Part 5

Éjfél felé a muzsikus barát megzavarta:

– Ne érts félre – hebegett. – Egy igénytelen kis jószágot keresek egész nap. A negyedik regiszter egyik kicsi sípja eltünt. A szemétben is kerestem. Talán észre sem vetted.

– Majd pótolom. Nem is fontos…

Újra ellenségesen állottak egymással szemben. Vikol megértette a szerzetes titkát. A szent szilenciumban alig billentette fel a szó nyelvüket.

Az alázatos ember elkerekedett szemekkel motyogta:

– Nincs semmi értéke…

– De szép a története. – Miért hazudsz, barát?…

A szerzetes szemöldöke összerándult, hatalmas tarfejét felvetette, testének boltozata ropogott, de legyűrte indulatát és felkacagott:

– Tudom, hogy te vetted el, de vigyázz, nehogy barátot csináljon belőled is az a „furulya!“

– Ne félts engem, te, megtévedt Szentantal. Van már nekem forrószívű szép leányom.

Az ifjú szerzetes elgondolkodott. A harag elsímult benne, csodálatos fény áradt alakjára, hangja ismét meleg lett:

– Egyszer… én is elküldöttem egy leánynak, de a síp visszajött… Régen volt… Aztán visszaloptam az orgonába… Isten megbocsátott… Mondom, régen volt… Te is bocsáss meg… suttogta. – Hozzon boldogságot az én kis jószágom…

A szelid Krisztus újra megszólalt a feszületen:

– Hát már sohasem feküsztök le, gyermekeim?…

Szünetet tartottam. Az én tisztem nem szólt, csak merőn nézte a poharát, a fenekén remegő borocskát. Talán észre se vette, hogy megállottam. A cigaretta az én kezemben is kialudt. A szoba sarkába hajítottam…

– Már nem sok van a történetből. – Gyönyörű hangszer lett az ezüst orgona. Az ezer síp a tébolyult tenger mélységétől a szférák finom magasságáig mindent kifejezett. A barátok boldogan írták be a krónikás könyvükbe:

„Fecit Georgius Vikol.“

És Georgius mester ujjongva zendítette fel. Ifjúságának és művészetének túláradó szenvedélyességével majdnem extázisba esett.

– Világot alkottam Önöknek, atyám! Nem orgona, az emberiség áll oltáruk előtt. A szenvedő, a meggyalázott, láncait rázó, nyomortól fertőzött, borzalmas és mégis drága emberiség. Egyetlen érintésemre gyermekek milliói fakadnak sírva, kitártkarú anyák omlanak össze és felhördül minden csapzott, keserű férfi. Háborukat és történelmet sepernek el ezek a hangok…

Delejes testtel, démoni kézzel a billentyükre csapott és az orgona megrázta az infernális világot. Másik érintésére epedő vágyak, szerelem, költészet galambjai röppentek ki az ezüst kalitkából.

A szakértők elragadtatva álltak:

– Tökéletes!

A zsúfolásig telt templom népe sírt alant.

Csak az öreg atyák néztek zavartan, rémülten, bánattól szorongva:

– Ez nem a mi régi orgonánk!

Az agg prior könnye hullott, reszketve intett a művésznek:

– Csak a Jóistent nem tudtad felidézni, fiam – és bütykös kezével Felicián testvérnek megparancsolta, hogy ő hívja el a Jóistent.

A muzsikus barát megrendült. Halványan szállott fel az orgonára.

Soha nem hallott búbánat és gyász szállotta meg a világot. A sziveket mind koporsóba zárta. A körülállóknak nem volt erejük, hogy az emberi kínokban vájkáló kezet megfogják és megkötözzék.

A vén prior térdenállva sírt:

– Istenem, mi történt ezzel az orgonával? Egyik fellázította, a másik kétségbeejtette a világot.

A muzsikus barát olyan volt, mint egy holttesteken mászkáló bogár, akinek ördög van a hátára festve.

Vikol mester kétségbeesetten ugrott a baráthoz, ki utolsó lélegzetét is eljátszotta és túlvilági hangon kiáltott:

– Várj!

Lihegve vallotta be az ősz atyának:

– Még egy kis baja van az orgonának. Egy igénytelen kis síp nincs bekapcsolva.

Zsebéből elővette a „forrószív“-nek pici ezüst sípját. Szeliden, jóságosan ránézett a muzsikus barátra és odanyújtotta.

Ismét felszállott az ezüst orgona nyergébe és felzendítette a dalt, a forró szivek himnuszát.

Az elesett élet megújult, a nyomorult föld megszünt tovább remegni, az ódon szentély felderült, az emberek egymás szivére borultak:

A tudatlan, vén barátok fejüket csóválták:

– Ki gondolta volna, hogy egy ilyen icipici sípocska milyen sokat jelent…

A tiszt töpreng, nézi a karcsú, vékony orgonasípot, tűz veri át az arcát, sűrű szemöldökei összefutnak.

– Nem vagyok romantikus ember – mondja későre. Kegyes legendákra nem adok semmit, de teszek egy ajánlatot. Ezért az egy sípért itthagyom az egész orgonádat.

– Ezért az egy sípért odaadom az egész orgonámat – felelem szemlesütve.

– Szóval megismételjük a legendát…

– A történelem is megismétli önmagát.

– Hát így állunk?…

– Nincs miért tagadnom…

Gúnyosan végignéz, vizsgál, belém akar látni, s mintha megsejtette volna, hogy mit takar a reverenda, szerető lágy szóval biztat:

– Jobb lesz, ha elviszem. Veszedelmes kis jószág ez a darab ón. Minek kerüljön új történet a domus históriába?… Elég az a baj, amit nekem okozott…

– Hogyan? Miért? – kérdeztem megütközve.

A tiszt gyűlölködve mered a sípra, amely mozdulatlan ragyog az abroszon, mint a jégcsap.

– Ha belekerülök a veszteséglistába, ennek köszönhetem, mert én mától kezdve több orgonához nem nyúlok. Eddig az orgonák mentettek meg a harctértől… Bár sohase láttalak volna, vagy égett volna le a templomod orgonástól!…

Hirtelen feleszmél és szeretne a föld alá sülyedni szégyenében:

–… Te most azt hiszed, hogy gyáva vagyok, a halálfélelem rémített meg, de tudd meg, hogy tizennégy óta a fronton vagyok és csak most sikerült ezt a megbizást kapnom… Örültem neki. Hogyne örültem volna… Most már ennek vége. A fene egye meg!

– Ember, ne menjen el a szép eszed – korholom. – Egy emberélet többet ér, mint a föld összes orgonái. Hát csak vidd mindenestől. Még ezt is odaadom…

A tiszt fejét rázta és öklére eresztette a fejét. Nem szabad hagynom, hogy gondolkodjék. Bort öntök a poharába, koccintok.

– Szervusz! Verd ki ezt a szamárságot a fejedből. Valami vén barát fantáziája találta ki az egész históriát. Nem kell komolyan venni. Együgyü történet.

– De szép…

– Sajnos – szép… – vallottam meg magam is.

Erre felkacagtunk és aludni tértünk.

Mire megvirradt, az én tisztemnek híre-pora sem volt. Eltünt.

Az ebédlőasztalon a vékonyka sípocska mellett egyetlen köszönő sort hagyott és megnyomtatta a vaskos templomkulccsal.

– Tapintatos ember – mondottam a mise előtt jelentkező kántornak. – Még az éjszaka elszállította a rekvirált orgonasípokat, hogy ne okozzon fájdalmat a látása.

Fel se mertem nézni a kórusra. Minek lássam az orgonatest üres oduját.

A következő pillanatban azonban teljes erőből felzendült az orgona. Sohasem szólott ilyen szépen.

Az összes sípok helyükön állottak büszkén, csengőn ragyogva… A szélzsák, billentyük kijavítva, megerősítve.

– Új korában sem volt jobb – ujjongott a kántor mise után.

Egész éjszaka kellett dolgoznia a muzsikus-katonának, hogy ennyire megjavítsa.

Örömömben támadt az ötletem:

– Megérdemli, hogy beírjam a nevét a domus históriába. Ugyanúgy, ahogy a Vikol mesteré van…

Gyorsan a tintába ütöttem a tollat és írni kezdettem:

„Renovavit Anno Domini 1916, die 29 Novembris…“

– Hogy is hívják csak?… A nevét nem tudom… El is feledtem megkérdezni… Majd megtudom a veszteséglistából… De minek ide név – üztem el a gondolatot. – Végtelenné tárult lelkem előtt megjelent a legnagyobb név, mit neki hálából adhattam, és erős, harcos betükkel kiegészítettem a feljegyzést:

„… Miles anonymus – egy névtelen katona.“

– És most rajtunk a sor, kicsi síp – néztem rá szomorúan a forrószívű leány ajándékára. – Erős, bátor leszek, és meg foglak semmisíteni…

De előbb végigdédelgettem… Milyen törékeny, milyen ártatlan, milyen szép és mennyi lélek fűződik hozzá!… A hangja is halk, panaszos, szépleány-sírás…

Kezembe vettem, hogy szétroppantsam, de elgyengült a kezem… Nem tehetem meg. Nincs jogom hozzá – áltattam magamat. – A túlvilágon is számonkérné, aki adta. Nem birnám látni az üres helyét az orgonán… Hozzátartozik, aminthogy a szerelem is hozzátartozik a világ harmóniájához. Arcomhoz érintettem: – Ne félj, kicsi síp. – Úgy éreztem, hogy az én szép leányom finom arca ér az enyémhez és fájó boldogan lüktet a szivem…

Visszavittem a templomba az ékes kis jószágot, megcsókoltam és társai közé illesztettem, hogy énekelje ő is az emberek megváltásának dalát… Aztán szégyenkezve, egy bocsánatkérő gondolatot küldöttem az ismeretlen katona után…

– Bajtárs, tévedtél… Helyetted én kerültem az elesettek listájára…

TIZENHATODIK FEJEZET

Karácsony előtt a harctereken súlyos harcok kezdődtek. A kiontott vér már-már a mi lábunkat mosta. Itthon a gyermekek levélkét írtak az angyalhoz és a fekete angyal halott apát hozott ajándékul, s mikor javában énekelték a karácsonyfa alatt, hogy: „Bethlehemi pusztán örvendetes hír van“ – béna testvér, rommá pusztult fiú bukott be az ajtón.

Miféle vigasztalást mondjak nekik holnap? A halál tombolásában hogy hirdessem nekik az eljövendő új élet, a megváltás boldogságát? A valósággal szemben csak a valósággá vált evangéliumnak lehet ereje.

Soha ilyen karácsonyt!

Az emberiség így imádkozott:

„Béke az embereknek!…

Mindennek és mindenkinek béke, ki az Ember-nevezet alá rendeltetett, akár most fájó valóságként járja az útját, akár fekete porként és kietlen csontként vergődjék sirjában, akár halhatatlan része sikoltson utána.“

A bethlehemi jászol körül pedig haldoklók hörögtek, a sirokat és porladó csontokat égbehányta a gránát…

A templomok népe erre még viharosabban kiáltott:

„Béke a szenvedőknek, betegeknek, nyomorultaknak, szegényeknek, vergődőknek, minden szerencsétlennek, minden sebnek, égő sziveknek, sok roskadó testnek, elviselhetetlen homloknak… mind a négy égtájnak: északnak, délnek, nyugatnak, keletnek…“

A szenvedők pedig tovább szenvedtek, a roskadók végleg leroskadtak, a sebek megölték viselőjüket.

Mégse csüggedtünk.

„Béke az elemeknek – könyörögtünk, – tűznek, víznek, méregnek, fegyvernek, ágyúknak, gázoknak, tengeralatt és fölött járóknak, repülőgépeknek és léghajóknak, a távolból megölésnek és megáldásnak, átoknak és imádságnak, tudatlan madárnak, sejtelmesincs-kődarabnak, elolvadó véres hónak, földnek, csillagoknak, a megrémült napnak, szelid-, s vadállatnak, annak is, aminek neve van, annak is, aminek neve sincs!…

Béke!… Béke!… Béke!…

… és a tűz elégette a hajlékokat, ágyúk, gázok embert öltek, léghajókról, repülőgépekről pedig bomba hullott a békéért imádkozó templomi népek közé és az is megsemmisült, aminek neve volt, az is, aminek nem volt…

Mi emberek pedig még így is, még akkor is azt mondottuk, hogy „boldog karácsony“. Elfeledtük a föld fölött és föld alatt rothadó milliókat, boldogan hajtottuk fejünket a halál gödrének fekete párnájára és az árvák ezrei örvendve kántálták az ajtók előtt:

„Dícsőség mennyben az Istennek!“

Ez a karácsony.

Megrendülve borultam le nagysága előtt és ismét megfogadtam, hogy az én gyermeknépem békességéért, ha kell, önmagamat is áldozatul vetem és leszek ismét a szenvedőké, betegeké, szegényeké, vergődőké, a nevesincs millióké, hogy a boldogságnak legalább egyetlen pillanatában részesüljenek. Gyönyörű terveim születtek. Ismét a megtisztult pap buzgóságával vetettem magamat hivatásom karjaiba. Újra velük éheztem, velük sírtam, gyászoltam, küzdöttem…

Mind hiába volt, mert nem tudtam, hogy mint mindent a világon, a boldogságot is önmagunkból kell adnunk és előbb saját lelkemnek kell békét szereznem, mert addig egyetlen verejtékcseppet is képtelen leszek letörülni emberi homlokról.

Az én békémet és boldogságomat pedig csak az én szép leányom hozhatja meg.

Nincs miért ezt tagadni. Az Istennek már bevallottam, az embereknek azonban nem mertem…

TIZENHETEDIK FEJEZET

Végre megismertem…

Az arca fehér, a lelke még fehérebb.

A ma született bárány ártatlan, ő még ártatlanabb. Szép, mint a tiszta harmat. A székely szó drága hamva, zamata van ajkán. Testén annak illata. Hajnalnóta minden lélegzete… A patyolatrózsás, zsályás, verbénás, rozmarintos, dús virágos székely mezők kicsi leánykája, erdők őzikéje, fenyvesek zöld falától védett, hímes völgyekben feltetőzött karcsú kápolnavirágom…

… Iluska!…

Most tudom, hogy régtől ismerjük egymást. Minek beszélgessünk. Egyazon földből valók vagyunk, s az én népem küldötte őt nekem… A menekültek hálája ő, kik jóságomért vele akarnak megajándékozni. Minden ember simított rajta, hogy szép legyen. Az illatos havasok megcsipték az arcát, hogy piros legyen, a föld dédelgette, hogy az élet termőága maradjon, a mi madaraink szárnya védte esőtől, naptól, amíg hozzám jött és a fűvek letörülték kis lábáról az úti port, hajába illatos tűlevelek hullottak, mikor az öreg fenyők megáldották…

Minek beszélgessünk, hiszen régtől ismerjük egymást!…

Csak nézünk és mosolygunk, mert szemeink között angyalok játszanak, míg az alkony imára kergeti őket.

Nekem is mennem kell. Egyszerre emelkedünk fel. Elszédülünk, behunyjuk szemünket, és az ajkak igézetének forró pillanatában lágyan, selymesen csak egy szóval tesszük le az örök esküt:

– Iluska!…

– Jóska!…

Most már könnyű minden.

Boldogan térek haza…

Az irodában egy kétségbeesett asszony vár:

– Fusson lelkem, plébános úr, mert hal meg a kicsi fiam!

Szeretném azt mondani, hogy nincs többé halál.

– Óh, ez a borzasztó háború! – jajgat az asszony.

… Háború? Hát még tart a háború? Miért szomoruak az emberek?

– Iluska – gyöngyözik a név szivemben, s nehezemre esik a beteg után érdeklődni. – Hivtak orvost?

– Rég utána ment a szekér. Eddig meg is érkezett.

Az orvos már itt is volt.

– Szervusz, Péter! – kiáltom feltűnő vígan.

A doktor aggodalmaskodott. Neves orvos, aki nem igen ijed meg a haláltól.

Az uccán bosszankodva vallja be, hogy nem tudja mi baja van a gyermeknek.

– Ez még velem nem fordult elő. Ezt a betegséget az orvosi tudomány nem ismeri. Nincs neve. Amit lehetett, megtettem.

– Meghal a gyermek?

– Nem tudom.

Az orvos hazaszekerezik, de két nap múlva ismét elhozatják. Négy ember lett hirtelen súlyos beteg.

– Ugyanaz a baj. Úgylátszik fertőző. Tehetetlen vagyok vele szemben. Még ma bemegyek Kolozsvárra és tanácsot kérek a professzoroktól.

Egy hét alatt a fél falú ágyban feküdt.

– A nevét már tudom – újságolta a doktor. – Spanyol influenzának nevezték el, de a gyógyszerét a világon senki sem ismeri. Újabb rettenetes veszedelem. Legalább egy millió embert ki fog írtani… Annyit fogsz temetni, hogy időd se lesz letenni a fekete palástot.

És megkezdődött a küzdelem az újabb rémmel.

Soha nagyobb nyomorúság nem szakadt a világra. Minden élő a saját tragédiáját játszotta. Az emberiség kétségbeesett. Már Isten sem kellett és hazug volt a vigasztalás.

– Akármi lesz, csak vége legyen! – átkozódtak az emberek. Az uccán már nem játszottak a gyermekek, a mezők elnéptelenedtek, a részvét megszünt, az ágyak tele voltak vérző orrú, lázban fürdő betegekkel. Egész családok haltak ki. Ajtóról-ajtóra jártam és kifáradt a szájam az imádságtól. Mindenkinek bennem volt a bizodalma. Nem volt nappalom, nem volt éjszakám, de a bensőm boldogságtól zengett. Az én szép angyalom járt velem…

– Ilus! – suttogtam akkor is, mikor lefogtam a halottak szemeit, vagy a kidőlt asszony helyett virrasztottam a kórral vívódó beteg ágyánál és a lerugott piszkos pokrócot gyengéden visszatakartam az ágyban hemzsegő nyomor-gyermekekre.

– Ilus! – mosolyogtam akkor is, mikor azon a szép nyárvégi délelőttön eszméletlenül hanyattestem a kertben és a szájamon előtörő vér pirosra festett néhány margarétát.

Én akkor is mosolyogtam. A világ pedig nyögött:

– Bárcsak vége lenne!

*

Mire meggyógyultam, egy csúnya őszi napon aztán vége is lett a háborunak.

Mikor a hivatalos jelentések a legharsogóbban hirdették a győzelmet, csapataink kitűnő szellemét és Párisba készültek, a front hirtelen felbomlott és kitört a forradalom.

A katonák lezüllve, elvadulva, pusztítva jöttek haza. Éjszakánkint félállati bőgések verték fel a falut:

– Éljen Károlyi Mihály!

Kézigránátokat dobtak ki a kocsmák ajtaján, lövések dörrentek:

– Éljen Károlyi Mihály!

Egész héten hullott az eső, fekete sárrá ázott a föld, a kopár fákról csepegett a víz, s a piszkossárga ködben félig megvakult a világ. Az emberek üreges arcgödrökkel legörbítették bozontos fejüket, s az ajzott pillák alatt kirontani kész gonosz akaratok sötétlettek.

Mindenki érezte, hogy veszedelem közeledik.

A frontról hazajött katonák éhségverte szeszes szájjal énekeltek. Még velejükben lüktetett a pusztítás és halál, s a felgyűlt keserűségek, az otthonhagyott asszony, gyerekek panasza sötéten morajlott az agyakban. Rossz szándék lebegett Erdély felett, s az emberek egymást halálraítélték. Dúrván robbant ki a szó a vad férfiakból:

– Megölöm!

A kutyarágta füstös ajtók megett érett a forradalom, s az esti gyér tűzverésben sárgállott a sok nyomorult, megvert test és szürke, földes körmökkel vakarták szennyes fejüket az emberek.

Egyik éjszakán bombát dobtak a jegyzőnk házába, s a fékevesztett férfiak kacagva nézték, hogyan menekül egy szál ingben családostól, torkában szorult szívvel. Fejszék zuhantak az ajtókra, s percek alatt pozdorjává törték a berendezést, az anyakönyveket a sárba hányták, s fehér volt az ucca a kiszórt papirtól. A tömeg végigment a falun, s a koromsötétben üvöltötte a viharzó fenyegetést:

– Takarodjanak ki az urak a faluból!

A lámpák rémülten elaludtak a házakban, melyek kihaltan, halálsápadtan, düledezve álltak, a meszes falak remegtek, mintha menekülni szeretnének, de a rémület fehéren megdermesztette. Nehány úr az erdőkön át megszökött, mások pincékben, szénában rejtőztek el és a sorvasztó döbbenetben várták a nehéz percek, a szörnyű éjszaka elmúlását. Minden pillanat új rémségeket hozott, s gazdátlan golyók fütyültek a házak felett.

– Éljen Károlyi Mihály!

Csebrekben hordták ki a rabolt bort az útra, a pálinkás hordók fenekét beverték, kancsókkal, csuprokkal döntötték magukba a mámort. Némelyek bicsakkal felhasították arcukat, mások a tehetetlen, részeg szenvedélytől a házfalakhoz verték fejüket. Céda menyecskékről letépték a ruhát és állati gerjedelmükben véresre csókolták ajkukat.

– Éljen a forradalom!

Később csend lett. Kibirhatatlan, vészes csend. Lélegzeni is alig mertünk, s még a koldus alatt sem roppant a szalma.

Éjfél után valaki megverte az ablakomat, különösen, ijesztően, fogvacogva. Az ágy fejéhez támasztott töltött fegyverhez kapok:

– Ki az?

– Én vagyok! Török Ákos!

A szomszéd faluból való földesúr. Véresen, csapzottan, sárosan zuhan a lábaim elé, mikor kinyitom az ajtót. Homlokán éles seb fut végig, orcáján vérhintés. Remeg, szemei égnek. Beteg még a lélegzete is. Negyvenfokos lehet a láza. Döbbenve ugrom hozzá:

– Mi történt, Ákos?

A legrosszabbra vagyok elkészülve. Román faluban lakik, ahol alig él pár magyar család. A negyvennyolcas véres viziók jutnak eszembe, a tömegsirok lemészárolt áldozatai. Hátha, amitől féltem, bekövetkezett, s a forradalom a fajgyűlöletet is lángra lobbantotta és Erdély népei egymás vérében gázolnak talán már ebben a pillanatban.

– Istenem, ne hagyj el!

Török Ákos alig birja kinyögni:

– Segíts, ha Istent ismersz! Ránktörtek az éjszaka. Megöltek volna, ha el nem menekülök. Mindenemet szétrombolták… Védekezni se tudtunk… Különben is az volt az első dolguk, hogy összeszedték a fegyvereket. Nem is tudom, mi lehet otthon ebben a pillanatban. A betegágyból szöktem meg. A fél falú spanyolban fekszik… Csinálj valamit, ments meg, ha tudsz!…

Fogai összecsikordulnak a tehetetlen dűhtől. Felegyenesedik, újból eltántorodik és inaszakadtan eldül a szép magyar fiú.

Azon véresen rádobom az ágyamra. Az izgalomtól pillanatra összeszorul a homlokom. Nem számíthatok senkire. Egyedül vagyok vad hegyek és negyvenezer öntudatát vesztett, forrongó embergyűrű közepén. A csendőrség az első lövésre megszökött. Nincs itt sem törvény, sem Isten, sem ember. A hirtelen gyújtott gyertya lángjából halvány arcát felémtárja a halál. Tudom, hogy itt van, de nincs időm vele törődni. A testem hideg, s az öklöm fáj, mikor tehetetlen kínomban összeszorítom. Az ablakon benéz a rettenetes éjszaka. Idegeim dalolnak az izgalomtól, s mereven nézem a véres embert, ki lassan erőre kap s a pusztítás éjszakájának részleteit kezdi elmesélni:

– Semmit sem sejtettünk. Tegnap délután még hozzánk jöttek Ilusék…

– Ilusék! – rémült fel bennem a név és a félelem majdnem elveszi az eszemet.

Nem is gondoltam rá. Reá, az én szép leányomra, ki több az életemnél. Mint a pelyhet, ragadom fel Török Ákost:

– Beszélj! Beszélj, míg meg nem fojtalak. Mi történt vele?…

Nincs idő a válaszra várni.

Csizmát, bekecset rántok magamra, puskát a vállamra. Be sem csukom magam mögött az ajtót, rohanok, míg nem késő, hogy megmentsem, vagy vele haljak! Ropog alattam a korhadt vesszőkerítés, idegen kapukat rugok be, nem nézem senki tulajdonát, árkon, bokron a legrövidebb úton török előre és belemerülök a kietlen éjszakába…

Lihegve botorkálok át a fekete mezőn. Valahol, az erdő szélén, a róka ugatja a falut, és jöttömre elvinnyog a sűrűben.

Futok…

Ágak arculcsapnak, az avarba dőlt fákon orra bukom, láthatatlan szövevényekbe bonyolódom. Zúgva, törve rohanok a lehullott levelek, rovarok, virágok, madarak, korhadt fatörzsek holttestein által, melyek némán várják a feltámadást. Homlokomon sűrű a verejték, izmaim reszketnek, halántékom lüktet, de nem veszem észre, ha fába ütközöm, nem látom a kopár fák fekete ágboltozatát, reámleső vadak száját, sem a mohokra hullott csillagport… Csak a leányt látom veszedelemben és fájó hátgerinccel rohanok tovább.

Nehéz viziók jönnek. Elképzelem őt, kit legjobban szeretek, megölve, vagy meggyalázva és égrefacsart szájamból fehér pára dől az éjszakába.

– Emberhalál lesz, ha valami baja esett!

El vagyok szánva, hogy felgyújtom a falú mind a négy sarkát és ott perzselem őket.

Végre a faluba érek.

Láncos kutyák mordulnak reám, s vadszándékú férfiak szegődnek nyomomba, de én csak a baljós, setét házat látom.

Egy árnyalattal világosodik az éjszaka.

A hajlék moccanás nélkül alszik. Vajjon mi történt belül? Kezem a kilincsre vetem, de visszatorpanok és szemérmesen elpirulok.

– Nem állíthatok be hozzuk ilyen időben. Nem veszélyeztethetem a jó hírüket.

Az ablaknál hallgatózom, minden neszre felfigyelek. Meggyőződöm, hogy nem történt semmi bajuk. Hangtalan, mély megkönnyebbülés szakad fel bennem, s az öröm felderít.

A kocsmából részeg nóta verődik hozzám. Hazatért katonák mulatnak itt is. Ököl és lábdübörgéssel kísérik a víg dal rithmusát. A zaj és dal erősödik, mintha közelednének. Elszántan megállok a leány ajtajában. Történjék akármi, én itt nem hagyom.

Az idő telik és én moccanás nélkül őrködöm a küszöbön. Szegényke nem is sejti, hogy falnak vetett háttal, álmosságtól, fáradtságtól égő szemekkel virrasztok, s hideg köd hull borzongó testemre.

Tudom, hogy ez a halál torka, de boldog vagyok, hogy érte tehetem. Szép szerelmes szavakat susogok el magamban, s félig szenderegve el-elmosolyodom. Terveken töprengek, elhatározásokat keresek, de csak gyermek-gondolatok, ártatlan örömök játszanak agyamban:

Reggel magammal viszem és holnap – feleségül veszem.

Erre elfeledek forradalmat, világot, mindent…

Reggel a felébredt emberek úgy találtak rám, hogy csendesen aludtam egy mosópadon. A puska kiesett térdeim közül. Zord, fegyveres férfiak rázták a vállamat, szólongattak:

– Ki vagy?

Összerezzenek. Hátratörlöm csapzott hajam, s kiegyenesedem. Puszta kézzel, fegyvertelenül állok, de – meghal, aki közeledik.

Tisztában vagyok, hogy a pillanat elérkezett.

Kissé csodálkozom is, hogy a fejemen még nem zuhan a bot, nem dördül a lövés, nem villan a kés, a fejsze.

Mi történt velük? Hiszen ezek tegnap még nem is voltak emberek. Soványak, bütykösek, szenvedéstől görbék. Nyomor és gazság leszagatta róluk a condrát. Tudatlanok, bizalmatlanok, s csak a keserűségüket érzik. Soha jóban részük nem volt, ösztönből vonító ebek, földet zsírozni valók, kik utolsó őrületükben szétszaggatni készültek a világot, s kiknek hiába robbant mellébe a golyó, ömlött le görbe szájuk szélén a vér a világpusztulás szakadékába… Mi történt velük?

Valaki azt mondja:

– Hagyjátok, fiúk!

Füleim zúgnak, nem hallom, mit beszélnek, s csak azt látom, hogy a néma ajtó hirtelen kicsapódik, s egy szép fehér leány hozzámsikolt:

– Jóska!