Part 7

Elmagyarázzák, hogy fenyőfából kihasítanak jó félöles darabot, azt kanál alakuvá faragják és a lapos végét megtöltik bőven olvasztott fenyőgyantával. Ez az erdei nép fáklyája.

Szeretnék odamenni, de már késő. A távolban ereszkedik is alá a szekér óvatosan a füstölgő szurokfény mellett. Csak az ökrök fehér oldala világít hozzánk, az egész menet piros-fekete sejtelem csak, melyből itt-ott villan ki egy-egy emberi alak. Négy-öt szurkos kanál is ég, s a járom csikorog az ökrök nyakán. Az imbolygó fénypontok távolodnak, rendre eltünnek a fekete éjszakába vesző hatalmas sziklaországút hajlása alatt.

Valaki megigazítja a lankadó tüzet.

– Egy emberrel kevesebb.

– Az – hagyják rá.

Nem halt meg, csak a két lába törött el, de egy emberrel mégis kevesebb lesz az erdőn, mezőn, a kietlen harcban, melyet túlságosan megfizetett életükért folytatniok kell.

– Alig nehány napja, hogy eltemettük a másikat és ma újabb szerencsétlenség – tűnődöm. – Szegény emberek maguk!

– Ne fájjon a papok feje miattunk! – gyűlölködik Dánér Imre és a szeme szikrázik.

– Mi a baja magának, Imre? – lepődöm meg, de az ember válasz nélkül feláll a tűz mellől és csendes jóéjszakát kíván. „Hazamegy“ a szomszédos tűzhöz.

– Elég baja van neki es szegény fejinek – világosítanak fel. – Holnapután lesz a tárgyalása, hogy a tavaly megcsúfolta a csendőrt, akit rajtakapott a feleségével.

Nem merem bolygatni az újabb tragédiát. Istenem, mi lesz ezzel a néppel? Hogyan vállalkozzam a vígasztalásukra, hogyan segítsek rajta, hiszen itt egy öröm tíz bút csinál? Hallgatok és nézem az egymással jádzó lángokat. Ilyen kialvó, újra fellobanó, nyugtatlan, síró, szenvedő örök tűz maga az emberi élet is…

Csendesen pipázva diskurálnak mellettem a székelyek. Nehány törött, félbeszakadt szót értek meg:

– Ha az adómat kifizethetném…

– Mióta a tehenem megdöglött, sehogy sem tudok ződágra vergődni…

– Könnyű neked, Incze János, a három erős fiaddal. Elmennek a nyáron csépelni a szászok közi, s egész télire kigyűjtik a kenyeret.

– Az ügyvéd úr biztat, hogy megnyerem a peremet… – szól bele a negyedik a saját sorsával.

Izgalom nélkül mutogatják, kötözgetik életük sebeit a tűz világánál. Nappal nem érnek rá, mert dolgozni kell keményen, megszakadásig, míg megüti őket is a fa, elnyeli a börtön, vagy orrukra esik a koporsó födele…

Valahol a völgyben panaszosan felcsendül egy klánéta. Ki tudja, milyen bánatot kesereg ez is. Az emberek felnéznek rá. Ők tudják, de nem mondják. Elég nekik a maguké. Felettünk álmában sóhajt egy madár. A tűz összeesik… Szemeim lekoppannak, az erdők zúgni kezdenek és friss harmat hull bőven az arcomra…

Mikor felébredek, mintha semmi sem történt volna, derűsen kérdezik a kasza mellől a ledöntött, vastag rendek áldásában állva:

– No, csípték-e erősen a bolhák az éccaka, tisztelendúr?

A havas ébredezik. A harmattal rakott fű, virágok ezüstje csillog a napfényben. A fenyőszálak lombja már megkezdette csendes suttogását, a gombákon áttört az éjjel a kövér tej, s egy száraz bokron kaszától elvágott hosszú kígyó csüng, mint az ostor. A sajtárba suhog a tej, s a borókából vert tövisköröndben csendesen kérődznek a tehenek.

Incze János a mogyorós üveget nyújtja.

– Húzzon ebből a jó fenyővízből éhomra egyet. Ettől tudom kiszökik az álom a szemiből.

– Nem szoktam pálinkát inni.

– Legalább nyalintsa meg. Neköm es jobban esik akkor.

Tenyeremmel eltörlöm az üveg száját, ahogy ők szokták.

– Adjon a Teremtő áldást a munkájukra!

– Isten hallgassa meg!

Pár tüzes kortytól mindjárt színesebbnek látom én is a világot.

Békességesen frustokolunk.

– Ágniska, lelkem, osztán ma te őrzöd a marhákot, mert Mihályka megy a falúba dohányért.

Ágniska öt-hatéves pöttön leányka. Lenszőke hajában még ott vannak a tegnap a fenyőkről belehullott tűlevelek. Arasznyi, színes, kerek rokolyában didereg a tűz mellett.

– Jöszte, lelkem – símogatom meg. – Meg tudnád-e mondani, hogy mi végre teremtett téged a jó Isten?

A leányka meg van rettenve. A figurás, bolond Adorján Ádám kacagva biztatja:

– Mondjad, Ágnis, hogy a falú végire.

– Nyomorúságra! – dohogja a gyermek anyja.

Vasvillával megnyitják a borókakört és az állatok kicammognak. Ágniska kicsi szőrtarisnyát kap a nyakába, amibe anyja beletette az elemózsiát: száraz kenyeret, csípős túrót, s megcsipkézett szalonnaporciót, mit csak le kell harapni a bőrről.

Az apa térdei közé veszi a kisleányt és rámutat a szembenlévő hegy tetején ingó magános fára.

– Azt a fát látod-e? No, ott békanyarodsz a marhákkal. A hegyen túl van egy patak. Azon átmész, s a szentgyörgyi részben legöltetsz.

– Hogy mernek egy ekkora leánykát magára ilyen messzi útra elereszteni? – méltatlankodom.

– Nincs magára – nyugtatnak meg, – mert ott van a Bojtos és a Szultán.

A Bojtos a bika, a Szultán pedig a kutya. Okos két állat, csakhogy éppen meg nem szólalnak. A kutyáról megtudom, hogy mikor egyszer lecsúszott az Incze János válláról a tarisnya, szétvetette mereven a négy lábát felette és senkit közel nem eresztett. Fejszével próbálták elverni az útból, de nem tudták. Nem mozdult, míg Incze János vissza nem ment és fel nem vette tarisnyáját a földről. A bikáról meg biztos, hogy nem oktalan állat és mindjárt saját szemeimmel győződhetem meg róla.

– Bojtos, me! Meme! – bődül rá az állatra Incze János.

A kormos bika kurtát, érceset bömböl, s földig érő szügylebernyeggel felénk indul. Játékos kedvében megküzd a földdel, megrázza szarvait, s mint a kezes bárány, megáll a tüzünk előtt. Öklömnyi véres szemei egyet sem mozdulnak.

– Hoppá, Ágniska! – mosolyog Incze János. Induljatok lelkem.

– Szerusz, Bojtos! – csipog a leányka.

A bika megfordul, elindul. A tehenek felsorakoznak utána. Csakhamar a hegyoldalban látszik a csodás menet. Incze János szeretettel küldi utánok apai tekintetét, de hirtelen mérgesen összerándul.

– Szultán, te tekergő! Hol a tűzlangban vagy?

A kutya ijedten ugrik fel a boglya tövéből. Lerázza az álmot a hátáról és bűntudattal somfordál elő.

– Nem szégyenled magad? – szidja Incze János. – Így bízzam meg benned? Ebbe hejbe eltakarodj a szemem elől, mert szecskába váglak! Azóta már hol van a csorda!…

A kutya ijedten néz az üres boróka tábor felé, s mint a villám vág neki az útnak.

– Aztán Ágnisra ügyelj! – kiált utána Incze János.

Szultán a hegy tetejéről visszacsahol, hogy utólérte a csordát és rendben van minden…

A férfiak ismét kaszát ragadnak.

Nekem egy dogmatikai idézet jut az eszembe. Elismétlem latinul, ahogy tanultam:

„Si quis dixerit, Deum per rationis luminem cognosci non posse, anathema sit. – Ha valaki azt mondaná, hogy Istent a természetes ész világánál nem lehet megismerni, átkozott legyen!…“

Átkozott legyen!

Veszem a breváriumot és bebarangolok az erdők közé. A székelyek jókedvűek. A mindig derűs Adorján Ádám utánam kiált:

– Osztán meg ne ijedjen tisztelendúr, mert az elébb egy szép küsasszonkát éppen arra láttam béhaladni!…

– Bízza reám, Ádám – férfiaskodom.

– No, csak bátran, mert mü nem nezünk oda…

Dehogy botránkozom meg rajta. Jól esik a tréfája. Azt jelenti, hogy teljes a bizalom, szeretnek és az övék vagyok. E pár nap alatt megerősödtem, megszínesedtem testben, lélekben. Kívül-belül megfüröszt az ezerillatú, havasi levegő. Levett fővel haladok a mindenség fenséges templomában a felhőkig nyúló fenyőszálak oszlopai között madárhimnusz mellett, nagy, fekete hangyák titkos birodalmában és életemben először boldog vagyok. Már nem aggódom hivatásomért. Örök frigyet kötöttem ezzel a földdel, melyből én is vétettem. Semmi sem az enyém belőle és mégis minden az enyém. Kísértések, bűn, mocsok nincs is a világon. A boldogság, tiszta gyermekujjongás: Megölelni az embereket, fákat, fűbe rejteni a testet, vagy hanyatfeküdni, hogy járjon át a felső és alsó végtelenség. Ennyi az egész. A breváriumot zsebembe csúsztatom, hiszen úgysem tudnék olyan szépen imádkozni, mint ez a föld. Szépségétől és dícsőségétől félig megvakítva bolyongok a fák között. Nem látok, nem hallok.

Hirtelen két fa mögül két szurony mered útamba:

– A törvény nevében!…

A sikerült tréfa után a csendőrök is előlépnek.

– Mit csinálnak maguk itt ilyen korán?

– Csak erre portyáztunk.

Már mennek is. Egyikük leszól az aljba:

– Imre! Idejében Szeredában légy.

– Ott leszek, örsvezető úr.

Dánér Imre kaszál a völgyben, ki az asszony miatt leszúrta a zsandárt és holnap tárgyalása van.

– Tulajdonképpen magunkkal kellene vinnünk – magyarázza az örsvezető, – de szegény ember, s ha félbemarad a dolga, nincs, aki elvégezze. Ha a kaszálás meg van, a gyermekek valahogy csak összeszedik azt a kicsi szénát. Miért szenvedjenek az ártatlanok az apjuk bűne miatt. Nem tudnám a lelkemre venni… Kellemes szórakozást, főtisztelendő úr – tiszteleg a csendőr. – Nem üzen haza valamit?…

Szótlanul bámulok utánuk. Tiszta evangélium, amit ezek az emberek cselekszenek…

Délutánra hirtelen és váratlanul vége lett az egész varázslatnak.

Megkiáltották a sorsomat.

Alkonyatkor elnyújtott, hosszú emberi üvöltés száll át az erdők felett.

– Hó – ha – hó! Incze János, te hó! – Hallod-e? – mond – meg – a – kicsi – papnak, – hogy – megjött – a kinevezése!…

A hang dörög a sziklák közt és felrettennek a munkának dőlt emberek. Kísérteties vadsága van ennek a megkiáltásnak. Szíven üti az embert és hosszú pillanatokba telik, míg felocsudnak az idegei. Ez a havasi telefon. Pillanatok alatt száll át a hír határról-határra, embertől emberig. Mennyi veszedelem riasztott így bele századokon át a végtelen erdei csendbe. Ázsia pusztáiról hozták magukkal ezt a szokást. Megkiáltás! Milyen kietlen, tartóztathatatlan, elsodró, végzetes csengése van a szónak is! A koponya falaihoz verődik egyenesen és elkábít. Veszély, rettenet és váratlanság, vértizgató bajjelentés szárnyal benne. A megkiáltás a havasi lakók újságja. Időm sincs különös hatása alól szabadulni, már a szomszéd hegyoldalon üvöltik:

– Hó – ha – hó!… A kicsi – pap – elmegy – a – falúból!…

Mire felnézek, már csak a visszhangot hallom:

– Hó – ha – hó!…

A hegyek is megkiáltják egymásnak és tudomást vesz róla fű, fa, virág, madár, minden, s tovább kiáltják egymásnak:

– Hó – ha – hó!…

Soha senki sem kapott ennél szebb kinevezést…

Soha senkinek nem fájt jobban kinevezés!

Az emberek kezében megáll a kasza, ajkukra fagy a szó, a fejszecsattogás megáll és ameddig a szó elhatott, minden munka megszünik. Mindenhonnan ereszkednek is már felém az emberek. Részvéttel kezet nyújtanak és némán megállanak. Egy-egy fához dűlve asszonyok síránkoznak.

– A bíró is itt jő – suttogják egymásnak, ami még ünnepélyesebbé teszi a pillanatot.

A bíró keményen tartja magát, de két kézzel fogja meg a parolámat.

– Ne hagyjon itt münköt, kicsi tisztelendúr!

– Muszáj, bíró úr! Parancs, parancs!

– A muszáj nagy úr!

Lecsüggednek a fejek. A nap halványodik, az erdőzúgok már lassan sötétednek. A madarak is ereszkednek hazafelé. Mennem kell. Mindjárt búcsúzkodom is:

– Köszönöm a jóságukat, emberek. A jó Isten áldja meg magukat, minden munkájukat, segítse iparkodásukban, őrízze meg minden bajtól… s engem tartsanak meg jóemlékezetükben!

Sóhajtással válaszolnak, de a kezük forró a búcsúvételnél, szorításuk szenvedélyes és mohó, mintha sohasem akarnának elereszteni, ábrázatuk fáradt és sárga, szomorú. Kikísérnek az erdő széléig, ráállítanak az útra és sokáig utánam néznek.

Lassan mindent beborít a sötétség. Köröskörül fehérbevesző fények verik át az erdőket. A virrasztótüzek. Körülötte emberek búsulnak, az én elhagyott népem… Talán éppen most kérdezi a Szultán kutya, hogy hová lettem… Incze Jánosék a tüzet körülülik és néha bánatos pillantást vetnek üresen maradt szénaágyamra…

Egyedül vagyok. A végtelenség megérint és összeborzadok. Ki tudja, mi vár reám. Nehezen visznek a lábaim. A mező elhagyatott és vésztjóslóan hallgat… De mintha emberi léptek kopogását hallanám mögöttem. Bevárom. Tényleg egy férfi liheg az úton. Szótlanul siet el mellettem. Most megismerem és megszólítom:

– Hová siet, Imre?

Dánér Imre sötéten feleli:

– Megyek a tömlöcbe.

– Várjon! – mosolygok keserűen. – Menjünk együtt!…

*

Az öreg pap izgatottan fogadott. Külsőleg örömet mutatott.

– Megkülönböztetett bánásmód a püspök részéről. Tanárnak neveztek ki. Ezt megünnepeljük. Ma nálam maradsz. Verőmalac lesz vacsorára. A jövőd biztosítva van. Kényelmes állás, jó fizetés, pár év alatt szentszéki tanácsos vagy. Bevisznek a központhoz. Irodaigazgató, későbben kanonok és – ki tudja mit hoz a jövő? Igazán örvendek. Büszke vagyok rád.

Mereven néztem a kinevezést. Többször is elolvastam. Elfogódottá tett.

– Végre! – muzsikált a fejemben a gondolat. – Teljesült, amiért küzdöttem, annyi áldozatot hoztam. Vége a bizonytalanságnak. Valaki lettem.

Teljesen örülni még sem tudtam. Szokatlan, idegen volt ez a kinevezés, mintha tévedés volna. Nem tudtam természetesnek tartani. Csúnya ára volt. Mennyit kellett érte remegnem, alakoskodnom, életszentséget játszanom a kíméletlen szépségversenyen. Nem a hivatás, a becsület őrzött. Ez velem született, a másik nem, de rejtőznöm kell és rejtőzni fogok, mint eddig. Ezután méginkább. Vigyázni fogok a borivásra és az emberekre. A magánosság az egyetlen biztosíték. Tudományos munkásságra adom a fejemet. Hát haladjunk, ha haladni kell a Jákób létráján. Saját álom- és vágyromjaimon egyszer csak eljutok az égbe.

– Rózsi, mi lesz a vacsorával? – türelmetlenkedett az öreg pap.

Az öreg Rózsi néni olyan örvendezve hozta a verőmalacot, mintha őt nevezték volna ki tanárnak.

Nem mertünk egymásra nézni a vén pappal. Idegesen ropogtattuk a pirosra sült állatkát. Az első két pohár bort is szótlanul ittuk meg.

– A kocsim rendelkezésedre áll – mondotta hidegen később az öreg.

– Köszönöm.

– Mikor indulsz?

– Sajnos, már a napokban, mert elsejére el kell foglalnom az állást.

Tovább hallgattunk. A vén ember színtelen, összeesett.

– Megvallom, azt hittem, hogy velem maradsz. Szívesen átadtam volna a plebániát. Egy esztendeig kibírtad volna, akkor úgyis meghalok. Biztos kézre szerettem volna hagyni a juhocskáimat, mert veszedelmeket érzek… Meglátod, hogy még nagy bajok lesznek ezen a földön. Nekem mindegy, mert én úgyis meghalok.

– Ugyan! – pirongattam. – Ne légy gyermek! Hogy beszélhet így egy pap?

– Ti csak beszéljetek okosan – csökönyösködött az öreg, – de tartsd számon, amit mondtam. Mi ketten többet együtt nem vacsorázunk… Nagy veszedelmek jönnek.

– Kuvikmadár-beszéd.

– Tartsd csak számon!…

Az asztali lámpát fennebb srófolta, megnézte, van-e benne elég petróleum. A fénybe tartott keze ráncos és reszkető. Csunyán összeesett az öreg. Mielőtt felmentem a havasokra, derűs, szellemes volt és elégedett. Mi történhetett vele?

– Édesanyád nem tudja, hová legyen örömében. Mindenki örül, csak én nem…

Vagy a bor ártott meg neki, vagy tényleg beteg az öreg. Kíméletesnek és elnézőnek kell lennem.

– És te miért nem örvendesz? – kérdeztem szeliden.

A vén pap rémülten nyitotta rám a két szemét.

– Apage! – Én félek tőled. Veszedelmes ember vagy. Nagy bajok várnak rád… Csak az egyházat ne bántsd, fiam!

– Mi a fenét beszélsz összevissza? Miért bántanám én az egyházat?

– Én nem tudom. Én csak félek. Bár ne volna olyan nagy tehetséged. Minden nagytehetségű paptól félek…

Kellemetlen ez a babonás vén ember. Rájött a rigolyája. Melegebben, bensőségesebben is megehettük volna a búcsúvacsorámat. Igyunk, hátha megjön a jókedve. Máskor a negyedik, ötödik pohárnál már énekelni szokott. Az öreg azonban ragaszkodott a rögeszméjéhez.

– Te nem vagy pap – tartotta a poharát. – Repedsz meg a buzgóságtól, mégsem vagy pap… Beléd látok…

– Hát mi vagyok? – Tán királybíró?

– Az a nagyapád volt – mosolygott.

– Mi kifogásod van ellenem? – haragudtam. – Majd igyekszem és olyan leszek, mint ti. Beülök egy tehetős plebániába, szép gazdasszonyt és jó rózsamáli bort tartok misebor címen. Minden reggel elmondok egy galoppmisét, elsietem az officiumot és várom a kepét. Ilyen pap valóban nem vagyok. Nem akarok negyven-ötven évig aludni a lelkiismeretemen…

Az öreg ember megrázkódott és kiesett a könnye. Szántam, bántam, amit mondtam.

– Bocsáss meg! Rád ez nem áll. Te jóságos, igaz, drága ember vagy, akitől mindenki csak jót kapott. Mindenki becsül, szeret.

Az öreg pap elérzékenyedett. A pohár pereméig ejtette ősz fejét. Leheletétől megzavarodott az arany bor.

– Mégse kövess engem…

– Mit beszélsz?…

Egymás szemébe néztünk hosszan, mélyen. A félig kiapadt, duzzadt, táskás pillák mögött már-már alig élő, fáradt fénygolyókban hihetetlen boldogtalanságot látok.

– Lehetetlen! – döbbenek meg.

– Így van – vallja be a pap. – Most ismersz, de kár, hogy én téged megismertelek.

– De miért, az Istenért?

– Negyven esztendeig elég volt magamért gyötrődni… – és nincs újabb negyven esztendőm, hogy téged is féltselek… De minek is?… Jó volna-e neked, ha megtenném?…

Elhallgat és belül folytatja a gondolatot. Nem zavarom, csak küzdök a váratlan kinyilatkoztatással, melyben részem volt. Ki gondolta volna? Nálánál jobb papot és elégedettebb embert nem ismertem. A nagy esküt le merném tenni mellette, hogy a szentek lehetnek szentebbek, mint ő, de igazabbak, becsületesebbek alig. Isten kertjének legédesebb füvecskéje volt tisztaságban és alázatosságban. Mindig derűs és tiszta… Mi lehet e hetven éves öreg élet titka?… Látom a töprengését, a szemeim előtt roppan össze és egész teste sárga szemfedő lesz a sírba készülő titok holtteste fölött… Jaj, ha fellebenthetném! Félve kisérlem meg.

– És miért ne követhetnélek téged?

A Szentírással felel:

– Engedjétek a halottakat eltemetni halottaikat… Elég lesz neked a saját lelkedet hurcolni… Miért fonjam a magam kígyóját is a te szívedre?…

Lehet, hogy téved, de egy hosszú élet mégsem hazudhat. Talán holnap bánni fogja és szemérmesen elrejtőzik, hogy ne találkozzék velem, de érzem, tudom, hogy javamat akarja. Megijedek a rám váró ismeretlentől.

– Mit tanácsolsz? – menekülök a karjai közé. – Mit tegyek?

A vén pap elborzad a kérdésre. Végzetes is lehet, amit mond. Ő tudja, miért. Ítéletet kell mondania önmaga fölött is és a második, eltörülhetetlen jegyet nyomhatja lelkemre. Világos előttem, hogy abban a meggyőződésben van, hogy köztem és az egyház között kell választania… Tévedésben van. A felszenteléssel én már választottam… Amire az öreg pap gondol, annak még a gondolata is kizártnak látszik… Vagy ő tudná jobban?… Akármint van, kíváncsivá tett és sűrgetem:

– Légy őszinte hozzám, hiszen édesapám helyett édesapám vagy.

A pap megrázkódik. Elszánja magát, minden erejét megfeszíti s mégis csak suttogva meri kimondani:

– Kövesd fiam, mindenkor… önmagadat.

NYOLCADIK FEJEZET

El se telt egy év. Meg se melegedtem új helyemen, bele se kóstoltam jóformán az életbe, mikor levelet kaptam a püspöki hivataltól, hogy az én öreg papom súlyos beteg és rám óhajtja bízni híveit. Mihelyt levizsgáztattam tanítványaimat, siessek átvenni a helyettesítést. A püspök úr őnagyméltósága ragaszkodik hozzá, mert utolsó kegyként maga az öreg, érdemes lelkész kérte tőle, amit nem szabad megtagadni.

Pár napra rá a vén ember reszkető levelét is megkaptam. Alázatosan kért, hogy tegyem meg neki ezt az életben utolsó szívességet. Siessek, mert komoly, fontos dolgokat szeretne megbeszélni és érzi, hogy már a halál fésüli a fejét és szédülő tekintete előtt düledeznek a hegyek, a menyországból már eresztik a piros övet a számára. Hasonló humorral vígasztaltam és igértem, hogy jövő héten már utazom is.

„Akkor már én hamarabb nálad leszek. Mindennap késő“ – íratta a kántorral a második levelet is. A kántor maga is tanúsította, hogy a plébános úr gyenge bőrben van. Láza nem igen van, ráncos kezei inkább hidegek, de úgylátszik, az elméje nincs egészen rendben, mert folyton azt hajtogatja, hogy neki mennie kell, mert nem akarja megérni azt a nagy veszedelmet, ami reánk következik. Hiába kérdezzük, hogy miféle veszedelemről beszél, csak némán a fejét rázza. A napokban mégis elárult annyit, hogy úgy fog hullani a nép, mintha dögvész pusztítaná. Ügyet se vetettünk rá, mert az öreg életében szeretett jósolni. Kívüle senki sem hitt a bogaraiban, s ő maga is tréfásan vette látnoki képességét.

– Meglátjátok, hogy így lesz. Nem vagyok jós, csak Jóska, de tartsátok számon, amit mondottam.

Nem vettük túlságosan komolyan most sem a fenyegetését, hogy meghal. Enyhe lefolyású tüdőgyulladása volt, amit ma minden valamire való orvos kikurál és a kezdőorvosoknak sok tüdőgyulladás-esetet szoktak kívánni, hogy jó nevet szerezzenek maguknak.

A vén pap azonban betartotta a szavát. Mire megérkeztem, már el is temették…

– Egyet kacagott és meghót – újságolták hozzátartozói. – Mindenre gondoltunk, de arra nem, hogy meghal. Könnyebben is volt, mint azelőtt, s a szentmártoni doktor kijelentette, hogy túl van a veszélyen.

– Szegény, már megérett a sarló alá – szentenciáztak fölötte megilletődve. – Igaz, jó ember volt minden különössége mellett.

Másnap reggel gyászmisét mondottam érte és a sekrestyében kezembe került a direktóriuma. Elgondolkozva forgattam, míg a beharangozásnak vége lesz. Szeretettel néztem reszkető bejegyzéseit és az utolsó oldalon, ahol az egyházmegye pap-halottait sorolja föl a direktórium, a következő sort találtam:

„Josephus Delne, parochus obdormivit in D-no die 10-a Junii A. 1914.“

Saját halálát írta be és mindössze két napot tévedett. Belesápadtam a kúsza kézírásból felém néző megfejthetetlen nagy emberi titokba. Eszembe jutott, hogy fontos dolgokat akart rám bízni. Nyugtalanított a kacagása is. Vajjon, miket akart mondani és miért kacagott. Végignéztem összes írásait, de semmit sem találtam, ami a vén pap rejtélyét megfejthette volna. Magával vitte a sírba.

A falu népe már nem sokat törődött vele. Nem ér rá halottakkal bibelődni az ember, mikor éhségtől zajlik a gyomor, csak én lábatlankodom a temetőben az álombeli virágok között, melyek a halottak porából bujálkodnak. Bizony, a temető is megszegényedett. A veres keresztfák megfeketedtek, ledüledeztek, vén varjú tollászkodik rajtuk, s lehullott a csattanós vers róluk a nagyillatú fűvek közé. A harangozó, ki a sírt megmutatta, dolgára siet.

– Itt eleget tölthetjük az üdőt – mentegetődzik. Csak imádkozzék helyettünk es, met mü nem érünk rá. Münköt nem fizetnek érte… Hej, könnyű az uraknak!

A kitörés bánt. Napok óta látom, hogy a nép megváltozott. Az itthagyott, régi emberszépségeknek nyoma sincs. Megváltoztak külsőleg, belsőleg. Testük, lelkük kiégett, gyűlölködő, átkozódó, lázongó, keserű.

– Magukat mi lelte? – nézek reá szigorúan a lerongyolódott, sovány, inas emberkére.

– Münköt elég lölt. Hogy bolondult volna meg az is, aki az embört kitalálta!… Megkúdusodtunk, tudja-e?…

– Eddig se vetette fel a pénz.

– Ammá nem, de ennyire soha el nem tetvesedtünk. Nem a miénk még a rajtunk levő gúnya sem.

– Hát az hogy történt?

Az ember ráül a pap sírjára, s a holtak piszkában szomorkodva, elmondja a falu baját.

– Mi már meg vagyunk címezve a pokolba… A múlt tavaszon a víz tönkretett mindent. Július, augusztusban jött a szárazság. Leaszalta azt es, ami megmaradt. A zab megszorult, a törökbúza tejesen maradt, a pityóka megkeseredett a földben. Embör, állat éhözött egész télen… A birtokosság egy nagy erdőrészt eladott vót a zsidónak. Még örvendettünk neki, mert az erdei munkán csordult-cseppent valami. A fát le kellett szállítani a szentsimoni állomásra. Jól fizették a fuvart. A szarvasmarhát átcseréltük lóra és felvállaltuk a szállítást. Igen de a lónak zab kellett, széna kellett, s az nem volt. A környéken venni nem lehetett. A hó korán leesett. A ló pedig nem kecske, hogy ágat egyék; hát elkezdett dögleni. Nem volt nap, hogy egy-kettő fel ne fordult volna valahol az úton. Ott hagytuk a kutyáknak. A havastól a vonatig, mindenütt döglött lovak puffadoztak.

– Szamár emberek maguk – mondta erre Friedmann úr, a zsidó. – Miért nem szóltak nekem? Akinek széna, zab kell, íratkozzék fel nálam. Akinek nincs pénze, az ledolgozza.