Part 6

– Ki lesz az első? – izgat a gondolat és különös érzések között ülök, stólával árnyalt szemeimet nem merem a közeledőre emelni.

Egyik árny felemelkedik, lassan közeledik, mélyet sóhajtva térdre ereszkedik. Fülemet a gyóntatószék rácsához hajtom, de szívem izgatottan dobog. Félek is és azt hiszem, sápadt vagyok. Csodálkozom saját vakmerőségemen, hiszen Isten helyett ültem le bocsátani, büntetni; ismeretlen életek és sorsok felett ítélni. Szeretnék elfutni, de a belső izgalom leigáz, két térdem egymáshoz verődik és feszülten várok…

Forró lehelet éri fülemet és egy tompa emberi hang belesuttog:

„Gyónom a mindenható Istennek… és neked lelki atyám, ki Isten helyett vagy…“

Ismeretlen, meglett, komoly férfi beszél, kinek fia lehetnék. Alázatos, megtört, nyugtalan és bűnös. Bajsza fülemet csiklandja. Röpke büszkeség fut át öntudatomon, de olyan elevenen, hogy még a testem is egyenesre szilárdul tőle és azt gondolom, hogy milyen nagy emberré lettem… Az egész világon milliók fognak lábaimhoz hullani, kik vígasztalást és bocsánatot várnak. Üdvöt és kárhozatot oszthatok fehér kezem mozdulatával, örömöt gyújthatok a szemekben, vagy fényeket olthatok ki. Egyetlen ökölcsapással bezúzhatom a vigyorgó ördög fogait, pár latin szóval letörhetem a tragédiák világsötétítő szárnyát, porba dönthetek és porból teremthetek éppen, mint Ő, az – Isten… Belső elégtételt érzek és titkon örülök, mikor az erős, de megalázott férfiember tompán, fakón a bűnvallásra szánja magát.

– Loptam…

Kissé megtorpan és keserűt nyel utána. Ez a kedvező pillanat, hogy rácsapjak a bűnre:

– Mit lopott?…

– Pénzt.

– Szegénytől, vagy gazdagtól?

– Elég szegénytől.

– Sokat… lopott?

– Öt forintot.

Szaggatottan felel, arcaink egymás mellett vannak és érzem, hogy az övé minden kérdésemre forróbb, szinte átsüt a köztünk levő farácson.

– Miért lopott? Nem félt az Istentől?

Az utolsó kérdés rossz volt. Az ember elhallgat, elzárkózik. Mikor lopott, nem jutott eszébe, de most fél az Istentől, mert nem a Jóságost, a Bűntetőt látja.

– Ki kell tárni őszintén a lelket – biztatom, – hiszen Ő úgyis tud mindent.

A vallomás önkéntelen, mindent sodró elszántsága már eltünt. Akadozik és kendőzi, szépíti, titkolja önmagát. Szavai hidegebbek lesznek és végül vagy elromlik a bűnbánat mély, megnyugtató hangulata, a gyónás újjáteremtő, erőtadó megnyugvása, vagy – hazudni fog. Megrettenek, hogy az első lélek, ki hozzám fordúlt, csalódni fog. Meleg, együttérző hangon, kis lelki kelepcét állítok neki. Tudom, hogy észre sem veszi, hiszen tanulatlan, egyszerű, falusi ember…

–… De úgy-e az a szándéka, hogy az okozott kárt megtéríti és a pénzt visszajuttatja, mert csak úgy bocsájtja meg a Jóisten a bűnét…

A férfi homloka lemondóan megkoppan a gyónórácson:

– Nem tudom visszaadni.

Nehezen szakad fel a szó melléből.

– Akarnám, de nem tudom. Esett, szegény ember vagyok én lelkiatyám. A Csedő úr marháit őrzöm a havason. A múlt hétön valami erdőlő emberek mentek szekérrel a vágottba, s egyik azt kiátsa neköm, hogy: – „János, hé, eridj haza, mert meghót a feleségöd!“ – Nagy szaporán hazamegyek, s hát látom, hogy igazat mondtak. Két árvám maradt, s mind kicsidek. Egy falat kenyér a háznál nem vót… Két napig neztem, hogy éheznek az ártatlanok, s akkor éccaka… elmentem hazólról… Loptam, mert heába kértem, nem adtak… Nem adtak… S ha má fel nem ódoz, én menyek es tisztelendúr, met én ez ántivilágban azt a pénzt visszaadni nem tudom… Nem én…

Mozdult is nehezen, leverten, hogy távozzék. Ijedten szóltam rá.

– Maradjon…

Visszaereszkedik térdeire és vár. A valóság előtt tudományom cserben hagyott. Törtem a fejemet, hogy megoldást találjak. – Egyszerü – vídultam fel a mentő ötletre és a zord életű bűnöshöz fordultam.

– A kárt meg kell tériteni és ha nem tudná, én lehetővé teszem, hogy lelki vigasz nélkül e szent helyről ne távozzék.

Az ember minden idegszálát megfeszítve várakozik. Mosolyogva, drága, meleg lelkiingertől hajtva nyúlok a zsebembe és előveszem majdnem minden pénzemet, egy papir ötforintost. Ujjaim közt összesodrom és áttolom a sárga, töredezett rácson.

– Itt van az öt forint és – adja vissza a károsultnak…

A gyónó ember mohó örömmel kap utána, kisímítja, megnézi, szemei a sötétben felvillannak. A pénz látása megzavarja, szólani se tud. Titokban figyelem és – belül büszke vagyok magamra.

– Sorolja csak fel tovább a bűneit.

Katonásan kihúzza magát, mint akit álmából költöttek fel és hirtelen összeszedi gondolatait. Már csak mímeli a magavádló gyónót, szórakozott és tisztán tudom, hogy más helyt jár az esze. A pénz tette. Majd elmúlik – gondolom – és figyelőn visszaereszkedem a gyónószék könyöklőjére.

– Kárinkottam – dörmögi az ember.

– Hányszor?

– Nem es tudom, istállom.

– Sokszor?

– Abbiza, elég sokszor…

Újabb sóhajtással jelzi a bánatot, s utána hidegen darálja.

– A hatodik parancsolat ellen es vétköztem…

– Gondolatban?

– Búmot se mondanám, ha csak gondolatban…

Magam is elpirulok, mikor felteszem a kérdést, de elő van írva, hogy a bűn minőségét tisztázzuk:

– Más feleségével?

A rongyos, baromőrző ember alázatos hangja megércesedik, s keményen visszavágja:

– Magamot vádolom, de mást nem…

És összeszorított szájjal megátalkodik. Csak a következő bűnöknél mutatja, hogy újra megtört, még bensőségesebb, de csak színleg és alig várja, hogy a konfessziót befejezze. Nem láthatok a veséjébe és szinte megkönnyebbülten hallgatom, hogyan igyekszik a bűnbocsánat partjaira kapaszkodni.

„Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet… Fogadom életem jobbulását, kérek azért idvességes penitenciát és feloldozást…“

Most rajtam van a sor, de – Istenem – mit mondjak? Nehány hideg, iskolás intelmet elrebegek. Érzem, hogy szavaim erőtlenek, nem világítják be e mély árkú élet titkait, s e havasi pásztor vas idegei meg sem rezdülnek tőlük. A dúrva testből képtelen vagyok a lélek erőtlen szárnyait kitépni, s az erdei tüzektől szőrös, fekete mellkasban megátalkodott szivet új, tiszta életritmusokra indítani. Robusztus, darabos ember ez, ki, ha a legteljesebb megigazulás percében meg is halna és üdvözülne, csak arra lehetne használni, hogy izmos testével húzza Isten szekerét, de angyalként felette lebegni képtelen volna.

Az első gyóntatásom az én vereségem és kissé tehetetlenül recitálom a feloldozás formuláját:

„A mi Urunk Jézus Krisztus oldozzon fel téged és én az Ő tekintélyével feloldozlak a bűnök minden bilincséből…“

Az ember megcsókolja a kicsüngő stólát, lassan eltünik és új árny ereszkedik lábaimhoz.

„Gyónom a mindenható Istennek…“

A bűvös faköpeny recseg a bűnök terhétől, melyek dúrvák, darabosak, együgyűek és meztelenek. Mindenik egy-egy ökölütés az Isten mellén. Szürke sziklák, melyek komoran fekszenek az emberi életen. Egyszerűek. Hiányzanak a démoni szándékok finom kultúrájú, szédítő távlatai, a lélek labirintusainak titka. Nem az intellektussal megtámadott Isten elleni harc raffináltságainak kábító lehetőségeivel kell birkóznom, hanem csak primitiv harapás mindenik bűn a sziven. Nyomukban mégis az életrejtelmekbe látok, az emberek sötét munkája mögé. A gyóntatószék lassan átforrósodik a szűzesség-síratásoktól, a boldogság, nyugalom utáni kemény törtetéstől. Aljasságok, gazságok, házasságtörések, kenyéréhség, ismeretlen veszedelmek szállanak felém a forró szavak gőzéből. Mindenik egy-egy viperaszúrás a lelkemen. Beleborzongok és önkéntelen elítélem. Nem tudom megérteni, hogyan lehet a végtelenül jó Istent ennyire bántani és haragomban szeretném kárhozatba taszítani őket. Korholom és kínzom szegényeket túlhajtott buzgalomból, a csak betükből ismert élet tudatlanságával, könyv-bölcsességgel.

– Csaltam, raboltam, paráználkodtam, hamisan esküdtem, rágalmaztam, más becsületébe gázoltam, gyűlölködtem, haragot tartottam, gyújtogattam, kárt tettem, ahol csak lehetett, mindenütt ártottam, Istent számba se vettem, mértéktelen voltam, soha nem imádkoztam, embert, állatot kínoztam, gyilkoltam… – és ki tudná, hogyan folyt tovább a szájakról a fekete patak.

Ezeket a vétkeket is jórészt csak könyvből ismerem. Csak nevüket hallom és valójában azt sem tudom, hogy miket bocsátok meg Isten nevében. Amíg el nem követtem őket, nem tudom mi az. Honnan sejtsem, hogy mit jelent késsel lesni hónapokon keresztül azt, akit gyűlölök és a siket, vörös vérzúgásban reszketni a bosszúvágytól, eladni testet, lelket, nem törődni sem földi, sem égi bűntetéssel, csak szomjazni a vére, élete, megkínzása, meggyötrése, összezúzása után; érezni öklünkben a túlhabzó, kielégítetlen erő édes fájdalmát és a szenvedély romboló eksztázisában rávetni magunkat embertársunkra és a vérétől lecsillapodni?… Honnan tudom, mi az: futni a kijózanodás félelmében, erdőkön bujkálni ólmos arccal, káini lelkiismerettel, bitanggá vetett sorsban és végül elsorvadt testtel, borzasztó belső ronccsal odazuhanni egy fekete reverendácskával takart gyermek-pap lábaihoz és egyszerűen azt mondani: – Öltem… Mit is sejtem, hogy mi van a házasságtörés szégyene mögött? Mi az a szünni nem akaró kín, a meggyalázott test lemoshatatlan szennye, a folytonos titkolás nehéz félelme és mindig rágondolni, mert mindig látom, akit megcsaltam, a hitvesi hűség összeomlása, magam megvetése, egy eljátszott élet sívársága, pusztulás, amikor még az imádságot is hazugságnak érzem, melyre ártatlan kicsinyeimet tanítom?… Hogyan mérhetném meg a szakadékokat, ahol az emberek belső útjai vezetnek, amelybe öngyilkosok beleugranak, a végtelen nyomor és szenvedés viskói között járók kínját, kiknek minden lépésre egy-egy hajszála megőszül?… Egyetlen mentségem, hogy Istenre bizhatom őket. Én csak felemelt kezű, feloldozási formulát mondó gyenge gyermeke vagyok.

Istenem, milyen borzasztó ez a gyóntatószék!…

„Gyónom a mindenható Istennek“ – hallom újra.

Bűne sincsen annak, aki mondja. Az élet ismeretlen áldozata, eltiprott névtelen, az emberi jóság összetört drága edénye, akin tragédiák viharzottak végig, szegénységében elégette már a betlehemi jászol fáját és Krisztus keresztjét is. Minden este szemfedővel takarózik és övéinek pár sírhalma minden vagyona. Elfogyott erejű, tehetelen drága jó lélek, kinek testileg is csak az a kicsire szabott, kerek ostyadarab a tápláléka, melyet reggelenkint buzgón megáldozik. A hit csodája, hogy még él. Nem bűnbocsánatért, új erőért gyónik. Már életében öreg imádságos könyvvé vált. Elhagyatott, társtalan, szomorú és olyan finom, hogy a legkisebb szellőre is vérzik a lelke… Egy összeomlott világ alatt vergődik, s a némasága a legszörnyübb jaj, mit valaha hallottam… Mit mondjak neki? Kifogy a szó számból, lelkem didereg és semmi súlya, melege, kegyelme nincsen igémnek:

– Bizzék Istenben! Ő nem hagyja el!…

– De hiszen csak ez tart életben – suttogja elhalón.

Szent ő, a szegénység szentje, kit soha szentté nem avatnak… De talán a poraiból nőtt virágocska mégis ékesebb lesz, mint a többi. Bizony elhagyta őt az Isten, úgy érzem és elsáppadok a gondolattól, hogy mikor másoknak bűnöket bocsátok, magam vétkezem.

És minden egyes gyónó-gyermekem újabb vereségem…

Érzem, hogy nem tudok belekapcsolódni rejtett világukba. Minden sóhajtáshoz testvért kellene sóhajtanom, szivük terhét velük viselni, erős karjaimba emelni őket, hitet hittel, kínt kínnal, testet testtel, lelket lélekkel, sorsot sorssal támogatni. Át kellene ömlenem mindannyiokba és saját varázslatomba vonni… Hiszen a halott is csak úgy tudna pihenni, ha mellé fekhetném. Már nem én élek, hanem ők élnek énbennem és én élek őbennük… De ingatag, kicsi fiú vagyok, ki tehetetlenül tátom a számat a vezérletemre bizott nyájacska élén.

Milyen szerencse, hogy nem én, hanem Isten gyóntat!…

Ernyedt, fáradt vagyok. Valaha izgatott a kiváncsiság, hogy miket gyónhatnak meg az emberek. Vágytam belenézni a rejtett titkokba, a leleplezett emberbe, férfibe, nőbe, – különösen a nőbe – mikor leteszi az álorcát és fölibük akartam kerekedni ezzel az egyetlen szóval: – Ismerlek. Előttem nem hazudhatod magad kiválónak, önmagadnál többnek, a test külső varázsa mögött kultúrád, tudásod, művészeted, csaló modormázad mögött látlak. Elszakíthatatlan viszony szövődik köztünk és érezni fogod a lelki függőséget… És most látom, hogy minden megvallott bűn, halott bűn, alig hogy kimondták, már el is feledem és alig várom, hogy vége legyen az egész torturának. Bár sohase kellene többé gyóntatnom. Csak a magam tehetetlenségét érzem és a belém írt panaszok, bűnök, kínok, küzdelmek fájnak. Kiábrándultam az emberből és ha személyesen beszélhetnék a Teremtővel, azt mondanám róla: – Na, nem nagy dicsőségedre válik, hogy megteremtetted…

A végén azonban mégis meg vagyok elégedve magammal. Szentül meg vagyok győződve, hogy sok jót tettem, embereket vígasztaltam, megnyugtattam, lelkeket támasztottam és új erőkkel megajándékozva útnak indítottam. Kevés pap tudná ezt megtenni rajtam kívül ilyen jól. Szorongásaim elmúlnak és érzem, hogy a gyónási titok komoly szigilluma mögött ritkán állott olyan nagy ember őrt, mint én. Szinte sajnálom is már, hogy az utolsó gyónó jön. Csak jöjjön. Hamar megölöm kis fekete bolháit, melyek az ördög irhájáról lelkére szökdöstek. Már mormogom is az előkészítő áldásformulát, de az ember hallgat, nem siet mondani: „Gyónom a mindenható Istennek…“ Vár, küzködik. Segítségére sietek barátságosan, megejtő kedvességgel:

– Mikor gyónt utoljára?

– Az előbb.

– És valamit elfeledett meggyónni?

– Nem én, kérem.

– Akkor miért jött?

Az ember még mélyebbre süti le szemeit.

– Visszahoztam a pénzt.

– Miféle pénzt?

– Az öt pengőt, amit a tisztelendúrtól kaptam, hogy a lopást adjam meg. Tessék! – és már erőlteti is át a gyóntatószék rácsán.

Tájékozatlanul kérdezem.

– De miért hozta vissza?

– Én csak azért – sírja a havasi ember, – hogy amíg a penitenciát imádkoztam a padban, eszömbe jutott, hogy Ferenckének kiszakadt a bocskorkája, Márikámnak kicsi rékli kéne, s én abbahejbe tudtam, hogy a lopást soha meg nem adom. Tessék a pénze tisztelendúr, mert én újból nem akarok vétközni, s ha már így van, vegye vissza a felódozást, s az én Istenem segijje meg, vezérelje, hogy haladhasson a pályáján, s fizesse meg irántam való jóságát, mert mü többet nem találkozunk. Még az éjjel megyek a havasba. No, engedjen meg az alkalmatlankodásért…

Nagy, nehéz léptekkel elment.

Úgy éreztem, mintha villám ütött volna a szívembe. A vén templomban már senki sem volt. A gyónók elfogytak. Szégyenkezve letettem a violaszín stólát, kiemeltem nyakamból a karinget és egyedül, elhagyottan állottam.

A luszteren még párat pislogott a leégett gyertyavég és azután elaludt az is.

Ráborultam az utolsó padra, s lázasan mondani kezdtem a Vespere himnuszát:

Expelle noctem cordium Absterge sordes mentium.

Űzd el a szívek éjjelét, törüld el hát fejünk szennyét…

A templomra csend borult, s fölöttem álmában sejtelmesen sóhajtott a nagy harang…

Úgy mentem haza, hogy senki se lásson.

Az ég fölöttem csillagot virágzott, a csendes parasztházak fehéren aludtak. A hegyek felől távoli dörgés morajlik, a munkától fáradt nép már pihen, a havasok fölé komor, fekete fantáziák szállanak.

Sokáig elnézem a szobámban, hogyan muzsikál a lámpám üvegje és lassan megnyugszom, izgalmam lecsendesedik. Lefekszem és ágyamból hallgatom, hogy az ajtó küszöbén fekvő kutyám úgy horkol, mint egy breváriumát végző vén kanonok.

Jóval éjfél után megverik ablakomat. Felriadok.

– Ki az?

– Az egyházfi. Tessék jönni, mert beteghez kell menni! A kicsi tisztelendurat kivánta…

– Menjen csak előre, Mihály bácsi, a templomba és készítsen elő mindent. Pár perc múlva én is ott leszek. – kiáltom vissza.

Gyorsan öltözködöm. Halálveszély van, hogy ilyen későn hívnak és esetleg csak pillanatok választanak el egy lelket a pokoltól – vagy menyországtól… Rohanva igyekszem a templomba. Az oltáron, a szentségház tövében már két szál gyertya ég. Izgatottan veszem magamra a szent ruhát, nyakamba akasztom a szentséghordozó selyemzacskót és a vattával bélelt ezüst szelencében elhelyezem az oltári szentséget. Mihály bácsi viszi a szent olajokat és tartja a kézilámpát.

Födetlen fővel haladunk a néptelen úton s csak a kis csengettyű szól, hogy az Úrjézus haldoklóhoz siet. Az egyházfi megpróbálja beszélgetni:

– Az este még semmibaja nem volt. Hátrament a havasba, s a setétben valahogy félrelépett és lezuhant a mélységbe. Úgy hozták haza lepedőben…

Rászólok, hogy hallgasson, s csendben megyünk tovább.

Lent a falu végén egy kicsiny házban ég a lámpa, fénye küzd a sötétséggel, mint a kihunyó élet. Itt várnak ránk. Öles léptekkel sietek, szinte rohanok, mellemen Krisztussal és végre elfult lélegzettel megérkezünk.

– Békesség e háznak!

– És a benne lakóknak – felelik a könyörületes szomszédok.

A festetlen szalmaágyon véres férfi fekszik. Hörög és küzd, bírkózik a kínokkal. Nem ismerem, sohasem láttam, de a pap és halál ne nézze a nevet. Egy ember, egy haldokló. Az oltári-szentséget elhelyezem a szegényes fenyőfaasztalon és mindenkit kiküldök a szobából. Egy asszony megfogja a kanapén kuporgó, szepegő két kis gyermek kezét:

– Jertek, Ferencke, Márika!

A nevekre megrendülök. Nem ismerem, de tudom, hogy az én első gyónóm. Fejéhez telepszem és ő már mondja is magától utolsó erejének halálos megfeszítésével:

„Gyónom… a… mindenható… Istennek…“

Halvány vérbuborék zárja el ajkait.

– Ne, ne beszéljen! – intem – csak bánja meg életének összes bűneit és sietek feloldozni.

Arra sincs időm, hogy a virrasztó embereket beszólítsam, mert meg kell előznöm a halált, mig az öntudat el nem alszik.

– Magához tudná-e venni az Úrjézust?

Alig észrevehetően igent int és a véres szájnak átnyújtom a viatikumot.

„Accipe frater… Vedd testvérem az útravalót…“

A száj hatalmas rándulásán látom, hogy lenyelte. Melle a kínoktól megdudorodik, bajszán sós verejtékgyöngyök csillognak és alig hallható szó hagyja el ajkát:

– Azt az öt forintot… tessék…

Ereje elhagyta. Melléje roskadok és átölelem.

– Azzal az öt forinttal Ferenckének új bocskorkát, Márikának kicsi réklit veszek… Értette-e?

A haldokló elmosolyodik és megnyugszik.

A csengettyüvel jelt adok, az emberek újra bejönnek. Figyelmeztetem, hogy a haldoklónak az utolsó kenet szentségét adom most fel, mire zajosan letérdelnek.

„Lépjen be e házba Krisztus – csendül fel a hangom – … Töltse be víg öröm, termékeny szeretet… Fussanak a démonok… Jöjjenek a béke angyalai…“

De nincs idő az imádkozásra. Ujjamat a szent olajba mártva, keresztalakkal jelölöm a haldokló szemhéjjait:

„Ezen szent kenet és saját legkegyelmesebb könyörülete által bocsássa meg neked az Úr, amit látás által vétkeztél.“

A szemek zárva maradnak.

A füleket kenem meg és – többé nem hallanak.

Az orr két szárnya többé nem repes, mihelyt megérintem.

A száj a ráhintett kereszt után, örök némaságba dermed.

A kezek is meghalnak érintésemre…

A lábak kihülnek…

Az ágyék csendes…

Az ember meghalt…

Uram, irgalmazz nekünk!…

HETEDIK FEJEZET

A szerencsétlen pásztorember halála felnyitotta a szememet. Csak most láttam, milyen beteg életet hordoz ez a föld. Valami egyházfölötti nagy kereszténységet élt a nép, melyben a nyomor ölelkezik a jósággal és igazsággal. Napokig elnéztem emberkínzó munkájukat, zabos árpakenyerüket megízleltem, eldült szekereiket segítettem felállítani. A vállukkal tartották kis tehenüket munkaközben, hogy a meredek hegyoldalról le ne zuhanjon. Megtörtént, hogy földbarna asszonyaik félnapi járóföldről a kötényükben hozták haza dúrva munka közben megszült gyermekeiket. A szájuktól elvont falat árán kuporgatott pár forintjukat reménytelenül hordták interesül a legyőzhetetlen bankba. Fejük fölött részvénytársaságok tarolták az erdőt, ingyen hordták el a borvizet, értékes ércet, ként, pisztrángot, füvet, fát, mindent. Néha felvillant bennük a keserűség az elpörölt kis vagyonok pusztulása miatt és ilyenkor reszkető, keserű emberekkel megteltek a kocsmák, kiömlött az embervér, vagy tűzbeborúlt erdő, mező, házak. A férfiak elszegődtek erdei munkásnak, viruló lányok dalolva mentek „Barassóba“, Bukarestbe és megejtve, megvetve, sírva jöttek haza, már akit el nem söpört végleg az élet szennyes hulláma.

Senkijök sem volt, aki segítsen rajtok.

A főispán medvét hajtatott velök, az ügyvédek gazdagodtak, a csendőr megportyázta, a finánc monopolizálta, a képviselő úr elpolitizálta a sorsukat, a földmüvelésügyi miniszter tenyészbikát és népies kiadványokat küldött, a vasút elkerülte, a haza besorozta, a pap eltemette őket. Csak a kölykük és kutyájuk vonított utánuk, ha felfordúltak!

Megdermedt bennem a lélek, ha rájok gondoltam. Gyűlöltem az urakat, kik néha a városból vadászat ürügye alatt kirándultak asszonyostól és bolond, dalos, boros éjszakát rendeztek. A férfiak pertut ittak velem, az asszonyok megkívántak, emléksorokat kértek és én pirulva, bortól hevülve, titokban a bűn után epedve, komoly mondásokat, Kempis Tamás-idézeteket firkáltam levelezőlapokra. A tanítónő, a helyi kisasszonykák a kissé piszkos, fehér napernyők alól bizalmasan néztek és bájosan fintorgott arcocskájuk:

– Hogy van, Jóska?

Az öreg pap büszke volt reám.

– A káplánom civilizálódik.

Édesanyám boldogan ruhát vett testvéreimnek első keresetemből és előre figyelmeztette barátnőit, hogy ott legyenek, mert „vasárnap a fiam prédikál.“

Csak a vad hegyek, s a nép hallgatott és bandukolt végzete útján. Csapás csapás után érte őket. Most már nem csodálkoztam, hogy a káromkodástól állandóan fekete a torkuk. Mit tudtam eddig róluk? A faluban csak házak voltak, a templom egynapos menedék. A csodálatos embermegnyilatkozások, lelkiáradások, bűnök, tragédiák és veszedelmek kint zajlottak le a görbe földeken, havasok homályában, füstös erdei szállásokon, ahol álmukban is ördög tépte a szemük szőrit. A számból vette ki a szót az öreg pap, mikor kiküldött hozzuk:

– Nézd meg, fiam, hogy mit csinálnak!

Mentem.

Kézről-kézre adtak, úgy ajnároztak. Mindent megtettek a kedvemért. Pittymallatkor frissen fejt tejet itattak, pisztrángot fogtak, függő cigányüstben készült ételüket megosztották, az éjjeli tűz mellé szénaágyat vetettek, áfonyával, harmatos málnával kedveskedtek, gombát megismerni tanítottak, de a bajaikat elrejtették előlem. Nem akartak terhelni vele, vagy még nem érezték a teljes közösséget velem, mert még nem voltam az erdők fia, a fák testvére, mint ők. Abban a lelki optikai csalódásban voltak, hogy én Isten különös választottja vagyok és túlságos, őket elriasztó közelében állok; pedig ők feküdtek a Teremtő mellén.

Az első napokban nem is bántam. A természet teljesen elkápráztatott. A hegyek hatalmas méretei, a beláthatatlan erdővilág és különös teremtményei elbódítottak. A magas, sudár fenyők között fénynyílak lövöldözték át a szívemet, zúzmók, mohok, ékszercsillagai, mint színes tűzpontok ragyogtak körös-körül. A völgyekben ellepett a buja fű és a virágok az enyémhez verték kék, piros, arany fejecskéjüket. Alkonyatkor vad igézettel hatottak a barna fenyőboronákból farkasfogra összerótt erdei szállások és az esti illatos fenyőtüzeknek a magasságokba kígyózó karcsú füstje. Hosszan elnéztem a szakadékok mentén lassan a fehér ködbe takarózó patakokhoz cammogó ökrök, tehenek, kecskék vonulását és hallgattam a vízbeérő kolomp sejtelmes harangozását… Mindenem megvolt, csak az emberi őszinteség hiányzott…

A harmadik-negyedik nap az is megjött.

– Szegény Botár Dénes ugyan megjárta – újságolták.

– Mi történt?

– Odaütötte a fa.

– Meghalt?

– Kiheveri, de nyomorék marad.

– Lehetetlen. Az a pirosbarna, jókedvű, drága, szép ember nyomorék! El sem tudom hinni.

– Sok hihetetlen van a szegény ember életében.

– Hát a hogy történt?

Dánér Emri felel:

– Az úgy, hogy megbosszulta magát az erdő. Jól tette.

– Hogy mondhatsz ilyent, Emri!

– Hagyja el, keresztapám – ácsánkodik Dánér, – Dénes beszélte rá a birtokosságot, hogy az erdőt eladjuk Friedmann úrnak. Amit tőle kapott, azt most doktorra költheti.

– Hazavitték? – érdeklődöm.

– Most készítik. Az elébb ment ki a szekér érte.

– De hogy szállítják el ebben a sötétben – aggodalmaskodom. – Még valahová bezuhannak szekerestől. Nincsen se lámpájok, se fáklyájok.

– Van szurkoskalán – nyugtatnak meg.

– Mi az?