Part 4

– Mi baj, fiú? Csak nem vagy rosszabbul? Mintha valamivel fehérebb volnál. A láztáblád kitűnő – nézem a feje fölött függő grafikont. – Ennek igazán örülök… De mondd csak, nincs szükséged valamire? Szivesen beszerzem…

Türelmetlenül hallgattat el:

– Ne járjon a szád! Hajolj ide. Emlékszel-e arra, amit tegnap beszéltem?

– Hogyne, kérlek. Emlékszem…

– No hát, vedd tudomásul, hogy egy szó sem igaz belőle. Nem mondtam semmit…

A beteget nem szabad felizgatni. Túlzott buzgalommal ráhagyom:

– Természetesen. Nagy kópé vagy, Mózsi – rontom el a hatást. – Mondhatom, szépen falnak állítottál.

Bosszankodom, hogy így eltévesztettem a hangot, de már nem lehet jóvátenni. Egy ilyen világos, hidegeszü embernek nem szabadott volna az intelligenciáját, egyéniségét rosszul alkalmazott naivitással megsérteni. Sötéten összeráncolja a homlokát és gorombán rámszól:

– Mától kezdve nem akarlak látni. Amíg én itt vagyok, ebbe a szobába be ne tedd a lábad.

Ott lebeg a számon a kérdés, a „Miért“, de lenyelem és hasonló hideg „Kérlek“ szóval magára hagyom.

– Persze, most szégyenli a szerencsétlen a vallomását és azért nem akar látni, hogy ne kelljen rágondolnia.

Az első felindulásban haragszom, de aztán megértem és igazat adok az érzékenységének. Napokig feléje sem megyek…

A negyedik napon azonban meg kell szegnem fogadásomat. Egyik beteg rosszul lesz. A kötelesség szólít. Emelt fővel vonulok át a termen és feléje sem nézek a Bene Mózsi ágyának. Végzem hivatásomat, de közben arra gondolok, hogy mit gondolhat magában most Bene Mózes. Titokban az ágyra pillantok és elhülve látom, hogy idegen fekszik az ágyban. Szinte vacog a fogam, mikor kívül megkérdezem az ápolónővértől:

– Hová lett a tábori lelkész úr?

A nővér nyugodtan válaszol:

– Be kellett szállítani az ideggyógyintézetbe…

Majdnem felsikoltok:

– Megőrült?

– Óh, nem, csak az idegei voltak túlságosan megtámadva és később beállhatott volna a katasztrófa. Így rövidesen semmi baja sem lesz.

Dideregve megyek a szobába. Az ajtót bezárom, hideg ujjakkal előveszem a fehérpapirra ragasztott száraz falevelet és gyufát gyújtok, hogy elégessem…

„Aranykoporsó… Aranykoporsó… Aranykoporsó…“ esik a szemeimbe a drága női írás és akaratom elernyed. Remegve taposom el a gyufát. Nem szabad elégetnem. Bene Mózes is elégette kedvese hajszálait és – ime ez lett a vége. Csak akkor nyugszom meg némileg, mikor a levélkét a szekrényem fenekén elrejtem. Utána tétován állok meg.

– Mi lesz velem? Istenem, mi lesz velem?!…

A lelkiélet földöntúli mélységeibe merültem, hogy megnyugtassam magamat. Az aszkézis vastörvényeit alkalmaztam, amelyektől illatos lett a szentek szája, maradandó a teste és nárduszt csepegtek a csontjaik. Belesoványodtam és a nézésem titokzatos lett. Bőjtfelhő ült az arcomon, de a bennem lakó tűz nem szünt. Himnuszok lebegtek a nyelvemen és testi szemekkel is láttam a menyországba. Fantáziám a misztikum aranyködében úszott, de mindenben és mindenütt az én szép leányomat láttam.

Majd az ellenkező végletbe estem. Nőt nővel lehet legjobban meggyilkolni. Százával vonultak el előttem az uccán, társaságban; szőkék, barnák, szendék, tüzesek, szépek és még szebbek, ifjak és érettek, soványak, molettek, raffináltak, szűzi és bűnös húsuak, szellemesek és tudatlanok, előkelőek és polgárlányok, Szentantal-pártfogoltak és uccalányok… Nem kellettek. Sem bűnt, sem szerelmet nem keltettek bennem. Sajnáltam és otthagytam őket. Az eszem elborzadt, ha szenvedélyemre gondoltam, a szívem olyan volt tőle, mint egy napfényben fürdő színes, boldog lepke… Mintha a látásom is megváltozott volna. Eszembe se jutott a háború, a haldokló és kétségbeesett milliók. A sebek szépek voltak, a napba emelt fejű vakokat görög-szobroknak láttam, a vér nem borzasztott és szeliden csodálkoztam a szenvedők kínjain. Már csak félig tudtam, mit cselekszem. Így tévedtem halálos veszedelembe is.

A kórház egy félreeső pavillonában volt elhelyezve a járványosztály. Ide tiltva volt a belépés. A halál legalattomosabb ebeinek ólja volt ez. Kolera, tifusz, himlő és sok más orv baj rágta, ölte a gennylázas, vértcsepegő orrú, borzalmassá torzított emberpáriákat. Ők voltak a halálraítéltek. Ha egyetlen embernek ereje lett volna bűzös ágyából elszökni, százezreket ránthatott volna magával a halálba.

Nem tudtam ellentállni az ingernek, hogy közibök ne menjek. Még csak ezeknek lehet nagy szükségük a lelki bátorításra. Egy őrizetlen pillanatban aztán beléptem az első ajtón. Két ágy feküdt a szobában és a két beteg néma, mozdulatlan volt. Talán már meg is haltak, vagy csak a sirbanfekvést gyakorolják. A többhetes, verejtékes szakáll keretében alig volt már arcuk. Szemeik mélyen beestek, mintha tudnák, hogy örök ágyat kell vetniök a koponyazúgokban. A csontok már megkezdték a sárgulást. Egyiküket megérintem:

– Testvérem!

Sohasem láttam hasonló elborzadást.

– Uram, meneküljön! – sziszegte. – Hogy mert idejönni?… Kiütéses tifuszban vagyunk… Flecktifusz! – tette hozzá németül is, ha nem érteném meg magyarul.

– Tudom – válaszoltam nyugodtan.

– És nem fél? Nem retteg? Nem esik kétségbe?

– Miért?

– Akkor nem kapja meg. Aki nem fél, arra nem ragad át – mondotta babonásan.

Csak most éreztem, hogy a hideg végigfut a hátamon, de a szemközti falon mintha az én szép leányomat látnám.

– Segíteni akarok – mosolyogtam.

– Köszönjük, de mi már meggyóntunk.

– Kinek?

– Egymásnak.

A másik bólintott.

„Ki az Ember?“ – kiáltott bennem valami. Itt van ez a kettő. Légmentesen el vannak zárva a világtól. Egyetlen hős asszony ápolja, aki talán rövidesen szintén a harmadik ágyba fekszik. Ez a két ember tudja, hogy meghal. Rá is készültek. Meggyóntak egymásnak. A legszebb gyónás ez lehetett, mióta emberiség él ezen a földön. Most nyugodtak. Fenséges békességben pihen a lelkük. Annyira hittem gyónásuk szentségében, hogy nem mertem beleavatkozni. Egyszerüen csak feloldoztam.

– Van valami kivánságuk? Én teljesítem, ha megtehetem – biztattam.

– Kezdetben volt, de már letettünk róla… Szerettünk volna levelet írni haza.

– De miért nem írtak? Ez igazán a legkevesebb, amit egy beteg megkívánhat.

– Nem lehet. Nem szabad – rázta a fejét az öregebb.

Felháborodva csattantam fel:

– Ki merte megtiltani?

– Nem kérem, nem tiltották meg – csillapított. – Sőt, a kedves nővér vállalkozott is rá…

– Nem értem. Akkor miért nem írattak vele?

– Elfeledi, főtisztelendő úr, a kiütéses tifusz.

– Az nem akadály. A levelet kellőképpen dezinficiálják…

A beteg ingerülten felel:

– Uram! Nekem otthon feleségem, három drága gyermekem van. A bajtársamnak szintén felesége, s egy négyéves édes, kicsi leánya… Ha egyetlen egy bacilus is hozzuk jutna, a másvilágon sem volna nyugodalmunk. Ezért nem írhatunk.

– Borzasztó! – rebegem.

Pillanatokig csend van, míg mindahárman elgondolkodunk és megvárom, amíg erőtlenül letörlik a kigördült könnyet. Nem ellágyulás, nem elérzékenyülés ez a könny se, csak – levél haza, amit soha sem írhatnak meg.

– Mégis… – villan fel örömmel a halálraítélt. Van egy mód.

– Mi az? Mi az? Mire gondol! – kapok rajta.

– Van jó memóriája önnek, főtisztelendő úr?

– Meglehetős.

– Ha ön megtanulná a nevünket, a címet, ahová küldeni kell. Megmondanók, hogy mit írjon. Akkor, mondjuk egy hónap múlva, megírhatná haza…

– Szivesen, hogyne. Megteszem…

Egymásra néznek, hogy melyik kezdje. Talán arra is gondolnak, hogy melyiküknek a sürgősebb, mert rettentő volna, ha ezt a levelet félbeszakítaná orvul a halál.

„Benke Pál vagyok, Harasztiból…“

Elfogódva ismétlem, mintha esküdném:

„Benke Pál, Harasztiból…“

– Nem feledi el?

– Sohasem.

„Kende Dénes, Lajosfalva“ – szól most a másik.

„Kende Dénes, Lajosfalva…“ és nézem őket, hogy még halálom óráján is eszembe jussanak.

„Drága feleségem!…“

A másik is így szólítja:

„Drága feleségem!“

Önkéntelen a szívemre teszem a kezemet és feledve mindent, lelkemben az én szép leányom arcába borulok és én is mondom:

„Drága feleségem!“

Nem két levél, két végrendelet következik egyszerű szavakkal, de súlyos problémákkal… Hogy „ide ezzel tartozom, azt add meg“, a gyermekekkel mi történjék… a holttest csak nyugodjék Kolozsvárt, amibe az exhumálás, hazaszállítás kerülne, azt a pénzt inkább őrizzék meg, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő…“ Az élet ezer apró kis kövét hordják össze, hogy aggodalmukban minél szilárdabb, minél biztosabb hajlékot építhessenek megsemmisülésük előtt.

Minden szavukat belevésem az agyamba, a szívembe, beleégetem, hogy jobban tudjam, mint a Miatyánkot. Szándékosan tovább időzöm köztük, hogy a végén elismételhessem a levelüket és megnyugtassam, hogy egyetlen sóhajtásuk sem fog kimaradni.

– Utolsó nagy örömünk – hálálkodnak és köszönik a nyelv minden szép szavával, a szeretet örök, nagy titkával. Többé nem fogjuk látni egymást, de érezzük, hogy a siron túl is egymáshoz fogunk tartozni és a bucsúvétel tőlük csak forma, aminek semmi jelentősége nincs számunkra…

Kívül már vártak. A fehérköppenyes főorvos haragosan és tiltón emelte fel a kezét és ridegen kiadta a parancsot:

– Azonnal fertőtleníteni!

Megtörtént. Utána kétheti megfigyelőbe internáltak.

Nem tudom, mi történt azalatt a világban.

Éjjel, nappal csak a két levelet imádkoztam:

„Benke Pál vagyok, Harasztiból…“

„Kende Dénes, Lajosfalva…“ – de sohasem az ő asszonyukra gondoltam, amikor kimondottam:

„Drága feleségem!…“

*

Helyettesítésem véget ért, hazamehettem.

Örömmel fordítottam hátat a városnak.

Nem hiába jövök kórházból, a természet is haldoklik. Kopár, szomorú, beteg. Varjak szürke csőre veri a fejemet és a halált lesi minden. A bükkös, ez a fenséges gótszentegyház, melyben eddig az élet szédületes himnusza zengett, kifosztottan megszentségtelenített temető lett. A fák ékessége lehullott, a miriád kis napmotor megállott. Parasztok égett, tépett condrákban, a nyomor keserű pálinkájától ittasan, káromkodva döntögetik az erdő templomának oszlopait. A vadak felkelnek vackukról és finom orrukkal szagolják a föld veszedelmét… A víz is borzong. Siváran, szürkén, fáradtan ömlik tova és a partok szélén, már saját testéből szövi szemfedőjét… Ahogy hazafelé tartok egy rongyos szekéren, látom, hogy a hegyeken az ördög rázza karjait a világ fölött…

Tőlem rázhatja. Többet nem kínzom magamat. Megyek és a szemébe nézek annak a leánynak. Lássuk, ki az. Vagy egymásnak teremtett a sors, vagy kiábrándulva, megnyugszom. Nyugalmat akarok.

– Mozgassa azt a lovat, Feri!

– Hogy a kutyák!… – ostorozza a szekeres a merevlábú, korhadt csontú, szőrös, fehér állatot. – Gyí, virsli!… No, mi lesz, öreg ágyúhúzó?… Erigy tábornoknak, ha nem akarsz húzni!… Jere, ülj fel a szekérre, ha elfáradtál!

Kúrta iramodás után csak kiáll a ló. Szuszog, fujtat, köhög.

– Hadi ló – mentegetőzik a gazdája.

– Szálljunk le – sajnálom meg.

Így is csak úgy tudunk előrejutni, hogy míg a kocsis a ló fejénél baktat, félkézzel megfogom a lőcsöt, kellő pillanatban, – mikor a ló legjobban erőlködik – hirtelen eleresztem, mire tíz lépést fut, hogy orra ne bukjék.

– Ugyan beléjöttél – feddi Feri bá.

Valahogy megérkeztünk a falú határába.

– Maga csak menjen haza, Feri, én a szöllők alatt elsétálok.

– Jobb is lesz, istálom.

A cseresznyefáknál tér el az ösvény. Pillanatig visszatorpanok, de aztán elszántan, hátra se nézve, kemény léptekkel sietek rajta végig. Egyik felem azt mondja, hogy már ez is aposztázia, másik felem arra gondol, hogy milyen lesz a találkozás. A levegőben madarak hintáznak, a völgyben már látszanak a fekete szalmatetős viskók. Különösen érzem magamat. Félek és boldog vagyok. Csak gondolkodni nem szabad. Vigyen a szívem, ahová akar. Legyen, ahogy rendelve van…

Már messziről felismerem a házukat. Fenyeget, vagy hív?… Nem tudom… Milyen gyorsan megérkeztem!… Még csak a kapun nehéz bemenni… Majdnem a markomban marad a kilincse. A tanítónő a tornácról meglátott és elém jön.

– Milyen meglepetés, plébános úr!…

– Kezét csókolom…

– Tessék befáradni…

– Köszönöm… Köszönöm…

A belső izgalomtól fáradtan teszem meg a pár lépést. A ház néma. Hiába fürkészek, a szép leány nincs. Talán látogatóba ment a faluba… Meg kell tudnom… Belehalok, ha nem láthatom… Közömbös képet vágok, erőltetem a nyugalmat, de a hangom túlvilági.

– És a kedves húga?…

– Ilus hazament Székelyföldre. Apáék is hazamentek és magukkal vitték. Már nincs semmi veszély felénk.

Szürke lesz az arcom a hírre… Hazament, itt hagyott… Nem törődöm semmivel. Minden pillanattal jobban elárulom magamat. A tanítónő belém lát, hiszen úgy sugárzik belőlem a szerelem, hogy a holtak is megéreznék.

Támolyogva emelkedem fel. A tanítónő komolyan áll előttem:

– Plébános úr!

Felrezzenek.

– Parancsoljon…

– Kérni akarom valamire.

A nő küzd magával. Töredezett szavakat ejt: „Nem… Mégsem… De mi lesz velük?… Nagy a baj…“ Teste megvonaglik és megragadja kezemet:

– Plébános úr!… Hagyjon békét a kicsi húgomnak…

Hosszan egymásra nézünk. Szomorúan felelem:

– Hiszen nem is ismerem… Azt se tudom, minek hivják…

–… Ilusnak hivják… Én Kató vagyok… Ő Ilus…

– Ilus?… – és örülök, hogy legalább a nevét megfoghattam…

– Ő se akart hazamenni…

Fátyolos nézésembe az öröm sugarai vegyülnek… Nem akart hazamenni… Értem nem akart hazamenni…

– Milyen betegek mindaketten – csodálkozik önkéntelen, a tanítónő.

– Igaza van. Betegek vagyunk… És amire kért, abban is igaza van, csak…

Hirtelen kezet csókolok és letántorgok a lépcsőn… Már a kapunál tétovázok, mikor a tanítónő utánam röppen… Megsajnált… Megértett…

– Plébános úr – suttogja melegen, anyásan. – A tavasszal… visszajön Ilus…

… Sohasem lesz tavasz!…

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Nem volt idő sokat töprengeni. Minden nap történt valami szokatlan. Előbb a menekültek hagytak itt bucsúvétlen, mire visszajöttem. Azután a második harangot is elvitték. A toronyablakon kidobták, s sejtelmes sikoltással széthasadt az út kövein. Meg sem tudtam nézni, mintha gyermekemet temetnék. Eddig imádkozott, holnap ölni fog.

El se tudtuk feledni kicsi harangunkat, újból beállított egy zászlós. Este volt, mikor megérkezett. Kiteregette előttem a parancsot, hogy az orgonasípokat kell lerekvirálnia. Éjjeli szállást kért.

– Szállást szivesen, de az orgonát nem adom.

A tiszt mosolygott:

– Meglátjuk.

Négyszemközt elővettem az édesanyámat:

– Jó vacsorát készítsen, anyám. Ne sajnálja a csirkét. És legyen bor bőven. Megtraktálom ezt az éhenkórászt, s ha mégis lesz arcabőre elvinni az orgonát, úgy kihajítom a templomból, hogy a nyaka kitörik.

Pogány, cinikus alak volt ez a tiszt. Mindenre mosolygott. Éjfél körül kissé fejébe szállott a bor, nekibátorodott és elmesélte, hogy mindenütt így szokták a papok. Etetik, itatják, hogy ne nyúljon az orgonához.

– Húsz kilót híztam, mióta rekvirálok. – Művészember vagyok, de a zenéből soha olyan jól nem éltem, mint az utolsó két hétben.

– Nem művész, de kontrás-cigány se voltál, pajtás, soha életedben!

Megütközve meresztette rám apró disznó-szemeit.

– Az én nevemet ismerik Pesten, Bécsben. Nem egy hangversenyt adtam a békében külföldön is.

– Művészember nem gyilkol hangszert – feleltem szárazon.

– Mit csináljak?… A háború… Inkább az orgonák pusztuljanak el, mint én. Különben délután megnéztem az orgonádat. Ehhez az ócska ládához kár ragaszkodnod. Legalább újat szereztek. Ezt még megjavítani sem lehet. A sípok maguktól jajgatnak, sok teljesen néma, hanyatdültek, mintha Isten pipaszárai volnának, a szélzsák megfulladt, a billentyűzet leesett, mint a halott álla, a szú megette még a fáját is. Igazi kegyes limlom. Rég ki kellett volna dobni. De akárhogy sajnálnám magam is, parancs, parancs… Délután már meg is kezdtem a munkát.

– Hogy mertél hozzányúlni az én engedélyem nélkül?

A művész mentegetőzött. Bántam is, hogy rárivaltam.

– Már mindegy – enyhült a harag, – de egyetlenegy sípot nem adok. Ha egy egész hadsereg jön érte, akkor se.

– De parancsolj kiválasztani akármelyiket – készségeskedett a katona.

Vettem a templomkulcsot.

– Reggel is ráérne – méltatlankodott – nem szököm meg velük.

– Most akarom – feleltem szilárdan.

– Ahogy parancsolod.

Az orgona játszóasztalán már ott hevertek az ezüstsípok, némán, karcsun, holtan. Rendre kezembe vettem és végigsimogattam fagyott testüket. A művész úgy viselkedett a templomban, mintha az Isten elment volna hazulról.

– Ez az! – örvendtem.

– Van ennél szebb is – biztatott a tiszt.

– Nincs…

– Ízlés dolga – mosolygott.

Az asztalnál szakértően végignézte, belefújt, megkritizálta:

– Nem ér egy árva sóhajtást. Sejtelmem sincs, miért ragaszkodol annyira hozzá. Van valami különös okod rá?

Válaszul elővettem a „domus historia“-t.

A tiszt érdeklődve olvasta a puffadt könyvet:

– „Inchoatum hoc opus“… Igazi sokatnyálazott miazmaraktár – fújta bele a cigarettafüstöt.

– Tudnod kell – mondottam, – hogy valaha barátok laktak itt. Ők javíttatták meg az orgonát. A híres Vikol mesterre bizták, aki külföldön pallérozott, szellemes könnyűvérű művész volt.

A prior – virító faarcú, ráncokkal betérképezett vén barát – szeretettel makogta:

– Felician testvérünk segítségére lesz, fiam.

Fiatal, szép szál szerzetes lépett elő.

– Én vagyok a „muzsikus barát“.

Különös fény ömlött nyirott fejére, széttárult vonásain, kigyulladt szeme megett titkos dolgok izztak.

– Mennyi agyatlan, exhumált alak – gondolta Vikol mester.

Estre hajlott az idő. A sötét szentélyben egy nyurga fráter tűzosztó pálcával kicsi csillagokat rakott a gyertyák hegyére. A barátok letakarodtak a kórusról, a viaszképű prior vezetésével belementek a homályba merült vastag falba és csakhamar lent kuporogtak a sárgás gyertyaverésben.

„Proficiscere de hoc mundo“ – tévelygett egy erőtlen síró hang és erre felzendült a kar.

A muzsikus barát elsáppadva suttogta:

– Temetik az orgonát.

Vikol elámult.

– Úgy temetik, mint az embert!

A barát ellenségesen korrigálta meg:

– Több volt egy embernél.

Összebújtak az ezüst halott romjai között. A barát kiemelt egy elcsendesült sípot s halkan mondotta:

– Nem ismered, testvérem, a történetét. Kétszáz esztendővel ezelőtt egyenkint koldulták össze a barátok ezeket a sípokat és le vagyon írva, hogy ki, s miért szánta Isten dícsőségére. Nézd e kis „Fiszt“. Akkora, mint egy gyermek finom torkocskája. Megfojtott királyi gyermek tragédiáját rejti magában. Ez a „Gé“ valaha ezüst tál volt. A bakó tálalta fel rajta a levágott főúri fejeket. Ki tudná elsorolni mindazt, mit e hangok világba kiáltanak. Ezer élet ezüst fejfája nyugszik az orgonában. Csuda-e, ha mi, együgyü barátok, emberként temetjük!… Most aztán hozzáírják e históriához: – „Renovavit Georgius Vikol“ – mosolygott a barát.

Georgius Vikol azonban kevélyen megrázta a fejét:

– Renovavit? Javította? – Tévedsz, testvér! Creavit. Teremtette. Mint Isten.

Ellenségesen nézték egymást és nem hallották többé a szerzetesek halotti hórázását. Vikol a különös igézetben kiragadta a kis sípot társa kezéből és erős markával összenyomta:

– Látod? Megfojtottam.

A barát tagadta.

– Celládba viszem a dómusz históriát. Ha elolvastad, tudni fogod, hogy ezeket az ezüst hangokat többé nem lehet megfojtani.

– Bolond kriptaőr vagy barát, kifőzött embereknek nézed a buta furulyákat.

Konokul vallotta tovább a maga hitét a szerzetes.

– Mászkálhatsz a hanglétrán szétfeszített fülekkel, de hiába dudálsz bele a csendbe, míg nem ismered a sípok lelkét.

A művész fehér homlokára árnyék vetődött.

– Beírhatod kopott históriádba, barát, hogy vége a múltnak. Nem fogod hallani többé a történelem vén vérontóinak dörgő káromkodásait, boroskupák ezüst kacaját, ha lenyomod a pedált. Új emberiség orgonája lesz ez. A szegények, a küzdők, vergődők vágyát, álmát töltöm e fiolába, s poros meséid helyébe új világ nagyszerű edénye lesz – lelkesedett Vikol. – Dugd ki bagolyváradból a fejedet és meglátod, hogy más élet kér szállást.

A barát nem szólt. A templom elmerült a setétségben, a szobrok a szentség köré állottak és láthatatlanná enyésztek. Csak az aranymécs küzdött a hajó fekete hátán.

– Rendkivül érdekes – ivott elgondolkozva a rekviráló tiszt.

– Nem én találtam ki, itt van ebben az öreg könyvben – tóltam oda a disznóbőrbe kötött, egérrágta, dohos domus históriát, – de van tovább is.

– Ugyanúgy oldotta meg Vikol mester is a könyv szíjjait, mint te, ugyanúgy olvasta, mint te most:

„Nagy földindulás vala és sok vén ember hala meg…“

– Jól kezdődik, – mulatott a krónikán, de csakhamar belefeledkezett. A krónikás kissé megpirongatta nemzetét, hogy elhagyta Istenét a szörnyű megpróbáltatások napjaiban, mikor „fő esik, szív irtózik, szín változik, sas holttesteken hízik, vérrel részegedik.“

Ugyanolyan idők jártak, mint most. A barátok is szépen kiválasztották, hogy mikor induljanak koldulni. Amerre csak mentek, „nyerített a ló, s mind sírt a sok báró.“

– Ne félj, a mostaniak nem sírnak – kacagott fel a tiszt.

– Fognak még ők is sírni – jósoltam én, – de ne zavarj, hogy folytassam:

… Az első adomány természetesen a tekintetes és nagyságos fejedelemé volt. A palotában azonban rosszkor kopogtatott a kápsáló barát. Őnagysága éppen akkor vágatta le egyik főúr fejét, ki nem átallotta azt állítani ezüst buzogányáról, hogy többet ér a fejedelem szent fejénél.

– Lehetett valami igaza – kacagott a tiszt…

… Őnagysága a barátra riadt és hátához vágta a corpus delictit:

– Mit akarsz itt most, te, szenteltvíz szamara?…

A barát természetesen és alázatosan felvette a buzogányt.

– Elég kedélyesen állították össze a do-re-mi-fa-szo-la-szi-do-t boldogult elődeim – mulatott Vikol.

A szél befújt a cella ablakán, a feszületen függő viaszk Krisztus háromszor is jóéjszakát kivánt neki, de nem vette észre. A primitiv könyv lekötötte, a fakult betükből gyötrelmek, nehéz sorsok keltek ki és sok halál tátongott minden orgonasíp históriája mögött…

Nyomor, bűn, gaztettek és keresztnyaló aljasságok áradnak némelyikből, s sátán ül a lyuknál. De vannak, amelyek örömöt, szépséget, szentséges érzéseket rejtenek és számtalan meghasadt homlokú ember imája, álma, keserűsége, vágya kiált ki és szóródik szerte a históriákból.

Ott kapta a hajnal a könyv mellett, de nem tudta letenni. Az utolsó történet egy névtelen szép leányról szólott, kinek olyan tiszta és forró szíve volt, hogy átvilágított a ruháján…

– Lángbaborult arccal elhallgattam és az én szép leányomra gondoltam. Ő is olyan tiszta és forrószivű… A tiszt azonban érdeklődve sürgetett. Riadtan folytattam:

– Vikol mester bosszankodott:

– Ez a fene barát alaposan belemártott a legendába. Egy hét múlva én is liliomot fogok legelni közöttük és messziről megérzem az eretnekeket, mint szent Pachomius.

A gyertya orrára görbült, aztán lefeküdt.

– A forrószívű leány orgonája – suttogta magában és már nem gúnyolódott. Elismerte a barát igazát:

Ezer élet ezüst fejfája nyugszik az orgonában.

Másnap megkereste és elrejtette a névtelen leány ajándékát.

– Milyen igénytelen furulyácska – dédelgette és elmélázó gondolattal megcsókolta.

Az átszellemült művész idegerejével dolgozott. A barátok csodálkoztak és sziveskedtek körülötte. Az új orgona váza már délire állott. Átszellemülve, lendülettel magyarázta és vezényelte az új konstrukció tervét:

– Meg fogják látni!…

Csak a muzsikus barát nem szólott. Ijedt, tünődő, csüggedt volt. Hervadt fővel csíszolta a sípokat és egymásután nyújtotta át a mesternek, ki izgalomtól gyöngyözve hangolta, tüzes ajakkal tisztította, belehelte lényét és ki tudja melyikbe rejtette a kacagást, örömet, melyiket nevezte el angyalról, hol nyitott lakást az irgalomnak és a lehulló falevél bánatának, haldokló gyermek lelkének koporsót, éhezőnek vígaszt, megbántottnak igazat, melyikre kötözött ezüst szárnyat és a mély faoduk, ha megszólalnak, mit fognak beszélni. A ragyogó harsonákat egymásután zendítette fel és felmutatta a földnek, az égnek és addig nem nyugodott, míg az utolsó ezüst pórusa is meg nem telt emberi érzéssel.

Így telt el az egész nap. Lelke nyugodt volt és cellájában maga elé tette a forrószívű leány édes hangszerét. Drága tervek születtek a kis ezüstvessző misztériuma nyomán. Mint a gyermek, belenézett, belefújt, ha nem jön-e elő öbléből a csodaszívű szép szűz leány, ki lopva vitte el kincsét a lompos barátokhoz, hogy daliás mátkáját Isten védelmezze, szerelmét őrizze…