Part 3

A háborút előbb minden ember külön-külön önmagában veszítette el. Engem ezek az asztallábakhoz kötözött emberek, a szenvedők, a bénák, az özvegyek és árvák, a halállal vívódók és holtak öltek meg. A lelkem úgy érezte, hogy a hullahegyek alatt én fekszem, a kiontott vér reám folyik, az üszkös otthonokban én semmisültem meg, a haláltusát az én szivemen vívják, a levágott láb, kar nekem is fájt, vakok kínját is én hordozom, minden könny az én orcámon is folyik, de a hitem az Istenben sohasem rendült meg…

Csak akkor tántorodtam meg, mikor a diadalmas, küzdő szenvedő egyház mellett meg kellett ismernem a politikai egyházat is, amely a rohamok élére áll és Isten országának tekintélyével szentesíti nemzetek egymáspusztítását. Mert azon a napon, mikor a gyűlölet paroxizmusával egymásnak rohantak, valaki ellopta a földről az igazi evangéliumot. A front megölte a theológiát bennem, a frontmögötti szenvedés pedig feltámasztotta az embert. Harminc esztendeig kellett élnem, amíg megtudtam, hogy mit rejt ez a szó: Ember. Eddig Istent hirdettem az embernek, de megfordult a mindenség törvénye: ezen órától kezdve az Embert kell hirdetni a Jóistennek, hogy könyörüljön rajta… Ez lesz új hivatásom és már jövő vasárnap munkához látok. Forrt bennem az Ige, lángoló hitet, hatalmas tetterőt éreztem. Tisztán láttam a célt. Minden falú tele van menekültekkel. Össze fogom gyűjteni és foglyul ejtem a kétségbeesetteket az élet számára…

Leveleket küldöztem szét, kidoboltattam, személyesen bejártam a szomszédos falvakat és hívtam mindenkit. – Híre támadt, hogy mit akarok, az emberek beszéltek róla, esemény lett a gondolatból, a nép készülődött, ki kíváncsiságból, ki lélekszomjúságból. Izgatottan vártam e napot, mint ara a vőlegényét. – Nem volt nyugtom, mintha előre éreztem volna, hogy sorsdöntő lesz életemben ez a nap.

És ők jöttek.

Minden út tele volt velük. Hozták kicsinyeiket is és ez volt második menekülésük a kétségbeesés elől. A falú megtelt soha nem látott idegen emberek százaival. A kis templomban el sem fértek. A szabadban kellett szószéket ácsolni. Ki tudja hány falu népe özönlötte körül, székely, magyar, román. Mind szenvedő, szegény ember. A harangszó elhalt fölöttük és felzendült az ének. Hatalmas hulláma megrázta az eget és a földet. Kábultan, fehéren állottam fölöttük én, tehetelen gyermek, akihez vígaszért jöttek. Mit mondjak nekik? A szó fél ajkamon… És ők várnak. Az őszi szél elsóhajt fölöttünk és az elhalt falevelek bőven hullanak fejemre… Ez meghozza a szót is:

„Nézzetek körül! – mondom – Még a fákról is koporsók hullanak. Arany és piros halálba dermedt a föld. Tegnap még titkos, szép életét élte, lehelte minden és ma dúrván gázolnak át a magasságokból zuhant holttesteiken az emberek, mert az emberek mindig csak holttesteken szerettek járni, akár emberé legyen az, akár virágé, madáré, vagy egykor boldog kis bogáré… A halál ebei vonítanak még az erdőkben is és forró szemekkel rágják dűhükben a fák kérgét és vért keresnek, sok vért, hogy kiontsák…

Felnézek az égre, a felhők között tengődő árva fénybe és azt mondom: Szegény nap!

… Leborulok a földre és látnom kell, hogy nagy nyitott sirszáj lett az élet fekete emlője… A mező elfeketedve rothad, mint a háború katonái, a ti gyermekeitek, férjeitek, testvéreitek, akiknek ajkáról örökre elmúlott a dal, a csók, a sok bohó álom, mert megölte az élet elleni bűn…

Elhagyott házaitokat ágyúk ontják össze, piros lesz a küszöb a vértől…

A tömeg összezsugorodik belső kínjában. Hiszen igaz mindez, de minek vájkálni a szivekben. Nem azért hívtam, hogy még jobban kéteségbeejtsem, hanem hogy megvígasztaljam, erőt öntsek beléjök… De hiszem-e, hogy van vígasztalás? Hiszem-e, hogy a rettenetnek vége lesz?…

Hiszem és vallom.

– Ne csüggedjetek mégse embertestvéreim, mert a megpróbáltatásnak vége lészen…

Nem igaz, hogy Isten akarja mindezt…

Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van…

Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa…

Nem igaz, hogy a ma született ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell…

Kérdően néznek rám a szemek, hogy mit akarok.

… Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom kinöveszteni a csonka végtagokat, látóvá tenni a kilőtt szemeket, felépíteni a tűzzel perzselt házakat, felruházni a koldussá tett népeket, éhezőknek asztalt teríteni, szomjuhozóknak italt nyújtani, a világ nyomorúságát poklokra taszítani, benneteket hazavezetni… Nem tudom, nem tudom!…

De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik.

De tudom, hogy a kifosztott meleg fészek romjaiból új otthon épül.

De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak… Tudom, hogy meg fogtok vígasztaltatni, mert el kell jönnie immár az Isten országának…

Igazságtalanul, de nem hiába szenvedtetek.

Nézzétek a lehullott, sárga falevelet. Ilyen aranykoporsó a ti szívetek is, amely egykor fel fog nyilni és kiszállanak belőle azok, akiket ma sirattok…

Érintsétek a sziveteket az én szivemhez, hogy olyan erős hitetek legyen a békességben és az útban levő új élet meleg áldásához, mint nekem. Emlékeztetőül pedig vigyetek egy-egy hullott falevelet, tegyétek le élő hittel, igaz bizalommal az élő Isten lábaihoz és csoda történik: meglássátok. A hervadt falevélből virágos fa lesz újból. A tépett föld meggyógyúl, a megtöretett ember felegyenesedik, a hamú fölött új házak épülnek, a megkínzottak, szenvedők megvígasztaltatnak, az öröm galambja ismét visszaszáll közétek, a holtak feltámadnak, a távollévők hazasietnek, a sirok eltünnek és boldogok lesztek, csak szeretni tudjatok… Szeretni!… Szeretni!… Szeretni!…

Nem tudom, mit beszéltem még. Csak azt láttam, hogy a tömeg odatorlódik a szószékhez és ragyogó arccal utánmond minden szót, előbb pihegve, sejtelmesen, halkan, majd mind erősebben, végül mint a vihar dörgi:

„Hazajönnek… feltámadnak… A hamú fölött új házak épülnek… a sirok eltünnek…“

Némelyek gondolkodva, mások ujjongva távoztak… Ekkor az embertömegen át a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett, pirulva egy „köszönöm“-öt susogott és sietve eltünt.

Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilalt valami csodálatos érzés és önkéntelenül kérdeztem meg:

– Ki volt?

A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:

– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki tanítónő testvére.

A leány eltünt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.

Nehány nap múlva hivatalosan közölte velem a csendőrőrmester, hogy többen is feljelentettek és parancsa szerint a vasárnapi prédikáció miatt további intézkedésig nem hagyhatom el a község területét…

Többen is feljelentettek… Ez volt a hála a vigasztalásért…

A faluban is megtudták. Titokban arról beszéltek, hogy saját házamnál internáltak és csak azért nem tartóztattak le, mert a hatóság a reverendát tekintette.

Hirtelen elnéptelenedett a házam tája. Mindenki elkerülte, félve osontak tova kapum előtt és még a fejüket is félre fordították, hogy ne szólíthassam meg őket. Szegények féltek. A menekültjeim is példálóztak, hogy ideje volna már hazamenni. Úgy hallották, hogy otthon már nincs veszedelem… Nem kellett több levelet írnom idegen sinylődő hadifoglyoknak, misét sem kellett mondanom a háborúban levők épségbenmaradásáért. Édes anyám is panaszkodott: – „Miért csináltál ekkora bajt magadnak, fiam?“ A szomszédasszony felmondta a leszegődött tejet. A jegyző méltatlankodva úgy nyilatkozott, hogy ilyen éretlen, meggondolatlan beszédekkel mégsem lehet gyöngíteni az ország ellenálló képességét… Titokban pedig mindenki várta, hogy mi történik velem.

– Elcsapják – találgatta az egyik.

– Nem a. Becsukják…

– Áthelyezik…

– Áffenét!… – tudta egy szocialista munkás. – Ne féltsétek ti a papokat. A püspök egy kicsit leszidja, s pász.

Én pedig keményen felvetettem a fejemet:

– Mégis csak úgy lesz, ahogy mondottam.

Gyorsan intézkedtek. A katonai parancsnokság berendelt, hogy a szabadságon lévő tábori lelkészt helyettesítsem és negyvennyolc óra alatt jelentkezzem a kolozsvári Feldspital parancsnokánál. A cél világos. A katonaság majd elveszi a kedvemet a „felelőtlen“ pacifizmustól.

Mosolyogtam és örültem, hogy mehetek. Csak a lelkem volt keserű és nehéz. Mégis fájt, hogy így bántak velem azok, akiket úgy szerettem, akikért annyi áldozatot hoztam. Ilyen a világ. Mindegy… Menjünk. Alig vártam, hogy a falut a hátam mögött tudjam.

Az elutazás előtt azonban történt valami, ami egyszerre fénybe borított mindent előttem. Levelet kaptam. Mikor felbontottam, nem volt benne írás, csak egy fehér lapra ragasztott, hervadt őszi falevél, alatta dátum és finom női kézzel írva egyetlen szó:

„Aranykoporsó“…

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Bevonultam.

A beteg katonák nem sokat törődtek velem. Mikor beléptem a roskadásig zsúfolt kórházterembe, rámpillantottak és szenvedtek tovább. Találomra odaléptem az első ágyhoz:

– Hogy hívják?

A katona egyenesre rántotta a párnán fejét:

– Ich melde gehorsamst: Infanterist Johann Tusa.

– Hol sebesült meg?

– Az orosz fronton.

– Nem akarna gyónni?

– Jelentem alássan: nem.

Behunyta a szemeit, hogy ne kelljen beszélnie. A másikhoz fordultam:

– Hogy hívják?

– Nu știu ungurește…

– És magát?

– Ich bin ein deutscher und evangelisch – utasított el a harmadik.

Állottam közöttük tehetetlenül. Az ápolónők kedveskedtek és ragyogott a szemük, mikor velem beszéltek. A hátam mögött félhangosan, hogy én is halljam, megjegyezték:

– Csinos kis pap…

Pirultam és arra kértem, hogy azonnal értesítsenek, ha valamelyik szegény lélek halálán volna. Nem baj, ha éjjel van, ha nappal.

Már az első éjszaka felvertek:

– A tizennégyes haldoklik.

Futva siettem hozzá. Görögkeleti vallású, egyszerű cigány volt és már a végét járta. Olyan volt, mint egy fekete múmia, amely évezredek után hirtelen felébredt. A jajongástól álmukból felvert katonák egykedvüen nézték a haldoklását. Hogy kínjait csillapítsam, verejtékes homlokára tettem tenyeremet, de dűhösen megragadta és két kezébe vette, irtózatos erővel szorongatta, mintha a halál partjairól akarna általa kiszabadulni. Csontjaim ropogtak, de odaengedtem. Ki tudja, elrévült szemei miféle menekvésnek látják. Agóniája hosszasan tartott. Egy utolsó szorítás, megvető, csúf grimász, vizes vér az ajkakon és kezem szabad volt… A cigány meghalt… Az inspekciós orvos konstatálta a halált és két szanitéc elvitte a még félmeleg hullát…

Három napig sápadt voltam az izgalomtól. Étvágyam sem volt. Undorodtam a vértől, ami a falnak támasztott hordágyról végigfolyt a folyosón, mikor a műtőből kihozták a beteget. A kezem folyton reszketett, ha az elköltözöttek nevét beírtam a halottak anyakönyvébe. Majdnem naponta hurcoltuk a holtakat a hősök temetőjébe. A karbol és halálszag átjárta egész testemet és álmomban is véres vattát láttam.

Később azonban megszoktam és már csak az „érdekesebb eset“-ek keltettek különösebb érdeklődést. Hozzádurvultam az embermészárszékhez. Ritkán jutott eszembe, hogy mindeniküknek otthon felesége, gyermekei, szülei vannak és gazdátlanul hagyja a maga életproblémáját… Kábult és beszámíthatatlan voltam magam is.

– Mi újság? – fordultam reggelenkint az ápolónővérhez hidegen.

Mi újság lett volna más, minthogy az ágyak fölött függő láztáblák grafikonja közeledett a halálhoz.

Sejtelmem sem volt idáig, hogy milyen sokféle a halál. Hol a torkon, fejen, mellen, hajon, kéz-láb, mellseben húzza ki a lelket az emberből vigyorgó kegyetlenséggel… Megundorodtam az emberi testtől. Milyen gyenge, semmi az a kevés hús, csont, bőr, amiből állunk és milyen büszkén hordozzuk, mennyi villámló gondolat lakik a fekete erekkel átszőtt maroknyi szürke agyvelőben és mennyi érzés a mindössze negyedkilónyi véres szívben… Pfuj, milyen csúnya az ember!… Nem csoda, hogy megfertőzte a világot… De ott van a halhatatlan lelke… Annyi röppen ki itt a szájakból, hogy idejük sincs eltávozni… Lélek, lélek… Csak most látom, hogy a legtöbb embernél láthatatlan gonosztevő az is…

A városba menekülök. A boltok előtt hosszú sorban állanak az emberek, kezükben kenyérjegy, sójegy, dohányjegy, húsjegy… homlokukon pedig a lassú pusztulás jegye. Ha pedig valamelyik fellázad, rendőr lökdösi vissza. Reggeltől estig ácsorognak és sohasem lesz vége a sornak. A kávéházban felmentettek és hadiszállitók politizálnak, az uccán kiképző tisztek nők után vadásznak… Este a fénybeborított város mulatni kezd. A zene harsog, az ölek kitárulnak és csók-mocsokban fürdik asszony, férfi…

Háború van, hajrá!…

Fagyos ősz van. A holt fákat egymáshoz veri a szél, s a kietlen eső végigcsurog a kórházvonatok mellett hörgő, lázas arcokon…

– A tiszti osztályra egy katolikus papot hoztak – jelentik, – aki látni szeretné a tábori lelkész urat.

– Igen… Megyek…

Egyik osztálytársam, akit hat éve nem láttam.

– Szervusz, Mózsi! Bene Mózsi! – örvendezek neki.

Hosszú, kiszáradt kezét nyújtja felém. Mell-lövést kapott. Rekedten susog:

– Köszönöm, hogy eljöttél. Beszélni akarok veled.

– Majd később, ha az orvos megengedi. Nem szabad igénybe venned a beteg tüdőt. Pihend ki magad…

– Sajnos, túl vagyok a veszélyen.

Meglepetten kérdezem:

– Miért sajnos?

– Éppen erről szeretnék veled beszélni…

No ez alaposan megváltozott. Víg, majdnem könnyelmű, tréfacsináló fiú volt, s most úgy lobognak a szemei, mintha kölcsön akarná adni egy gyilkosnak. Elszánt, feszült, komor.

– Túlságos nagy kortyot ittál a háboruból, pajtás.

– A háború semmi. Kicsiség – legyint idegesen. – Az élet, az élet nehezebb…

– Hát ez a lyuk, a bordáid között?

– Azt én nem embertől, hanem az Istentől magától kaptam.

Rámeredek. Ez vagy félrebeszél, vagy meg van teljesen zavarodva. Megvetően mosolyog:

– Se bolond nem vagyok, se lázam nincs; csak az igazat mondom. Mindig jó barátom voltál, azért hívattalak, hogy elmondjam, ami bennem rág… Nem birom tovább, muszáj elmondani.

Aggódva ülök a fejéhez:

– Mondd hát, Mózsi… Csak teljes bizalommal. Ha nekem mondod, annyi, mintha a sirnak mondanád…

– Tudom – hörgi sötéten, de a benne lévő gátlásokat sem bírja gyorsan legyőzni.

– Ha akarod gyónásnak veszem – biztatom.

– Fölösleges… Úgyis maholnap megtudja az egész világ.

– Nehogy valami bolondot csinálj, Mózsi!…

– Bolondot? – kacag fanyarul. – Ez lesz az életemnek egyetlen okos cselekedete.

Sovány kezével megragad és magához húzza a fejemet:

– Mihelyt innen kikerülök, kilépek a papságból… Tudd meg… Végérvényesen elhatároztam, mert nekem az Isten adta tudtomra, hogy ki kell lépnem.

Meghökkenek. Borzasztó, amit mond… Mégis megbolondult… Nem tudja, mit beszél.

– Az úgy volt – meséli csendesen, elgondolkodva, – hogy én hivatás nélkül mentem papnak. A szüleim kényszerítettek. Magam sem tudtam, hogy mire vállalkozom. Ottragadtam a teológián veletek. Emlékszel rá, hogy milyen bolondos, jókedvű fickó voltam. A spirituális úrnak hasadt el az arca a gyönyörűségtől és azt az információt adta rólam, hogy „Szentferenc-kedély“ vagyok.

– Az is voltál – jegyeztem meg bárgyun.

– Ah… Mindössze játszottam és az orruknál fogva vezettem… Aztán kikerültem az életbe. Csináltam a dolgomat jól, rosszul, ahogy a többiek. Miséztem, prédikáltam, mindennap elmormoltam a bréváriumot. Pár évvel ezelőtt – nem fontos, hogy hol – megismerkedtem egy leánnyal… Szerettük egymást, de elrejtettük a világ elől… Ő is tudta, hogy nem lehetünk egymáséi. Rettenetes volt a belső világom. Áthelyeztettem magamat, hogy a közelében se legyek… Soha meg se csókoltam. Egy hajfürtöt kaptam emlékül tőle. De azt is, mikor új állomáshelyemre megérkeztem, a lámpaüveg felett szálankint elégettem. – Hiába volt minden. Napról-napra sötétebb lett a lelkem. Így kapott a háború. Még örvendtem neki. Minden fát megmozgattam, hogy behívjanak, de csak másfél év múlva sikerült. Kimentem a harctérre, a lövészárokba. Szenvedtem és kínoztam magamat… A múlt héten volt a nagy orosz offenziva. Három napig éjjel-nappal pergett a tűz, hullott az ember. Azt hittük, hogy az egész világ elpusztul. Mikor mindenki halálfélelemben vonaglott mellettem, akkor azt mondtam magamban: – Itt most minden elválik. Próbát teszek. Felnéztem a füstös, lángoló égre és teljes meggyőződéssel kivettem az órámat. – Édes Jóistenem! – fohászkodtam. – Én most három percig felállok a lövészárokban. Ha azt akarod, hogy pap maradjak, küldj halált utánam, ha nem akarod, akkor tarts életben… És úgy tettem…

– Őrült! – lihegtem.

Mózsi rám se hederített.

– És nem történt semmi bajom.

– Dehát ez a lövés, a melledbe.

– Azt később kaptam. Egy hét múlva. Pár nap alatt felépülök.

– S akkor… akkor – pirultam – elveszed azt a lányt?…

A Mózsi szeme megtelt könnyel:

– Nem… mert szegényke meghalt…

Egész nap kábult voltam a Bene Mózsi tragédiájától és nem leltem helyemet, mintha engem is hasonló veszedelem fenyegetne.

Ki hitte volna? Ki merte volna erről a Mózsiról feltételezni – csodálkoztam mindegyre és eszembe jutottak az együtt töltött idők. Előljárók kedvence mintateológus volt… Miféle irtózatos lelki kataklizmákon kellett keresztülmennie, hogy ilyen középkori istenítéletet tartott maga fölött?… Pergőtűzben kiállani a lövészárok sáncára és azt mondani: Ide lőjj, Úristen, ha azt akarod, hogy pap maradjak!… Milyen lehet az a szerelem, amely ilyen hallatlan cselekedetekre kényszeríti az embert? Meg akart halni, mert meghalt, akit szeretett. Mekkora bűn! Istenem, mekkora bűn!… És most aposztáziával akarja tetézni!…

Borzadoztam szerencsétlen társam felett, ítélkeztem, de nem mertem önmagamba tekinteni. Egészen megkönnyebbültem, mikor este elhivtak a tisztek a Pusztai főhadnagy bucsúvacsorájára. Ott kiverem magamból az egészet.

Pusztai főhadnagyot nem régen bocsátották el a kórházból. Kapott tizennégy nap üdülési szabadságot utána, és most vissza kell mennie a harctérre. Kitűnő vacsora volt a New-Yorkban. Jó borokat ittunk és fesztelenül beszélgettünk cigány mellett. Velük tartottam, csakhogy önmagamtól szabaduljak, de éreztem, hogy ingerlékeny, sebes a lelkem.

Nőkről folyt a szó, szemérem nélkül, szabadon, bakakifejezésekkel.

– Wolhyniában volt egy nőm – csettint a főhadnagy. – Micsoda tyúk volt, az áldóját!… Ha elkezdte a szerelmet, az egész világháboruért nem hagyta volna abba. Stramm fehérnép volt…

– Nekem is volt egy lovam, de kilőtték alólam – dícsekedett képletesen a deresfejű népfelkelő, akinek otthon felesége, gyermekei voltak… – A legszebb pillanatban kapott a fejébe egy szilánkot. Hijnye, ez elaludt – vakarom a fejemet…

Önkéntelen összeborzadtam. Észrevették.

– Csepeg a nyálad, papom, mi?

– Aljasok vagytok!

Jóízüet hahotáztak rajta, majd elkezdtek élcelődni, csúf, trágár szavakkal, hogy sirült le az orcámról a bőr.

– Ne botránkoztassátok – vett álnokul védelmébe a harmadik és titokban odahunyorított a többinek.

– Ezt hallgasd meg, Páter, amit mondok! Nincs benne semmi. Tiszta, leányoknak való, valóságos liliomtörténet…

Erre következik a század legocsmányabb históriája. A tisztek tekeregnek nevettükben, a térdüket verik, hogy beugrottam a sikerült tréfának.

– Nincs nektek édesanyátok, húgotok, hogy így beszéltek a nőkről? – háborodom fel.

– Az más – világosítanak fel. – Majd, ha megismered, te sem fogod védeni a nőket.

– Miféle képmutatás? – int le a főhadnagy. – Ne álszenteskedjél! Fel vagy te már világosítva. Tudod te, mitől döglik a légy. Csak annyi nappal nyújtanák meg legalább a szabadságomat, ahány nővel neked életedben dolgod volt…

Megdöbbenek. Nem azért, mert engem sérteget, hanem, hogy így beszélhet egy ember, ki pár óra múlva visszamegy a harctérre, s esetleg holnap a belei ott lógnak az útszéli fa köré csavarodva. Hogyan várhat oltalmat az ilyen Istenétől is, ha nem is hisz benne. Hogyan szennyezheti be a kedveseitől kapott bucsúcsókot az ajkán ilyen szavakkal. Úgy hajítja oda a lelkét a pokloknak, mint a pénzt a cigánynak… Hát sohasem néznek ezek az emberek a lelkük tükrébe? Milyen fenékig romlott! Mire fog ez gondolni, ha ott fekszik a saját vérében és kétségbeesetten keres egy gondolatot, amiért érdemes volt meghalni…

Gondolataimat újból megszakítja a főhadnagy öblös hangja:

– Hé, cigány! – parancsol büszkén. – Azt a nótát, hogy:

„Darumadár, ha elszállsz dél felé…“

A dal felbúg a hegedün. A főhadnagy a két könyökére ereszti férfias, szép fejét.

„Kopogtasd meg a házuk ablakát…“ – vonja a cigány, s a tiszt olyat sóhajt, hogy széles mellén összeharangoz a sok kitüntetés. A népfölkelő mogorván hátratartja a fejét és idegesen iszik. A hadnagy mereven a borospalackot nézi, a zászlós dühösen szívja a cigarettát és nehéz volna megmondani, a cigaretta, vagy a szeme parázslik-e jobban. A cigány mosolyog, s a százasokra gondol, mintha azt mondaná: „A legszebb hasa mégis az én hegedümnek van“. Ha pap nem volnék, most megrugnám. Egy cinikus bankigazgató, aki biztos a felmentésében, ha száz esztendeig tartana is a háború, a nóta végén lelkesülten felénk tartja a poharát: „Uraim, én és adhoc nőm, azt mondjuk, hogy nincs szebb dolog, mint mikor a hősök mulatnak!“

Pillantásra sem érdemesítik. Csak én bámulok oda tapasztalatlanul. A testem nézi a nőt. A főhadnagy megböki a poharamat:

– Óvakodjunk az adhoc-nőktől, Páter.

– Vigyázz, mert holnap ápolónőnek jelentkezik a kórházadban.

– Idefüttyintem neked, ha utána estél – biztat a harmadik.

– Ne pirulj nők jelenlétében – oktat a népfölkelő, – mert akkor soha le nem rázod őket a nyakadról.

– Furcsa emberek vagytok – tör ki belőlem. – Egyik feletek angyal, a másik ördög.

– Hagyd el. Mindakét felünk már régen az ördögé.

– El is visz benneteket – próbálok bátor lenni, mert irigylem őket. Milyen férfiasak, tapasztaltak és én milyen félszeg, gyámoltalan vagyok… Nem szabadott volna végighallgatnom szennyes beszédüket és én türtem, hogy bemocskolják a reverendámat. Hiszen valósággal prostituálnak és ráadásul ki is kacagnak. Miért teszik? Mert ha az Isten angyala maga öltöznék reverendába, annak se hinnék el, hogy tisztességes pap. Én pedig az vagyok… Az vagyok… És tovább nem türöm… Te vagy a hibás – vádol a lelkiismeret. – Szabadott-e vendéglőbe jönnöd és pap létedre dúrva katonákkal lumpolnod. Most pedig gyáva vagy itthagyni őket, mert azt hiszed, hogy férfiatlannak tartanak… Azért is, most megyek.

– Pincér, fizetni!

– Mit akarsz? – ocsudik rám a főhadnagy.

– Későn van. Mennem kell.

A jószemű főhadnagy rámfürkész és a vesémbe lát:

– Mi bajod van neked, pajtás!

– No, igen – vallom be. – Nem birom hallgatni, amit beszéltek.

– Ne légy gyerek – engesztel a deres népfölkelő.

A főhadnagy szénfekete hajába túrja ujjait.

– Hagyjátok! Tiszta igazad van, pajtás. Köpj ránk s menj haza.

– Így nem megyek – ülök le konokul.

– Részegek vagytok… Ne zavarjátok meg a mulatságot – csendesít a hadnagy… – Inkább a nőkről többet nem beszélünk.

A főhadnagy szilárdan engem néz és szinte indulatosan felcsattan:

– De beszélünk…

Kapja a székét, mellém telepszik és melegen átveti a karját vállamon:

– Idehallgass, Jóska!

A karja görcsösen vonaglik rajtam.

– A nők mind rosszak, de egy… egy van mindig, aki szent…

Ujjongva ugrom fel:

– Úgy-e, úgy-e, te is azt tartod?

Futólag meglepődik, finom szelidséggel, férfias melegséggel elsuttogja:

– Látom, te is azt tartod… Igazad van, Jóska!…

Keményen kezet nyújt, bizalmasan megszorítja, mintha szövetséget kötne és visszaül a helyére.

– Bravó! Kibékültek. Fenékig ennek az örömére!

Egymásra nézünk és csendesen kiisszuk borainkat.

A cigány új nótába kezd, s a dallam szárnyain elszállok egy szép leányhoz, akinek a nevét nem tudom.

Reggel az első dolgom, hogy Bene Mózsit felkeressem. Halálos komolyan fekszik az ágyon és mozdulatlan, kerek a szeme, mint a bagolyé. Nem jó az embereket őszinteségük kellemetlen pillanataira emlékeztetni, azért elfogulatlanul játszom, mintha kettőnk között semmi sem történt volna.

– Nagyot döndítettünk a Pusztai főhadnagy bucsúvacsoráján. Ismered?… Az éjjel ment vissza a harctérre. Kissé sokat ittunk. Még most is kábult tőle a fejem.

Mózsi nem válaszol, csak néz és nyersen azt mondja:

– Jere ide!