemmel. Elmondotta az álmát az anyjának:

– Add ide a kardomat s a lovamat, édes anyám. Nekem nincs itthon maradásom, megyek az édes apámhoz, az édes apámtól ahhoz a leányhoz.

Sírt a szegény asszony, de hiába, Hasszánnak nem volt otthon maradása. Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullás között. Hasszán felpattant a lovára s meg sem állott, míg apjának a várához nem ért. Mikor a vár elé ért, épen akkor nézett ki az ablakon Ajvász.

– Gyertek, gyertek, – mondotta társainak – nézzetek ide, de gyönyörű lova van ennek a fickónak. Épen olyan, mint a te lovad, Körolu.

Körolu pedig meg sem mozdult a helyéből; mondotta Ajvásznak:

– Hátha olyan szép az a ló, vedd el tőle.

Ajvász kihajolt az ablakon s énekelve leszólt Hasszánnak:

»Gyerek, az útad’ merre vezet? Milyen kalandon jár az eszed? A vándorlásod mire való? Enyém lesz még ma a barna ló!«

Szörnyű haragra gyulladt Hasszán s felelt a következőképen:

»Ne bánd, az útam’ merre veszem, Milyen kalandon jár az eszem, S a vándorlásom mire való. Tiéd sosem lesz a barna ló!«

Akkor Ajvász szelídebb hangra fogta s dalolt a következőképen:

»Gyerek, vesztedre lesz a harc, Maradj békén, ha jót akarsz, Megtetszett nekem a lovad, Vámképen tüstént ideadd!«

De Hasszán nem szelídült meg, szörnyű nagy volt az ő haragja s visszaénekelt:

»Az én utam emerre van, Nincsen már hozzád több szavam, Élet-halálra vívj velem: Idis-lovam, nem engedem!«

Most már Körolu is megmozdult.

– Micsoda vakmerő fickó lehet ez? – mondotta. Most ő kiáltott le az ablakból:

»Az én nevem: Hős Körolu. Megiszom a véred’, fiu; A tested’ összemorzsolom: Add a lovat, tanácsolom«.

Ahogy hallotta Hasszán az apja nevét, leugrott a paripájáról s felkiáltott a várba:

»Oroszlánnak csak oroszlán A fia, A tigrisnek mindig tigris A fia, Ha te vagy a hős, a híres Körolu: Körolunak vagyok biz’ én A fia!«

Aztán felszaladott a várba. Volt ölelés, volt csókolás. Nézték hosszan, sokáig egymást. Alig tudták levenni a szemüket egymásról az apa és fiú, de amint elmult egy nap, két nap, Hasszán nyugtalankodni kezdett, az apja várában sem volt maradása.

– Mi bajod van, édes fiam? Mért vagy oly szomorú? Hasszán elbeszélte az álmát.

– Hát, édes fiam, – mondotta Körolu – ne menj te oda Kara vezír várába, mert Kara vezírnek megszámlálhatatlan sok a katonája s amellett van hat olyan fia, hogy mindegyik felér külön-külön ezer vitézzel.

De hiába beszélt Körolu, nem tudta eltéríteni szándékától Hasszánt. Mégis beleegyezett, aztán adott három szálat a hajából s mondotta a fiának:

– Ha nagy veszedelemben leszel, fiam, égess el egy szálat, abból megérzem, hogy bajban vagy és segítségedre sietek.

Hasszán felült a lovára, elbúcsuzott apjától, el a társaitól s meg sem állott, míg Kara vezír városába nem ért. Ment egyenesen a vezír palotája mellé. Épen, amikor odaért, akkor nézett ki az ablakon Benli, a világszép leány. Mert annak sem volt nyugta, maradása, amióta azt az álmot látta. Folyton űzte, hajtotta, kergette a szerelem. Mindegyre kinézett az ablakon, vajjon nem jön-e az a deli szép vitéz, akit a jó szellem neki álmában mutatott. Ihol megjött, itt van, ő az, nem lehet más, – gondolta a leány és megszólalt halkan, csendesen:

»Ne nézz reám szerelmesen, Nem lehetek tiéd sosem, Megfognak, ha észrevesznek, Börtön rácsa mögé tesznek«.

Elszomorodott az ifju s felelt a leánynak:

»A szerelem hozott engem, Szerelmemet hogy feledjem? Egy életem, egy halálom: Amért jöttem, megpróbálom«.

De a leány csak félt, félt erősen, mert féltette a vitézt s mondá neki:

»Az én apám Kara vezír, Jaj néked, hogyha itten ér! Bajt látsz akkor, búbánatot, Szerelmedet átkozhatod!«

De mondhatott akármit, Körolunak a fia nem ijedt meg. Elmondotta a leánynak az álmát. A jó szellem neki szánta őt, nem mehet el ő innét, amíg övé nem lesz.

»Nem magam eszétől jöttem, Álomképed járt előttem, Egy jó szellem megmutatta, Szívem’ azzal csalogatta.«

Most már a leány sem tudott ellenállni:

»Szerelmesem, oroszlánom, Édesuram, hős szultánom, Benli vagyok… álomképed Engem rajzolt te elébed!«

Mikor a dal elhangzott, akkor aztán szépen megbeszélték, hogy este Hasszán jöjjön a várkertnek a kapujához, ott majd várjon rá. A mondott időre ott is volt Hasszán, ott volt a leány is, hanem Hasszán szörnyen el volt fáradva a sok utazástól, ledült a lova nyakára s mikor a leány kilépett a kapun, aludt mélyen.

– Ébredj, ébredj, Hasszán, – mondotta halkan, csendesen a leány – de Hasszán meg sem mozdult. Aztán dalolni kezdett. Hasszán arra sem mozdult meg. Akkor a paripája nagyot nyerített. Erre Hasszán hirtelen felébredt, meglátta a leányt, megfogta, a karjánál fogva szép gyengén felemelte a nyergébe s elvágtatott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Három nap s három éjjel folyton vágtatott, vissza sem nézett. Akkor aztán megállottak pihenni. Leszállottak a lóról, a leány leült a gyepre, Hasszán meg az ölébe hajtotta a fejét s elaludott. De alig aludott el Hasszán, egyszerre csak mit lát a leány! Rettenetes nagy porfelleg kerekedett, szállott a porfelleg, gomolygott arrafelé. Aztán egyszerre csak elkezdett oszladozni-foszladozni, lett világosság s abban a világosságban a leány meglátta az apját, a hat testvérét, utánnuk kétezer vitézt. Sírt a leány keservesen, szakadott a könny a szeméből mint a zápor s ahogy lehullott a könnye Hasszánnak az arcára, Hasszán felnyitotta a szemét:

– Miért sírsz, édes mátkám?

– Óh nézd, óh nézd, – mondotta a leány olyan szomoruan, hogy szomorusága a világ nagy tükrét gyászfeketével borította be. Abban a pillanatban felugrott Hasszán, hirtelen az erdőbe nyargalt a leánnyal, ottan elrejtette, aztán ismét visszafordult az erdőből, várta a leány apját, testvéreit, várta a vitézeket. Ime, jöttek is azok. Jött először a leánynak a legidősebb bátyja. Összecsaptak keményen, láng csapott ki mindkettőnek kardjából, kettétörött mindkettőnek kardja. Akkor láncsára kaptak, összecsaptak. A láncsából is láng csapott ki, kettétörött az is. Mostan leszállott a lóról mindakettő, derékon ragadták egymást, de Hasszán olyan keményen szorította meg a vitézt, hogy kiesett a kezéből a kettétörött láncsa, elterült a földön.

Aztán jött a második fiú, a második után a harmadik. Mind a hármat legyőzte Hasszán. De eltartott a viadal estig, az vetett véget a szörnyű viadalnak. Hét mély sebből vérzett Hasszánnak a teste, úgy ment vissza mátkájához. Ez bekötözte sebeit, aztán behúzódtak egy barlangba, ottan töltötték az éjszakát. Reggel, mikor felébredtek, már ott állottak a barlangszáda előtt mind a vitézek. És jött Hasszán, újra kezdődött a viadal. Eltartott estélig, de nem tudták legyőzni Hasszánt, hanem sebet, azt kapott tizenkettőt. Még a lováról sem tudott leszállani, a leány segítette le a lóról, aztán bevezette a barlangba, bekötötte a sebeit s ráborult és siratta keservesen. Reggel kelt volna fel szegény Hasszán: nem tudott. Mondta a leánynak:

– Adj ki engemet az édesapádnak, ne törődj velem, hadd mentse meg Allah a te életedet.

– Nem, azt nem teszem, – mondotta a leány, – azzal kardot ragadott a kezébe, kiment a barlang elé. S hiába kérte az apja, hiába csalogatta, hiába igért neki minden szépet, minden jót, hogy csak hagyja ott a mátkáját.

– Nem, nem!

Kardot húztak a vitézek, rárohantak a leányra, de ez vágott jobra-balra, estélig tartott a viadal, nem tudták legyőzni. Este a leány is sebektől borítva támolygott be a barlangba, lefeküdött a mátkája mellé, ráborult, siratta a mátkáját, siratta magát. Reggel, mikor felébredtek, sem Hasszánnak, sem Benlinek nem volt ereje. Mi lesz most velük? Hasszán alig tudta felnyitni a szemét, alig tudott egy szót szólni. Csendesen, halkan mondotta:

– Van a zsebemben három hajszál, végy ki egyet, égesd el, majd eljön az én apám, ne sírj.

Ahogy a hajszálat elégette Benli, abban a pillanatban szörnyű erős fájdalmat érzett Körolu egész testében, mintha tüzzel égették volna.

– Bajba van a fiam! – ordított Körolu – bajtársaim, lóra! Én előre vágtatok, ti jöjjetek utánam s útközben szerezzetek annyi vitézt, amennyit tudtok.

Vágtatott Körolu sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Aztán egyszerre ott volt az erdőben, ott a barlang előtt, ahol az ő édes fia feküdött s a csudaszép leány. Bement a barlangba. Eszméletlenül feküdött a fia, de amint ő megszólalt, felnyitotta a szemét, aztán ismét lecsukódott szemepillája. Megkente a homlokát valami csudaírrel, azután végig minden sebet a testén, szépen bekötözte a fiának a sebjeit, azután a leánynak is minden sebét. Reggel megérkezett Ajvász és Kenán is, jött a nyomukban vagy ezer vitéz és ott voltak már a vezír vitézei is mind. Hej, lett szörnyű viadal! Összecsapott a két sereg, patakokban ömlött a vér, de mikor esteledett-alkonyodott, vége lett a viadalnak, Kara vezír esze nélkül menekült, utána sebektől borítva a fiai, mind a vitézek, akik még életben maradtak. Akkor Körolu visszament a barlangba, szépen fejér lepedőbe göngyölgette a fiát, leült melléje s hallgatott sokáig szomoruan. Aztán egyszer megszólalt: (gondolta magába, próbára teszi a leányt, vajjon igazán szereti-e fiát).

– Benli – mondotta Körolu – Hasszán nem él sokáig, ő meg fog halni, légy az én feleségem.

Mondotta Benli:

– Én csak addig élek, amíg Hasszán él, – azzal sírva borult Hasszánnak a testére.

Elmosolyodott erre Körolu, arca, szeme ragyogott az örömtől s mondotta a leánynak:

– Ne sírj, édes leányom, én csak próbára akartalak tenni. Tíz nap mulva egészséges lesz újra Hasszán s élhettek boldogan.

Még aznap szép gyengén a lovára emelték Hasszánt, hazavitték az apja várába s ott csakugyan tíz nap mulva ismét talpraállott. Akkor aztán mind felkerekedtek, mind ahányan voltak, mentek abba a városba, ahol Hasszánnak az anyja lakott s ottan megtartották a vendégséget. Negyven nap s negyven éjjel szakadatlanul tartott a lakodalom. Akkor Körolu elbúcsuzott a fiától, menyétől, feleségétől, visszament ismét a Csamlibeli várba. Ott élt azután is s mikor már erősen leöregedett, még akkor is rettegték messze földön Körolunak a nevét. Körolu neve megmaradott, még ma is fel-felcsendül Kis-Ázsiának tartományaiban Körolu dala:

»Mint a hegytetőn Hó van egyfelé, Tél van másfelé, Számban úgy remeg Nyelvem egyfelé, Fogam másfelé; Kardomtól repül A fej egyfelé, A test másfelé!«

Hófehérke.

(Német mese.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez a királyné – halljatok csudát! – olyan királyné volt, hogy maga szabta, varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke. Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az ujját, s mit gondol, mit nem, kinyitja az ablakot, hogy frissen hullott hóval mossa le a vért. Mert éppen hullott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa-rámája!

Isten meghallgatta a kérését, megáldotta egy leánykával, kinek bőre fehér volt mint a hó, arcza piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó fekete, mint az ébenfa. Mert hogy fehér volt, mint a hó a kis leány, elnevezték Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné Hófehérkében, attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett betegeskedni, lassanként elhervadt s meghalt.

Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély, mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer, amint nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Könnyű arra válaszolnom: Te vagy a legszebb, asszonyom!

Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak a színigazat mondja.

Eközben telt, múlt az idő, nőtt, növekedett Hófehérke, napról-napra szépült, s mikor hét éves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének, odaállott a tükör elé s megkérdezte:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál; De a lányod szebb náladnál.

Haj! megijedt erre a királyné, kékült, zöldült az arca, majd felvetette a bosszúság! Mit! hogy nálánál szebb legyen Hófehérke! Ettől az órától fogvást nem nézhette Hófehérkét, mert, ha csak rápillantott, elsárgult az irígységtől. Nem volt többé nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s mind azon törte a fejét, hogy pusztítsa el Hófehérkét. Gondol ide, gondol oda, ő bizony behivatja az udvari vadászt, s megparancsolja neki:

– Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szivét s a máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e?

Megsajdult a szive a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi szörnyű ítéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a szive:

– Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, hadd bujdossam el, én szegény árva!

Gondolta magában a vadász:

– Hát minek is öljem meg én! Majd úgyis megölik a vadak szegényt. Én meg lelövök egy őzikét, annak a szivét s máját hazaviszem a királynénak.

Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán lelőtt egy őzikét, annak a szivét, máját kivette, hazavitte, a királyné még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke! Ezalatt meg Hófehérke ment az erdőben, mind beljebb, beljebb, félt szegény még a falevéltől is, hát még mikor medvék, farkasok s mindenféle erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották, szépen kitértek előle! Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke, s mire esteledett, alkonyodott, egy kis házacskához ért. Gondolta magában, bemegy oda, hátha jó lelkekre talál s szállást adnak éjszakára. Bemegy a házikóba, körülnéz s hát, Uram, Teremtőm, ott minden olyan icike-picike, olyan csinos, olyan kedves, olyan tiszta, hogy azt emberi szó nem tudja elémondani! A szobácska közepén volt egy asztalka, meg volt szépen terítve, rajta hét tányérocska, minden tányérocska mellett egy kanalacska, aztán villácska, késecske, s hét poharacska. A fal mellett volt hét ágyacska, mind a héten hófehér terítő.

– Vajjon ki lakhatik itt? – kérdezte magában Hófehérke, mert egy lelket sem látott. Már akárki, gondolta magában, ő bizony itt marad. S mert éhes volt nagyon, mind a hét tányérkáról evett egy keveset s mind a hét poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon rövid, na, a hetedik éppen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt.

Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt, mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyujtanak hét lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát, uramfia, látják, hogy valaki itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a poharacskák sem voltak szinültig tele, mint rendesen.

Megszólal az első:

– Hm, hm, vajjon ki ült az én székemen?

A második:

– Hát az én tányéromból vajjon ki evett?

A harmadik:

– Ki tört le az én kenyerecskémből?

A negyedik:

– Ki evett az én főzelékemből?

Az ötödik:

– Vajjon ki szurkált az én villámmal?

A hatodik:

– S ki vágott az én késecskémmel?

A hetedik:

– Hát az én poharacskámból ki ivott?

Akkor az első az ágyra tekintett s látta, hogy valaki feküdt azon.

– Hm, hm, vajjon ki fekhetett az én ágyamon? Arra mind az ágyakra néztek s egyszerre kiáltották:

– Az enyémen is feküdt valaki!

A hetedik, mikor jó közelről megnézte az ágyát, megpillantotta benne Hófehérkét, szólítja a többieket, azok odaszaladnak, összecsapják a kezüket, nem akarnak hinni a szemüknek, hozzák a lámpácskájukat, rávilágítanak Hófehérkére s egyszerre kiáltották el magukat: Jaj de szép gyermek, jaj de szép!

De tüstént elhallgattak, nehogy felébredjen Hófehérke, lábujjhegyen jártak, csendesen vetkeződtek s a hetedik törpe sorba járta a többiek ágyát, hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán.

Reggel jókor felébredt Hófehérke, látja a hét törpét s megijed szegény, de nagyon. De a törpék mosolyogtak, körülállották s nyájasan kérdezték:

– Ki vagy te, szép leányka?

– Hófehérke az én nevem, – felelte a leányka. Aztán elbeszélte, hogy mi történt vele.

Mondották a törpék:

– Bizony, ha ez történt veled, maradj itt velünk, jó dolgod lesz itten. Tartsd rendben a házunkat, süss, főzz, mosogass, söpörgess, fódozgasd a ruhánkat s élhetsz velünk, míg a világ s még két nap!

Mondta Hófehérke:

– Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék!

Ott is maradott Hófehérke, a házacskát rendben tartotta, a törpék reggel mentek, este jöttek s pompás vacsora várta őket mindig. De ahányszor elmentek a törpék, mindég a lelkére kötötték Hófehérkének, hogy vigyázzon magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van.

– Senkit be ne eressz! – ezzel búcsuztak tőle minden áldott reggel.

Hát a királyné mit csinált ezalatt? A királyné bizony boldog volt, mert azt hitte, hogy csakugyan a Hófehérke szivét, máját ette meg s most már ő a legszebb az egész országban. Hanem, hogy telt, múlt az idő, egyszer mégis a tükör elé lépett s kérdezte:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De a lányod szebb náladnál.

Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének, kérdezte újra:

Tükröm, tükröm, mit beszélsz te? Hiszen meghalt Hófehérke!

Mondotta a tükör:

Dehogy halt meg Hófehérke! Hét törpének a vendége.

Megint nem volt ez órától fogvást nyugodalma a királynénak sem éjjel sem nappal s mindazon törte a fejét, hogy s mint tudná elpusztítani Hófehérkét.

Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát, még pedig öregre festette, aztán felöltözött vén boltosasszonynak, összeszedett mindenféle csillogó-villogó portékát s így indult az erdőbe, a hét törpe házához. Oda talált egyenesen, kopogtatott az ajtón s bekiáltott:

– Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék!

Hófehérke kidugta a fejét az ablakon s kérdezte:

– Mit árul, néne?

– Szép portékát, jó portékát, – felelt a királyné, derékövet, mindenféle szinűt, szebbnél-szebbet, tessék, szép kisasszony!

Elészedett egyet, a legszebbet, tiszta selyem volt az, mutatta Hófehérkének.

– Ugy-e, szép?

– Jaj de szép!

Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beereszthetem, ettől ugyan nem lesz bántódásom. Kinyitotta az ajtót, beeresztette az asszonyt s kiválasztotta magának a legszebb övet.

– Jaj, de szép vagy, lelkem, aranyom! – csapta össze a kezét az asszony. Várj csak, hadd csatolom én az övet karcsú derekadra!

Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonoszlelkű asszony mind szorosabbra-szorosabbra húzta az övet, egyszerre csak elakadt Hófehérke lélekzete s holtan esett a földre. Azzal a királyné elsietett, szaladt haza nagy örömmel, hogy most megint ő a legszebb.

Jőnek haza este a törpék, látják, hogy Hófehérke a földön fekszik, nem mozdul, nem is lélekzik, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de megijedtek szegénykék! Hirtelen fölvették, ágyba fektették s nézték, vizsgálták, mi baja lehet. Egyszerre csak meglátják derekán a selyemövet, kettévágják s hát Hófehérke kezd ébredezni. Mikor aztán egészen magához tért, elmondta, hogy ki volt nála.

– Az az asszony a királyné volt, – mondották a törpék. Lám, lám, ugy-e, mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet föl ne nyisd az ajtót, ha magadban vagy itthon!

Ezalatt a királyné haza érkezett s tüstént ment a tükör elé, kérdezte:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb náladnál!

Mondotta a királyné nagy haraggal:

Bolond tükör, mit beszélsz te? Hiszen meghalt Hófehérke!

Felelt a tükör:

Dehogy halt meg Hófehérke, Hét törpének a vendége.

De bezzeg felfordult a világ a királynéval, mikor ezt hallotta! Bizonyosan feleszénkedett, gondolta magában s megint azon törte a fejét, hogy s mint pusztítsa el Hófehérkét. Adta gonosz lelke értett a boszorkánysághoz, hókusz-pókusz, csinált egy mérges fésüt, aztán felöltözött vén asszonynak s ment a törpék házához, kopogtatott az ajtón, bekiáltott:

– Tessék, tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa!

Hófehérke kinézett az ablakon s rákiáltott:

– Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz.

De a királyné nem ment tovább, elévette a fésüt, arany volt az kívül, csillogott, ragyogott s Hófehérkének úgy megtetszett, hogy nyomban kinyitotta az ajtót. Nézte, csudálta a fésüt s megvette.

– No, most én majd megfésüllek, – mondotta a királyné, úgy sincs, aki rendesen megfésüljön.

Hófehérke nem gondolt rosszat, hogy gondolt volna. Hagyta, hogy fésülje meg a vén asszony, de alig ért fejéhez a fésü, elszédült s eszméletlen terült el a földön. A királyné jól a Hófehérke fejébe nyomta a fésüt, aztán – ill’a berek, nádak, erek! – elszaladt, hazáig meg sem állott.

Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy látták Hófehérkét a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. Hófehérkét felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésüt megtalálták, a fejéből kihúzták s im’, Hófehérke egyszeribe feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt.

– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Minek nyitottad ki az ajtót? Többet ki ne nyisd, mert egyszer szörnyű halálnak halálával halsz meg!

Azalatt a királyné a tükör elé állott s kérdezte nagy büszkén:

No, tükröcském, felelj nyomban, Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb náladnál!

Hej, nagyot toppantott a királyné, mondotta szörnyű haraggal:

Bolond tükör, mit beszélsz te? Hiszen meghalt Hófehérke!

Mondta a tükör:

Dehogy halt meg Hófehérke, Felébreszté hét törpécske.

Dúlt, fúlt a királyné, nem lelte helyét, aztán elbujt egy sötét kamarában, hol senki sem láthatta, ott kotyfolt, hókusz-pókuszolt s csinált egy szép kerek almát, pirosat, hogy a ki ránézett, megkívánta, de belül méreg volt a szép piros alma. Akkor bekente az arcát, felöltözött parasztasszonynak, úgy ment a hét törpe házához, kopogtatott az ajtón, Hófehérke pedig kinézett az ablakon.

– Tovább egy házzal, be nem eresztlek, – szólt Hófehérke.

– Nem is akarom, aranyos kisasszony, úgyis elfogyott az almám, csupán ez az egy van, azt is magának adom, ha elfogadja.

– Nem, nem, nem szabad elfogadnom.

– Talán bizony attól fél, hogy mérges? Ihol, ketté vágom, a piros felét megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem.

Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a méreg, a piros felében meg semmi sem volt.

Hófehérke, mikor látta, hogy az asszony milyen jóizűen eszi az almát, elfogadta a másik felét, de alig harapott belé, holtan terült el a földön.