Part 7

– Nem lehet pótolni ezt a kitűnő tisztviselői kart – politizáltak a tiszta kéz és becsület öntudatával.

Pár hónap múlva beköszöntött az éhség és a félkopasz, szemüveges, saját ruhájukból is kisorvadt urak felhólyagzott tenyérrel kukoricát kapáltak, maltert, téglát hordtak az építkezéshez, napszámosmunkát végeztek a leépített gyárakban és még szerencsés volt, aki portás lehetett valamelyik szállodában. Naponkint lehetett látni őket, hogyan árulják kopottan, sápadtan, megmaradt értékeiket a zsibvásártéren. A sokezer tragédia utolsó felvonása egyszerre kezdődött meg, de a lelkük, sírásuk arany glóriában fürdött, s az otthonok romjai között, félmeztelen gyermekeik testén állva, vértanuk hitével és tapasztalatlanságával hirdették és állották nemzetük jogi álláspontját. Karonfogva sétáltak a halállal az exaltáció fennséges kábulatában.

Megborzadtam. Mit akarok? Hogy merjek magamhoz láncolni ilyen körülmények között, nyomorba rántani egy ártatlan, tiszta leányt, mikor nem terem számomra ezen a földön egyetlen darab penészes kenyér sem. Hiszen ezek a szerencsétlenek érdemlik meg, ha hálát ismer egy nép, hogy minden megmaradt darab nekik jusson, ha százszor kacag is Európa fölöttük… De mi lesz, ha ezek az emberek tévedtek és nemzetük jövendőjét is saját magukkal elpusztítják? Mi lesz?… Nem mertem rá válaszolni, csak töprengtem és néztem, hogyan foltozza barátomnak, az egykor híres alispánnak megmaradt ingét a felesége és aznap nem mertem a püspök elé állani…

– Mit csináljak, Árpád? Adj tanácsot – unszoltam a komoly, sápadt embert, aki a finom lélek szent bölcsességével hallgatott meg.

– Kövesd a becsületet, a lelkedet és az Istent!…

– Félek…

– Akkor tarts bűnbánatot és igyekezz kanonok lenni.

– De ez olyan nagy dolog!

– Ma mindenki nagy dolgokat cselekszik. Olyan időket élünk… Sem tanácsolni, sem befolyásolni nem akarlak. Saját meggyőződésed szerint kell cselekedned, akár pro, akár kontra… Imádkozzál és az Isten megmutatja az útat… Én is mindig tőle kérek tanácsot.

– Megszégyenítesz. Te, a közigazgatási ember küldesz engem, a papot, az Istenhez?

– A papokat nagyon sokszor kellene Istenhez küldeni…

Megütközésemre szelid elgondolkodással tette hozzá:

– Ne érts félre. Ez nem ítélet, csak – sajnos – igazság…

– Hiszen engem az én Jóistenem nem vádol, sőt most még inkább érzem, hogy szeret – vallottam pirulva. – Nem is ez aggaszt, hanem hogy miből fogunk megélni. Semmink nincsen és nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. Élettervet még huszonnégy órára sem lehet csinálni…

– Mit tudjak felelni rá? – mondotta nyugodtan. – Ez mind igaz… Ha hozzám fordulsz, én szivesen megosztom a magam kenyerét veled. Más nem áll módomban…

– Ez vagy szent, vagy megtévedt álmodó, – gondoltam magamban. – Felesége most mossa ki egyetlen ingét, hogy tisztát vehessen és ő meg akarja velem osztani a kenyerét… Ezerholdas gróf, báró, földbirtokos híveim, mindannyian asszonyostól, az egyház világi vezetői, soha nem adtak egy véka búzát, pusztulni hagytak és ez az állásnélküli szegény tisztviselő a legnagyobb sorsbizonytalanságban meg akarja osztani a kenyerét velem… Őrültség – hebegtem magamban, – de neki csak azt válaszoltam, hogy: – Köszönöm. Meg vagyok győződve róla, de – lesz-e kenyér?…

– Kenyér?… – ismételte a szót és könnyes szemeibe halt a gondolat a kenyérről, erről a magasságokból leesett sárfészekről, melyből minden darab az aznap meghalt részünk…

Félórával később csodálatos dolog történt, ami végleg eldöntötte sorsomat.

Öregedő, magas parasztember állított be a volt alispánhoz és csendes jóestét kívánt.

– Tán el is felejtett alispány úr?… Gecző Ferenc vagyok, a székelyföldi Fenyédről…

– Dehogy feledtem, Ferenc, – nyomta le a székbe barátom az embert szivesen. – Mi járatban van Kolozsvárt? Hogy vannak? Hogy élhetnek?

– Megvagyunk valahogy… de én nem ezért jöttem. Nem magunkért.

– Hanem kiért, miért?

– Én biza az alispány úrral négyszemközt szeretnék beszélni.

Az alispán nem engedett távozni.

– Elmondhatja a főtisztelendő úr előtt…

– Azt jól tudom, de arra gondoltam, hogy ne hallja más, ha az alispány urat megtalálom sérteni.

– Engem megsérteni?

– Bizon az es lehet.

Korcrajáró vászon pénzeszacskót húzott elő a kebeléből és kiválogatott belőle párszáz koronát. Kétsorba rakta az asztalon és bütykös ujjaival megszámlálta.

– Ez annyi – nyugodott meg végül. – Ez a bornyú ára, ez az embörök pénze, s ezt én mind az alispány úrnak hoztam… Mindegykrajcárig.

– Miért hozta?

– Hogy használják egészséggel.

– De ember, maga nekem nem tartozott.

– Nem én a becsületen kívül semmivel, – hagyja jóvá a székely. – Ennek a pénznek más az értelme…

– Nem értem – ráncolta homlokát a volt alispán.

Az ember nem jött ki a sodrából.

– Azt eccer el kell üsmerni, hogy valóságos édesapánk volt az alispány úr…

– Még mindig nem értem.

– Elég, ha mi értsük… Hallottuk, hogy mióta elkerült közülünk, gyengécskén megy a sora. El is szomorodtunk miatta. Mondom az emböröknek, hogy mi a jó embörünket nem hagyhassuk. – Tiszta igaza van Ferinek – mondották, s ahajt ezt a küs pénzt esszeszedők. Én es eladtam a bornyút, mert a jobb hejre úgysem mehet… No itt van a pénz heánytalanul… Nem vagyok tanólt embör, de aszondom, hogy Őszentfelsége segíjje meg becses családjával együtt, hogy a küsasszonkákot, s a kicsid úrfikot eppen olyan nagy embörökké nevelhesse, mint amilyen maga volt a régi világba, s fizessön meg minden jóságáért amit velünk tett, met azt mü soha meghálálni nem tuggyuk…

A volt alispán feje lekonyult és zokogás rázta a mellét, de a vén székely bátorítólag az asztalra ütött.

– Jé, gyilkosteringette! Ne gyengüljön el maga es, mert akkor mi lesz velünk!… Ne sírjon alispány úr, mert akkor én is, s velem egész Székelyföld sírva fakad… Ha megsértettem, engedjen meg, de reánk ne nehezteljen, mert mü az egy jón kívül mást nem akartunk… S most engedje meg, hogy öregember létemre csókolhassam meg a kezit…

Csendesen a szobámba osontam, míg a két ember megcsókolja egymást…

Másnap megtudtam, hogy az alispán az egész pénzt titokban nyomorgó tisztviselőtársai közt osztotta ki. Felesége dalolt örömében.

Megrendülve hallgattam és jegyesemre gondoltam. Éppen ilyen lesz ő is. Boldog hullám öntötte el az arcomat, az élet nagy, új céljai kitárultak előttem, félelmeim elmúltak, a töviskorona leszakadt fejemről.

Megyek a püspökhöz.

Az uccákon futottam az izgalomtól és lihegve, szinte rákiáltottam a püspökre:

– Kegyelmes uram, meg akarok nősülni… Azért jöttem, hogy bejelentsem…

– Fiam, mi történt veled? – rémült el pillanatig a püspök, majd elgondolkodva keresztjelt tett homlokomra, forró ajkaimra. Levont maga mellé egy székre és hidegen intett:

– Beszélj!

– Mit mondjak, kegyelmes atyám? – hökkentem vissza. – Halálosan szeretek egy leányt és feleségül veszem Isten, s emberek előtt becsületesen… mert nem akarok bújkálni, elesni, a bűn ízét váltogatni, híveimnek, az emberiségnek és Teremtőnek hazudni, a lelkiismeretfurdalástól minden reggel az aranykehelybe belezokogni, s végül a lélek romjain elfásulva, vagy kifáradva, előléptetéseket, vagy jobb parókiát várni… Eddig se tettem, ezután se akarom. Eskümet idáig híven, tisztán őriztem és most visszahoztam. Az ön kezeibe tettem le és most visszakérem. Mentsen meg és mentsen fel, Kegyelmes Uram!

– Tudod, hogy nem tehetem – suttogott a püspök. – … És meggondoltad-e, hogy mi lesz veled, ha elhagyod Istent?…

– Én elhagyom Istent? – csodálkoztam. – Hiszen sohasem volt erősebb a hitem, sohasem bíztam jobban benne, sohasem állottam hozzá közelebb… Mondhatnám, hogy a coelibátus nem dogma, hanem bármilyen szigorú és régi is, csak egyszerű szabály, aminek a feloldása Pápa Őszentségétől függ, skolasztizálhatnék, fejtegethetném, hogy az örökös kasztitás a szentírás szerinti „gratia gratis data“ ingyen adott kegyelem, amire méltóvá tehetem magamat, de szükségképpen nem várhatom, hogy megadja, ha örök rendelése szerint erre nem kíván méltatni… És nem adta meg… Kezdet óta úgy érzem… tehát nem is akarja, hogy holtomig megőrizzem. Ezért rendelte a házasság szentségét. Felhozhatnám én is az ismert idézetet: „Jobb megnősülni, mint égni“, felhozhatnám a papi nőtlenség melett és ellen az összes érveket, hiszen ismerem; de nem teszem… Érzem, hogy az Énistenem mellettem van ügyemben és nem fog elhagyni. Ugy áthatja egész valómat ez a tudat, mint a tűz melege a kályhát, vagy az illat a virágot, sőt még jobban, mert hamis és színtelen minden hasonlat.

Szomorúan tette ajkamra ujját az öreg püspök:

– Tévedsz, fiam. Amiről beszélsz, azt nem a hit, hanem a szerelem mondatja veled.

– A szerelem?… Milyen gyönyörű akkor a szerelem!

– Az. De a hit még szebb…

– S a kettő együtt a legszebb…

Mindaketten elmeditáltunk felette. A lehanyatló nap betűzött az ablakon és bíborban égtek a püspök piros reverendagombjai, széles, finom selyem cinguluma, dús aranykeresztje.

– Mondj el mindent, fiam!…

Az igazság és bizalom édes szabadsága átjárt. Tekintetem elmámorosodott és nem tudom, hogy egy óráig-e, vagy két óráig tartott-e, csak beszéltem magamról, elindultam az apám koporsója mellől és harminc esztendőm minden keserű kínját feltártam, a folyton sebes homlokot és mindig sebzett szívet, belső szenvedéseimet, rettegésemet a theológián a kenyérért, kétségbeesésemet hivatásom fölött és a felszentelés gyötrelmeit, útnak indulásomat az életbe, éhezéseimet, elhagyatottságomat, emberfeletti küzdelmeimet a háborúval, az engem ért igazságtalanságokat, titkoltan viselt összes kínjaimat, céljaim összeroppanását, a véres térdeket, melyekkel kálváriámat másztam, lelkem szárnyainak sárbahullását, szerelmemet és újbóli felemelkedésemet általa, a borzalmas szomjúságot, hogy végre én is, ha egyetlen percig is, boldog leszek…

A püspök részvéttel biztatott:

– Tovább, fiam, tovább!…

– Nincs tovább. Mindent elmondottam…

– De lesz tovább – bólintott komolyan. – És hogyan lesz tovább?… Mi lesz, ha elillan a mámor, s a kiábrándulás szörnyű lárvája orcátokra fagy?… Ha – tegyük föl – rosszul ítéltétek meg önmagatokat és egymást?

– Óh, az nem történhetik meg.

–… Ha szegény leányt szerencsétlenné teszed?

– Akkor is én leszek a szerencsétlenebb.

– Ha nem fogja bírni a nyomort és belepusztul?

– Vele halok.

– Miből fogtok megélni?

– Nem tudom, de dolgozni fogok.

– Mit fogsz adni gyermekeidnek?

– Kirendeli az Isten.

– Akit el akarsz hagyni?

– Akihez szorosabban fogok símulni.

– Az egyház bűntetni fog.

– És én meg fogok bocsátani érte.

– Kegyeiben nem részesülhetsz.

– A holló fog táplálni engem is.

– Vagy te a hollót.

– „Szólt a holló: Sohasem!“ – ídéztem Poe Edgart gyermekes önbizalommal, de a püspök felsóhajtott:

– Szegény, szegény gyermekek!…

Újfent rámnézett és megsímogatta fejemet:

– Milyen kár érted!… Én vagyok a hibás. Nem lett volna szabad megfeledkeznem rólad.

– Köszönöm, hogy így történt. A szenvedésnek köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok… Mindent a szenvedésnek kell megköszönnünk: a Jézusénak a megváltást, a magunkénak boldogságunkat. Ez a soha meg nem szűnő misztérium egyfelől az ostya színében, magunk részéről a könnyek vízében.

– Mit tegyek, veled? – töprengett a püspök.

– Bocsásson meg, és szeressen továbbra is…

– Maradj, fiam, térj vissza önmagadhoz és én gondoskodom rólad. Kitűnő parókiát adok, ahol tehetségedhez való szép és nagy munkakör vár rád, amelyben feledhetetlen műveket alkothatsz Isten és néped javára.

– Már találkoztam Istennel és népemmel, őket többé nem hagyhatom el…

Fürkészőn, hosszasan, jóságosan a szemembe nézett a püspök:

– Megértelek… Nem tehetek semmit érted, de megértelek. Ismered az egyház szigorú, de igazságos törvényeit és kivétel nincs. – Az Egyház mindenek fölött!… Még csak arra kérlek, hogy ne bántsd a jó anyát, ki tizenkét esztendeig gondoskodott rólad.

– Viszont szabad nekem is kérni, hogy engem se bántsanak, nem az egyház, hanem annak szolgái, kik sokszor azt hiszik, hogy ők az egyház.

– Erről szavammal biztosítalak, hogy lépésedért a törvényes eljáráson kívül bántódás nem fog érni… Csak imádkozni fogunk érted… És most térdelj le!

Megtettem. A püspök szélesen felemelte karjait, lehajtott fejemre tette és túlzott hangosan rámadta áldását: „Benedicat Te Deus!…

Megfordult és szó nélkül eltünt egyik belső szoba ajtaján.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A követ eldobtam, visszaút nincs, de a legsúlyosabb feladat hátra van. Édesanyámmal kell közölnöm elhatározásomat. Egy élet álmát kell összetépnem, öreg játékokat összetörnöm. Minden vágya, minden boldogsága az volt, hogy „pap a fiam.“ Szilárd hitének, halálos búzgóságának törhetetlen kristálya volt ez a tudat. Háromszor szent előtte, amit az egyház tanít, több az életénél, hazánál, gyermekeinél. Kész vérét ontani érte. Olyan, mint egy Néró császár üldözésétől megmenekült mártir, kinek egyetlen szomorúsága, hogy nem áldozhatta fel önmagát. Szemét és fantáziáját egy pillanatig sem venné le az Üdvözítőről. Minden munkája, szenvedése, küzködése, szava, gondolata folytonos hálaadás Istennek, hogy pappá lettem. A misztérium és misztikum kábult rabja, ki elfeledte teljesen a külső világot. A megtestesülésemben is égi erőket hisz, csak nem meri bevallani… Végre teljesült, amiért felnevelt, megvonta saját szájától a falatot, hihetetlen szenvedéseket elviselt, mindennap új tragédiát vett öreg vállaira és nem rogyott össze alattuk. Féltékenyen őrködött a világ kapuja előtt, hogy ki se tekinthessek. Abban biztos vagyok, hogy ha köztem és az Egyház között kell választania, a holttestemen keresztül is kész átgázolni meggyőződéséért. Egy apáca, egy pap több neki, mint saját gyermeke. Ez nem dilemma előtte, de mit csináljak én?

Nekem az anyám és boldogságom között kell választanom. Két egymással szembenálló halálos ellenség között. Olyan megdöbbentően hihetetlen, mintha édesanyámnak két szíve volna és egyik gyűlölné a másikat. Fáj, de így van.

Mégis meg kell tennem! A szobámba kérem.

– Édesanyám!

Gyanutlanul, boldogan jön.

– Hívtál, édes fiam.

Nézem a kezeit, jóságos, ráncos arcát, összetört termetét, beteg mellét és el fog a szánalom. Várnom kellene, amíg meghal. Nem lehet sok hátra – sugja a gonosz, de mindjárt a földig megvetem magamat az aljasságért…

… Milyen fáradt és jó szegény! Mennyit virrasztott, aggódott, dolgozott értem. Mi tettük rommá, a testét mi téptük izekre, attól a pillanattól kezdve, mikor először a tejért mellébe haraptunk. Minden kenyérdarab, minden utolsó krajcár, szegényes ruhácska, minden, de minden belőle való… Önmagát adta értünk és minden fizetsége az a tudat, hogy a fia pap… Lélekgyilkosság, amire készülök…

Mégis, várnom kellene!…

A bensőm tiltakozik. Hazudjak tovább? Nem volt elég tizenkét esztendeig?… Hiszen értük történt minden és – tovább nem birom. Meg kell értenie…

– Édesanyám!…

– Mi az, édes fiam? Olyan különös vagy ma. Történt talán valami veled?… Nem vagy beteg?…

– Nagyon fontos és magának nagyon szomorú dolgot kell mondanom.

– Az Istenért! – retten meg és mindjárt reszketni kezd. – Mi az?

Már bánom, hogy szóltam, de többé nincsen visszatérés… Ne is legyen…

– Nem kell félnie – igyekszem megnyugtatni, – de életbevágóan fontos ügyet kell kettőnk között tisztázni.

– Ne kerülgesd – sűrget, – mert megöl az aggodalom.

Mosolyra kényszerítem az arcom és dédelgetem az édesanyámat:

– Semmi, semmi! Csak azt szeretném tudni, hogy szeret-e úgy most is, mint régen…

– Te tudod, fiam, hogy szeretlek téged.

– Akkor meg fogja érteni elhatározásomat.

– Miféle elhatározásról beszélsz?

– Azonnal megmondom, de előbb nehány dolgot tisztáznunk kell. Úgy-e, nem akarja édesanyám, hogy külsőleg, belsőleg tönkre menjek, belepusztuljak a saját életembe?

Tiltakozóan emelte fel két száraz, hústalan kezét:

– Isten mentsen!

– Úgy-e, anyának is az az egyetlen vágya, hogy boldog, megelégedett legyek?…

– Fiam! Hát nem vagy az? – sírta el magát.

Minden keserűségem összegyűlt könnyei láttára:

– Sohasem voltam az. Nem akarok tovább hazudni, alakoskodni. Ki kell mondanom az igazat: Sohasem voltam papnak való. Csak magukért lettem azzá. Áldozatból, belső kényszerből, túlzott gyermeki szeretetből. Istencsalás volt… Sohasem éreztem fölötte örömet, belső nyugalmat, de rettegtem a szentségtöréstől, nehány álomformát találtam, ami ideig-óráig elcsitított… Hű voltam az Istenhez, egyházhoz. Mind a mai napig becsületes és tiszta maradtam. Külsőleg és a szándékom szerint senki sem találna kifogásolni valót… de tovább nem birom. Kifogytam az erőből… Egyetlen, becsületes útat látok: Megválni a papságtól…

A felére roskadt szegény édesanyám a borzadálytól.

– Te… te – nyögte írtózattal, – te ki akarsz lépni?…

– Igen. Azt akarom, anya… Már be is jelentettem a püspöknek.

Felugrott, de visszahanyatlott:

– Mit tettél, szerencsétlen?…

De mintha ugyanazon pillanatban el is feledte volna a püspököt, dermedten csak azt pihegte:

– Ki akar lépni!… Az én fiam, ki akar lépni!… Annyi ezer pap van a világon, miért akar csak az én fiam kilépni?… El akar kárhozni… Az utolsó paraszt is meg fogja vetni… Hát ezért kínlódtam ennyit érte életemben?…

A kétségbeesést a harag váltotta fel:

– Megtiltom! Nem engedem! Megértetted?

– Nézze, édesanyám – kértem szomorúan. – Maga most túlságosan izgatott. Képtelen megfontolni a szavait. Ne határozzon még… Lassankint megbarátkozik a gondolattal. Engem már nem lehet megingatni… Miért nem akar az én jó, megértő édesanyám lenni?

A becéző szóra ismét a szíve sugározta be:

– Hiszen érted remegek, fiam. Mi lesz veled? Mihez kezdesz? Vesztedbe rohansz.

A feleletet sem várva be, tovább ábrándozott:

– Milyen szépen misézett… prédikált… tisztelte mindenki… milyen boldog voltam!… Miért nem is vett magához az Isten, hogy ne érjem meg!…

Láttam, hogy gyermek és – többet nem birtam el. Ingerülten kiegyenesedtem és két szemembe beköltözött a halál:

– Hagyjuk abba az egészet… Legyen boldog… Pap maradok.

– Hála az…

Többet nem birt mondani, mert ebben a pillanatban reám nézett és megfagyott a szó az ajkán.

Mindaketten tudtuk további sorsomat:

– Kérem, anya, hagyjon magamra.

Szinte groteszk sietséggel osont el és az ebédlőben felsikoltott.

Szörnyű képek kavarogtak bennem és csak későbben jutott eszembe, hogy anya sikoltott. Hideg és túlságosan objektiv voltam, mint a kihült holttest. A test és szellem fáradtságában idegen dolgok tolakodtak elém, mint akinek túlságosan sok ráérő ideje van és nem tudja, mit kezdjen önmagával. Halálsápadt voltam és kacagtam.

Most minden átmenet nélkül a prédikációtöltelékre, a naiv legendára kellett gondolnom az édesanyámról, akit fia megölt, kitépte a szívét és a vérző szívvel elrohant. Útközben elesett és a szív azt kérdezte: – „Megütötted-e nagyon magad, fiam?“ – Ezen is kacagtam. Még jobban kacagtam.

Az öngyilkosok jutottak ismét az eszembe. Velük foglalkoztam. Láttam már nehányat. Az akasztott embert, ki megvetően fekete nyelvét nyújtotta a világra, az átlőtt fej véres maszkját, a domborura puffadt hasú vízbefultat, kinek sárga arcán hullalegyek mászkáltak. Csöppet sem borzadtam meg, mert megértettem őket. Különben is mi a halál? Egyszerű háziállat, ki hűségesen a sarkunkban ólálkodik. Megszoktuk. És a szenvedés? Saját ügyetlenségünk. Az öngyilkosság pedig nem gyávaság, ahogy tanítják, hanem tudatos, hideg megvetése mindennek, amivel élet nevezet alatt másokat és önmagunkat kínoztuk. A végső pillanat pedig nagyon tehetséges emberek úri, pazarló gesztusa, amellyel az utolsó százast felragasztják a világ kaján cigányának, az ördögnek homlokára… Pillanatokig a kedvem hajlott is rá, de unottan legyintettem. Kívülről néztem magamat és kíváncsi voltam, hogyan lesz tovább. Kíváncsi, mint egy idegen, aki véletlenül más tragédiájába botlott és futólag megáll, hogy lássa a végét… Ültem íróasztalom előtt és anélkül, hogy tovább valamire gondoltam volna, eszelősen vonogattam a számat és hangosan mondogattam minden nyelven, melyet ismertem:

– Nem érdemes!… Nem érdemes!…

Végül gondolatban leszamaraztam magamat, az ablakhoz mentem és kinéztem a buta világba. Senkivel és semmivel közösséget nem éreztem. Önmagammal legkevésbbé… Mindegy volt már nekem egyház, püspök, emberiség, haza, anya, leány, szerelem, minden. Nyugodtan kiakaszthattam volna saját halotti jelentésemet a mellemre…

Az anyám félénken lesett be az ajtón, hogy vajjon nem emeltem-e kezet magam ellen. Később be is vallotta, de én már akkor tudtam, és megvetőleg gondoltam az emberekre, kik nem is sejtik, hogy több halott jár a földön, mint amennyit sikerült felfedezni és eltemetni. Ezek az igazi öngyilkosok, akik esznek-isznak, beszélnek, mozognak, rosszat tesznek, zenét hallgatnak és misét, véleményt mondanak, vagy operálnak, börtönben ülnek, vagy katedrán, pedig már régen végeztek magukkal, s csak a vén vörös villamost várják, hogy elvigye a gödörig. A háború után egész nemzetek voltak belőlük, akiket úgy neveznek, hogy „kisebbségek“. Mindössze annyi a különbség köztünk, hogy ők ezer esztendőt tévedtek, én harmincat…

– Vajjon most mit csinál édesanyám? – gondoltam rá minden átmenet nélkül a beteg agy szeszélyességével. – Valószínüleg félrebeszél ő is, mint én. Tulajdonképen kár volt érzelmi alapra síklani. Pár szóval elintézhettük volna az egészet. Meggondolatlanok voltunk mindaketten.

Ablakom előtt árnyék suhan el. A harangozó megy, hogy elrángassa az Angelust. Kétszer megszakítja, harmadszor abbahagyja. Még zeng a harang érce, mikor bekopogtat ablakomon és bejelenti, hogy a templomkulcsot otthagyta, mert „az öreg nagyságos aszony“ imádkozik.

Tehát imádkozik… Mit imádkozik? Valószínüleg arra kéri Istent, hogy világosítson fel, más szóval, hozza meg az eszemet, nyugtasson meg, vagy inkább vegyen magához, mielőtt a szörnyű lépést megtenném… A Szűzanya a kedvence. Mindig félhangosan szokta megszólítani:

– „Óh, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa!“…

Gyermekes vágy ragad meg, hogy meglessem anyát a templomban. Lábujjhegyen odalopózok és belesek. A sötétben csak az oltár szőnyege virít és a képek aranyrámái csillognak a falakon. Anya karjaira borulva fekszik az oltárlépcsőn. Ingerültségem, vad gondolataim egyszerre múlnak el. Elönt a szeretet, régi énem és meghatottan nézem. Tudom, hogy mi történik benne. Most másodszor hoz a világra, mert minden gyermek kétszer születik. Először az anyából testet szakít magának, másodszor életet. Az első elválás nem teljes. A gyermekben még hosszú ideig anyja él. Ő érez, gondolkodik, vágyik, örvend, játszik, szenved és sír. Láthatatlan szálak kötik össze. Az anya második énje csak a gyermek, kiben önmaga kezdett új életet. Első születésünk erőszakossága, kíméletlen és szükségszerű, mely az anya holttestén át is meg akar jelenni a földön. Második születésünk a súlyosabb, mert öntudatosan, végleg kifosztjuk édesanyánkat. Mindent elveszünk tőle, terveit, vágyait, álmait, felépített boldogságát, lelke titkait és széttépjük a láthatatlan aranyszálakat. Utána egyik test a magasba, másik a földbe száll. Törvény, Végzet ez, melynek nem állhatunk ellen… Még egy utolsó fájdalom és én a világra jöttem. Neki marad a halál, nekem az élet és ez – akaratunkon kívül történik. Barna szántóföld a testünk, mely az élet számtalan titkát akarja teremni… Legyen tehát úgy!…

Mikor újolag találkozunk, mindaketten nyugodtak vagyunk. A két élet átlényegülése megtörtént, az új célok útrakészen állanak. Minden egyéb csak külsőség. Lelkünk ege kiderült. Az anya a régi szeretet új ruhájában bensőségesen a vállamra dobja magát, megcsókol és halkan azt kérdi:

– Hogy hívják azt a leányt?…

Új könnyek égnek mindkettőnk szemében.

*

Másnap már tudja a falú elhatározásomat. Szájról-szájra adják a hírt. Ha két ember találkozik, csak erről beszél:

– Hallottad?

– Nem lehet igaz. A mai világban az egyetlen biztos állást és szép jövőt nem szokták csak úgy odadobni.

– Az egyháztanácsot már össze is hívatta, hogy a számadásokat elkészítsék. Még a héten meg lesz az átadás… A póstás mondja, hogy ma ment el a pecsétes levél a püspöknek… Az édesanyja azóta állandóan sír.

– De miért teszi?

– Meg akar házasodni.

– Akkor nem igaz az egész. Ha csak nőt akarna, akkor úgy tenne, mint a többiek. Váltogatná a gazdasszonyokat… Volt nekünk már ilyen papunk.