Part 6

A dühödt, ellenséges arcok megenyhülnek. Élő, drága mosoly veri át az embereket, majd fövegüket megbillentik, s elmenőben szeliden bátorítják a remegő leányt:

– Ne féljen semmitől, kisasszony!

Megbékélve, szenvedélyből felocsudva eltünnek a kapukban, s újból emberré teremtve, kedves szeretettel azt mondják egymásnak:

– Milyen szépen szeretik egymást…

Mi pedig, két gyermek, állunk, nyelvünkre édes íz szivárog, ifjú testünk messzi fénylik és nem tudjuk, hogy a szerelem megmentette az életünket.

*

Otthon már három fegyveres, katonaruhás ember várt.

– Jöjjön, plébános úr, a faluházába!

– Mindjárt!

– Nem mindjárt, hanem most, tüstént! – mordult rám az egyik.

Nem ismertem őket, a háboruban voltak, mikor idejöttem. Külsejükről látom, hogy gonosz, eldúrvult, söpredékemberek, afféle lövészárok-piszok, de ha leütnek, sem engedhetem, hogy így bánjanak velem. Elszántan belemarkolok az emberbe, hogy recsegnek tőle a csontjai:

– Hogy hivnak?

A nyerserő imponál. Megjuhászkodva súrolja a karjait:

– Fene marka van a tisztelendúrnak.

Újból rádördülök:

– Hogy hivnak?

– Ingem Székely Dénesnek.

– Papi házban vagytok, le a kalappal!

Engedelmeskednek, kushadnak, de csak mint a tigrisek, mintha csak az óvatlan pillanatot várnák, hogy a kezembe harapjanak.

Büszkén, kiegyenesedve haladok előttük az úton. Az árnyékom olyan, mintha a sánta félelem kísérne. Mindenki a „gyűlésen“ van. Férfi, asszony, gyermek. A zsúppszalmával fedett, földes parasztszobában el sem férnek. Az asztal körül sápadtan ülnek az urak, a református és unitárius pap. Szótlanul útat nyitnak, de ismét azonnal összefolyik a sűrű tömeg. Innen menekvés nincs. Mögöttem arasznyi ablak, egy gyermek se férne ki rajta. Utolsó idegerőmmel erőszakolom a nyugalmat és kezet fogok az asztalnál ülőkkel. A két pap keze hideg.

Kíméletlen, aljas megjegyzések röpülnek a fejünkhöz. Szorultságunkon dúrván röhögnek. Arcom lángba borul, a kezem belököm a zsebembe és összeszorítom öklömet a browning agyán. Minden papi szelidség lefoszlik rólam és csak a férfit érzem magamban, akit meggyaláznak. A tapasztalt öreg unitárius pap a szeme sarkából hunyorítva sugja, hogy tűrni kell, el kell tűrni mindent.

– Nyelitek? Mi? – gúnyolódnak a katonák. – Eleget nyeltétek a szép fehér kalácsot, amíg mi a harctéren, feleségünk, s gyermekünk itthon szenvedett.

– Ki meri azt mondani! – csattanok fel.

A volt katonák megdöngetik a mellüket:

– Én!… Én!… Én is!…

Az öreg pap ijedten ugrik elém:

– De hát, mit akartok, jóemberek?… az Isten megfizeti!…

– Leszámolni! – ordítja a tömeg és a gyűlölettől lángoló szájak félig nyitva lihegnek.

Tehát népítélet a tömeglélektan minden meggondolatlanságával és szeszélyével. Halálos gyermekjáték. Nincs az az igazság a földön, ami e tébolyult agyakat meggyőzze. Ezeknek vér kell, hogy saját sebeiket ne érezzék. A harcterek gyilkos extázisát ártatlanokon élik ki. Hullákon pihenték ki a rohamokat, s most úgy érzik, hogy a belső rohamokhoz is hullák kellenek. Megfertőzték az itthonmaradottakat is és most önmagát pusztítja egy nép. Borzasztó világosak az érzékeink és szinte fizikailag előre érezzük, hová kapjuk az ütéseket, lövéseket. Mindössze pillanatok vannak hátra, de fáradt, ernyedt vagyok. Legyen, ami lesz. Nem is gondolok az életem védelmére. A fegyvert is eleresztem és összefonom karjaimat puszta mellemen. Lassan lüktető, sajgó fájdalmat érzek…

De mi fáj nekem?… Az ember fáj. A hálátlan, pusztulásra jegyzett, elzüllött nép. Engem ölnek meg, de ők halnak meg… És még imádkozni sem tudok magamért, sem értök… Társaim megpróbálják védekezni. A meggyalázástól könnyeik hullanak. Azokba kapaszkodnak, kikkel sok jót tettek:

– Mondd meg, Horvát Mári, hányszor adtam a magaméból, hogy gyermekeiddel éhen ne halj?… Neked búzát… Neked ruhát… Neked orvosságot… Neked ingyen szántattam, hogy ne maradjon parlagon a kicsi földed… Neked fát hozattam… A fiadat én kereszteltem… apádat eltemettem… Téged a rekvirálástól megmentettelek… Dohányt, sót, cukrot, fotogént, mindent!…

– Könnyű volt a sokból kicsit adni – nyelvel vissza Horvát Mári, de némelyek a vén papnak adnak igazat.

– Nyúztátok a népet! – igyekszik dühíteni társait egy másik, de a tömeg a vén pap sorsát elhalasztja, hogy engem hallgasson ki:

– Hát maga, mi jót tett a néppel? – kezdi a közelemben álló katona. – Melyik ügyes menyecskével tett jót?

Hatalmas ütésre lendítem a kezemet, de a legényt hátulról elrántják és fegyverek merednek a karom útjába. Erre leejtem és könnycsepp hull kipirult orcámra:

– Öljetek meg, de ne gyalázzatok meg!

A komolyabbak körülvesznek és röstelkedve enyhítik a szégyent:

– Hiszen csak azt akarjuk tudni, hogy mi jót tett a plébános úr a mü itthon hagyott árváinkkal…

– Ha ők nem mondották meg nektek, én akkor semmi jót sem tettem.

Aki védelmébe vett, legalább a maga igazolására mégis ki akar valami jócselekedetet faggatni belőlem:

– Legalább egy falat kenyeret csak vetett a kódusnak?

– Nem én, még annak sem.

A többiek kacagják. A pártfogó katona értetlenül csóválja a fejét:

– Hát osztán, miért nem?

– Mert nem volt nekem se…

Hárman is rámondják:

– Ammán nem lehet. Akkor miből élt esztendőkön át?

Keserű lesz a torkom:

– Amit a ti árváitok adtak…

Olyan igaz, amit mondok, hogy a katonák félve elhúzódnak mellőlem. Tisztelnek, mert egyedül szegényebb vagyok, mint a szegények együttvéve. Megenyhülnek irántam. Most már közibük tartozom, testvérük vagyok, ki előtt nincs titkuk, hiszen minden kis hajlék valamivel eljegyzett magának. Én voltam a nagy „Isten fizesse“ a szemükben, amely ezer annyit hoz. Az én kezem írta a sok erőt, vígaszt, ismeretlenül rózsaszínű tábori lapokra, amelyeket csatákba és halálba húrcoltak, vagy a szibériai fogoly-tüzek mellett enyhet adott. Már nem úr voltam előttük, hanem ember.

– Tartson velünk, plébános úr – biztattak is mindjárt, – mert ezután nem úgy lesz. A falú ügyét mi vesszük kézbe. A földeket felosztjuk, hogy egyformán kapjon mindenki. Magának is adunk egy részt… Legyen egyformán marhája is mindenkinek. Ezentúl igazságos, boldog, jó világ lesz. Eleget uralkodtak a gazdagok. Most jövünk mi. Tartson velünk. Akinek nem tetszik, az költözzék ki a faluból.

Hiába intettem, hogy veszedelmes és őrültség, amit akarnak, a lelkes ujjongásban elveszett a hangom. Lenyomtak egy padra:

– Írja rendjibe, plébános úr! A méltóságos úrtól elveszünk ötszáz holdat… a bárótól az erdőt, Ambarustól száz holdat…

– Ide nézzetek, emberek – mutatott ki valaki röhögve az uccára.

Mindenki az ablakhoz torlódott.

Az uccán a faluvégi vén vályogvető cigány egy lopott zongorát hurcolt rozzant szekerén. A felesége nagy cseréppipával odvas fogai közt, félmeztelenül ütötte a zongorát, fonnyadt, fekete emlői a hasát verték, részegen sikoltozott, majd ráütött ülepére és száraz karjait a tömeg felé megrázta:

– Éljen a forradalom!

Az emberek elszégyelték magukat és csendesen hazamentek.

*

Gondütötten, ólmos lethargiában olvastam a híreket:

Egyik állomáson a tömeg kirabolta a hazaigyekvő német katonavonatot. Amit el nem tudtak vinni, azt kiszórták a vonat mentén. Kolozsvárt üzleteket fosztottak ki, betörtek a börtönökbe és kiszabadították a foglyokat. A katonai raktárakat széthurcolták, a házak ablakain belövöldöztek. Majdnem mindenhol félig agyonvert a tömeg valakit és már több halottja volt a forradalomnak. Nemzeti tanácsokat alakítottak a magyarok, külön a románok, szászok… A fegyver dörgött, Erdély haldoklott. Budapesten egymást érték az események. Éjjel-nappal félmillió ember hömpölygött az uccákon és rekedten követelte a demokráciát. A tisztek letépték rangjukat, a sipkák aranyrozettáját és őszirózsát tűztek helyébe. A kormányok majdnem naponkint változtak, s az ifjú király trónja ingott: a vén bagolyvár, a sokszázados monarkia széthullott. A csehek, délszláv államok elszakadtak. Németausztria köztársasággá alakult. Szerbia felől pedig rohanva közeledett az ellenséges hadsereg, amíg itthon vérrel keresztelték meg a forradalom fehér őszirózsáit.

– Békét, békét! – zúgott a nép és megrohanta a katonai parancsnokságot, póstát, vasútat, elfoglalta a középületeket. A rendőrség önként csatlakozott a forradalomhoz, a sajtó önhatalmulag megszüntette a cenzurát. Tombolt a lelkesedés. Ismeretlen kalandorok agyonlőtték Tisza István miniszterelnököt. A király kénytelen volt visszaadni a forradalmi kormány esküjét és ezzel lehullott a magyar korona is a fejéről.

Belgrádban megkötötték a fegyverszünetet, kikiáltották a köztársaságot, a győztes hadseregek vasgyűrűje pedig összeszorult a magyar nemzet ezeresztendős nyaka körül. Az amerikai professzor, Wilson világgá kiáltotta az új századok legzseniáliásabb politikai csalétkét, a népek önrendelkezési jogát és megvalósultak a kis népek örök álmai. A csehek elözönlötték az északi Kárpátok alját, az osztrákok a Dunántúlt, a szerbek az Alduna mentét, az erdélyi románok nemzetgyűlést tartottak Gyulafehérvárott és karácsonykor megszálló hadseregük bevonult Kolozsvárra…

Alig nehány nap múlva egy század rohamsisakos, fegyveres katona jelent meg a faluban. A népet összeparancsolták:

– Férfi, asszony, gyermek, mindenki ott legyen!

Sápadtan reszkettek egymás mellett az emberek a hóban, a bíró házának udvarán.

– A papok jöjjenek be! – szólott a parancs.

Lehajtott fővel léptünk be.

Fiatal, ragyogó arcú főhadnagy fogadott. Közölte velünk megbizatását, hogy át fogja venni az impériumot:

– A rendért az urakat teszem felelőssé! Ne feledjék, hogy ki van hírdetve a statárium!…

Szótlanul vettük tudomásul.

Most kilépett a tiszt a magas lépcsőre és kemény, ellentmondást nem tűrő hangon „Vigyázz“-t vezényelt a katonaságnak, amely a népet félgyűrűbe fogta. A csapat háta megett négy trombitás sorakozott fel. Halálos megdöbbenés töltötte el az embereket. Mi, „urak“, reszkettünk a tiszt háta megett és a halál pillanatáért fohászkodtunk magunkban.

– Le a kalappal! – dörgött a tiszt.

Ijedten rántotta le a nép fövegét.

–… A győztes román hadsereg elfoglalta Erdélyt – vetette fel karjait a tiszt – és tudomására adja mindenkinek, hogy ez a falú a mai naptól kezdve nem Magyarországhoz, hanem Romániához tartozik és az ország törvényei e pillanatban életbe lépnek… Most pedig balkezet a szívre, a jobb kéz három ujját feltartani!…

Megtörtént.

– Esküdjetek!

A tiszt elmondta az esküformát:

– Esküszöm az élő Istenre!…

Nehány pillanatig a tömeg néma maradt, a szájak görcsökben vonaglottak, de a hideg félelem végigborzongott a fejbőrön és fázósan, síróan felhangzott:

– Esküszöm…

A tiszt kibontotta a nép feje fölött a román nemzetiszín zászlót, meglengette selymét és örömtől könnyezve kiáltotta:

– Éljen Nagyrománia!…

A trombiták imára harsantak. A lelkek összefacsarodtak, fehér hó száldosott az égből. A pillanat megtörtént.

… A népek helyet cseréltek a történelem véres színpadán…

Az uccán sírva, eszeveszetten, groteszkül futott a féllábú rokkant.

Tévelyegtem az uccán. Nem láttam a mellettem elmenő embereket se.

Hova menjek? Haza? Hiszen semmim sincs, amit magaménak mondhatnék ezen a földön. A parókiám az egyházé, a templom az Istené, híveimnek csak vendége vagyok. Haza, hivatás, világnézet, gyönyörű fogalmak, három égből hullott hópehely, amely pár perccel előbb elolvadt. Eddig azt hittem, hogy enyém minden, amit köröskörül látok, testvérem a fű, virág, kövek, erdők, mezők, patakok, madarak, állatok, emberek, mélységek és magasságok, bokrok, oduk, sirok, nap, hold, fényes csillagok, por, eső, köd, hó, jég, meleg és hideg, a föld dala, az ég dala, nappal és az éjszaka, a múlt, jelen és jövő, mindanégy szélfuvás és a négy világtáj, a ragyogó színek, a sár és az arany, minden, minden, amit látok, hallok, érzek, vagy tapintok… És most jön egy másik fajú ember és azt mondja: – Mindez az enyém. Ő érzi a belső biztonságot és rokonságot velük, a csodálatos kapcsolatot, az örömöt és diadalt felettük, a megfordított hant tükrében csak az ő arca látszik, a nap neki süt, a víz neki játszik, a madár az ő anyanyelvén dalol… A lelkesedés forróságában mindenre átviszi a faj álmát, lelke illatát, s a századokon át a föld alá takart vágyak, gondolatok neki virágzanak ki. „Az enyém“ – azt mondja és átveszi e föld felett az impériumot és az övé marad, míg vissza nem él vele.

Minden második lépésnél megállok és kimondom a csak percekkel előbb megtanult szót:

– Impérium! Hatalom! Egyszerű latin szó. Apró gyerek korom óta ismerem, de csak ma tudom, hogy mit jelent. Ameddig az enyém volt, nem sejtettem, hogy mi az, csak amióta fölöttem gyakorolják. Ezer esztendeig tévedtünk e szó felől, de tévedett és téved minden nemzet, amely fegyverre írva viseli. Csak most látom, mikor a történelmi kábulatból felébresztettek. És ott, az uccán, hivatalosan is legyőzve, harminc esztendős egyéni vakság után, a Sors és Isten ellen lázadozva jövök rá, hogy kétféle impérium van a világon: külső és belső.

A külső azt mondja, hogy minden az enyém, mert meghódítottam és egész Európában harmincmillió embert taszít le kisebbségi sorsra, ítél kegyelem-életre, másodrendű emberré és űzi rá a külső-belső szenvedések kálvária-útjára, hogy élete haláláig menekülés legyen és csak a véletlenek szeszélye adjon némi megpihenőt. A külső impérium a népek nagy kitagadása az életből, a hazahozott örök háború, melyben győzők és legyőzöttek egyaránt elvesznek. A patakok, folyók éjjel-nappal hordják a földet a tengerekbe és a föld mégsem lesz kevesebb; de az embervér, – akár győzőé, akár legyőzötté legyen – végleg elpusztítja. Egy hazát a koldusok, a hazátlanná tett ember-milliók a cipőjükre szállott porral a pusztulásba vihetnek. Tudásom, öntudatom egyetlen villámgyors rágondolásával látom, hogy a világ történelmének bizonysága szerint a szenvedők impériuma nagyobb, mint a kardé és a kétségbeesettek sóhajtása mindig ledöntötte a csak külsőleg hatalmasok trónját. Kell tehát valaminek lennie, ami nagyobb, igazabb a külső hatalmasoknál, valami fenség-hatalomnak és erőnek, ami fenntartja a világot és a béke magvető kezével gyűlöletet, bosszúállásokat, kegyetlenségeket és halált kiolt. Kell lennie valami olyan impériumnak, amely minden élő emberrel közös és amelyhez a jogot nem a fegyverek adják meg, hanem az a föld, amelyen születünk és amely eddig is erőt adott gonoszoknak és igazaknak egyaránt.

Így jövök rá, hogy kell lennie belső impériumnak is, mely visszaad nekem mindent, amit köröskörül látok: a hegyet, völgyet, fűt, fát, madarat, napot, holdat, csillagot, ég dalát, föld dalát és saját ajkam dalát.

Kell lennie és van is belső impérium, amelyet egymástól nem vehetnek át a nemzetek, mert ez egyazon földön lakó Isten és emberek lényéből való. Minden egyéb külső forma kitalálás, rendszer, vagy politika; változó és ideiglenes, háboruknak, békéknek, adásvevésnek, külső erőknek alávetett, fejlődéseknek és világáramlatoknak, eshetőségeknek kitett, emberek zseniálitásától, vagy őrültségétől kormányozható anyag. Olyan, mint a testünk, melyet embernek nevezünk és tartunk addig, míg a lélek el nem hagyja. A föld ledobja magáról a belsőleg halott, vagy öngyilkos népeket, ahogy a friss rügy a fán eltólja útjából a tavalyit, hiába hírdették fennen a demokráciát, a nemzetközi gondolatot, a tőke uralmát, a pénz szagtalanságát, vagy a születés privilégiumát, a radikalizmust, vagy konzervativizmust, fajok és nyelvek-fölöttiségét, bürokráciát, vagy theokráciát, keresztény szociálizmust, vagy szovjetet, különböző államformákat, plutokráciát, nemzeti túlhajtásokat, militarizmust, szárazföldi, légi, tengeri fegyverkezést… Ezek csak orvosságai lehetnek a beteg emberiségnek, de valójában a föld az úr, amely képes egész hadseregeket elnyelni, anélkül, hogy egyetlen lövést tehetnének ellene. Akár fegyverekből, akár keresztekből csinálnak országhatárokat, mind múlandó e belső impérium nélkül.

A gondolat lázában a fagyos földből kirugdalok egy darab kavicsot és szentimentális ellágyulással megcsókolom. A mellettem bámuló gyerek ijedten elszalad és szepegve újságolja apjának:

– Édesapám! A pébános úr megbolondult, mert megcsókolt egy mocskos követ…

– A lehet, te – kacag az apja, aki református és mindjárt át is kiáltja az udvaron tevő-vevő szomszédjának:

– Te, Domokos, adjatok enni a papotoknak, mert az úton követ szopik.

– Mit, te?

– Követ.

– Erigy, ne beszélj.

– Istvánka a szömivel látta…

Egészségesen kikacagnak, s utána komolyra fordítják a szót:

– Voltál-e az ünnepélyen?

– Miféle ünnepélyen?

– Hát az átvevésnél.

– Elég szépen sikerült…

Tovább nem hallgatom. Kétrétgörnyedve lihegek haza. Az anyám vörös szemekkel fogad:

– Jere, fiam, ebédelni.

– Ma bőjtölök – morgom tompán és leakasztom a templomkulcsot… Nem maradt számomra más, csak az Isten.

Beülök az első padba és híveimre gondolva, egyedül imádkozni kezdek:

– Non intres in judicium cum servo tuo Domine! – Ne szállj perbe szolgáddal, Uram!…

Hiába várom Isten vígasztalását. Krisztus most nem mondja, hogy:

„Én vagyok a feltámadás és az élet…“

Semmi sem rezdül. A húrok elszakadtak bennem…“ Az oltár hideg, a padokba szúrt lobogók szárnyaszegettek, a szobrok fáznak, a padló kövei bolyhos zúzmarát virágzanak, a kopott szentképeken izzad a vastag olajfesték, a négy meszes fal ijedten felmered, a harangkötelek dermedtek, a templom üres.

– Hol van a Jóisten?…

Sehol sincs maradásom.

Hiába látok tisztán a történelmi káoszban. Én is csak ember vagyok. Lelkem kész, de testem erőtlen. Szomjuhozom a megértő, szerető, dédelgető másik emberszív után. Népem tragédiájával az enyém is beteljesedett. Feltámadást várunk mindaketten. Amiért eddig küzdöttem az életben, minden megsemmisült. A régi haza összeomlott, a régi nép halott, most jövök a temetéséről és nyáj nélküli pásztorrá lettem, kinek nincs más választásom, mint vagy ledobni magamat is a világszakadék kietlen csúcsáról, vagy – boldoggá lenni, hiszen áldozatom véget ért. A vérontásnélküli miséből véres mise lett és ez már nem az én misém… Jere hát elnyomott szivem és légy boldog, hiszen úgy érzem, hogy Isten is üresen hagyott. Pedig végzetes volna, ha elhagyottan kellene elsorvadnia… Hiába nézek körül. Az egész világon nincs, aki és ami a kétségbeeséstől megmentse, sem édesanya, sem testvér… csak egyetlen lény, aki nekem rendeltetett akkor, mikor Isten megteremtett, utánam nézett, megsajnált és társamul küldötte az én szép leányomat.

– Iluska! – sóhajtom Teremtőm arcába a vallomást és ellenállhatatlan kényszer hajt, hogy nyugalmat, csitítást keressek az ő tiszta lelkében.

Sietve vágok neki a hozzávezető útnak.

Futólag átvillan agyamon, hogy az emberek tudják, kihez megyek, de nem törődöm, hogy mit monnak az emberek. A hó virágzik és fehér fátyolok futnak a mezőn. Az erdő roskadozik a fehér szépségtől… Minden alszik és semmisem tudja, mi történt. Nincs nap, csak világosság. Nincs élet, csak szemfedő. A fák törzsét is beborította a hó. Minden fehér és dermedt, csak én vagyok egyedül a néma mindenség sötét kísértete… Egyesegyedül vagyok, mintha a bevégzett háboruból tévedésből csak én maradtam volna meg.

Övig érő hóban a kertek alatt kerülök a házukhoz. Hatalmas, fehér juhászkutyájuk hízelegve fut előmbe. Megcsóvált farkán jéggyöngyök csengenek…

Leroskadok a barátságos, meleg szobában:

– Iluska!…

Tudja mi történt a falumban is, bennem is. Nem vigasztal, csak homlokomra teszi puha, könnyű kezét…

– Nyugodjék meg, Jóska!…

Csodálkozom, hogy ő szép és változatlan tudott maradni… De mintha a színe nem a régi volna. Nyugalom, tisztaság árad belőle. Elcsendesedem mellette és hallgatom. Milyen könnyen és ellenállhatatlanul mond nagy, igaz dolgokat. Nem érzik a szavain az iskolák íze, a könyvek papiros-zörgése. Benne született a szó, nem másban. A sajátja, mint a teste melege, a lélegzete, a haja színe, szemeinek fénye… Mennyire embernek, s mennyire tisztának érzem magamat mellette. Valami különös transzcendentalizmusa van a lényének. Habozó, bátortalan vagyok, pedig tudom, hogy ő az egyetlen, aki nekem ebből a világból megmaradt… Még egyszer végiggondolom elmúlt életemet, mindent, elveszett, kietlen voltomat, egekből lezuhant papságomat, a reámváró jövőtlen sívárságot, a belső hazugságot, melyben évekig éltem, a képmutató, sok emberaljasságot, gazdasszonnyal, vagy titkos szeretőkkel prostituált papok borzasztó lelki zuhanását, Istennel való belső békességemet, virágnélküli magános-fa sorsomat, a sok szenvedést, éhezést, megaláztatást, ezer gyanusítást, mindenkitől rágott becsületet, az elvesztett régi hazát és nagy célokat… Egyedül csak ez a leány maradt nekem, aki új életre szólíthat harminc évig ácsolt, de alig egy órája lezárt koporsómból. Testi káprázat, kéj, vagy szerelmi ellágyulás nélkül, de a belső emberi szentség nyilvánmondásásával azt kérdezem:

– Szeret-e engem, Iluska?

A szemérem finom rezzenése átfut rajta, de igazán mondja:

– Hiszen tudja, hogy szeretem…

Péter is így felelt az őt kérdező Üdvözítőnek: – Te tudod, Uram, menyire szeretlek!…

– Nézze, Iluska… Nekem nincsen senkim és semmim e rajtam levő ruhán kivül, se földem, se pénzem, se állásom, jövőm sincsen talán. Pártfogók, összeköttetések, barátok nélkül állok, forrongó időkben, mikor a holnap se biztos… Csak a két karom van, a testem, a lelkem, az agyam, a szívem, ahogy itt lát. Akar-e ehhez a két karhoz, véges agyhoz, de becsületes szerelmes szívhez feleségül jönni?…

A leányt elhagyja a színe, remeg az izgalomtól, majdnem eszméletét veszíti és – néma marad… Fájdalomhullám önt el. Kevéssé tartom magamat és utolsó idegfeszültséggel felemelkedem, hogy elmenjek, de a leány marasztalón rámteszi kezét és feje csendesen a fejemhez hajlik.

– Nem, még nem szabad határoznia – intem búsan. – Tudjon meg mindent… Ha hozzám jön hitvestársul, az emberek nyelvére kerül. Az egyház engem kiátkoz, társaim borzadva hitehagyottnak neveznek, vallásom áldásait megvonják, gyűlölettel ítélnek el és az egész világot figyelmezteni fogják, hogy kerüljön, ne segítsen, kövezzen meg és hagyjon elpusztulni. Vesszőfutást és szégyent szánnak nekem. Lelki kétségbeesésemben, belső tragédiámban biznak és ha bármi ér, Isten büntetését fogják ujjongani. Nem lesz kiméletben részünk… Csak az Isten és én leszek magával… Akar-e a feleségem lenni?…

A drága leány átkarolta nyakamat és egész testében zokogva mondotta:

– Akarok…

– Gyűrüm nincsen, pénzem sincsen, Iluska, amivel vegyek, de én téged eljegyezlek az én és e gyászbaborult föld vígasztaló angyalául…

*

Kolozsvárra mentem, hogy a püspöknek bejelentsem szándékomat.

Azt hittem, hogy mindenkinek a szeme rajtam van, mindenki látja elhatározásomat és csak nem szólnak az emberek, de kiváncsian lesik, hogy megteszem-e. Hetekig az én házasságomról fog beszélni az is, aki eddig azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Lesznek, akik elitélnek, talán olyanok is, akik megértenek, de én emelt fővel fogok a világ elé állani. Izgatott, feszült voltam, mindig harcra kész. Akivel csak találkoztam, mindenkinek meg akartam mondani, hogy megnősülök. Itt hagyom a papságot… Furcsa, belső kényszert éreztem az őszinteségre, mintha minden nap, amely a titkom felett elvonul, meggyalázása volna a szent érzésnek. A meggondolás visszatartotta a nyelvem hegyén lebegő szót.

Az embereket pedig a demarkácionális vonal érdekelte, amelyen túl a megszálló csapatok nem mehetnek. Megkezdődött a közhivatalok átvétele. A megalakult román kormányzótanács esküre szólította fel a magyar tisztviselőket. Aki nem esküszik, azonnal elveszíti állását és szerzett jogait, a román állam részéről semmire sem reflektálhat. Hiába volt a tiltakozás, hogy a békekötésig esküről szó sem lehet, s a fegyverszünet értelmében meg kell hagyni a régi közigazgatást. A győztes hatalmak hajthatatlanok maradtak és halálsápadtan ment ki a hivatlokból a sokezer szegény ember, akik évtízedeken keresztül hajlottá, kopasszá, félvakká dolgozták magukat és szent álmokat láttak békés nyugdíjakról, az öregség pihenéséről, a haza hálájáról, kispolgári kényelemről, valami csendes hajlékról, nyugalmas sétákról. Az előléptetések, fizetési osztályok és fokozatok délibábja hirtelen szétfoszlott. Az egykor hatalmas, imperiális monarkia szédületesnek hitt gépezete megállott.