Part 13

Még dél sem mult el, mind a ketten készen voltak a vásárral. A rabbi öccse ragyogó ruhákat s egyéb drága portékákat vett a pénzén, a másik fiú csupa drágakövet.

El is indultak mindjárt hazafelé, nem akartak egy perc időt is elvesztegetni, s éjszakára megháltak egy erdőben, óriási fa tövében.

No bizony, ha elaludtak, az erdei rablók sem voltak restek, előbujtak a sűrü bokrok mögül, s egy perc alatt elszedték az összes drágakövet az egyik fiútól, a ruhafélét s a többi portékát pedig ott hagyták, mert nem tudták elcipelni.

Hej, volt szomoruság, mikor reggel felébredtek! Hiába keresgélte mindenütt a szegény fiú a drágaköveket, bizony még magnak sem hagytak ott egy szemet sem a rablók! A másik fiú annál boldogabb volt, hogy neki semmije sem veszett el, hamarosan felpakolódott, s hívta a másikat, hogy menjenek már haza. De bizony nem volt annak egy csepp kedve sem üres kézzel hazaállítani, hanem azt mondotta nagy szomorusággal:

– Menj csak egyedül, én így üres kézzel nem állíthatok haza; megyek tovább, amerre a szemem lát.

Haza is ment a gazdag fiú, s mert a másikról még hírt sem hallottak, elhatározták, hogy a kitűzött napig várnak rá, aztán megtartják a lakodalmat a visszatért legénnyel.

A szegény legény ezalatt ment, mendegélt, s elhatározta, hogy ismét a tanulásra adja a fejét, s meg sem áll Babylon városáig, ahol akkor a legbölcsebb emberek tanítottak.

A nagy útban szerterongyolódott a ruhája, azon rongyosan állított be Naszi rabbi iskolájába, ott behúzódott egy kuckóba s onnan hallgatta a rabbi tanításait. Egy nap olyan nehéz dolgot tanított a rabbi az ifjaknak, hogy egyetlen egy sem volt közöttük, aki meg tudta volna érteni, úgy mentek haza nagy gondolkozás, fejtörés között. Csak a szegény legény maradt ott a kuckóban, s mikor mindenki elment onnan, elévette a könyvet, s addig-addig gondolkozott, olvasgatott, amíg csak megértette, hogy mit magyarázott a rabbi. Hamar fogta a krétát s felírta a táblára a magyarázatot, azzal elment haza.

Másnap reggel ott találta Naszi rabbi a táblán a magyarázatot, s igen elcsodálkozott, hogy ilyen bölcs tanítványa van, aki ilyen szépen megértette a tegnapi nehéz leckét. Rögtön meg is kérdezte:

– Ki volt az, aki ezt a magyarázatot ide írta?

De senki sem szólott, a szegény legény még jobban behúzódott a vackába, s meg sem mukkant, a többi pedig semmit sem tudott a dologról.

Másnap megint olyan nehéz leckét adott Naszi rabbi a tanítványainak, hogy azok ugyan törhették rajta a fejüket, nem tudtak semmi okosat kigondolni. Végre is nagy mérgesen hazamentek, csak a szegény legény kuporgott még ott a sarokban. Alig várta, hogy elmenjenek a tanulók, elővette megint a könyvet, s addig-addig törte a fejét, gondolkozott, amíg ezt a kérdést is megfejtette, s felírta szépen a táblára.

No, volt másnap megint csudálkozás! Hiába faggatta Naszi rabbi a fiukat, hogy melyik találta el a kérdést, azok csak néztek egymásra, de bizony egyik sem tudott semmit. Hát ez ennyiben maradt, de Naszi rabbi most egy olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok szédültek még a hallatára is. Nem is gondolkoztak soká rajta, úgy is tudták, hogy megfejteni nem fogják, szépen hazamentek. Ezt várta csak a szegény legény, előbujt a sarokból, hozzákezdett a munkához, s egy-két perc mulva már meg is fejtette a nehéz kérdést, fel is írta a táblára.

De Naszi rabbit is ölte a kiváncsiság, hogy ki tudja az ő kérdéseit olyan ügyesen megfejteni, visszalopózkodott, mikor már mindenki elment, s leselkedett a kulcslyukon. Hát a szegény legény épen akkor írta fel a kérdés megfejtését a táblára! A rabbinak sem kellett több, egy árva szót sem szólt, hazament olyan csendesen, ahogy jött.

Másnap megint olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok bárhogy törték is a fejüket, semmit sem tudtak kisütni. Végre a rabbi eléhivatta a szegény legényt a sarokból, s tőle kérdezte meg. De ez csak azt mondta:

– Semmit sem értek én ebből, bölcs rabbi!

De addig faggatta, nógatta a rabbi a legényt, hogy végre is megfelelt a kérdésre, még pedig olyan okosan, hogy a többinek a szeme, szája elállott bámulatában. No, lám, ilyen rongyos koldustól mekkora bölcsesség telik!

Bezzeg lett becsülete ezután a tanítványok között. A rabbi még a leányát is odaigérte neki feleségül, ha ott marad örökre nála. De a legény megköszönte a jóságát, s hazaindult, mert nagyon vágyakozott már a szülei után, no meg a kitűzött napra ő is haza akart érkezni a bátyja házához. Hiába is marasztották, elindult hazafelé. A rabbi, meg a tanítványok elkísérték egy jó darabon, aztán elbúcsuztak nagy szomoruan tőle.

Ment, mendegélt a szegény legény, erdőkön, mezőkön át, s egyszerre csak úgy megszomjazott, hogy azt hitte, rögtön halálnak halálával hal meg. Azért csak ment tovább, s hát egyszerre csak egy gyönyörű almafát talál az útjában. Hiszen ha talált, le is szakított egy almát róla, s megette.

Hej, szomoruságra fordult az öröme, mert olyan irtózatos sebekkel lett tele a teste, hogy láttára még a hideg is kirázta. Na, most mit csináljon? Tovább indult nagy szomorusággal, szakadt a könny a szeméből s majd felvetette a bánat, hogy őt Isten úgy meglátogatta! Már három napja ment s akkor ismét úgy megszomjazott, hogy csak úgy vánszorgott elébb, elébb szegény feje. S lám, megint egy olyan gyönyörű almafa áll előtte, mint az a másik! Gondolja magában, ő bizony eszik belőle, ennél már nagyobb nyomoruság úgy sem érheti, mint amilyenbe esett, legfeljebb elpusztul, úgysem ér így sokat az élete. Nem is töprenkedik sokat, hanem leszakít egy almát s nagy mohón megeszi. S halljátok csak, mi történt! Amint megette az almát, egyszerre csak látja, hogy úgy elmultak a testéről a sebek, mintha letörölték volna. Hej, azt a boldogságot ki nem lehet mondani, amit a szegény legény érzett akkor! Hamar visszament a másik almafához, jól megtöltötte a zsebét a gyümölcséből, s visszafelé pedig a másikból is rakott egy jó csomót a másik zsebébe. Gondolta, jó hasznát veheti még valahol ennek is.

Nemsokára egy nagy városba érkezett, s hát gyászfeketében vannak mind az emberek, s olyan szomoruan járnak-kelnek, mintha mindenkinek halottja lett vona. Megállít egy embert a legény s kérdi, ugyan bizony miért borult ilyen gyászba ez a város?

– Hogyne borult volna, – mondja neki az ember, – mikor a király halálán van, mert olyan irtózatos sebekkel van tele a teste, hogy egy doktor sem tud segíteni rajta.

– No, ha egy sem tud, mondjátok meg a királynak, hogy én kigyógyítom, – mondotta a legény.

Szaladtak is az emberek, ahogy a lábuk birta a fő-fő doktorokhoz, s vitték a legényt is nagy örvendezéssel. Be is engedték a királyhoz, aki ott feküdött aranyos nyoszolyájában s úgy kínlódott, jajgatott, hogy a legénynek megesett a szíve rajta.

– Hát ha te vagy az, aki meg tudsz gyógyítani engem, kezdj hozzá, mondotta a király. Nem hiszem ugyan, hogy segíteni tudnál rajtam, s nagy kínjaimon. De nem bánod meg, ha jobban leszek, mert azt adok neked, amit csak a szíved kiván!

Nem is sokat teketóriázott a legény, hanem megetetett a királlyal egy almát, amit az első fáról szakasztott. Hát még borzasztóbban szenvedett a király, átkozta a legényt, hogy halálát okozta, de az nem igen bánta, csak annyit szólott a királynak:

– Felséges uram, csak tegye meg azt, amit mondok, s ne féljen, mindjárt jobban lesz. Evvel odaadta a másik fáról szedett almát, s hát amint lenyelte az utolsó falatot, mintha letörülték volna róla azokat a rettenetes sebeket, úgy megtisztult a király teste!

Nem győzött eleget hálálkodni a szegény legénynek a király, s kérdezte tőle, hogy mivel jutalmazza meg a bölcsességét.

– Nem kivánok én egyebet, felséges királyom, csak azt, hogy add nekem a szülővárosomat, hogy ott én legyek a legfőbb úr, ameddig élek.

Hiszen odaadta szívesen a király, még többet is adott volna, s mikor a legény hazakészült, még egy nagy csomó pénzt is adott neki, aztán katonákat rendelt melléje s úgy bocsátotta haza.

Bezzeg hogy hire ment ennek jó előre s nagy pompával várta már a város a szegény legényt. A legelső urak jöttek elébe a város végére, vittek neki mindenféle drága ajándékot, s úgy fogadták nagy hódolattal. Kijöttek a zsidók is külön csapatban. A szegény legénynek a bátyja vezette őket, s azok is pártfogást kértek tőle, s gazdag ajándékot nyujtottak át neki. A legény azt felelte a bátyja beszédére:

– Mindegyiteknek jó dolga lesz az én uralkodásom alatt, csak azt kivánom tőletek, hogyha valamelyiteknek a házában esküvő lesz, arról tudósítsatok engem!

– Felséges uram, – felelte az öreg rabbi, – az én házamnál épen a jövő héten lesz, majd megmondom később a napját is.

El is üzent a lakzi napján a rabbi a nagyurnak, s meghivta, hogy legyen jelen, mikor esketik az ifju párt. Az pedig felöltözött gyönyörű selyemruhába, elment a rabbi házához, s elfoglalta az első helyet az asztalnál. Mikor épen kezdődött volna az esküvő, felállott s így szóllott a rabbihoz:

– Nem emlékszel, bölcs rabbi, hogy két öcsédet küldted el portékát vásárolni, s az egyik még mai napig sem érkezett vissza? Ugy-e, azt mondtad, hogy azé lesz a leányod, aki értékesebb holmival fog hazatérni a házadhoz? Nohát, ítéljetek, ki tért drágább portékával haza, én vagy ő? Mert én vagyok a kettő közül az egyik!

Lett erre olyan csudálkozás, zavarodás, senki se tudta, hol a feje, csak amikor még egyszer megkérdezte őket, hogy ki legyen hát a leány vőlegénye, akkor tudtak csak nagynehezen feleletet adni. Persze, őt választották, a lakodalmat mindjárt megtartották, s a fiatal pár sokáig élt nagy boldogságban.

Az élet vize.

(Spanyol mese.)

Messze-messze, túl az Óperenciákon, élt négy testvér, akik igen nagyon szerették egymást. Egyszer csak mi jutott, mi nem a legidősebb fiú eszébe, így szólt a két öccséhez, meg a hugához:

– No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt mondom én nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű palotát s nem kell ebben a rongyos házikóban laknunk!

– Igazad van, édes bátyám, – mondották a testvérei, – belefogunk akármilyen munkába is, csakhogy szép palotában lakhassunk!

Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az emberek. Nem akadt egy sem a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát talált volna a palotában, míg egyszer csak jött egy töpörödött anyóka s az nézte végig a rengeteg sok szobát.

– Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik belőle, – mondotta.

– Mi hiányzik? – kérdezték a testvérek.

– Egy templom, – felelte az öreg asszony.

Ahogy meghallották a testvérek az asszony válaszát, kora reggeltől késő estig ismét munkában álltak, s addig dolgoztak, amíg éppen olyan szép templomot nem építettek, mint a milyen szép a palota volt.

Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek a templom nézésére s dícsérték, hogy ez még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öreg ember, s igy szólt, mikor meglátta a templomot:

– Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik belőle.

– Mi hiányozhatik még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek.

– Hát bizony hiányzik egy korsó víz az élet vizéből, egy ág az örök szépséget adó bűvös fából, s a beszélő madár! – mondotta az öreg ember.

– S hol találhatjuk meg ezeket?

– Menjetek az alá a nagy hegy alá, – mutatott egy hegyre az ember – s majd meglátjátok, mit tegyetek.

Azzal szépen meghajolt az öreg ember a négy testvér előtt és elment.

– No, én megyek, egy perc nyugtom sem lesz, amíg meg nem találom az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat! – mondotta a legidősebb testvér s mindjárt fel is készülődött a nagy útra.

– De mi lesz veled, édes bátyám, ha valami baj ér, hiszen még az sem lesz, akitől megüzenjed nekünk? – kérdezte szomorúan a húga.

– Igazad van, édes húgom, nem is gondoltam biz’ én erre!

No, a leány hamar elszaladt az öreg ember után, hogy megkérdezze tőle, mit csináljanak, s utól is érte nemsokára.

– Kérlek szivesen, te öreg ember, mondd meg, hogy tudjuk meg, ha a bátyánkat valami baj érné, mialatt keresi az élet vizét, meg a szépség fáját s a beszélő madarat?

Az öreg ember elővett a zsebéből egy kést, odanyujtotta a leánynak s így szólt:

– Őrizzétek meg jól ezt a kést, leányom. Ha az éle ilyen szép fényes lesz, mint most, semmi baja sincs a bátyátoknak, de ha azt látjátok, hogy véres lett, akkor menjetek segítségére, mert nagy bajba jutott.

Megköszönte a leány a kést, hazafutott vele s hát a bátyja már búcsuzóban volt s indult is a nagy hegy felé.

Ment, ment a legény s hát egyszerre csak a hegy lábánál egy nagy óriást lát. Köszönt neki illendően s megkérdezte tőle:

– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy juthatnék fel ennek a hegynek a tetejére?

– Mit keresel te ezen a hegyen?

– Az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat, édes bátyám!

– Hej, sokan keresték azt már, édes fiam, de még egyet sem láttam onnan visszafordulni s te is ott maradsz, ha nem fogadod meg a tanácsomat. Indulj el ezen az ösvényen s menj egyenesen fel a hegyre. Jobbra és balra tőled rengeteg kő fog heverni, de te semerre se nézz, csak előre. Egyszer csak azt hallod, hogy gúnyolódnak, csúfolódnak veled, de te ne törődj semmit se velük, hanem menj s vissza se fordulj, mert különben te is éppen olyan kővé válsz, mint a többi!

A legény megköszönte a tanácsot, s ment, ment felfelé a hegyen. Hát csakugyan egyszerre olyan lárma, nevetgélés, gúnyolódás hallatszott mindenfelől, hogy azt sem tudta nagy mérgében, mit csináljon. Egy ideig csak ment, ment előre, sem jobbra, sem balra nem nézett, de a gúnyolódás, nevetgélés egyre nőtt s ő bizony elfeledte az óriás tanácsát, felkapott egy nagy követ s arrafelé hajította, ahonnan a legnagyobb lármát hallotta. No, ha odahajította, úgy is maradt a keze kinyujtva s ő is olyan kő volt, akár csak a többi.

Ezalatt a leány azt gondolja, hogy ő bizony megnézi a kést, nem látszik-e vér rajta, mert már nagyon rég oda volt a bátyja, s ideje lett volna, hogy hazatérjen. Eléveszi a kést s hát csak úgy vereslik a vér rajta! Nagy sírva, sikoltva kiszalad a második bátyjához, mutatja a véres kést s bezzeg hogy az indult egyszeribe a bátyja után.

Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással. Illendően köszönt neki s megkérdezte:

– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott erre menni egy fiatal legényt?

– Láttam biz’ én, de vissza bizony nem tért, úgy látszik, nem fogadta meg a tanácsomat s elvarázsolták őt is!

– Hát mit tehetnék, hogy megszabadítsam őt s megtaláljam az élet vizét, a szépség fáját és a beszélő madarat? – kérdezte a legény.

– Menj egyenesen ezen az ösvényen, édes fiam, – mondotta az óriás – s amint mégy, melletted jobbra-balra a sok heverő kő közül szitkozódást, csúfolódást fogsz egész útadon hallani. De ne ügyelj semmire, csak menj, menj egész a hegy tetejére, ott aztán meglátod, hogy mi a dolgod!

Ment, ment a legény, s neki ugyan mondhattak akármit, ő bizony meg nem fordult. Nemsokára elérte a bátyját is, elhagyta s hát egyszerre a nagy ordítozás között, mintha a bátyja hangját hallotta volna. Megfordult hamar – s hát ő is ott maradt kővé válva.

Telt, mult az idő, a leány százszor is elévette a kést, hogy nincs-e valami baja a bátyjának s hát estefelé, mikor már gondolta, hogy szerencsésen hazajőnek, elkezd pirosodni a kés éle s egy szempillantás alatt égő pirossá lesz a vértől. Hej, megijedt a szegény leány, mutatja nagy sírva a kést a legkisebb bátyjának, az is vette hamar a tarisznyáját s útnak indult, hogy segítsen a testvérein.

Ő is ugyanazon az úton haladt, ahol a testvérei s ő is találkozott az óriással.

– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott-e errefelé menni két fiatal legényt? – kérdezte tőle.

– Láttam biz’ én, de vissza egyik sem jött közülök. Úgy látszik, nem fogadták meg az én tanácsomat s elvarázsolták őket.

– Nem tudná-e megmondani, édes bátyámuram, hogy s mint szabadíthatnám meg őket s hozhatnám el az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő madarat?

– Menj, fiam, ezen az ösvényen egyenesen, – mondotta az óriás a legénynek – s amint a hegyen mégy mind feljebb, feljebb, folyton gúnyolódást, nevetgélést hallassz magad körül. De te ne ügyelj semmire, ne fordulj semerre, hanem menj fel a hegy tetejére, ott aztán meglátod, mit tégy!

Megköszönte a legény is a jó tanácsot s ment, ment felfelé a hegyen, nem nézett semerre, elment mind a két bátyja mellett, azokra sem tekintett, de mikor már alig egy-két lépésnyire volt tőle a hegytető, a nagy zajban úgy hallotta, mintha a két bátyja szólana hozzá. Hirtelen megfordult s bezzeg hogy ő is kővé változott, akárcsak a bátyjai.

A leány ezalatt folyton járt-kelt nagy búsan a palotában, vette elé, s megint eltette a kést, s hát amint úgy estefelé kiveszi, csak úgy csorog a vér a hegyéről. No, nem kellett neki egyéb, felöltözött s ment a bátyjai után. Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással, köszönt neki szép hangosan s kérdezte tőle:

– Édes bátyámuram, nem látott-e errefelé menni három fiatal legényt?

– Láttam biz’ én, édes húgom, – felelte az óriás, – erre ment mind a három, de vissza bizony egy sem tért közülök. Ugy látom, hogy nem fogadták meg az én szavamat, s elvarázsolták őket!

– Jaj Istenem, hát vajjon én megmenthetném-e őket, édes bátyámuram, s el tudnám-e hozni az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő madarat?

– Ha megfogadod a tanácsomat, mindent jól elvégezhetsz, de ha nem, te is ott maradsz, mint a bátyáid, – mondotta az óriás, s elmondta a leánynak azt, amit a bátyjainak is szívükre kötött. A leány megköszönte a tanácsot, s elindult nagy bátran a hegy felé.

Ment, ment felfelé, s hát a heverő kövek vele még jobban gúnyolódtak, csúfolódtak, mint a bátyjaival, de ő sem látott, sem hallott, ment csak előre, egymásután hagyta el kővé vált bátyjait, s mikor majdnem a tetőn volt már, a többi hang közül kihallatszott a három bátyja bús kiáltozása. Még erre sem fordult vissza, eszébe jutott az óriás szava, hamar felfutott a tetőre, s hát ott rögtön egy nagy barlangot lát: tele volt az az élet vizével. Boldogan merítette meg szinültig a korsaját, aztán feltekintett, s hát épp a forrás felett látja a szépség fáját s annak az egyik ágán himbálózott a beszélő madár. Letört egy ágat a fáról, a madarat szép gyengéden beletette egy kalitkába, a karjára vette s indult azonnal visszafelé. Amint ment nagynehezen lefelé, a korsajára nem tudott jól vigyázni s az élet vize csurgott-csöpögött utána. Hát lássatok csudát, amint egy-egy csepp lehullott a kövekre, mind feléledtek s fiatal leányok, legények lettek belőlük. De hálálkodtak is ám a szép leánynak, hogy megmentette őket a varázslattól! Örült a leány is, hogyne örült volna, szaladt a bátyjaihoz, leloccsintotta őket, s abban a percben ezek is megelevenedtek. Aztán mentek nagy boldogan haza, vitték a kincsüket, s amint hazaértek, elültette a leány a szépség fájáról törött ágat, öntözgette az élet vizével, abból egyszeribe óriás fa lett, a beszélő madár meg vidám csicsergéssel felrepült az ágára s ott csinált fészket magának.

No, jártak is csudájára az emberek a testvérek kincsének, s nem győzték dicsérni, magasztalni az ügyes leányt. A király fia is meghallotta a hírét, hogy mi minden van a négy testvér palotájában, felkerekedett, s elment, hogy megnézze. Hát mikor meglátta a sok kincs mellett a szép leányt is, aki megszerezte, úgy rajta feledte a szemét, hogy le sem tudta venni többet róla. Abban a helyben megkérte a kezét, a templomban meg is tartották mindjárt az esküvőt, s még talán ma is élnek, ha meg nem haltak.

A tréfacsináló Dzsuha.

(Arab mese.)

Réges-régen, sok száz, talán ezer esztendővel is ennek előtte, élt egy szegény arab ember, akinek Dzsuha volt a neve. Hej, nagy huncut volt ez a Dzsuha! Éjjel-nappal azon járt az esze, hogy s mint tréfáljon meg másokat. Csinált is annyi tréfát, hogy esztendeig sem tudnám elbeszélni valamennyit. Csak egy-két tréfáját mondom el, hallgassatok ide.

Amint mondám, Dzsuha szegény ember volt, az atyafiainak a teheneit őrizte, így tengett-lengett szegény feje. No de őt is megsegítette Isten: valahonnét szerzett egy borjat. Mit csinált, mit nem Dzsuha, elég az, hogy a tehenek olyan soványak voltak, mint a hét sovány esztendő, az ő borja meg majd kihasadt a kövérségtől. Látták ezt az atyafiak, mérgelődtek, bosszankodtak, egyszer aztán összesugtak-búgtak s azt határozták, hogy megölik a Dzsuha borját. Amit határoztak, meg is cselekedték az atyafiak: éjjel, míg Dzsuha aludott, megütötték a borjat, s mikor reggel Dzsuha ki akarta hajtani a csordát, hát volt borjú, nincs borjú!

– Hm, gondolja magában Dzsuha, ennek fele sem tréfa. Hova lett a borjam?

Elindul a falú között, benéz ehhez az atyafiához is, be ahhoz is s hát az egyiknek az udvarán összecsődültek mind az atyafiak s épen akkor nyúzzák az ő borját.

– Mi dolog ez, atyafiak? – kérdi Dzsuha. Miért nyúztátok meg a borjamat?

– Ezt biz azért, mert a magad borját kövérre hizlaltad, a mi drága teheneinket pedig úgy eléheztetted, hogy zörög a csontjuk!

Azzal sem szó, sem beszéd, a borju husát egymás közt elosztották s még csak egy falat húst sem vetettek oda szegény Dzsuhának.

– Legalább a bőrét visszaadhatnátok, mondotta Dzsuha.

– No, nesze itt van, s odalökték a borjubőrt.

Dzsuha elvitte a bőrt, s mikor az megszáradott, vitte a vásárra, ott eladta egy ezüsttallérért. Ennél többet nem adtak érte.

– Már most ezzel az egy tallérral mit kezdjek? – kérdezte magában Dzsuha. Akár van, akár nincs.

Mit gondolt, mit nem, a tallért kilyukasztotta, egy szál veres cérnát húzott át rajta, annál fogva lógatta a tallért s úgy ment hazafelé. Amint menne, mendegélne, látja, hogy két ember kuporog a földön s nagy igyekezettel osztanak kétfelé egy halom aranyat. Dzsuha szépen a hátuk mögé sompolygott s tallérját olyan ügyesen dobta az aranyak közé, hogy az osztozkodó emberek észre sem vették. Akkor aztán köszönt nekik: áldjon isten, atyafiak.

A két ember hirtelen megfordult, látszott rajtuk, hogy megijedtek erősen, merthogy nem jártak igaz uton.

– Mit akarsz? – kérdezték Dzsuhát.

– Azt én kérdem tőletek, hogy ti mit akartok? Miféle pénzen osztozkodtok? – kérdezte Dzsuha keményen.

– Isten ajándékozta nekünk, feleltek az emberek, igaz uton jutottunk hozzá.

– Hazudtok! rivalt rájok Dzsuha, ez mind az enyém!

– Hogy volna a tied?

– Majd mindjárt bebizonyitom: enyém-e, nem-e. Ha van az aranyak közt egy veres cérnával megjegyzett tallér, akkor az enyém, ha nincs, mehettek Isten hirével.

Bezzeg hogy ott volt az aranyak közt a verescérnás tallér.

– Igazad van, – mondták az emberek. – De lásd, szegények vagyunk, juttass ebből a tenger kincsből valamit.

– No, jó, legyen a fele tiétek, – mondotta Dzsuha nagylelküen – s kétfelé osztotta az aranyat.

Annyi volt a fele is, hogy alig birta haza.

Hiszen egy óra sem telt belé, megtudták az atyafiak, hogy mi tenger aranyat hozott Dzsuha. Egyszeribe összecsődültek s százan is kérdezték tőle egyszerre, hogy hol kapta azt a sok aranyat.

– Hol? Hát hol kaptam volna? Eladtam a borjú bőrét s ezt mind azért adták.

– Az lehetetlen! – kiabáltak össze-vissza az atyafiak, – s majd felvetette a csudálkozás.

– Nem hiszitek? Próbáljátok meg. Vágjátok le a teheneket, vigyétek vásárra a bőrt, tudom, annyi pénzetek lesz, hogy holtig sem költitek el.

Összedugták a fejüket az atyafiak, vajjon nem csinál-e bolondot belőlük Dzsuha, de addig hányták-vetették a dolgot, hogy a vége mégis az lett: mind levágták a teheneket. Hej, bezzeg hogy volt tehénhús annyi, hogy egy hétig a kutyák is azt ettek! Hanem Dzsuha nem elégedett meg azzal, hogy levágatta a sok tehenet, még egyéb tanácsot is adott az atyafiainak:

– Halljátok-e, a bőröket be ne sózzátok s addig tartsátok, míg jól megszagosodik. Akkor fizetik meg csak igazán a timárok meg a csizmadiák. Én is úgy tettem s lám, meg sem is bántam.