Part 5

– Netené! A temérdek-tüzit! Kit látnak szemeim? – Az én Istenem… kicsi tisztelendúr!… Azonban egy kicsit meghúzta az olaj. Sok bőjtöt ehettek Fejérváron… Csakhogy már szerencsésen végezhetett, a testyit mü es hejrehozzuk. Mü-e? Mü hejre osztán!

Örömében szóhoz sem engedett jutni. Mint egy gyermeket, úgy tett fel a kocsira.

– Ezt a csergét facsarja a lába köri, s jól csombojodjék belé!

– Nyár van, Álózi…

– Azétt méges hűvös az ájer Csíkban… Na büdösök! – indította a lovakat.

– Vártak-e nagyon, Álozi? – szakítottam meg a lovakra fordított figyelmét. Jól esett volna hallani, hogy ragaszkodik hozzám a falú népe.

– Reaértünk ettől a sok esőtől – hűtött le Álózi. – Nem kell a szénáért hátramenni a havasba, mind béhordta a faluba a víz. Ami az ajba volt, arra kiöntött a Fisák vize.

– Van-e valami újság a faluban?

– Hát e magának nem elég újság?… Ámbár a falunak újság, hogy hazajött, de nekem az sem, mert én má láttam. Fel es ződágazták a tisztelettyire az útat. Mondottam es a feleségemnek, hogy no Jozéfa, az új pap ződágat ehetik eleget, de kenyeret keveset az idén.

– Nem sokat eszem én a maguk kenyerét, – sértődtem meg. – Pár hónapon belül a püspök kinevez valami jobb helyre.

– Bár minket es kinevezne valahová. Legalább erre az inséges esztendőre.

– Olyan nagy a szegénység?

– Ingbe-gagyába járhatunk a télen, mert a sok eső miánn a juhok es megmételyesedtek, s a fél sereg elhullott.

– Hát a fa? Az erdők?

– Lopott fával még csak Koncsag Ignác tudott tanítót csinálni a fiából.

– De legalább krumpli lesz. Csíkban mindig híres pityóka termett.

– Meg es tanólunk tőle tótul – pökött a lovakra Álózi, s elkeseredésében meghajszolta őket. – Hogy a farkasok a beleiteket!…

Röpültünk. A havasok fenyőillatú köde csapódott arcomba. A gyér zabok erőtlenül fáztak az út mellett, távolabb a magasságokba torlódó fenyőóriások üde-zöld feje fölött felhők rohantak tova.

– Drága székely földem! – érzékenyedtem el.

– Má veres az orra, – kacagott rajtam a hátrasandító Álózi; de hallatlanná tettem és sötét komolysággal igyekeztem tekintélyt tartani. Erre aztán hátat fordított egyideig és magában morfondirozott.

– Mit beszél maga ott elől? – szigorkodtam.

– A bréviáriumot mondom – röhögött a saját ötletén.

– Hallja, azzal ne gúnyolódjék, mert lelegyintem a bakról!

– Hálá az Istennek, hogy eccer már a régi hangját hallom lelkem tisztelendúr! Azt hittem, hogy már egészen kiölték magából az életet, vagy igen nagy urat csináltak a kicsi papunkból!

– Mi nem tetszik rajtam? – enyhültem meg.

– Nekem a kék gúnyában jobban tetszett, mint a feketében. Mikor a gőzösről leszállott, egyszeribe észrevettem, hogy nem a régi. Olyan volt a képe, mintha Pilátusnál járt volna vacsorán. – No, kacagni a papok nem tanították meg, – gondoltam magamban eleinte, de mikor a nyomoruságunkat elésoroltam, s arra es úgy beszélt, mintha idegen földről való vóna, mindjárt tudtam, hogy a mi régi papunknak vége… Vihetem már haza magát… Vége… Az a…

– Igaza van… Bocsásson meg, Álózi. Nem szabad nekem így hazajönni.

– Azétt harag nincs – és meleg, szerető fény csillant meg a székely szemében.

– Kimerült, fáradt vagyok, testvér…

– Ammá más, – nyugodott meg a székely.

A szürke fehérségbe vesző horizont pereméről már ide látszottak a falú faházai a hegyek aljából, odaragasztva a Kárpátok sziklamellére, különös keleti formákban, mintha Attila húnjai építették volna. Fenyők zöld zászlója lengett fölöttük. A fűszálak esőcseppek alatt görnyedeztek, a föld barna és ázott volt, mintha új emberteremtésre készítette volna elő az Isten. Ezekből a sziklákból puhított, ebből a sárból markolt fel engem is. Szinte átéltem saját megteremtésemet. Ebből a völgyből áramló friss szél szította fel az élet szikráját bennem, hogy ki ne aludjék. A talpamon át ennek a földnek erői költöztek belém. Amit csak köröskörül látok, mindennek volt valami része a megteremtésemben akár alulról jött, akár felülről, napfény, eső, illat, felhő, köd képében. Az anyám és számlálatlan elődeim testén át érzem velük a közösséget, a végtelen magasságokba vezető tekintet sejtéses álmaitól kezdve az elharapott fű fanyar ízéig… És amire készülök, az oltár előtt csak a második primiciám. Az első ez, aminek misztériumát végig érzem attól a pillanattól kezdve, hogy az első székely virágot megpillantottam…

– Álljon meg, Álózi, hogy szakítsam is le!

Percek alatt bennsőleg kicserélődöm. Ezeket az embereket most látom először, de mintha időtlen idők óta ismerném. Mind testvéreim. Ha nem akarom is, szeretnem kell őket… A sötétségbe vesző havasok erdői fölött villámlik… Ni, a mi villámunk, a mi dörgésünk, a mi kutyánk, a mi madarunk, a mi fáink, a régi felhőnk, drága vén napunk, minden a mienk… Mintha forgószél kavarná bennem a szivet, olyan nyugtalan és különösen boldog.

– Mindjárt, mindjárt megyek, Álózi! Csak előbb…

Csak előbb el kell mondanom első misémet mindennek, ami körülöttem, fölöttem és alattam van… Csak előbb meg kell áldoznom magamat értük, hiszen én csak értük lettem pap, Álózi, nem a püspökök egyházáért, a fényes dómokért, Róma világhatalmáért, hanem azért a kicsi fecskefészekért, mit egy jóformán nevesincs, kis, testvértelen nép ide ragasztott Kelet kapujára. Azért a dalért, amit az a hegyoldalban dolgozó leány énekel, a mindenfelől rámbámuló életekért, a rongyokért, melyeket ezek a szegények viselnek, azért a füstért, ami ott az erdőben a sovány vacsora hírét megviszi az Öregistennek. A lehúlló falevélért, amely azért esik le, hogy esztendőre búzaszem, vagy egy tejcsöpp legyen értünk belőle…

– Mindjárt, Álózi!…

… de előbb meg kell tanulnom új theológiámat: a szegények, egyszerű, bűnös, megvert, árva székelyek theológiáját, az ő életükét, melynek egyik orcája angyal, másik orcája ördög…

– Mehetünk, Álózi…

Mehetünk nyugodtan, mert az én útamnak vége úgy sem leszen. Sok kocsi elporlik alattam, de én addig meg nem állhatok, míg az én testem is valamivel magasabbra nem emeli ezt a földet.

Mehetünk, Álózi. Az én primiciám megtörtént…

*

Nagy harangzúgással, fergeteges énekszóval vezettek a templomba. Elől-hátul hullámzott a nép, közbül fehér, arany sziget, a papok serege vett körül. Az izgalomtól reszketett mellemen a díszes ornátusra tűzött szép virágcsokor. Képtelen voltam gondolkodni, ködbe törtek szemeim és nem tudom, hogyan érkeztem meg az oltárhoz. Az öreg, ráncos főesperes dajkált, a papok buzgólkodtak, s mikor kifordultam az első „Dominus vobiscum“-ra, csak azt láttam, hogy négy fiúcska térdel égő piros ministráns ruhában, mintha négy piros eper nőtt volna az oltárlépcsőn…

Fásultan dadogtam a mise igéit és titokban arra gondoltam, hogy vajjon még ott vannak az eper-fiúk, vagy elmentek játszani. Az első padban édesanyám sírt és a jó falusi nénikék félhangosan áldázódtak:

– Óh, be boldog vagy, édesanya!…

A vendég-kántor kitett magáért. A siket, nagyothalló öregebbek félig a padból felemelkedve ellenzőt csináltak a kezükből a fülükhöz, hogy hallják az énekemet.

– Jó kiadása van, – ismerték el, s nyugodtan visszaereszkedtek, mintha azt mondanák, hogy megérem a nyolc ökör árát, amibe a taníttatásom belekerülhetett. A szónokot megkritizálták: – Milyen igazán mondja – és énekeltek olyan buzgón, hogy hangjukkal fújtak le az oltárról. Szorongásom nem múlt el és olyan hosszan tartott a mise, hogy a virágcsokor meghervadt a mellemen. Végre az áldásosztáshoz jutottunk. Mormoltam az imát, a nép felkent tenyeremet csókolgatta szakadatlan. Két pap az olcsó, Bécsből rendelt emlékképeket osztogatta, az apró Szentantal szobrocskákat.

– Milyen szép szentbálványkák! – csodálkoztak rajtuk. A szentképecskék hátáról pedig hangosan, akadozva sillabizálták:

„Első szent misém emlékére.

Hargithay József“

Mennyi lélek, mennyi jóság áradt egyszerű lelkükből méltatlan fejemre. Szerettem volna föld alá sűlyedni. Nem éreztem az emelkedettség lendületét, karjaim fáradtak voltak, testem ólmos, agyam kábult és örültem, hogy végre vége volt a szertartásnak.

– Hát ez az? – tört ki önkéntelen belőlem, mikor egy pillanatra magamra maradtam.

A nép hazaoszlott, a vendégek az iskolába siettek, mert ott volt megterítve a másik asztal. A kacagás, jókedv felharsant. A tányérok csengtek, a bor kicsordult, a papi övek feszültek, felolvasták a püspök kenetes levelét, a gratuláló sürgönyöket. Utána órákig folyt a tószt, tréfák sziporkáztak, az urak mulattak, a nők kisírt szeme újból visszakapta régi fényét, a kisasszonyok kacéran mustráltak az asztalfőn és „Jóská“-nak szólítottak. Az órák teltek. Délután a legvékonyabb káplánkával három vénasszony részére elmondattak egy fáradt vecsernyét, de senki más nem mozdult, míg meg nem ettük, ittuk az anyám kölcsönvett húsz forintját.

Már sötétedett, mikor a vendégek tántorgó kocsikerekekkel elhajtattak.

A kert mélyébe szöktem megpihenni. Esteledett. A házak zsibbadt fővel merengtek. Az emberek a szép napot is felrótták a gerendára a sok szomorú mellé. Új életet kért enni a halhatatlan nyomor. A fák irtózva néztek rám. Állottam és tűnődtem alattuk, míg rámborult az éjszaka és egyformán sötét lett fennt, alant és bennem…

HATODIK FEJEZET

Reggelre híre-pora sem látszott a falun a nevezetes primiciának. A nép már hajnalban szénacsinálni takarodott, s csak nehány inges gyermek verekedett a napfényen, mikor a templomba siettem.

– Elvette a bálvánkámot – ordított torkaszakadtából egy kislány.

– Miért sírsz, kicsikém? – símogattam meg.

Az apró had körülvett.

– A kicsi szógabiró vót – árulkodtak és elémtolták a fiúcskát. A gyermek remegve adta át tegnapi misém összerücskölt, piszkos, tépett emlék-képét. Belesápadtam. Hát csak ennyire becsülik meg? Az a kép én vagyok. Hát ilyen hamar sárba dobtak. Hiába tudtam, hogy nem szabad így megítélnem a gyermeket.

– Nézd, mi történt… – panaszkodtam a papnak, aki csak csóválta a fejét.

– Nem a gyermek a hibás…

– Hanem a szülők…

– Azok sem, hanem a nagy szolgabiró, aki egyik vadászaton itthagyta azt a fiút.

Másnap új tapasztalat döbbentett meg. Valaki kifutott a házból és füstös öklét vadul az égbe rázva, olyan káromkodást tajtékzott a Teremtő felé, hogy szakadt le tőle a mennybolt.

– Jövő vasárnap prédikálj ellene – tanácsolta az öreg pap.

Az se tetszett, hogy esténként a lányok az apró, szőrös lovak hátán kétfelé vetették lábukat és meztelen combokkal lovagoltak hátra a havasba „hálni“.

– Most még nem veszedelmes – vélte az öreg, – csak ősszel, mikor dőlni kezd bé a falúba a fenyőillat, az erdők bujasága, s átforrósodik tőle férfi, asszony teste. Nehéz vágyak ülik meg a falút, s még a félholt is szeretni akar. Akkor, – nem mondom, – úgy hull az ember erkölcsileg, mint a falevél. Résen kell lenni. Most? Nem nagy a baj.

Azt hiszem, magában mulatott felháborodásaimon. Ha találkoztunk, már messziről kérdezte:

– Hát ma mi történt?

Újságom bőven akadt. Ma ellopták a Csedő Gábor négy juhát, tegnap megbicskáztak egy legényt, a harmadik a kocsmában elitta az ökre árát, Botár Dénes megkényszerített egy nőt az erdőn négygyermekes apa létére… Kell-e több?

– Helyrehozzuk őket, – vígasztalt a pap. – Kicsi dolgok.

– Kicsi dolgok? – hökkentem meg. – Ezek neked kicsiségek? Nem ártana, ha szorosabbra fognád a hiveidet. Van itt bőven mit gyomlálni egy buzgó papnak.

– Gyomlálgassad, édes fiam. Te fiatal vagy, tudós teológus, a „fervor Dei“ lobog benned. Én afféle egyszerű, vén falusi pap vagyok. Jól is tennéd, ha rendbehoznád a hiveimet.

– Bizd csak reám! – fogadkoztam öntelten és magamban lenéztem a vén embert, aki hibásan misézett, pipából és kepéből volt összetéve, minden évben egyszer megjósolta saját halálát, megírta sírversét, de szerencsésen mindig túl is élte, derűs tréfákat csinált a püspökkel, központtal, nehogy piros cingulumot kapjon. Nem is léptették elő harminc esztendő alatt, de a nép annál jobban szerette.

– Igazi jó ember a mi öreg papunk, akár templomi gúnyában, akár anélkül – dícsérték.

A pap meg engem bámult, a tehetségemet és biztatott, hogy ne legyek tekintettel reá, pásztoráljam a népét, ahogy jónak látom. Nem vettem észre a szemeiben a ravaszságot, mikor biztatott.

– Kezdjük mindjárt Botár Dénesen, fiam. Most itthon kapjuk. Jere, menjünk hozzá. Kiváncsi vagyok, hogy mire végzed vele.

– Menjünk – mondottam elszántan, – bár szerintem az ilyen dolgot a gyontatószékben kellene elintézni.

– Botár Dénes csak tova húsvét táján szokott gyónni, s addig az egészet elfeledi.

– Szép állapotok – gondoltam, de nem szóltam.

– Hazaszabadultál, János – szólított meg az öreg egy legényt, ki egy köteg villa-gereblyével a hátán, a mezőre tartott.

– Eleresztettek, – dünnyögte a legény.

– Van-e már szeretőd?

– Anna biza férjhez ment, míg odavótam, de már kinéztem magamnak Bokor Ágnist.

– Igyekezzél vele, fiam…

A szemem villámlott.

– Hogy lehet, kérlek, egy börtönviselt legényt így biztatni – méltatlankodtam.

– Ártatlan jó fiú ez, – vígasztalt álnokul a vén pap.

– De a börtön!…

– Az is megtörténik, sajnos, de ő nem a tömlöcből, hanem a katonaságtól jött haza.

Lenyeltem és mentünk tovább. Az öregnek mindenkihez volt egy jó szava.

– Itt volnánk – taszított be egy furfangos, fazáros kapút. – Hol vagy Dénes?

Botár Dénes az „odor“-ból szökött le. Éppen szekeret ürítettek. Ingéről, fejéről lepallotta a szénaszálakat, füveket. Illatos volt az egész férfi tőle.

– Gyere, gyere! – A káplánomnak panasza van ellened.

Jó negyvenes, érett, pompás férfi volt Botár Dénes. Arca a munkától még tüzes, izmainak még nem volt ideje a testén megpihenni. Felszentelt kezeim elvesztek villanyéltől meleg, nagy markában. A harisnyából kicsúszott kendering alatt egészséges, kemény test feszült.

– Hol vagy, Rózsáli? – kiáltott a kertben gyomláló feleségének. – Itt vannak a tisztelendúrék. A kicsi, s a nagy…

– Vezesse be őköt az első házba – állott fel az ágyások közül a szép menyecske és nem tudta, hová legyen a megtiszteltetéstől.

– A nyilénki széna biza kárba ment – újságolta Botár Dénes az öreg papnak, – de amit az erdőhátról hoztam, az olyan, hogy az embör es megehetné.

Engemet számba se vettek. Gyermeknek tartottak az élet nagy gondjaihoz, aki egyebet se tud, csak „a misekönyvet nyálazni“. Csak a komoly ügyek után ereszkedik le hozzám is.

– Osztán mit vétettem? – mosolyog.

– A felesége előtt nem mondhatom meg – próbálok kitérni a felelet elől.

– Lépjél ki, Rózsáli.

– Maradj csak – inti az öreg pap. – Rád is tartozik az ügy.

Várakozón merednek rám.

– Igen, igen – hebegek. – Szégyelje magát, mikor itt a felesége, négy ártatlan gyermeke, s maga idegen fehérnépeket kényszerget a havason!

Kissé meghökken, de mindjárt fel is kacag teljes szájjal, hogy hófehér fogaitól fénylik a bajsza.

– Hiszen az nem úgy volt, lelkem kicsi papom!

Kiváncsian várjuk, hogyan vágja ki magát. Fészkelődik, fejet csóvál, kibúvót keres, de hirtelen felvillan a szeme. Jó ötlete támadt.

– Hogy es mondjam – tétovázik. – Nem volt több fertáj háromnál, mikor az asszony megdöf, s asszongya, hogy „kied keljen fel s azt a szikra fődet a havas alatt szántsa fel, mert az magától nem fakad fel“… Igazad van asszon, de te es kerekítsd a pendejt a nyakadba, s tarisznyálj fel, mert nem ide megyek… Az asszon felteszi a szalonnát, kinyeret, – már ami a mü szegén házunktól kitelik, – s még jól bényomogassa a hüvelykujjával a túrót a borítóba. Én kikeáltok a szógának, hogy: „János! János! Fogj bé, s az ekét készítsd elé, mert menyünk szántani.

– Jó, jó!

Vadászembör vagyok, hát bélépem az első házba, s nezem a puskát: – Vigyelek-e? Ne-e? Ejisze nem viszlek, mert ha te es jössz, ma szántás nem lesz! Nem a. A nem, Istenúgysegélj!

Alig pirkadt, már künn voltam. A havas széjjibe van egy másfélvékás pityókafődem. Egyebet nem lehet belétenni, mint kendert, vagy pityókát, mert a gabonát elverik a madarak, a zabot esment a medve szopja el…

A pap, s az asszony kedveskedve hallgatják, csak én gyanakszom, hogy falnak akar állítani a székely, ki tempósan hunyorgat a cinkosaira, kik néma jelekkel biztatják, hogy ne hagyja magát. Fennhangon csak ennyit mond az öreg pap:

– S hát aztán?

– Szántottam délig – veti a fejét a perzselnivaló székely. – Vót es dél, mert a nap es erőst fenn vót s – engedelemmel legyen mondva – a hasam es erőst korgott…

Megkacagják lelkükből.

… Elcsapom a lovakat, hogy harapjanak. Én es falatozom. Bolond fejjel osztán esszekeccintem a bicskit, belé a tarisnyába, s rea a tarisnyát az ekeszarvára. Nem vót több hátra egy pászmánál. Ezt a pántlikát egy fertályóra alatt kiviszem – gondolom, – ma egyebüvé úgysem mehetek, a lovak es horpacok még; én biza széjjelnezek az erdőben, hogy valami nyom nincs-e, mert bizon jó vóna vasárnap templomozás helyett kijönni vadászni.

– Nonó! – fenyegeti az öreg igaz gyönyörűséggel, de Botár Dénest ezt még inkább tüzeli.

… Ahogy az ösvényen menyek, eccer csak valami megmozdul. Megállok. Az es meg. Esment megyek, esment megmozdul. Jé, Úristen, e mi lehet? No akármi, nagy bátron neki, de elig lépem hármat; – ahol az ösveny srégen sirül, – hát egy nagy áldott medve két lábra fel, s neköm… Megakar harapni… A szömibe kacagtam: – No ezt te es jól megválasztottad, – mondom, – mert fogam van nekem es, de olyan, hogy még az éveget es esszerágom… Én-e? Én essze, amennyi eszöm van. Avval békapom a medvének az ajakát… A medve bőgött… Én es igen… Küjjebb valami favágó emberek vótak, azok futnak bé, s faragják le a medvét a szájamról, hogy essze ne rágjam…

Hahotázva kacag pap, asszony, ember, s én is fanyarul mosolygok a tréfán. Botár Dénes azonban felint az ujjával, hogy most jön a java. Keserves képet vág, farizeusoson elszomorodik, s nagy felháborodással felém fordul. A háttérben a pap, s a menyecske ragyognak a jókedvtől.

– S hallgassa meg, kicsi papom, nem es képzelné, hogy milyen rossz az embör!…

Önkéntelenül kérdezem meg:

– Miért?

– Hát ezek a disznyó favágó-embörök béjönnek a faluba – méltatlankodik Botár Dénes, – s asszongyák, hogy: – Ne higgyék kietek, met a nem medve vót…

– Hát mi?…

– Há csángó leány…

– Talpraesett ember vagy, Dénes! – rikkant fel a vén pap hahoztázva, a menyecske büszkén átöleli ura nyakát, s engem is magával ragad a nevetésük.

– Itt megbuktál, Jóska – tekereg a kacagástól a pap. – Ezt úgy-e nem tanultad a pásztorálisban?… Tisztellek, Dénes! Ügyes volt. Több eszed van, mint az egész vármegyének… Ezzel elmehetünk…

Botár Dénes büszkén búcsuzik, minden mozdulata azt mondja, hogy kicsiség, álmában is kitelik ennyi tőle.

– Nem baj, Jóska – vígasztal az öreg pap, – majd kipótolod a vasárnapi prédikációdban. Úgy tudom, a káromkodás ellen akarsz beszélni. Szép téma. Csak ne kiméld! Eleget küzdök én is ellene, de sikertelenül. Talán neked fog sikerülni. Szedd össze magad.

– Bizd rám, kérlek – öntudatoskodom.

Eljön a nevezetes vasárnap is.

Amit a Szentírás, szentatyák, elrettentő példák nyújtani tudtak, mindent a fejükhöz vertem a hiveknek. Kidörögtem magam a káromkodás ellen. A szószékről láttam, hogy borzadnak és a bűntudat alatt összezsugorodnak. Lihegve, de diadallal szálltam le a szószékről. A cinteremben a falu tekintélyes férfiai vártak. A kurátor lelkesen veti elém a paroláját.

– No, kicsi tisztelendúr! Azt a hét csillagból esszerakott göncölszekerit az apjának, e’mmá prédikáció vót! Vót mit hallgatni… Jaj, azt a boldogságos…

Megdermedtem.

– Ne káromkodjék – ugrom neki.

– Én káromkodok? – rökönyödik meg.

Örültem, hogy az öreg pap nem hallja. Sápadt voltam a szent haragtól és tehetetlenségtől. Az ebéd alatt elpanaszoltam az öregnek, hogy jártam. Részvéttel hallgatta.

– Nem úgy kell azt, fiam, csinálni! Majd megmutatom. Az ellopott juhok dolgát én vállalom. Jó nép ez fiam, csak ismerni kell és el kell találni a szája ízét.

– Kiváncsi vagyok – vallottam be.

Az öreg többet nem beszélt róla. Egész héten együtt voltam vele, de nem láttam, hogy készült volna a prédikációra.

Olyan is volt a beszéde. Lagymatagon hangsúlyozta, hogy ne lopjatok, mert úgy is kiderül a tolvajság. Egyik, másik emberen tisztán látszott, hogy ezt gondolja: Beszélhetsz nekem! Amit én eltüntetek, annak míg a világ áll, szagolhatják a nyomát.

– Ott vannak a Csedő Gábor atyánkfia ellopott juhai – példázott az öreg. – Két hete, hogy ellopták a havason és még ma sem akadt a hatóság a tettesek nyomára… Talán a nyomozást is beszüntetik, de én mégis azt mondom itt az Isten színe előtt, hogy kiderül, ki volt a tolvaj… Kiderül… Ne felejtsétek el, mit mondtam.

Némelyek édesdeden szundikáltak a prédikáció alatt. Magam is vártam, hogy vége legyen. Egyébből sem állott, mint „kiderül“-ből. Tiszteletből gratuláltam a sekrestyében.

– Szép, tapasztalt beszéd volt.

– Várd meg a végét! – rejtélyeskedett az öreg, ki nem vágyott szónoki babérokra és sietve cipelt a templom elé.

A kapun kívül, nagy meglepetés várt. Három fegyveres csendőr éppen javában kötözte az ellopott juhok bőrét két legény hátára és szuronyok között megindították maguk előtt. A templomi nép elhülve nézte, aztán kitört belőlük.

– Lássátok-e, hogy megmondta a papunk!… Nem jó tréfálni az Istennel…

Meggyőzve, megilletődve, félve mentek haza az emberek. Száz esztendő mulva sem fogják ezt a prédikációt elfeledni.

– Hogyan történhetett? – bámultam magam is. Az öreg pap látszólag nem nagy jelentőséget tulajdonított neki.

– Egyszerű eset. A napokban a csendőrörs felé sétáltam és csak úgy véletlenül kérdeztem az őrmestert, hogy megvannak-e a juhtolvajok.

– Kinyomoztuk – mondja az őrmester, – de még nem tartóztattuk le. A havason kaszálnak. Végezzék csak nyugodtan, mert sürgős a munka. Hazajönnek maguktól vasárnapra…

… A többit aztán megbeszéltem az őrmesterrel.

– De ilyen eszközöket nem ismer a modern lelkipásztorkodás – fedettem az öreget.

– Az nem is fontos, fiam…

– Ne vedd rossz néven, de most már magam sem csodálkozom, hogy nem kaptál vörös övet.

– Az még kevésbbé fontos – felelt szeliden a jóságos, öreg székely pap. – A nép a fontos és a lelkiismeret. Majd, ha te is úgy megismered a fajtánkat, mint én, te is másképpen fogsz gondolkodni. Ma még csak kivülről látod őket, a szertelenségeiket, a nyomorukat, vad, szenvedélyes testüket, a felvillanó bicskát, a hátuk mögött ólálkodó börtönt, de nem tudod, hogy talán, amikor káromkodnak, imádkozni akarnak vele. Külön theológia kell nekik. Majd meg fogod ismerni. Nagy, nemes, igaz nép ez.

Hitetlenül csóváltam a fejemet. Alig egy hét múlva azonban kiderült, hogy az öreg papnak igaza van.

Egyik nap azzal fogadott, hogy megjött a joghatóságom. Mától kezdve gyóntathatok, eskethetek. Már vártam. Ez lesz a kulcs az emberek szívéhez.

– Szombaton ki is próbálhatod – mondotta a vén pap.

Szokatlan izgalommal készültem rá, hiszen gondolatnak is hatalmas, hogy egy ilyen sárgaszájú gyermek, mint én, biró lehessen az Isten és az emberek között.

*

Hullafoltos, vénhedt, homályos imádság-ház ez a mi kis templomunk, melyben első bírói ítéletemet ki kell mondanom. Szürke, kietlen kőcsontváz, nedves falain kiütött a zöld nyirok. Repedezett, vedlett, szúette, homályos, amelyben minden porba szakadt. A vörösre mázolt faszentek idétlenül előrenyújtják kezeiket, melyekről letöredeztek az ujjak, s a primitiv képek szemeit megette a salétrom. Az oltár feletti ismeretlen szentbarát-szobor kámzsájában félvak verébfiókák tátogatnak sárga csőrükkel. Egyik tövében a harangozó, másik tövében a halál alszik a hivesben. A gyámfalak erőtlenül dülnek a százados épület oldalának, s a piszkos ablakokon soha nem hull be a napfény. Ódon, terhes látvány. Egész élethosszra kimerül, aki csak látja.

A hideg végigborzongat, amikor belépek, hogy az első gyóntatást elvégezzem. Szombat délután van, az emberek már hazajöttek a mezőről. Nehány vénasszony térdel a padokban és az esteledés homályában olyanok, mintha a kriptából korán feljött szellemek volnának. A gyóntatószék homlokán sárga bendő-lámpa ég ernyedt, gyér fénnyel. Ez is micsoda ijesztő bűnkoporsó, recsegő, ódon, vak trónus. Úgy látszik, még a szevillai zsinat idejéből való. A szakadozott láncú üveg luszteren egyetlen gyertya veti rá szomorú fényét a vén padokban ülők bűnbánati csendjére. Némán jönnek, mintha nem emberek, csak árnyak volnának.