Part 15

Avval bevezették Jankót a beteg királyleány szobájába. Mikor meglátta, bezzeg nem bánta, hogy neki ígérte a király, olyan gyönyörű volt a királykisasszony. Aranyszőke haja mint egy óriás palást, úgy omlott a hófehér párnákra, szeme oly kék volt, mint az ibolya, ajka oly szelid, mint egy angyalé. Ott feküdt, szép fehér karján nyugtatva a fejét, s mikor Jankó egy cseppet az ajkára cseppentett az élet vizéből, rögtön megmozdult, a másik pillanatban elmosolyodott, aztán kinyitotta ragyogó szép szemét. Amint meglátta, hogy idegen legény áll a szobájában, rögtön megkérdezte, hogy hát az mit akar?

Mondták neki, hogy ez a legény gyógyította meg őt, s hogy ennek ígérte feleségül az édes apja.

Hej, de megmérgelődött erre a királyleány! Hogy ő egy jött-ment, sehonnai felesége legyen! Szaladt az apjához, hogy igaz-e, amit a szolgáló-lányai mondottak.

– Igaz biz’ az, édes leányom! – felelte a király.

– No pedig én nem megyek hozzá!

– Már pedig édes leányom, én megígértem, s én a szavamat meg nem szeghetem, még a te kedvedért sem, mert ugyan mit gondolna rólam az én népem? Menj csak hozzá, úgy látom, hogy jóravaló, derék legény, s jól bánik majd veled.

Addig-addig beszélt a király a leányának, hogy az nagynehezen belenyugodott, de annyit kikötött, hogy csak akkor lesz a Jankó felesége, ha három kivánságát teljesíti.

Mindjárt oda is hívatta Jankót s mondta neki:

– Egy zsák búzát, s árpát öntök ki az udvarra, s ha alkonyat előtt különválasztod őket, a feleséged leszek! – s avval faképnél hagyta Jankót.

Amint meglátta Jankó a rengeteg búzát, meg árpát az udvaron, rögtön látta, hogy ő ugyan soha azt ki nem tudja szemelni, elment hát nagy bújában az erdőbe, ott járt-kelt fel s alá, azt sem tudta, merre. Mikor aztán elfáradott, leült egy nagy tölgyfa alá. Hát amint ott üldögélt, egyszerre egy csomó hangya veszi körül s mondják neki:

– Miért búsulsz, Jankó? Mikor éhesek voltunk, segítettél rajtunk, azt hiszed, hogy most, mikor bajba jutottál, nem segítünk néked? – Avval szépen mind elmentek a palota elé, egy óra alatt kiválogatták a búzát is a maga zsákjába, az árpát is a magáéba s mentek vissza az erdőbe. Mire Jankó nagy búsan hazaballagott, ott állott a két zsák, egyikben a búza, másikban az árpa. Ment persze, s jelentette nagy örömmel a királyleánynak, hogy az első kivánságát teljesítette már. Úgy tett a leány, mintha szomorkodna, de valójában örült, hogy ilyen ügyes legény Jankó, s azt mondta neki:

– Hát látom, az első kívánságomat teljesítetted, te legény, de ne hidd, hogy a második, meg a harmadik is ilyen könnyű lesz, mint ez!

– Mi a második kívánságod? – kérdezte Jankó.

– Hozd el nekem a világ legnagyobb gyöngyét!

Hej, a világ legnagyobb gyöngyét! Hát azt ő hogy hozza el? Nagy búsan kifordult a palotából, s ment, mendegélt, maga sem tudta, merre, s hát egyszer csak ott van a kék tónál. Ahogy odaért, kidugja a vízből egy halacska a fejét, s megszólítja:

– Miért búsulsz, te jó legény?

Mondja neki Jankó, hogy mi a baja.

– Egyet se búsulj emiatt, – mondotta a halacska. – Te is segítettél rajtam, most majd én segítek a bajodon.

Avval lebukkant a víz alá, s alig egy perc mulva felbukkant: egy óriási, ragyogó gyöngyszemet tartott a szájában.

Na, volt öröm. Nem győzte köszönni Jankó, hogy ilyen nagy hirtelen segített rajta a halacska, s boldogan sietett vissza a királyi palotába. Mikor odaadta a gyöngyöt a királyleánynak, az elmosolyodott nagy örömében, s rögtön a hajába tűzte.

– Igazán gyönyörű ez a gyöngy, amit hoztál nekem, s ha még a harmadik kívánságomat is teljesíted, a feleséged leszek, – mondotta neki kedvesen.

– Hát mi a harmadik kívánságod?

– Hozz nekem egy rózsát a pokolból, – mondotta a királylány.

Jankó rögtön útnak indult, hogy akárhogy is megkerítse azt a rózsát, olyan erősen megszerette a gyönyörű királykisasszonyt. Estére kelve elért ahhoz az útjelzőhöz, ahol a kis manókat szétválasztotta, most is ott ültek a kis emberkék, de csendesen, barátságosan beszélgettek. Amint Jankó odaérkezett, nem is várták, hogy megszólaljon, azt mondták neki:

– Tudjuk, hogy mi a te bajod, Jankó! De egyet se búsulj, éjfél után lemegyünk a pokolba, s olyan rózsát hozunk onnan, hogy a szemed-szájad eláll a csodálkozástól.

Úgy is volt, ahogy a manók mondták: mire hajnalodott, a legöregebb manó megjelent egy gyönyörű rózsával, s azt mondta Jankónak:

– Ez a pokol legszebb rózsája. Egy öreg-öreg ember adta nekem, Úgy hívják, hogy a Reménység rózsája.

Jankó megköszönte szíves szóval a manónak, s futott egyenest a királylányhoz. Bezzeg szívesen a felesége lett most már Jankónak, mikor látta, hogy mi mindent megszerzett az ő kedvéért. Nagy lakodalmat csaptak, a Jankó szüleit is, Jóskát is meghítták a vendégségbe, s ott is tartották életük fogytáig őket.

A vén halász meg a felesége.

(Német mese.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy vén halászember s annak felesége. Ott laktak a tenger partján, egy kicsi viskóban s bizony nem vetette fel a gazdagság, mert sokszor ment haza üres tarisznyával a vén halász.

Igy telt, múlt az idő, éltek, ahogy éltek. Hanem egyszer, halljátok csak, mi történt! Az történt, hogy a vén halász horgára egy szörnyű nagy cápa akadott! Húzta, húzta a vén halász a cápát, de az egyszerre csak megszólalt:

– Eressz vissza a tengerbe, vén halász, az én húsom úgy sem jó.

– Hogyhogy? kérdezte a vén halász.

– Ugy, hogy én elátkozott királyfi vagyok.

– Bizony, ha az vagy, eredj isten hírével, mondotta a vén halász s visszaeresztette a cápát. Aztán tovább üldögélt a tenger partján, de ülhetett, egyetlen hal sem akadt a horgára: üres tarisznyával tért haza.

– No, támadt rá a vén asszony, hát ma sem fogott kend halat?

– Fogni fogtam, de el is eresztettem. Hallgass csak ide: egy nagy cápa akadt a horgomra, de nem cápa volt az valójában, hanem elátkozott királyfi. Könyörgött, hogy eresszem vissza, – hát vissza eresztettem.

Hej, szörnyű haragra lobbant a vén asszony!

– No, hallja kend, hova tette az eszét? Legalább kívánt volna tőle valamit!

– Ugyan mit kívánhattam volna?

– Mit? Teszem azt, hogy e helyett a rozoga viskó helyett építsen egy szép kőházat. Hát csak menjen vissza kend, keresse meg azt az elátkozott királyfit s kérjen kőházat tőle.

Mit tehetett szegény vén ember, visszament a tenger partjára, nézte, kereste a cápát, de bizony nem látta. S mert hogy a horgát is hiába eresztette a tengerbe, torka szakadtából kiabált:

Hallod-e, hallod-e, elátkozott királyfi, Tengernek partjára pillanatra szállj ki!

Hát abban a pillanatban nagyot csobbant a tenger vize, kidugta a fejét a cápa s kérdezte, hogy mit akar. Szégyellette a vén halász a dolgot, de mégis csak kinyögte:

Királyfi, királyfi, A tengerből szállj ki, Azt kivánja feleségem, Viskó helyett háza légyen!

A cápa megcsóválta a fejét, mosolygott s mondta:

Jól van, jól van, vén halász, Meg lesz reggelre a ház.

Hazament a vén halász, lefeküdt, elaludt a viskóban, s hát Uram, teremtőm, reggel egy gyönyörűséges szép kőházban ébredett fel! Örült a vén halász, hogyne örült volna, de bezzeg a felesége fintorgatta az orrát:

– Hiszen szép, szép ez a kőház, de csak menjen kend vissza s kívánjon egy olyan palotát, hogy a királynak se legyen különb.

– Ejne, ejnye, feleség, méltatlankodott a vén halász, ugyan minek nekünk a palota? Meg sem találnók benne egymást. Elégedjünk meg ezzel a házzal.

De így, s de úgy, beszélt össze-vissza a vén asszony, neki palota kell, s hiába ellenkezett a vén halász, hogy így meg úgy, majd megharagszik az elátkozott királyfi, – mégis csak elment a tenger partjára, elékiabálta a cápát, márhogy a királyfit. Hát jött is az s kérdezte:

No, mit akarsz, vén halász?

Felelt a halász szégyenkedve, pironkodva:

Hej, kicsi nekünk ez a ház! Feleségem azt kivánja, Legyen neki palotája.

A cápa-királyfi megcsóválta fejét, mosolygott, de azért csak mondta:

Hát csak eredj haza szépen, A palota is meglészen.

Bezzeg hogy megvolt reggelre a palota. De milyen palota! Volt annak hetvenhét szobája, minden szobáján hét ablaka, a szobában arany lócák, arany asztalok, arany ágyak. Még az ablak is mind tiszta színarany volt, s a garádics – az is volt hetvenhét – tiszta csupa színarany. A sok cifra inas, szolgáló csak úgy szaladgált, nyüzsgött a hetvenhét szobában. Isten csudája, hogy egymást le nem verték. Palota, palota, de volt ám egy rengeteg nagy istálló is, az a nagy istálló tele aranyszőrű paripákkal, s éppen mikor oda is benézett a vén halász meg a felesége, a lovászlegények akkor vakarták a paripákat arany vakaróval, kefélték arany kefével.

– No látod-e, mondotta a vén asszony, hogy jó volt palotát kívánnom.

– Ami igaz, igaz, adta meg magát a vén halász, most már csakugyan jól lesz dolgunk, sóra, fára nem lesz gondunk.

De a vén asszonyt szurkálta, piszkálta az ördög, gondolt ide, gondolt oda, s egyszerre csak azt mondta az urának:

– Há’szen szép ez a palota, szép ez a sok minden, de ha már úgy van, ahogy van, – most már király szeretnék lenni!

Hej, megijedt a vén halász! No, gondolta, ez az asszony bizonyosan megbolondult.

– Ugy-e, tréfálsz, asszony?

– Dehogy tréfálok, pattogott a vén asszony. Csak menjen kend Isten hírével s mondja meg az elátkozott királyfinak a kívánságomat.

– Ó, asszony, asszony, ne bolondozz. Hogy merjem én azt megmondani?

– No, förmedt rá az asszony, sok gyáva embert láttam, de kigyelmedhez hasonlatost soha. Indul vagy nem?

Bezzeg hogy indult a vén halász, hogyne indult volna, merthogy félt az asszonytól. De félt ám az elátkozott királyfitól is: no, most bizonyosan úgy megharagszik rá, hogy amit eddig adott, azt is elveszi. Hát csakugyan, a tenger szine nem volt olyan tiszta, mint annak előtte. Kavargott, zúgott, morgott, hullámzott, – de hiába, a feleségétől jobban félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól, s csak belekiabált a tengerbe:

Királyfi, királyfi, A tengerből szállj ki!

Egyszeribe nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger, elébukkant az elátkozott királyfi s kérdezte:

No, mi a baj, vén halász? Tán nem elég nagy a ház?

Mondotta a vén halász nagy szégyenkezve:

Dehogy nem elég nagy, nagyobb az a nagynál, Kerek e világon nincsen nagyobb annál. Baj sem volna semmi, de a feleségem Azt akarja mostan, hogy királlyá légyen!

Az elátkozott királyfi csak csóválta a fejét, mosolygott, habár haragudott magában a vén asszony telhetetlenségén, aztán mondta:

Csak ennyi a kívánsága? Meglesz ám a királysága!

Hát csakugyan, mire hazaért a vén halász, a palota még nagyobbra kerekedett, de még az udvar is, a palota előtt fegyveres istrázsák állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá nagy kényesen, nagy begyesen, muzsikált a katonabanda, hogy csakúgy zengett-zúgott belé az udvar, a palota, a vén halászné pedig már ott is ült aranyos trónuson, korona volt a fején, s mindeféle gála udvari népek, urak, asszonyok ott állottak körbe előtte, hajladoztak, alázatosan pisolyogtak, mosolyogtak s várták, lesték a felséges királyparancsolatját.

Bezzeg hogy szeme-szája elállott a vén halásznak, mikor ezt látta. Összecsapta a kezét:

– Ó Jézusom, Szűz Máriám, hát csakugyan király lett belőled?

– Az hát, felelt kurtán az asszony. Nem látja kend a koronát a fejemen?

– No, ez igazán csuda dolog.

– Csuda, csuda, de nem olyan nagy csuda, hogy nagyobb csuda nem lehetne ennél, mondotta az asszony. Tüstént forduljon kend s mondja annak az elátkozott királyfinak, hogy pápa akarok lenni!

– Pápa!? – szörnyülködött a vén halász. Asszony, te megbolondultál. Hiszen pápa csak egy van a világon.

– Szót se többet! – rikkantott az asszony, – takarodjék kend, külömben fejét vétetem.

Mit tehetett szegény vén halász, fordult, indult, ment nagy búsan a tenger partjára s belekiáltott a tengerbe:

Királyfi, királyfi, A tengerből szállj ki!

Hiszen jött a királyfi, de a tenger most még sokkal zavarosabb volt: látszott, hogy haragszik szörnyen a királyfi is, a tenger is. Most már nem is titkolta haragját a királyfi, rámordult a vén halászra:

No, vén halász, mi kéne még? Tán a királyság sem elég?

Felelt a vén halász s közben reszketett, mint a nyárfalevél:

Ó, nem elég, jaj, nem elég, Most meg pápaság kellenék.

De már erre nagyot kacagott az elátkozott királyfi, mikor aztán jól kikacagta magát, mondta a vén halásznak:

Én csak cápa, Ő meg pápa?… Hát teljék a kivánsága, Legyen meg a pápasága!

Hej, de megkönnyebbedett a vén halász szive! Szaladt haza nagy örömmel, hogy vigye a jó hírt, de mire haza ért, a királyi palota mellett rengeteg nagy templom állott. Volt annak legalább száz tornya, ha nem több, az mind úgy csillogott, villogott, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem, s hát amikor belépett a templomba, már ott is ült a vén asszony arany trónuson, tenger nép hemzsegett körülötte, azok mind csókolták a lábát, ő meg nagykegyesen osztogatta az áldást. Bezzeg hogy a vén halász is térdre esett előtte, s csókolta a lábát, közben meg félénken felnézett az asszonyra s kérdezte:

– No, asszony, meg vagy-e most elégedve?

– Meg is, nem is, mondotta az asszony.

S hát csakugyan egész éjjel nem húnyta le a szemét, folyton izgelődött, mozgolódott, firgelődött, forgolódott s mind azon gondolkozott, hogy mi lehetne még belőle.

– Hopp! megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem!

Mindjárt felköltötte az urát, hogy szaladjon, de tüstént, az egyik lába a tenger partján, a másik itt legyen s mondja meg az elátkozott királyfinak, hogy a pápaság nem elég, Isten akar ő lenni.

De vagy rőkönyödött meg eddig a vén halász, vagy nem, most már azt sem tudta, ébren van-e, álmodik-e.

– Ó, asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben. Ugyan bizony mit gondoltál? Nem félsz az Istentől?

– Ne kuruttyoljon kend, rivalt a vén halászra, – mondtam már, hogy Isten akarok lenni!

Hej, szegény halász, még a foga is vacogott, úgy kirázta a hideg, de mit tehetett, mégis csak elindult a tenger partjára. Hát még mikor látta a tengert, hogy mit csinál az, akkor rázta csak ki isten igazában a hideg. Mert a tenger zúgott, bőgött, hánykolódott, mintha szörnyű haragjában el akarta volna nyelni az egész világot. Csak állt, állt egy helyben a vén halász, meg sem mert mukkanni. No de nem is kellett, mert jött az elátkozott királyfi magától s kérdezte rettentő haraggal:

Nohát még mi kellenék? A pápaság sem elég?!

Hej, szegény vén halász, alig tudta kinyögni a feleletet:

Ó jaj, nem elég, Már több kellenék. Ő, a senki, ő, a semmi Most már Isten akar lenni!

Hej, Uram, Teremtőm, rettentő haragra gerjedett az elátkozott királyfi! Szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a vén halász hanyatt vágódott ijedtében.

Isten akar lenni az a vén liba!? Mars vissza, de tüstént, rongyos putriba!

Ahogy ezt kiáltotta az elátkozott királyfi, a tenger elborította a palotát, a templomot, mindent, s mikor másnap visszaszállott a medrébe, nem volt egyéb a tenger partján, csak a nyomorult kis viskó: ott ült előtte nagy búsan a vén halász meg a felesége. Vége volt a királyságnak, a pápaságnak, vége a nagy uraságnak, vége a mesemondásnak.

Az ezüst fog.

(Albán mese.)

Volt egyszer egy herceg s annak három eladó leánya. Fia nem volt, pedig bizony jó lett volna, ha van legalább egy, mert éppen jött a staféta a királytól, hogy a szomszéd ország királya háborút üzent s csak készüljön a herceg is minden emberével a háboruba. Erősen elszomorodott a herceg erre az üzenetre, mert amióta a felesége meghalt, soha ki nem mozdult a palotájából: mindig vigyázta, őrizte, gondozta a leányait. Nagy bújában-bánatában behúzódott a szobájába, ott ült, üldögélt magában s három napig ki sem mozdult. A leányok nem tudták, hogy mi történhetett az édesapjukkal, mert ők nem tudták, hogy ott járt nála a király stafétája. Mikor aztán harmadnap sem jött ki a szobájából a herceg, a legidősebb leánya bement hozzá s megkérdezte:

– Édes apám, miért vagy olyan szomorú?

– Ó, leányom, ne is kérdezd, – felelt a herceg – a szomszéd király háborut üzent a mi királyunknak s nekem is el kell mennem a háboruba.

Mondotta a leány nagy nyersen:

– Eredj és vissza se jöjj többet! No lám azt hittem, azon gondolkozol, hogy kinek adj feleségül engem s te meg azon szomorkodol, hogy háboruba kell menned.

Azzal sarkonfordult a leány, kiment a szobából, becsapta maga után az ajtót nagy mérgesen. Egy kevés idő mulva jött a középső leány is. Az is megkérdezte:

– Ugyan bizony, édes apám, miért vagy olyan szomorú?

– Minek kérded, – mondotta a herceg – a nénéd is megkérdezte, feleltem is neki s ő még kicsúfolt, nemhogy megvígasztalt volna. Hagyj békében! Eredj!

– Nem, édesapám, nekem tudnom kell, hogy miért vagy olyan szomorú. Csak mondd meg bátran. Ne félj, én nem gúnyollak ki.

– Azt mondotta a nénéd is, hogy nem gúnyol ki és mégis kigúnyolt.

– Nem, édesapám, ne félj, csak mondjad.

– Hát jó, halljad, hogy miért vagyok olyan szomorú. A királyunknak háborut üzent a szomszéd király s üzent nekem, hogy menjek én is háboruba s most nem tudom, hogy kire bízzalak titeket. Mi lesz veletek; amíg én távol leszek?

Mondotta a leány:

– Hát csak eredj s vissza se fordulj. Na, lám, azt hittem, azért vagy olyan szomorú, hogy nem találsz férjet nekem.

Azzal sarkonfordult, nagy dérrel-dúrral kiszaladott a szobából. Otthagyta az apját nagy szomorúságban. Alig ment ki, bejött a harmadik leány is. Az is megkérdezte:

– Miért vagy olyan szomorú, édesapám?

– Eredj, – kiáltott rá a herczeg mordul – elég ostoba voltam, hogy megmondottam a nénéidnek. Ki is gúnyoltak a gyalázatosak! Neked már nem mondom meg a szomorúságom okát.

– Ó, édesapácskám, csak beszélj, ne félj, én nem gúnyollak ki.

– Hiszen a másik kettő is azt mondotta, mégis kigúnyolt.

– Ugyan mit gondolsz rólam, édesapám, hogyan gúnyolnálak én ki téged? Hát nem vagy te az én apám s nem vagyok én a te édes leányod?

– Jól van, hát elmondom neked is. Királyunknak a szomszéd ország királya háborut üzent s nekem el kell mennem a háboruba. Mi lesz veletek, amíg én távol leszek tőletek?

Mondotta a leány:

– Egyet se búsulj, édesapám! Add rám áldásodat, majd elmegyek én helyetted a háboruba.

– Mit gondolsz? – mondotta a herceg. – Hogy mennél te leány létedre háboruba?

– Te csak azzal ne törődj, édesapám. Adj nekem övet, három férfiruhát, a többit bízd rám.

Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az apja beleegyezett. Csináltatott neki három szép vitézi ruhát, odaadta legszebb paripáját, aztán a leány felöltözött vitéznek, felült a lovára, elbúcsúzott az édesapjától s elvágtatott a király városába. De, hogy szavamat össze ne keverjem, volt a leánynak, akinek Teodorula volt a neve, egy kis kutyácskája is. Táltos volt ez a kutyácska. Ez is velement. Utánaszaladott. Mikor Teodorula a király palotája elé ért, a kapu előtt állott egy öreg asszony s ahogy meglátta Teodorulát, szaladott egyenesen a király fiához.

– Gyere, gyere, királyfi, nézd meg ezt a vitézt. Ilyen szép legényt nem láttál még világéletedben. Hanem úgy tudd meg, hogy nem férfi ám, hanem leány. Én mondom ezt neked. Ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, vedd a fejemet.

Odaszaladott a királyfi, nézte a vitézt, ámult-bámult: csakugyan nem látott világéletében ilyen szép legényt. Aközben Teodorula felment a királyhoz s jelente te:

– Felséges királyom, eljöttem a te parancsolatodra, hogy én is menjek a te seregeddel a háboruba.

– Jól van, fiam, – mondotta a király – de hát hallom a nevedet. Hogy hívnak?

Felelt a leány:

– Az én nevem Tódor.

A király legyintett a kezével s mondotta:

– Mehetsz, fiam. Majd meglátjuk a háboruban, mit érsz.

Azzal Teodorula kiment a palotából, de ahogy kiment, nyomában belépett a királyfi s mondotta az apjának:

– Édesapám, ez a vitéz, ki nálad járt, nem Tódor, hanem Teodorula. Nem férfi az, hanem leány. S úgy tudd meg, hogy amint ránéztem, megszerettem, soha el sem is felejtem s addig nem nyugszom, míg ez a leány feleségem nem lesz.

– Ugyan mit beszélsz? – mondotta a király. – Nem leány az.

De mondhatott akármit, a fia váltig erősítette, hogy bizony leány az.

– Jól van fiam, hiszen próbát tehetsz. Megtudhatod, hogy fiu-e vagy leány. Eredj, szólj neki, hívd el egy boltba, ahol mindenféle fegyvereket árulnak. Nemcsak fegyvereket, hanem gyűrűket, fülönfüggőket s mindenféle ékszereket. Abban a boltban a fegyverek a jobboldalon vannak felaggatva, az ékszerek a baloldalon. Majd csak figyeld meg azt a vitézt. Ha, amikor beléptek a boltba, az ékszereket nézi, akkor bizonyosan leány; ha pedig a fegyvereket, akkor bizonyosan fiú.

Az ám, csakhogy a kutyácska valahogyan ott maradott a szobában, jól hallotta, hogy mit beszélt a király meg a királyfi. Uccu, kiosont a szobából s meg sem állott, amíg a gazdájához nem ért s el nem mondotta neki, hogy mit hallott.

Másnap reggel a királyfi elment a leányhoz s mondotta neki:

– Hallod-e, Tódor, jer velem ebbe s ebbe a boltba; van ott fegyver szebbnél-szebb, különbnél-különb, válogassunk belőlük.

Elmentek a boltba, de ahogy beléptek, a leány egyszeribe arra a falra nézett, ahol a fegyverek lógtak.

– Hát a másik falra mért nem nézel? – kérdezte a királyfi. – Bizony megérdemelné, hogy odanézz. Drágábbnál-drágább ékszerek vannak ottan.

– Mi közöm nekem az ékszerekhez, – mondotta a leány fitymálva – nem vitéznek való az!

Nem is nézett arra. Megvett két ezüstveretű pisztolyt. Vett kettőt a királyfi is s azzal szépen kimentek a boltból. Ottkint elváltak. A királyfi visszament az apjához s elmondotta neki, mi történt a boltban.

– Látod, látod, – nevetett a király – úgy-e; megmondottam, hogy nem leány?!

– Már pedig én mégis azt állítom, – mondotta a királyfi – hogy leány az s most is azt mondom, hogy szeretem, soha, míg a világ világ el sem is felejtem s addig meg nem nyugszom, míg feleségem nem lesz.

– Jól van, – mondotta a király – hát tégy még egy próbát. Eredj el vele s vezesd fel abba a palotába, amelyiknek hétszáz lépcsője van. Ha leány, akkor, amíg felmegy azon a hétszáz lépcsőn, három vércsepp fog cseppenni a testéből. Ha pedig fiú, akkor egy csepp sem fog cseppenni.

De ott volt a kis kutyácska. Most is hallotta, hogy mit beszélt a király. Uccu, gyorsan szaladott a gazdájához s elmondotta neki, hogy mire készülődik a királyfi. Másnap reggel mondta a királyfi a leánynak:

– Hallod-e, Tódor, gyere, nézzük meg azt a palotát, tudom, nem jártál még ottan! Csak lépcsője hétszáz van. – El is indultak mindjárt. Mentek fel a lépcsőn, de a leány előrebocsájtotta a férfit. Azt mondotta:

– Neked előre kell menned, mert te királyfi vagy.

Ment is a királyfi elől, a leány meg utána s ím; csakugyan, amíg haladtak a hétszáz lépcsőn, három csepp vér kicseppent a testéből. De ott volt a kis kutyácska, rögtön fel is nyalta, aztán nézhetett a fiú, vizsgálódhatott erre, arra, mindenfelé. A vérnek még csak a nyomát sem látta a lépcsőkön. Mikor lefelé jöttek a lépcsőn, akkor is előrebocsájtotta a királyfit. Akkor is kicseppent három csepp a testéből, de a kutyácska ezt is felnyalta s hiába nézett vissza újra meg újra a királyfi, hiába vizsgálta a lépcsőket, nyoma sem volt a vérnek. Ment a királyfi az apjához s jelentette:

– Na, édesapám, felmentünk a hétszáz lépcsőn, de bizony vérnek én nyomát sem láttam.

– Hát bizony, ha nem láttad, édes fiam, – nevetett a király – akkor a te bajtársad mégis csak fiú s nem leány!

– Már pedig én azt mondom, most is azt állítom, – mondotta a királyfi – hogy leány ő s nem fiú. Most is csak azt mondom, hogy szeretem őt és el sem is felejtem s meghalok, ha nem lesz az én feleségem.

Na, de most már elszomorodott a király! Látta; hogy fele sem tréfa ennek. Mondotta a fiának:

– Hátha csakugyan azt hiszed, hogy leány, próbálj szerencsét harmadszor is. Hívd el holnap magaddal fürdőbe, ottan majd megtudod, fiu-e vagy leány.

De a kutyácska ezt a beszédet is hallotta s egyszeribe szaladott a gazdájához, mondotta neki, hogy mi készül. Ahogy ezt hallotta a leány, ment egyenesen egy szabóhoz s mondotta neki:

– Hallod-e, szabó, csinálj nekem egy kabátot, de olyan kabátot, hogy azon kétféle gomb legyen, hogy, amikor az egyik sor gombot kigombolom, a másik magától begombolódjék.