Part 14

Úgy tettek az atyafiak, ahogy Dzsuha tanácsolta, hagyták a bőröket, míg jól megszagosodtak s a nyüvek csak úgy nyüzsögtek rajtuk. Akkor aztán mentek a vásárra, nagy büszkén kiteregették a bőröket a piacon. Hát hiszen jöttek is a timárok, a csizmadiák, de csak úgy szédelegtek, támolyogtak a rettenetes bűztől. A hányan voltak, mind befogták az orrukat, mintha csak komandó szóra fogták volna be.

No, ez még csak így megjárta volna, de szörnyen felbőszültek azon, hogy ilyen bűzös bőrökkel rontják a levegőt, nosza, nekiestek az atyafiaknak, supp-supp! ütötték, verték számolatlan, azok meg szaladtak haza, mintha szemüket vették volna.

– Megcsalt a tolvaj Dzsuha! – kiabálták az atyafiak hazafelé szaladtukban. – Koldussá tett! Megöljük még ma éjjel!

Mentek egyenest a Dzsuha házához, kihuzták az utcára, kezét, lábát összekötözték, beledugták egy zsákba, annak a száját jó erősen bekötötték, aztán fellódították egy taligára s vitték a tenger partjára. Az volt a határozat, hogy beledobják a tengerbe.

Na, el is indultak mind a hányan voltak, vitték Dzsuhát, de messze volt a tenger, alkonyodott, esteledett, mire odaértek. Majd leverte lábukról a szomjuság s az éhség, no meg a fáradság. Áldott szerencséjükre, éppen a tenger partja felé legeltette a juhait egy juhász. Mondja az egyik:

– Hagyjuk itt egy kicsit a taligát, kérjünk tejet a juhásztól, vacsoráljunk, pihenjünk s azután messzibbre tudjuk bedobni Dzsuhát.

Helybehagyták mind a tanácsot, mentek a juhászhoz, tejet kértek tőle, s az adott is annyit, amennyi beléjük fért.

Az ám, de közben elálmosodtak, ott szépen leheveredtek, s elaludtak. A juhász azonban tovább eregélt a juhaival meglátta a zsákot s megbökte a botjával hadd lám, mi lehet benne.

– Hagyj békében! – szólalt meg Dzsuha.

Megijedt a juhász szörnyen, s kérdi:

– Ki vagy, mi vagy te? Ember-e vagy ördög? Hogy kerültél a zsákba?

Felelt Dzsuha:

– Hej, barátom, nagy oka van annak. Van valahol egy világhires bölcs ember. Ahhoz akarnak vinni engem az atyámfiai, hogy kitanuljam nála a bölcsességet. Aki ennél a bölcs embernél tanul, annak mindig nyitva a sors könyve, kiolvashatja belőle magának s az embereknek a jövendőt s abból aztán annyi pénzt szerez, amennyi a szultánnak sincs!

– Hej, de szeretnék a helyedben lenni! sóhajtott a juhász.

– Meghiszem azt, – mondotta Dzsuha.

Szóból szó kerekedett, a juhász addig s addig kunyorált, könyörgött, hogy így meg úgy, addig fogadkozott, hogy ha ő kitanulja a bölcsességet, megosztja vele becsületesen a vagyonát – no, minek szaporítsam a szót: Dzsuha nagy nehezen ráállott, megengedte, hogy a juhász bújjon be a zsákba.

Nosza, egy szempillantás alatt kioldotta a juhász a zsákot, aztán nagy hirtelen még gunyát is cseréltek, azzal a juhász bebujt a zsákba, Dzsuha jó erősen bekötötte a száját, s ugyancsak lelkére kötötte a juhásznak, hogy meg se mukkanjon, mert ha az ő atyafiai megtudják, hogy más van a zsákban, bizonyosan a tengerbe dobják.

Mire az atyafiak ébredezni kezdtek, Dzsuha már rég túl járt árkon-bokron, de nem egyedül ment ám: hajtotta a juhokat, terelgette hazafelé. Közben az atyafiak felébredtek, mentek egyenest a zsákhoz, felkapták s jó messzire behajították a tengerbe.

– No, végre megszabadultunk a tolvaj Dzsuhától, – mondották az atyafiak nagy megelégedetten – s ők is elindultak hazafelé, de mert hogy egy ösvényen utat rövidítettek, jóval hamarább értek haza, mint Dzsuha. Már messziről kiabálták: meghalt Dzsuha! Többet senkit sem csal meg!

Az asszonyok, a gyermekek mind kiszaladtak a nagy kiabálásra s bezzeg volt öröm!

No, nem sokáig tartott a nagy öröm. Mikor épen legjavában örvendeznek, hát jön Dzsuha, előtte meg egy rengeteg nagy juhnyáj.

– Ne te ne! Dzsuha él! – kiabálták az asszonyok.

– Dehogy él, mit beszéltek, – mondták a férfiak. Hiszen a tengerbe dobtuk.

– De bizony él, itt jő ni! S mennyi juha van!

Mind ahányan voltak, szörnyű álmélkodással vették közre Dzsuhát, kérdezték, faggatták:

– Hol szerezted ezeket a juhokat, Dzsuha?

– Hol? Hát a tengerben! Mert úgy van az, tudjátok-e, hogy a tenger függ az égen s a juhok alatta szépen legelésznek.

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony! – erősítette Dzsuha.

– S van-e még ott sok juh?

– Haj, haj! Több mint amennyi csillag az égen, fűszál a réten.

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony, ha mondom.

– Ejnye, ejnye, kedves Dzsuha, hát mi hogy kaphatnánk azokból a juhokból?

– Azokból bizony igen könnyen. Kinek ami juha van, kösse zsákba, dobja a tengerbe s mire esteledik, minden juhra kijő száz juh a tengerből, ha nem ezer.

– Úgyan bizony?

– Úgy van bizony.

Nosza, szaladtak mind. Kinek ami juha volt, zsákba dugta, vitték, hordták a tenger partjára, hajigálták egymásután a tengerbe. Ott volt egy szegény özvegy asszony is, akinek nem volt juha, s kesergett emiatt szegény feje.

– Hát én mit csináljak? – kérdezte Dzsuhát. – Nekem nincs juhom.

– Van-e kutyája? – kérdezte Dzsuha.

– Az van egy.

– No hát dobja belé, az majd annyi juhot hajt ki a tengerből, hogy esztendeig sem számolja meg.

– Ugyan bizony?

– Ugy van bizony!

Épen ott farkalt a kutya az özvegy asszony mellett, ez megfogta s belélódította a tengerbe. De a kutya nem értette a tréfát, egyszeribe visszaúszott a tenger partjára.

– Kössön kend követ a nyakára, – tanácsolta Dzsuha.

Kötött követ a nyakára, úgy dobta be a kutyát, bezzeg hogy az is alámerült.

Na, most aztán csak álltak, álltak az atyafiak, várták a juhokat. Eltelt egy óra, el kettő, elmult dél, szállott a nap alább, alább, egyszer csak elbujt, lefeküdt – setétedni kezdett, de a juhok csak nem jöttek a tengerből.

– Mi dolog ez, Dzsuha? – kérdezték az atyafiak. Nem jönnek a juhok.

Nagyot kacagott erre Dzsuha, de akkorát, hogy a föld ekhót vetett a kacagásától.

– Hát ti azt hittétek, hogy van juh a tengerben? Eddig a tieteket is megették a halak!

Hej, Uram, Teremtőm, lett erre szörnyű sírás, kiabálás, ordítozás, aztán lefülelték Dzsuhát, ismét megkötözték, de most nem dobták a tengerbe (minek dobnák, mikor onnét úgy is kijön az ebadta), hanem vitték egy végtelen nagy pusztaságnak a közepére, ahol állott egy olajfa, ahhoz kötözték s ott hagyták, hadd szaggassák szét az oroszlánok.

No, szegény Dzsuha, volt eddig, ahogy volt, de most, tudom, nem kerülöd el a halált.

Hát jó, ott maradt Dzsuha, készült is szegény feje a halálra, nézett erre, nézett arra, mikor jön feléje oroszlán. Most már csakugyan hitte, hogy meghal szörnyű halálnak halálával. Hanem oroszlán az csak nem jött, de jött helyette lóháton egy öreg ember, valami gazdag nagy úr. Ez ahogy meglátta Dzsuhát, megállította a lovát s köszönt neki:

– Béke veled.

– Béke veled is, – fogadta Dzsuha, de csak úgy foghegyről.

– Miért kötöztek meg? – kérdezte az öreg ember.

– Hagyj engem békében, ne alkalmatlankodjál, – vetette oda kurtán Dzsuha.

– No, no, de hát mégis. Bűnt követtél el s azért kötöztek meg? Vagy igazságtalanság történt veled?

– Hát ha épen tudni akarod, – felelt Dzsuha – sem bűnt nem követtem el, sem igazságtalanság nem történt velem, hanem az történt, amit kivántam. Tudod-e, mi voltam én néhány nappal elébb? Öreg ember, sokkal öregebb, mint te. Kerek száz esztendős. Most pedig idekötöttek ehhez a fához, amely Sidi Abd-El-káder fája, s egyszerre hetven esztendőt fiatalodtam: kerek harminc esztendős vagyok most.

Ámult, bámult az öreg, szeme-szája tátva maradt a csudálkozástól. Aztán mégis megszólalt, hitetlenül rázta a fejét:

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony!

– Engedd meg, hogy foglaljam el a helyedet, – kérte Dzsuhát az öreg.

– Jó szívvel, – mondta Dzsuha – miért ne fiatalodjék meg más is. Oldd el hát a kezemet.

Az öreg eloldotta.

– Most meg vesd le a ruhádat, épen csak az ing maradjon rajtad, – mondta Dzsuha.

Az öreg szót fogadott, hogyne fogadott volna, mikor meg akart fiatalodni?

Akkor aztán Dzsuha a fához kötötte az öreget, magára húzta a szép selyemruhát, melynek minden zsebje tele volt arannyal, felpattant a paripára, istennek ajánlotta az öreget s úgy elvágtatott, mint a sebes szél: meg sem állott hazáig.

Bezzeg, hogy az atyafiai mind kicsődültek az utcára csudalátni.

– Ne te, ni! Megint nem halt meg Dzsuha! – kiabáltak az atyafiak.

– Hát ezt a szép paripát hol szerezted? – kérdezték, faggatták.

– Hol találtam? Hát a pusztán! Annyi van ott, hogy verik le egymást. Csak úgy szaladgálnak gazdátlanul. Eredjetek, fogdossátok össze.

– Hej, Dzsuha, Dzsuha, tolvaj Dzsuha! Kit csaptál be megint?

– Azt, akit, – vetette oda foghegyről Dzsuha – s úgy elvágtatott, hogy többet soha színét sem látták az atyafiak.

A juhász és a sárkány.

(Szerb mese.)

Hol volt, hol nem volt, volt egy magas hegy, magas hegynek a tetején lakott egy szegény juhász, aki télen-nyáron ott legeltette a nyáját. Egyszer, mikor már erősen őszre járt az idő, a juhász ott hevert a földön, a nyája közepén, mellette a kutyája, s hol az eget, hol a tengert nézegette, majd meg a nyájat számolgatta, aztán közben erősen elúnta magát. Eszébe jutott, hogy vele egész életében semmi különös nem történt, egész nap itt ül a hegyen, délben kihozza a felesége az ebédet, aztán megint nincs egyéb dolga, csak nézi, nézi az eget, meg a tengert. Amint így ezen tépelődik, megakad a szeme valami csúszó-mászó, csillogó holmin, kiváncsian közelébe megy, hát egy nagy-nagy, ragyogó testű kigyó csúszik ott, a szájában hagymát tart, s egy szempillantás alatt eltűnik a szeme elől egy sziklahasadékon. Alig, hogy ez a kígyó bebújt, rögtön csúszott utána a második, utána megint egy, sok, sok egymásután. Mind hagymát vittek a szájukban, s mind azon a lyukon bújtak be. Kiváncsi lett a juhász, hogy ugyan, hova is mennek ezek olyan szépen egymásután. Utánuk sompolygott, s azon a nyíláson, ahol a kígyók bebújtak, ő is szépen bebújt. Hej, de szeme-szája elállott nagy csodálkozásában, amint a kígyók után egy széles, mély barlangba jutott! Óriás oszlopok voltak a barlangban, a barlang talpától a tetejéig, s ezek az oszlopok végesvégig ki voltak rakva arannyal s mindenféle drágakövekkel. Az oszlopok alján ott tekeregtek a kígyók, a barlang közepén pedig egy gyönyörű aranytrónuson ült a kígyók királya.

Amint a juhász rápillantott a kígyókirályra, az behunyta a szemét, utána a többi kígyó is csendesen összetekeredett, behunyta a szemét, s egy perc múlva aludtak mind, a hányan voltak. A juhász szép lassan sétálgatott közöttük, s próbálta mindenképpen, hogy az oszlopokról valami drágakövet letörjön, de bárhogy erőlködött is, még csak egy szetemnyit sem bírt letörni. Na, gondolta magában, ha egyet sem tudok letörni, megyek vissza a juhaimhoz, mert eddig vár rám a feleségem az ebéddel. Megy is ahhoz a nyíláshoz, amelyiken bejött, de azt bizony egy nagy ajtó zárta el, akkora, hogy még csak meg sem tudta mozdítani. Nagy mérgében mit tehetett egyebet? Ő is lefeküdt a kígyók mellé, s gondolta magában, majd ha azok felkelnek s kimennek, ő is megy majd utánuk. Csakhamar mély álomba is merült. Egyszer csak nagy sürgés-forgásra ébred fel, hát a kígyók mind ott tekeregnek, sziszegnek körülötte. Mikor kinyitotta a szemét, odafordult a trónon ülő királyhoz, s azt kérdezte tőle.

– Itt van-e már az ideje, felséges királyunk?

A király letekerődzött a trónról, s szörnyű haragosan sziszegte:

– Itt. – Azzal kinyitotta a rettentő nagy ajtót. A kígyók egymásután csúsztak, tekerőztek kifelé, a juhász is iparkodott előre, hogy kijusson, de mikor az ajtóhoz ért, megszólította a király:

– Hová akarsz menni?

– Engedj ki engem, kegyelmes királyom, – könyörgött a kígyónak a juhász, – ott hagytam őrizetlen a juhaimat, s a feleségem is rég kivitte már nekem az ebédet.

– Ohó! te betörtél a mi alvóhelyünkre, ezért meg kell halnod! – mondta haraggal a kígyókirály.

De a juhász olyan szívéből könyörgött neki, hogy a kígyókirály azt mondta neki:

– No, nem öllek meg ez egyszer, de fogadd meg, hogy senkinek el nem árulod, hogy hol lakunk, mert akkor nem menekedel előlem!

Igérte, fogadta a juhász, hogy belőle ugyan senki ki nem veszi, hogy hol járt, s a király kieresztette az ajtón. Aztán futott lélekszakadva a nyája felé. Az ám, nem volt ott a nyájból egy sem, még csak egy bárány sem! Néz erre, néz arra, s egyszerre csak majd a földbe gyökerezik a lába a nagy csodálkozástól: az a tölgyfa, a mely éppen hullatta a makkját, amikor bement a kígyók barlangjába, most duzzadó rügyekkel volt tele, a többi bokrok is rügyedzettek, lombosodtak is. Szalad hamar haza a feleségéhez, hát amikor odaér az ajtóhoz, éppen egy idegen ember áll ott, s kopogtat rajta.

– Itthon van-e a férjed? – kérdezte az idegen.

Az asszony ijedten nyitotta ki az ajtót az idegennek és sírva felelte:

– Dehogy van itthon, dehogy, már ősz óta nem láttam szegény uramat. Bizonyosan megölték a farkasok.

De bezzeg előbújt a juhász az idegen mellől s odafutott a feleségéhez.

– Itt vagyok, édes feleségem, bizony nem ettek meg engem a farkasok.

Na, örült az asszony, de hamar elmúlt az öröme, s az jutott az eszébe, hogy ugyan, hol is lehetett az ő ura egész télen át.

– Hát te gézengúz, – támadott az urára – hol töltötted az egész telet? Míg én itthon sanyarogtam, te bizonyosan jól éltél!

Szegény juhász csak hümmögött, huzakodott, de semmiképpen sem akarta elmondani a feleségének, hogy hol járt, nehogy a Kígyókirály bosszút álljon rajta. De az asszonynak nem állott meg a szája, szidta, mint a bokrot, meg az idegen ember is, aki nem volt más, mint afféle varázsló, szintén faggatta, hogy ugyan hol is alhatott az egész télen át? Végre egy zacskó aranyat igért neki, ha megmondja a titkot. Nagyot fohászkodott a juhász, félt ugyan a Kígyókirálytól erősen, de a pénz is csábította, hát végre is kibökkentette:

– Én bízony a kígyók barlangjában aludtam egész télen át.

Az öreg varázsló nagyot kacagott erre a beszédre, s gúnyosan mondta neki:

– Azt hiszed, olyan könnyű bolonddá tenni engem? Ha ott voltál, hát mutasd is meg, hogy hol laknak?

Megmérgelődött a szegény juhász, hogy nem hisz az idegen neki, s indult a kígyók barlangja felé, hogy lesz, ami lesz, mégis megmutatja neki, hogy ott volt, s nem egyebütt. Amint a barlanghoz érnek, egy hagymát találtak, avval megkoppintotta a varázsló a kaput, s egyszeribe bent termettek a kígyók birodalmában.

Hej, csodálkozott ám a varázsló! Szeme-szája elállott nagy gyönyörködésében, mikor a rengeteg drágakövet ragyogni, csillogni látta az oszlopokon. Le akart ő is törni belőlük, de bizony ő neki sem sikerült, de búját sem mondta, hamar elévette a varázskönyvet, abban lapozgatni kezdett, s nemsokára nagy örömmel kiáltott fel:

– Meg van, amit kerestem! Egy embernek a szívére van szükségem, hogy minden kincset elvihessek innét, s veled, te jó ember, megosztom majd igazságosan.

Alig mondta ki a varázsló ezeket a szavakat, hirtelen, nagy sziszegéssel, ott termett mögöttük a kígyók királya, aki csak megrázta magát, s egy pillanat alatt óriás zöld sárkánnyá változott. Rettenetes haraggal fordult a remegő juhászhoz:

– Hát így tartottad meg a szavadat, te emberizink!? Nem megmondtam, hogy halállal fizetsz ezért?

A varázsló, mialatt a sárkány ordított, hirtelen egy kötelet csúsztatott a juhász kezébe, s azt súgta neki:

– Dobd a fejére!

Dobta volna szegény juhász jó szívvel, de úgy remegett, reszketett a keze nagy félelmében, hogy csak a nyakára dobta a sárkánynak, s ő maga úgy belegombolyodott, hogy egyszerre csak azon vette észre magát, ott ül a sárkány hátán. Hamar emelkedni kezdett a sárkány vele, s szédítő sebességgel repült mind feljebb, feljebb a levegőégbe. Szegény juhász alig pihegett, a szél olyan erősen fújt oda fent, s ha letekintett a földre, amelyen hegyeket, völgyeket, tengereket hagytak el egy szempillantás alatt, a haja égnek állt a rémülettől. Aztán nagy síkság felett repültek el, ahol kis patakok csörgedeztek, s e felett oly magasra emelkedett a sárkány, hogy a juhász behúnyta szemét, s várta, hogy mikor bukik már le a hátáról. Egyszerre csak madárdalt hall, kinyitni nem tudta már a szemét, de halkan, hogy csak a madárka hallhatta, így szólt:

– Édes madárkám, röppenj fel az Égbe a jó Istenhez, s kérd meg, hogy segítsen meg nagy szorongattatásomban!

A kis madár igen megsajnálta a halálra vált juhászt, felröppent az égbe, s csakugyan, a jó Isten küldött vele a Paradicsomból egy zöld levelet. A madárka ráejtette a levelet a sárkány fejére, s abban a pillanatban leereszkedett a sárkány a földre, s kicsi, gyenge kígyócska lett belőle.

Mikor a juhász magához tért, ott feküdt juhai mellett a földön, lábánál hű kutyája hevert. A fák sárga levelekkel voltak borítva, őszi szél fújt, s zörgette az ágakat. A juhász felesége jött az ebéddel, s jókedvűen ült le az ura mellé. Az meg csodálkozva nézett szerteszét, s azt motyogta magában:

– Hát biz én álmodtam az egészet!

Sokáig élt boldogságban és nyugalomban a juhász, és sohasem jutott többet eszébe, hogy valami különöset tapasztaljon az életében.

Jankó.

(Tót mese.)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Az egyiket Jankónak, a másikat Jóskának hívták. Úgy különbözött egymástól ez a két fiú, mint az éccaka a nappaltól. Jankó ügyes, jólelkű, derék fiú volt, aki mindig szívesen segített másokon, Jóska irígy, önző, senkivel sem törődőtt a világon saját magán kívül. Egyszer csak azt mondja az édesapja Jóskának:

– No, fiam, én eleget tartottalak már, maholnap nekem s anyádnak sem lesz betévő falatunk, menj, próbálj szerencsét, láss valami dolog után.

– Bezzeg hogy Jóska örömmel készülődött az útnak, gondolta magában, most legalább nem kell annyit dolgoznia, mint máskor, hideg télben fagyoskodnia, meleg nyárban izzadnia. Az anyja sütött neki egy csomó pogácsát, az apja megáldotta, s Jóska nagy vidáman útnak indult.

Ment, mendegélt, s egyszer csak egy hatalmas fa alá ért. El is fáradott, meg is éhezett, leült hát, elévette az elemózsiát, s nagy jókedvvel falni kezdett. Hát amint eddegélne, két kis hangya settenkedik közelébe, s megszólítják nagy félénken:

– Ugyan bizony, te legény, nem adnál egy kis morzsát nekünk? Olyan régen éhezünk.

– Egy szemet se adok én, bár nekem legyen elég! – felelte mérgesen Jóska, s még hozzá is rúgott a hangyákhoz haragjában.

– Megállj csak, te rosszlelkű legény, nem tudtál adni egy kis morzsát nekünk, de hadd el, mi sem segítünk rajtad, ha valami baj ér! – mondották a hangyák.

– Csak arra várjatok, amíg nekem szükségem lesz rátok! – mondotta Jóska nagy nevetve, s ette-falta a pogácsát, mintha semmi sem történt volna.

Na, ahogy jóllakott, megy tovább, s nemsokára egy folyó partjára ér. Hát ott a fövényen egy kis halacska vergelődik, kínlódik nagy keservesen, de sehogyse tud odajutni a patakhoz. Megszólítja a kis hal Jóskát:

– Tégy be engem a vízbe, te legény, mert elpusztulok a homokban! Jóska még csak nem is válaszolt a kérésre, jól oldalba rúgta a szegény halat, s azzal tovább ment.

– Megállj, te gonosz lélek, sohasem lesz szerencséd az életben, mert ilyen gonoszul bántál velem! – kiáltott utána a szegény halacska. De Jóska nem is hederintett a halacska beszédére, ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Nemsokára keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadott az út, s hát az útjelző aljában egy csomó kis manót vett észre, akik szidták, püfölték egymást. Persze, ott termett Jóska rögtön, s anélkül, hogy megkérdezte volna, min pörlekednek, ő is közéjük állt, megfogta őket, jól össze-visszaverte, mind ahányan voltak, s avval nagy büszkén tovább állt. De bezzeg, azok is kiabáltak utána torkuk szakadtából:

– No, megállj, te gonosz fajzat, legyen csak szükséged miránk, tudom, egy sem segít rajtad! Mehetsz akármerre, nem jársz szerencsével!

S úgy is történt, ahogy a kis manók nagy mérgükben mondták. Akármerre járt-kelt Jóska, férfival, asszonnyal, gyerekkel volt dolga, mindenki csak meggyűlölte, soha semmi dolgában szerencsével nem járt, végre is egy árva krajcár nélkül kellett szégyenszemre hazatérnie. Szegény anyja még csak nem is szidta, csak kesergett, búslakodott magában, de bizony az apja nagy haragjában el akarta kergetni, hogy hiába ne töltse otthon az időt. De Jóskának most már nem volt kedve á világjárásra, otthon maradt, a kuckó mellett. Most már Jankón volt a sor, hogy ő menjen országot-világot látni, fel is tarisznyálta az édes anyja egy kis száraz kenyérrel, mert egyebük bizony már nem volt szegényeknek.

– Ne búslakodjanak, édes szüleim, – vígasztalta Jankó, mikor búcsuzódott, ha magamnak nem is szerzek semmit, de anélkül nem jövök haza, hogy annyit ne hozzak, amiből maguk holtuk napjáig urasan megélnek.

Örvendett a szegény ember, hogy ilyen jószívű legalább az egyik fia, s mikor elindult Jankó, egy kis üveg életvizet tett a tarisznyájába, hátha valamikor még hasznát veheti annak is. Aztán elindult Jankó, ment, mendegélt jó darabon, s mikor megéhezett, leült egy nagy fa alá, elészedte az elemózsiát, s falatozni kezdett a száraz kenyérből. Alig evett néhány falatot, egy csomó hangya fogta körül, s szörnyen rimánkodtak:

– Te jó legény, éhesek vagyunk, nem adnál-e egy keveset a kenyeredből?

– Hogyne adnék, – felelte Jankó jószívűen és leszórta mind a morzsát az öléből.

– Köszönjük a jóságodat, – kiáltották boldogan a hangyák, – ha bármire lesz szükséged, csak fordulj hozzánk, a hányan vagyunk, mind segítségedre leszünk, s örökké barátaid maradunk!

Jankó majd elmosolyodott erre a beszédre, mert eszébe jutott, hogy neki ugyan mi szüksége is lehetne ilyen apró állatkákra? De sokkal jobbszívű volt, semhogy kikacagja őket, szíves szóval megköszönte a felajánlott segítséget, elbúcsuzott tőlük, s szaporán ment tovább. Alkonyodott már, mikor egy szép, csendes, kék tóhoz ért. Hát annak a tónak a partján, az aranyos fövényben egy kis halacska vergelődik, fuldoklik. Nem is várta, hogy az megszólítsa, megfogta, s beledobta a vízbe. Hej, hogy ficánkolt, ugrándozott örömében a kis hal!

– Köszönöm, te jó fiú, – kiáltott Jankónak, – hogy segítettél rajtam! Jótét helyébe jót várj. Bárhol érjen veszedelem, ahány hal tengerben, tóban, folyóban, patakban, mind segítségedre leszünk.

Jankó mosolygott magában a kis hal beszédén, s ment hamar tovább, hogy estére a városba érjen. Éppen esteledett, alkonyodott, mikor Jankó ahhoz a keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakad az út. Nagy lárma, verekedés zaját hallotta már messziről s hát, amint az útjelző közelébe ér, látja, hogy egy csomó kis manó tépi egymás haját, ütik-verik egymást. Jankó rögtön ott termett s nyájasan szólította meg őket:

– Hát ti ugyan min vesztetek így össze? Csak nem váltok el haraggal egymástól ezen a gyönyörű szép napon? Hamar, amíg itt vagyok, fogjatok kezet, s egy hangos szót se halljak többet!

Erre a nyájas beszédre a mérges, durcás arcok egyszerre mosolyra derültek, megrázták egymás kezét a kis emberek, s hálásan így kiáltottak Jankó után:

– No, te jó legény, ha valaha szükséged lesz ránk, ne félj, mind ott leszünk.

Mikor Jankó estére a városba ért, nagy-nagy szomorúságban találta az egész várost, mert a jóságos öreg király egyetlen leánya halálos betegen feküdt. Az udvari orvos nagy búbánattal jelentette a királynak, hogy ő már semmiképpen sem tud segíteni rajta. No, alig hallotta meg ezt Jankó, besietett egy házba, s a gazdával elvezettette magát a királyi palotába. Ott a hoppmester fogadta, s megkérdezte, mi járatban van.

– Én vagyok a világ legelső orvosa, s meggyógyítanám a királykisasszonyt, – felelte Jankó nagy bátran.

A hoppmester csodálkozva nézegette jobbról-balról Jankót, de végre mégis bevezette a királyhoz, ahol Jankó újra előadta mondókáját.

– A király bezzeg nem nézte, úr-e, paraszt-e, micsoda, aki a leányát meg akarja gyógyítani, nagy örömmel fogadta Jankót s azt mondta neki:

– No, fiam, ha meggyógyítod a leányomat, tiéd lesz ő is, meg amit a szemed-szád csak kíván.