Part 11

– No, most ébresszenek fel a törpék! – kacagott a királyné s elszaladt, mint a szél, meg sem állott hazáig. Ahogy hazaért, a tükör elé állott s kérdezte nagy kevélyen:

No tükröcském, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Könnyű erre válaszolnom: Te vagy a legszebb, asszonyom!

Most már megnyugodott adta gonosz lelke, bizonyos volt abban, hogy meghalt Hófehérke.

Jőnek este haza a törpék, látják, hogy megint a földön fekszik Hófehérke, felveszik, ágyba fektetik, nézik, vizsgálják, nem találnak rajta semmit, mosdatják vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem ébredett fel.

– Meghalt! Meghalt! – sírtak, jajgattak a törpék s majd megszakadt a szívük. Nagy búval, bánattal, sűrü könnyhullatással koporsót faragtak, abba Hófehérkét belefektették, a koporsó körül leültek mind a heten s három napig folyton sírtak, mint a záporeső.

Akkor azt mondták:

– Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket, csináltatunk neki üvegkoporsót, hadd lássuk mindég.

Csináltattak üvegkoporsót, abba fektették Hófehérkét, ráírták a nevét s azt is, hogy király lánya volt, úgy vitték ki magas hegynek tetejére, ott letették s egy közülök mindig ott ült a koporsó mellett, őrizte, nehogy valaki elvigye. És jöttek arra az erdei vadak s még azok is siratták a szép Hófehérkét.

Telt, múlt az idő s Hófehérke nem változott a koporsóban, úgy tetszett, hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér s fekete a haja, mint az ébenfa.

Történt egyszer, hogy az erdőbe jött vadászni egy királyfi, a hegy tetején meglelte a koporsót, koporsóban Hófehérkét s olvasta, mi a koporsó oldalára volt írva. Nem győzte nézni, csodálni a királyfi Hófehérkét s mondta a törpéknek:

– Adjátok nekem ezt a koporsót s azt adok cserébe, amit csak a szívetek kíván.

Mondották a törpék:

– Nem adjuk mi ezt az egész világért!

– Hát ajándékozzátok nekem, – mondotta a királyfi, mert nem tudok élni, ha nem látom Hófehérkét.

A törpék megsajnálták a királyfit s neki ajándékozták a koporsót. Akkor a királyfi a szolgáival felvétette a koporsót, ezek elindultak, mentek, mendegéltek. Egyszer csak megbotlanak a szolgák, megrázkódik a koporsó, s ím, halljatok csudát! a mérges alma kigurult Hófehérke torkából, aztán csak fölnyílik a szeme, mosolyog a szája: föltámadott Hófehérke!

– Hol vagyok? – kérdezte Hófehérke.

– Nálam! – felelt a királyfi s elbeszélte, hogy mi történt. Aztán mondta: – Jere velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép Hófehérke!

– Veled megyek, veled, – felelt Hófehérke – tied leszek, tied.

Akkor a királyfi lovára ültette Hófehérkét, hazavitte s kihirdették ország-világ előtt, hogy házasodik a királyfi. Jöttek a vendégségre mindenünnen, meghívták arra a királynét is, az fel is öltözött legszebb ruhájába, de minekelőtte útnak indult, megkérdezte a tükröt:

Tükröm, tükröm, felelj nyomban: Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, De Hófehérke szebb náladnál!

Mérgesen toppantott a királyné:

Bolond tükör, mit beszélsz te! Hiszen nem él Hófehérke.

Mondotta a tükör:

Dehogy nem él, Hófehérke! Most öltözik hófehérbe. Ő a királyfi mátkája, A jöttödet nagyon várja!

Hiszen várhatta Hófehérke a gonoszlelkű királynét, nem jött el az a vendégségbe. Ahogy hallotta a tükör beszédjét, elkékült, elzöldült s csak elterült a földön. Többet fel sem is kelt soha.

Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is.

Holnap mind legyenek a ti vendégetek.

Az alamizsna.

(Angol mese.)

Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az Isten hidege. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de ő csak állott, állott egy helyben s várta, ha valaki arra vetődnék. Hát jött is gyalogosan egy úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag meleg keztyű a kezén. Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott: alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a keztyűjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a koldusasszonyra s mondta:

– Ó szegény öreg asszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentő időben kell itt alamizsnára várnod!

A koldusasszony semmit se szólt, de jól esett szívének az a néhány jó szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott bundájába s haza sietett.

Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban s ez ahogy meglátta a didergő asszonyt, megállíttatta hintaját, előkereste kis pénzestárcáját, kivett belőle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges ajtaját s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre, hogy tévedésből aranyat dobott az asszonynak.

– Ejnye, ejnye, – mondta magában – kevesebb is elég lett volna. No de nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a koldusoknak.

Aztán mikor hazaért palotájába s ott ült a gazdagon terített asztal mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony s megint csak hüm getett:

– Ejnye, ejnye, mégis csak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak. No, mindegy, – vigasztalta magát, – Isten majd visszafizeti.

Közben hazaért a gyalogos úriember is, ő is ott ült gazdagon terített asztal mellett, de neki már sehogysem izlett az ebéd. Folyton a koldusasszonyra gondolt s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki. Hirtelen felugrott az asztal mellől s becsöngette a szobaleányt.

– Teríts még egy személyre, – szólt a szobaleánynak s azzal elsietett, egyenest oda, hol a koldusasszonyt látta.

Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett szegény, szeméből folyt a könny.

– Mit csinálsz, szegény koldusasszony?

– Óh, ne is kérdezze uram. Egy jólelkű úr egy aranyat dobott nekem s nem találom.

– Ne is keresd, úgy sem találod meg, – mondotta az úriember. – Jere velem, az én házamba.

Azzal karonfogta az öreg koldus asszonyt, elvezette a házába, leültette maga mellé, gazdagon megvendégelte s ebéd után meg is ajándékozta.

Mikor aznap este az angyalok az égben az ő aranykönyvükbe beírták mindazt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós úriember aranyát, de első helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki megbánta s jóvátette hibáját.

A farkas khán leánya.

(Tatár mese.)

Egy régi, szénával fedett kalibában élt egy nyolcesztendős fiú. Nagyon szegény volt, sem apja, sem anyja, egyedült élt a kalibában. Egyetlen vagyona egy három esztendős csikó volt. Ezzel foglalkozott egész nap. Ezt kúrálta, dajkálta, takarítgatta, kényeztette. Aztán napközben el-eljárt vadászni. Nyulat s más vadat fogott. Vermeket ásott, csapdákat állított fel: igy fogta a nyulat s a mindenféle vadakat. Egyebet nem is evett vadhúsnál. Sokat éhezett a fiú, de annál többet evett a csikó. Annyit evett egymaga, mint egy egész ménes. Minden 24 órában lelegelt egy egész rétet.

Egy este, mikor már a csikó lelegelte a rétet, megkötötte egy fához, aztán hazament a kalibába. Lefeküdött, elaludott s reggel, mikor felkelt, kiment a rétre, hadd lássa el a csikaját. Az ám! Volt csikó, nincs csikó! Csupán a feje, a lába, a farka s a sörénye maradott meg, a többit mind egy falásig megette egy farkas. Szörnyű nagy bánatba borult a szegény fiú: elkezdett sírni keservesen. De aztán lassanként lecsendesedett, ment, mendegélt, s mit gondolt, mit nem: ásott egy nagy vermet. A veremnek a szélére letette, ami a csikóból megmaradt: a fejét, a lábát, a farkát, a sörényét, aztán imádkozott az isteneknek:

– A farkas megette a csikómat, nyelje el hát ez a verem a farkast! Ezt kivánom tőletek, istenek! – Azzal visszament a kunyhajába, elészedte, ami maradék nyulhús volt, megette, lefeküdött, de egész éjjel nem jött álom a szemére, mindig csak a kedves csikajára gondolt.

Másnap aztán jókor reggel kiment a rétre, hogy még egyszer lássa csikajának a maradványát. S ím, amint kiment a verem felé, látja, hogy afelett úgy ragyog valami, mint a fényes nap. Nézi, nézi s hát egy fehér, aranyhajú farkas van a veremben. Vergelődött ide-oda a farkas a veremben, de megfogta a kelepce: nem tudott kijönni.

– Hát te etted meg az én csikómat? – mondotta a fiú. – Pusztulj el itt, dögállatja! – Azzal megragadta a farkánál fogva s az ostorával szabdalta, vágta, ahogy csak tőle kitelt. Ami szőr volt a farkasnak a hátán, szerteszét röpült, olyan kegyetlenül vágta, szabdalta. Hanem a farkas elkezdett könyörögni:

– Ne bánts, te fiú! Mindent adok, amit kivánsz, csak hagyd meg az életemet!

– Ugyan mi jót adhat egy farkas? – mondotta a fiú. – A lovamat megetted, megérdemled, hogy gonosz lelkedet kikorbácsoljam a testedből!

De a farkas tovább könyörgött:

– Hallgass ide! Én a farkas khán vagyok, hatszáz farkas az én szolgám, azonkívül még egy földi khán s még ezen a földi khánon kívül hetven más khán, akik az alatt a khán alatt szolgálnak. Ha akarom, farkas vagyok, ha akarom, ember. Hogyha meghagyod az életemet, esküszöm neked az istenekre: annyit adok a ménesemből, amennyi csak tetszik!

A fiú gondolkozott, habozott egy ideig: vajjon meghagyja-e a farkasnak az életét. Aztán egyet gondolt: kihúzta a veremből. Mondotta neki:

– Na, indulj előre! Megyek utánad.

Elindult a farkas khán, ment előre, utána a fiú. Addig mentek, amíg egy rétre értek. Az a rét a farkas kháné volt. Rengeteg nagy ménes volt ezen a réten: kilenc csikós őrizte. Ez a kilenc csikós a farkas khán parancsára szépen meghajtotta magát a fiú előtt. Aztán elévezették a kilenc legszebbik paripát. Hoztak drága szép ruhákat s mondották neki: válasszon a lovakból is, a ruhákból is. A fiú nézte, nézte a paripákat, a ruhákat, melyik volna a szebb, melyik a pompásabb; de bizony nem tudott választani közülök.

Közbe a farkas khán félrekullogott, elment a rétről s amint a fiú nézte, nézte, válogatta a paripákat, oda ment egy őszhaju öreg ember s mondta neki:

– Hallod-e, fiam, hozzá ne nyulj sem a paripákhoz, sem a ruhákhoz, hanem csak eredj a farkas khán után. Majd egy másik rétre érsz; ott is ajánlanak paripákat, ruhákat, de azokhoz is hozzá ne nyulj, ha jót akarsz.

A fiú megfogadta az öreg ember tanácsát, utána ment a farkas khánnak, csakhamar elérkezett a második rétre is. Hát ott is rengeteg nagy ménes volt, szebbnél szebb paripák. Ezt a ménest is kilenc csikós őrizte s hogy meglátták a fiut, a farkas khán parancsára szépen meghajtották magukat. Aztán elővezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb, drágánál drágább ruhákat s kínálták erősen a fiut, hogy válasszon közülök. De a fiunak eszébe jutott az ősz öreg ember tanácsa: bármennyire tetszettek neki a paripák, a ruhák, hozzájuk se nyult.

Közben, ahogy a paripákat s a ruhákat nézte, megint tovább kullogott a farkas khán, a fiú meg utána. Nem kellett messzire mennie, csakhamar a harmadik rétre ért. Ott még nagyobb ménes volt. Azt is kilenc csikós őrizte, azok is mentek a fiú elé, szépen meghajtották magukat, aztán elévezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb, fényesnél fényesebb ruhákat s kínálták a fiut, hogy válasszon közülök. A fiú nézte, nézte, csudálta a paripákat, ruhákat, nagy kedve kerekedett, hogy válasszon közülök. Már-már épen választani is akart, de abban a pillanatban ott termett az őszhajú öreg ember. Mondta neki:

– Vigyázz, fiú, hozzá ne nyulj! Eredj csak tovább! Ne fogadj el te semmit a farkas khántól, még ha egész vagyonát igéri is. Hanem van neki egy macskája, ott van a sátrában. Mondjad neki: – Nem kell nekem semmi egyéb, csak a macska. – Ezt mondván, az öreg ember eltünt, a fiú pedig ment a farkas khán után, egyenesen a sátrába.

Ez a sátor hegynek a tetején állott, a Fehértenger mellett. Felment a fiú a hegyre, belépett a sátorba. A farkas khán már ott hevert a selyem-divánon. Kezében volt egy aranypálca. Amikor belépett a fiú a sátorba, felkelt, fogadta illendően s leültette maga mellé. Aztán hozatott neki pompás ruhát, ételt, italt s úgy megvendégelte, mint csak valami fejedelmet. Három egész nap s három éjjel folytonosan vendégelte a farkas khán a fiut. A negyedik nap aztán kivezette a sátorból s ami csak lova volt a három réten, mind a sátor elé hajtatta a szolgáival s mondotta neki:

– Na, fiú, nézd ezt a rengeteg sok paripát: fele a tiéd!

– Jól van, jól van, – mondotta a fiú. – Majd még ráérünk az osztozkodásra. – Azzal megfogta a farkas khánt a kezénél fogva s visszavezette a sátorba.

– Hát nem kellenek a lovak? Ime, itt vannak a kincseim. – S mutatta kincseit a farkas khán.

Hej, mi szörnyű kincs volt ott! Nem győzte a szem belepni. Fényesnél fényesebb, drágánál drágább.

– Tiéd a fele kincseimnek, fiú, fogadd el!

– Mit csináljak én a kincseiddel? – mondotta a fiú. Nekem nincsen feleségem, nekem nincsenek szolgáim, akik vigyázzanak reá. Jobb, ha nekem ajándékozod a macskádat. Ugy sincs senkim, semmim; lesz rá időm, hogy ápoljam ezt a macskát.

Ámult, bámult a farkas khán; nem tudta, hogy mit gondoljon. Szeme-szája tátva maradott. Aztán csak hullani kezdett a könnye. De hát hiába: Isten nevére fogadta meg, hogy teljesíti a fiú kivánságát, akármit kiván. Mit volt mit tenni: odaadta neki a macskát. Azzal a fiú vett egy kötelet, megkötötte a macskát, ismét felvette a régi ruháját, a macskát eldugta a kebelébe, elbúcsuzott a farkas khántól s indult vissza az ő kalibájába.

– Hallod-e, – mondotta a khán a búcsuzáskor, – hogyha hazamégy a te kalibádba, meg ne feledkezzél a macskádról! Ugy ápold, mintha épen a testvéred volna. Amit te eszel, abból adj ő neki, amit te iszol, abból itasd őt is. Ugyanazzal a takaróval takard be éjszakára, amelyikkel te magadat.

A fiú ment egyenesen a kalibájába, meg sem állott hazáig. Ott, a kalibában, volt még egy kicsi szárított nyúlhusa, azt elévette, megfőzte, evett belőle; de valahányat falt, mindannyiszor adott a macskának is. Főzött levest, evett egy kanállal, a másik kanál a macskáé volt. Igy etette-itatta a fiú a macskát. Mikor pedig lefeküdt, lefektette szépen a macskát is s betakarta ruhájával. Ahogy ő aludott, elaludott a macska is s ha éjjel felébredett, felébredett a macska is.

Erősen megtetszett a fiunak a macska. Mert annak a macskának annyi esze volt, mintha igazi ember lett volna. A fiú pedig mindig, mikor kiment, hogy nyulat meg más vadat fogjon, megkötötte a kaliba ajtajához a macskát. Egyszer aztán mi történt? Amint jött hazafelé a fiú, a kaliba felől gyönyörű szép éneket hall, mintha valami madár énekelt volna. Megállt, hallgatózott: vajjon csakugyan a kaliba felől jön-e a hang. Onnét jött bizony. Sietett haza a fiú, belépett a kalibába, körülnézett: azt hitte, hogy leányt talál ott, de bizony nem talált. A macska volt ott, úgy, ahogy megkötötte reggel, ott állott a kalibában.

Másnap este, mikor megvacsorázott a fiú a macskával, lefeküdött s elaludott. Egyszerre csak szörnyű nagy lármára ébredett fel. Felkel a fiú, körülnéz s hát nem a kalibájában van, hanem egy gyönyörű szép sátorban. Ép olyan sátorban, amilyen a farkas kháné. A sátorban egy sereg szolga; künn a sátor körül pedig rengeteg paripa, rengeteg szarvasmarha. Kereste a macskát mindenfelé: nem látja. Az ám, eltünt a macska, de a helyén ott volt egy leány. Annak a leánynak sok-sok ágba volt fonva a haja s az a sok-sok ág két-két vastag ágba fonva ismét, ami azt jelentette, hogy többé már nem leány, hanem asszony: az ő felesége. Vala pedig ez a leány a farkas khán leánya, aki, amikor a fiú megérkezett volt a farkas khán sátrába, akkor változott macskává s most ismét visszaváltozott leánnyá. Csudálkozott a fiú, szörnyen csudálkozott, de aztán megszólalt a leány:

– Ne csudálkozz! Ime, amit itt látsz, az mind a tied. Az apám utánam küldötte fele vagyonát. Ihol van egy öreg ember: Alten-Mirgén a neve. Ez lesz a mi vagyonunknak a felvigyázója, ezt is az apám küldötte ide.

Abban az időben, amikor ez történt, élt a földön egy hatalmas fejedelem: Jedajkán volt a neve. Annak egy fia: Jeebet-Mirgén volt a neve. Mind a kettő világhíres vitéz. Ez a Jeebet-Mirgén sokáig járt a farkas khán leánya után, akinek Alten-Byrtyk volt a neve. Mikor aztán meghallotta, hogy a szegény fickó vette feleségül, szörnyű haragra gerjedett s elhatározta, hogy megbosszúlja magát. Azt mondotta az apja Jeebet-Mirgénnek:

– Hallod-e, van még asszony s leány elég a világon. Felejtsd el te Alten-Byrtyket! Mert bizony mondom, halálnak halálával halsz meg.

De a fiú nem hallgatott az apja szavára. Nem, nem ő addig meg nem nyugszik, amíg azt a fickót meg nem bosszúlja! Végre is Jeebet-Mirgén elindult, hogy felkeresse a szegény fiut. Ment, meg sem állott, amíg a sátrába nem ért. Megkötötte a lovát a sátor aranyoszlopához s belépett. Szót se szólt, csak leült az ágyra s ahogy leült, Alten-Byrtyk vitt neki ételt-italt. Gazdagon megvendégelte. A szegény fiú ült szép csendesen a helyén, nem szólt egy szót sem. Kezdetben Jeebet-Mirgén nem akarta a bort inni, hanem ami bort adott neki az asszony, azt észrevétlenül mind a kebelébe öntözte. Észrevette ezt Alten-Byrtyk s merthogy ő is ivott a borból, vigyázni kezdett magára s valahányszor a poharat az ajakához vitte, szépen a bort beleöntötte a ruhája karjába.

Hanem az ura, az bezzeg ivott! Szörnyű sokat ivott! Mikor aztán meglátszott rajta a bor, mondotta neki Jeebet-Mirgén:

– Hallod-e, fickó! Akarsz-e velem versenyre kelni?

– Akarok ám! – mondotta a fiú

– Nohát, akkor hallgass ide. Én majd elbújok, te pedig megkeresel engem. Ha megtalálsz, akkor a tied leszek, a te rabod. Ha pedig én talállak meg téged, akkor te leszel az én rabszolgám, enyém lesz a feleséged is, enyém minden vagyonod.

– Jól van, – mondotta a fiú, – legyen kedved szerint. – Azzal Jeebet-Mirgén felkelt a helyéről, s elindult hazafelé.

Utána indult mindjárt a fiú is. De mielőtt elindult volna, Alten-Byrtyk mondotta neki:

– Hallgass ide! Hogyha belépsz Jeebet-Mirgén sátrába, látsz ott egy ládán egy íjjat meg egy nyílvesszőt. Vedd ezt a kezedbe s ahogy csak birod, úgy hajtogasd, tördeld, mert ebben az íjjban s ebben a nyílvesszőben lesz Jeebet-Mirgén.

Elindult a fiú ment gyalogszerrel, aztán elért a Jeebet-Mirgén sátrába, aki már otthon volt. Otthon volt az apja is, Jedajkán, ült egy helyben nagy búsan, nagy szomoruan. Még minek előtte belépett a fiú a sátorba, mondotta az öreg a fiának:

– Hej, fiam, fiam! – hiába kezdesz te Alten-Byrtykkel, több esze van annak, mint mi nekünk. Vetélkedni kezdettél Alten-Byrtykkel? Meglásd: mindent elveszítünk, s hogyha nem hagysz fel ezzel a vitézkedéssel, végezetül még Alten-Byrtyk kővé is változtat minket!

Mikor a szavát befejezte az öreg, akkor lépett be a sátorba a fiú. Ahogy belépett, mindjárt meglátta a ládán az íjjat, a nyílvesszőt: egyenesen odalépett, kezébe vette, megfogta egész erejével, kezdette hajtogatni, ropogtatni s ím, abban a pillanatban Jeebet-Mirgén elsápadott, jajgatott szörnyen, mintha valaki verte volna. Aztán elkezdett rimánkodni:

– Ne bánts, ne bánts! Inkább rabszolgád leszek!

– Várj csak, – mondotta a fiú, – még előbb nekem is el kell bújnom. Akkor válik el, hogy ki lesz a másiknak a rabszolgája. – Azzal otthagyta Jeebet-Mirgént, kilépett a sátorból s ment egyenesen haza.

Indult utána mindjárt Jeebet-Mirgén is. De sietett, ahogy csak birta, nehogy egy pillanatra is elveszítse a szeme elől a fiut. Mikor a fiú belépett a sátorba, Jeebet-Mirgén ott állott a tulsó hegynek a tetején, onnan nézett a sátorba.

Ahogy belépett a fiú, a felesége egyszeribe tűvé változtatta s bedugta a bundájának a karjába. Jött Jeebet-Mirgén, kereste mindenfelé a fiut, de bizony nem tudta megtalálni. Egész nap kereste, hiába kereste; aztán estefelé, mikor már a nap lement, Jeebet-Mirgén is, meg a lova is kővé vált.

– Na, – mondotta az asszony az urának, – most ebben a pillanatban kővé változott Jedajkán is. Eredj, menj oda a sátrába, hozd el mindenét, amije van. De figyelj jól ide: Jedajkán népének a fele harcban legyőzött ember. Azokat ide ne hozd, hanem telepítsd le innét jó messzire. Aztán találsz a Jedajkán sátrában sok minden között egy elkerített ládát. Ebben a ládában egy ragyogó fényes kardot. Ezt a kardot vedd ki a ládából s hozd el. De vigyázz egész úton rá, ne hogy kiejtsd a kezedből! Ha szerencsésen hazahozod, te leszel a földnek legnagyobb vitéze. Hatalmad lesz még a halál fölött is.

Elment a fiú, meg sem állott Jedajkán sátráig. Hát amint odaért, látta, hogy ott áll Jedajkán lova a sátor előtt, kővé meredve, s ott ül a sátor ajtaja előtt Jedajkán szintén kővé meredve. És ott voltak a hét Istenek és örvendezének a fiú szerencséjén; örvendezének pedig azért, mert Jedajkán félig-meddig a gonoszok fajtájából való volt, s az Isteneknek sem volt felette hatalmuk.

Bement a sátorba a fiú, kinyitotta a ládát, meglátta benne a kardot. Ugy fénylett, mint az égő láng. Szépen kezébe vette a kardot, aztán parancsolta az atamán-nak és mind a szolgáknak, hogy szedjék össze, ami kincse van Jedajkánnak és hozzák az ő sátrába. Összeszedték, ami kincse volt Jedajkánnak, aztán mentek, egész nap mentek, amíg az ő sátrába értek. Amikor megérkezett a fiú, kérdezte tőle a felesége:

– Hát hol van a csikódnak a feje, a sörénye, a lába s a farka, amelyet a farkas megevett volt?

Kiment a fiú ahhoz a veremhez, ahol letette volt a csikajának a maradványait s hát ott volt mind: a sörénye is, a farka is, a lába is, a feje is. Odament az asszony is, szépen összeszedte, bevitte a sátorba. Aztán lefeküdtek, aludtak mind a ketten.

Reggel, mikor felébredett a fiú s kiment a sátorból, szeme-szája elállott a csudálkozástól. Ime, egy aranyszőrű paripa volt kötve a sátor aranyoszlopához, fel volt nyergelve, kantározva; volt rajta nyíl, kard s mindenféle hadiszerszám. Ahogy meglátta az ő kedves lovát, mindjárt nevet is adott neki: Arany-Rókának nevezte. Aztán nevet adott magának is: Alten-Köök (aranykapu) lett az ő neve. Akkor aztán tartott nagy vendégséget, arra meghítta az apósát, a farkas khánt, akinek másik neve vala Birtik khán és meghivott még sok-sok embert. És a vendégség alatt mondá Birtik khán:

– Most pedig én itt maradok veletek, együtt éljünk, együtt haljunk.

Ami vagyona volt, s ami marhája volt, mind elhozatta, mind a gyermekeinek adta. Annyi volt a paripa, annyi volt a szarvasmarha, hogy alig fértek el a tenger partján. Mikor Alten-Köök jól kigyönyörködte magát a rengeteg sok paripában, mondotta neki a felesége:

– Hallod-e, Jedajkánnak az országában él hetven bojár és négyszáz más férfi. Ez a hetven bojár s ez a négyszáz férfi háromszor huszonnégy óra alatt idejön a mi országunkba, hogy megöljön minket s elpusztítsa a mi országunkat, népünket. Ne várd, amíg idejönnek, előzd meg őket!

Egyéb sem kellett Alten-Kööknek, egyszeribe nekikészülődött, felpattant aranyszőrű paripájára, elbúcsuzott a feleségétől, apósától. Azt mondotta: három esztendeig vissza sem tér. Azzal elvágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

Hát elment Alten-Köök, telt, mult az idő, közben az asszonynak gyermeke született, egy gyönyörű szép fiú. Az a fiú nőtt, növekedett s egyszer mi történt, mi nem: eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Ugy történt pedig az, hogy a fiú kiment a rétre, aztán tovább bolyongott, elment a sziklás hegyek közé, azok közé a hegyek közé, ahol Jedajkánnak a legyőzött népei éltek, akiket Alten-Köök telepített ide. S amint ott járt-kelt a fiú, meglát hat embert, akik egy hetedik emberrel, akinek Kőfejű volt a neve, tanácskoztak. Azon tanácskoztak pedig ezek az emberek, hogy öljék meg Alten-Kööknek a fiát. De Kőfejű nem akarta megölni a fiut, s mert hogy nem akarta megölni, az a hat ember megfogta Kőfejűt meg a fiut is, mind a kettőt összekötötték, s a tengerbe dobták. Keresték a fiut mindenfelé, tűvé tették az egész országot, de bizony nem találták. Aztán keresték ott a sziklák között is, ahol Jedajkán legyőzött népei éltek s ím, megtalálták azt a hat embert, akik most is ott állottak egy helyben, tanakodtak, közbe-közbe rengeteg nagy köveket vettek fel s dobálták be a tengerbe.