Part 4

Elrejtőztem, mint a virágbimbóba zárt csend. A szegénység elfanyarította szájamat és a sok belső gyötrelemtől megváltósan sárga lettem. Tiszta becsülettel végeztem kötelességemet és – megnyugtatott, hogy társaim sem különbek nálamnál. Hitem szilárd, imádságom forró, meggyőződésem tántoríthatatlan, életem tiszta és vért tudnék ontani azért, amit egyházam hírdet. A jóság, nemesség növekszik bennem, tudom, hogy becsületes lesz a munkám. Lelkileg, szellemileg lelkiismeretesen készülök rá. Minden megismert igazság újabb gyönyörűséget okoz és habzsolom az emberiség, a kultúra kincseit, hogy majd másoknak is adhassak belőle. Nincs semmi különösebb szenvedélyem.

Így emelkedem évről-évre az ethikai magaslatok felé és már természetesnek találom a szent környezetet. Néha a buzgóság majdnem extázissá fokozódik a lelkemben és ilyenkor himnuszokat szeretnék írni még a Mózes két kőtáblájára is. Ujjaim hegyén is csillagok fénylenek. Ilyenkor boldog vagyok és szomjuhozom a további békesség után… Csak, ha kissé őszintébben magamba nézek, látom, hogy valami egészen kis dolog hiányzik a tökéletességemből. Talán az a csöpp erő, amely a bogár szárnyát mozgatja, az a számba alig vehető belső melegség, ami leszárítja a galamb-verejtéket, egyetlen kis kegyelem-morzsa, ami még a vad liliomot is pártfogásába veszi.

Az esztendők telnek és mindent megtanulok, amit egy papnak tudnia kell. Tanáraim elégedettek velem, az alsóbbévesek tisztelettel emlegetnek. Semmi sem veszélyezteti jövőmet. Az izgalmak nedves szárnyú denevérei elvonulnak fejem fölött. Megszoktam már a papnevelőben, itthon vagyok és már nem riasztanak meg a belső félelmek. Már nyugodtan nézem a mások háborgását, hogy mint ragasztják egyik könnyüket a másikhoz a tintásujjú, meleg fiúk. A föld évről-évre távolodik tőlünk. Alig sejtjük bajait, folyását, az emberek idegenek. A transcendens világ gyertyagyujtogatói vagyunk. Lassan-lassan egyesülünk Istennel és elénekeljük dalunkat az oltár előtt. Ez az „unio mistica“ fenséges és a katholikum nagy nemzetköziségében anyanyelvünket is felcseréljük a halott latinnal. Nincs haza, nemzet, szülő, testvér, hitves, rang, király, vagy koldus, csak az egy üdvözítő Anyaszentegyház van. Élni nem tudunk, de átélünk mindent, szimbólumokban gondolkodunk és rajongunk Prohászka püspök diadalmas világnézetéért. A „Contemplatio Dei“ mindenünk. Evangéliumunknak látjuk minden sorát és valóságos érzéki gyönyörrel tanuljuk meg nagy szerelemvallomását Istenhez és a gondolat szuggesztiv valóságától lenyügözve szavaljuk a rithmusokban szárnyaló szó-zenét:

„Uram! Istenem! Mindenem! Szemem szereti a fényt; szereti, mert neki való, mert az ő eleme is rokon vele; szívem szereti az élet melegét, a piros meleg vért, mert a szív kis malmát ez a patak hajtja: én pedig szeretem az Istent, szemeim világát, szivem vígaszát, munkám erőforrását, kedélyem tavaszát, örömeim fakadását, megnyugvásom szikláját, életem célját s értem Assisi Szt. Ferencet, aki egész éjjel, mikor imádkozott, csak azt hajtogatta: én Istenem, én Mindenem! Kevés szó ez, de mindent mond, mert mialatt az ajka mondotta, azalatt szállt lelke ágról-ágra, mint a madár a fakadó bükkerdőben s egyet csiripelt, egyet énekelt, hogy amilyen szép ez mind, olyan szép az az Isten, akivel tele van, telistele a szíve; – majd megint repkedett, mint a méhecske, virágról-virágra s azt zümmögte bele minden virágkehelybe: jaj be édes, be édes, csupa méz és illat; olyan édes és fölséges az én Istenem, kitől a virágok áradoznak ki, s ki minden virágszirmot s minden lepkeszárnyat külön rajzolt és színezett, s minden madárnak külön elgondolta s megkomponálta menyegzős dalát. Ezt érzi minden Istent szerető lélek, ki egy vele; érzi, hogy nagy, szép, édes; s főleg érzi s örül neki, hogy ez a nagy és fölséges Isten, aki kezdettől az övé volt, a végtelenségen át is mindig övé lészen, s aki oly jó, hogy mindent arra használ, hogy a szerető lélekben is egyre több legyen belőle, több szellem és élet, több fakadás, több öröm és ének…“

Éreztem, hogy így van. A szín és szeretetpazarlás nagy szavai, a kiválasztottaknak ez a dús frazeológiája szárnyaimat megnövesztette és alig vártam ilyenkor, hogy a kiváltságos papi rendbe bejuthassak, a nagy lelkek közé, kik így hisznek, gondolkodnak és éreznek. Szentül meg voltam győződve, hogy ők már túlrepültek a föld minden szennyén, tiszták, szűzek, érintetlenek és a lelkiség arany horizontját a mennyekig látják. Nagy Kiáltó leszek én is a világ kálváriahegyén és omlani fog szavam nyomán az ilyen Isten elébe a sárosarcú, meggyalázott, bűnös emberiség. Sorvasztóan édes volt ez a tudat, orcám behorpadt a ráhullott égi fényességektől és a lelken kívül minden semmiségnek, szükséges rossznak tetszett. Csodálkoztam és nem hittem, hogy ilyen fenséges igazságok megismerése után emberek szenvedhetnek, éhezhetnek, boldogtalanok lehetnek. Jaj, ha ismernék a szenvedés gyönyörűségét, ahogy én ismerem, boldogtalanok lennének, ha nem szenvedhetnének… Világfölényes öntudat alakult ki bennem és a szent tanítások álmodója lettem. Megvetettem az anyagiasan gondolkodókat és sajnáltam a profán tudósokat, írókat, művészeket; az egész tudatlan emberiséget, mely nem látja, hogy már nem a régi égbolt feszül fölöttünk… Milyen kicsinnyé zsugorodik minden laikus tudomány Platótól Marxig mind emellett. Most már büszkén, emelt fővel, sugárzó homlokkal mentem be a spirituálishoz és dagadó szívvel jelentettem:

– Megtaláltam a lelkemet, atyám, ismerem hivatásomat!

– Örülök neki, fiam, csak tovább munkálni! Omne esse, minden lenni, – biztatott a spirituális.

A napok, hónapok repültek észrevétlenül. A finom lelki megszédülés kitartott, a Mózes tüskebokra lobogva égett lelkemben és csak akkor roskadt össze, mikor egy szép nyári napon a püspök elnöklésével összeült a „scrutinium“, a titkos tanács, hogy felszentelésünkről döntsön.

Nem mertük egymástól kérdezni sem, hogy vajjon mit határozott a titkos tanács. Lábujjhegyen rettentünk tova a spirituális ajtaja előtt. Neki kell közölnie, ha valakit méltatlannak ítéltek és csendben más pályára tanácsoltak. Sokáig tart a feszültség és bizonytalanság, míg végre megtudjuk, hogy négy nap múlva mindannyiunkat felszentelnek. A valóság olyan súlyos, hogy beledidergünk. Önmagamnak titokban megvallom, hogy reménykedtem, hátha mégsem kell oltár elé állanom. Igyekeztem áltatni magamat. Hiába kerestem az okot, ami visszahúz a világba, hiába vizsgáltam, semmit sem találtam magamban, ami eltiltana a szentségtől, mit sajnálnék otthagyni; csak féltem, idegenkedtem.

Ingadozásra azonban nem volt idő. Társainktól elkülönítettek és megkezdődött az utolsó lelki gyakorlat, a nagy exercitium, a háromnapos küzdelem lelkünk angyalával. Belesorvadtunk a gyötrelmes harcba és szerettünk volna fáradtan örökre elaludni a halálosan néma csendben. Csak az utolsó napon nyújtott bátorítást a páter, de már annyira aléltak voltunk, hogy szemünk sem birt felcsillanni tőle.

– Legyen, ahogy rendeltetett, – sóhajtottam és szédülve mentem szembe sorsommal.

NEGYEDIK FEJEZET

Már hajnalban felriadtunk a felszentelés napján. A dormitórium kékhomályos ablakából néztem, hogyan tör át a derengés a tépett felhőkön. Nagykésőre zúgni kezd a fák teteje, s a Maros völgyének virágain feltetszik a nap könnye. Az erdők vadjai emlőt nyújtanak kicsinyeiknek, a patakok újra mosni kezdik a sziklák lábát, az ég madarai elfújják himnuszaikat és a virágba öltöztetett természet üde, tiszta harmóniája elborítja a földet.

Csak mi vagyunk hajszoltak, nyugtalanok és rettegünk a reánk váró misztérium felelősségétől. Tudjuk, hogy másfél óra múlva visszavonhatatlanul lelkünkbe vésődik az eltörülhetetlen papi-jegy és örökre meghalunk a világra nézve; de bensőnk tiltakozik és nem akarjuk hinni.

Magunkonkívül, félig kábulatban vonultunk fel a vén kathedrálisba, melyet zsúfolásig megtöltött a kíváncsi közönség. Minden épkézláb pap ott zsibong és a templomhajó hosszában fehér és arany ornátusokban várja a püspököt. Az oltár már fényben úszik, tömjén, olaj és más keleti illatok töltik be a gyönyörű dómot. Az orgonán felzendül az „Ecce sacerdos magnus“. Egyszerre lila fény vetődik rá a papok alkotta fehér és arany falra: – Íme a püspök, a nagy Sacerdos, ki annakidején tetszett az Istennek. Apródszerű, kistermetű pap emeli utána kétméteres nehéz selyem uszályát, amint fehér, szikrázó, gyűrűs kezével szüntelen keresztekkel megáld mindenkit. A kórus viharzik, a térdek megtörnek, a tömeg feje alázattal hajlik… A szentélyben rajzanak a papok, de mi csak az arany, lila, vörös, fehér, ezüst színesőt látjuk, szívünk az izgalomtól fájón lüktet, minden csak bizonytalanul ködlik előttünk, alig vagyunk öntudatunknál…

De a püspök közeledik, vörös kapuciummal a fején, aranykankalékos pásztorbottal, diadémcsattos selyem cipellőben, száz pap szárnyán, öt világrész méltóságával.

Mindennel tisztában vagyunk. A püspök minden mozdulatát előre tudjuk… Most fényes cerimóniával felöltöztetik és dús asszisztenciával az oltárhoz vonul, megkezdi a misét és közvetlenül a szentlecke előtt kezdődik az ordinatio… Valami vígasztal belül, hogy ma még csak a szubdiakonátust kapjuk meg, a három magasabb rend elsejét, de nyomban tudom, hogy ezentúl már nincs visszalépés. Eszembe jut, hogy már Szent Cyprian említi leveleiben az alszerpapságot, az elvirai, laodiceai, karthagói zsinatok és az apostoli konstituciók határoztak felette, II. Orbán pápa óta a magasabb rendekhez számítják, amíg III. Incze definitive oda is emelte… Bár ne tette volna! – jön az önkéntelen gondolat… Mit gyötröd magad, lépj vissza! – sugja a józan ész, de ijedten űzöm el a tanácsot, nem is merek rágondolni. Minden hiába. Áltatom magam gyáván és szeretném elhitetni magammal, hogy akaratfosztottan állok itten hófehér albában, balkaromon hordván a tunicellát, jobbomban karcsú, égő gyertyát… Erőszakkal tartom vissza forró szempilláim mögött meggyült könnyeimet.

Szinte gépiesen állok fel a sorba és félek, hogy az orgona megszünt, hátunk megett ezer szem ránk mered… A szertartást vezető nagyprépost kigöngyöli a pergamentumot és nevünket belekiáltja a templom csendjébe:

Antal Joannes…

Barabás Martinus…

Boga Stephanus…

Finta Antonius…

Mindenki beteg, félig fogyott, fakó hangon feleli:

– Adsum! Jelen vagyok!

Állunk annak jeléül, hogy még szabadok vagyunk.

Most a püspök emlékeztet, hogy lépésünk visszavonhatatlan és egész életünkre elhatározóan dönt.

„Ismét és ismét gondoljátok meg jól, minő méltóságot kívántok önként. A tökéletes odaadás áldozata vagytok…“

Borzasztóan világos a püspök minden szava és teljes jelentőségében felfogom, de csak egyetlen szót tudok ismételni magamban görcsösen:

– Istenem! Istenem! Mit tegyek?… Mit tegyek?…

A főcerimonárius int és ekkor mind arcra borulunk a püspök lábai előtt. A papság rákezdi a mindenszentek litániáját. Fölséges pillanat. A nép a hátsó padokra állva figyel… Arcunk fakó, mint a halott Jézus lába nyoma. A fekvő testekre hull a gyertyák korma, felettünk Isten trónol és repdeső szivünk utolsó izgalmában veri a templom köveit…

– Nem! Nem! – kiált valami bennem és mintha halálos veszedelemben volnék, eszembe jut, hogy amíg a mindenszentek litániája tart, még mindig vissza lehet lépni… Volt eset rá, hogy a fekvő, félholt testek közül valaki felemelkedett és szó nélkül kiment a templomból… Hátha én is megtenném?… Érzem, hogy nincs se lelki, se testi erőm hozzá. Pillanatig titokban figyelem, hátha valamelyik társam felemelkedik és megoldja a feszültséget… Ők azonban halottként, mozdulatlanul fekszenek… Erre más segítséget keresek… Régebben felszólították a híveket, hogy emeljenek vádat a méltatlan jelölt ellen. Hátha most is valaki a templomi népből, vagy a papok közül, bárhonnan előlép és tiltakozik az én felszentelésem ellen? Kívánom is halálosan, de rettegek is tőle. Ekkor eszembe jut, hogy erre csak holnap kerülhetne a sor a diakonátus felvételénél és akkor késő!… Tovább fekszünk egymás mellett mind a tizenegyen, mint tizenegy sírdomb… A litániának vége van… Villámlásként járja át agyamat a gondolat: Most a püspök felemelkedik mitrával, pásztorbottal… Amíg ez megtörténik, még elmehetek, visszaléphetek, de… könnyeimet kell letörülnöm és szándékosan ezzel riasztom el a lehetőséget magamtól. Lassan és sokszor érintem meg szemeimet, hogy a végső pillanatokból kifogyjak… Szinte megkönnyebbülök, mikor a püspök finom, különös ízű latin énekét hallom:

„Ut hos electos benedicere… benedicere et sanctificare… benedicere sanctificare et consecrare digneris“. Hogy ezen választottakat megáldani… megáldani, megszentelni és felszentelni méltóztassál.

A kórus rádörgi…

– Te rogamus audi nos! – Kérünk Téged, hallgass meg minket!

Vége!…

Elvették a világot tőlünk. Félkörben a püspök elé térdelünk és fásultan hallgatjuk meg, hogy a szubdiakónus kötelessége az oltári szolgálatra a vizet előkészíteni, a diakónusnak szolgálni, az oltárterítőt és korporáliákat lemosni, kelyhet és paténát előkészíteni…

A püspök most a paténával lefödött üres aranykelyhet nyújtja oda. Két ujjunkkal egyszerre érintjük meg és szomorúan hallgatjuk a figyelmeztetést:

– Lássátok, kinek szolgálatára adatik át nektek… azért intelek benneteket…

Majd a kézmosó ezüsttálcát és lenkendőt érintjük meg. Végül a szent lecke könyvét vesszük át és megkapjuk sajátságos öltözetünket, Krisztus ékszereit, a teljes lemondást és élethossziglan szánt testi, lelki szűzesség súlyos, de gyönyörűséges igáját…

*

A szép kék reverendát megcsókoltuk és felvettük a feketét.

A kékben testvére voltam az égnek és a virágoknak, a tengernek és szelid emberi szemeknek. Az öröm és ifjúság színe volt rajtam, amelyet a nép is Mária gyászának nevez… A feketétől félek… hiszen nincsen fekete virág, fekete öröm, fekete kacagás, semmi sem fekete, mi az életet és boldogságot adja. Az élet árnyéka csak ez a szín, a szív és halál, szenvedés és tragédiák örök ruhája… Égette a testemet és lelkem szemfedőjeként hurcoltam. Az alsóbbévesek tisztelettel tekintettek ránk és félve kérdezték meg:

– Ugy-e boldog, tisztelendő úr?

– Boldog vagyok – feleltem és ez volt az első elbotlás a fekete reverendában…

Háborgó lelkiismerettel siettem kis kápolnánkba és egész délután kértem a bocsánatot a jó Istentől. Előljáróim és társaim az életszentség és isteni kegyelem különös kiválasztottjának hittek miatta és megvitték a hírét a püspöknek is, aki atyai jóakarattal arra gondolt, hogy kinevezésemnél különös figyelemmel lesz önkéntelenül megnyilatkozó bennső kiválóságomra. Így szülte egyik bün a másikat, egyik fekete féreg a másikat…

Éjszaka megnyugodtam. Az égi és világi élet nagy szakadékán átkeltem. A töprengés, ingadozás megszünt és a becsület határozottsága indított el az új úton.

– Pap lettem, állom…

A lélek viharzása lezajlott.

Másnap már emelt fővel állottam a püspök előtt, hogy megkapjam a második fokozatot, a diakonátust; bal karomon a dalmatikát, kezemben a stólát tartva. Mégis megremegtem, mikor a püspök fejemre tette kezét, hogy átvegyem az erőt ellenállani az ördögnek és kisértéseinek és legyek a püspök füle, szeme, szája, szíve és lelke…

A harmadik napon léptünk fel a sacerdotium világfölötti arany lépcsőjére. A gyönyörű szertartás valósága újból megrázott. Izgalmunktól az égő gyertya is nyugtalanul repesett kezünkben. Harmadszor mondottuk meg nevünket és térdeltünk a püspök elé. Az öntudat megdöbbentő világossággal égett. Percek mulva emberhez nem méltó isteni hatalomnak leszünk részeseivé. Elborzadt a lélek a gondolat szédületes nagyságától: Bűnöket bocsátani, egyszerű kenyeret és bort Istenné változtatni… Lábunk a rémülettől földbegyökerezett, a lelkiismeret felsikoltott: – Mit akartok ti itt huszonkét-huszonnégyéves gyermekek?…

S a szentség kiáradásának súlyos aktusa a néma kézrátétellel megkezdődött. Előbb a püspök puha jobb tenyerét éreztem, majd a jelenlevő papok terjesztették ki fölöttünk karjaikat. Megtörve hallgattam a főpap imáját, ki a Szentlélek áldását és a papi kegyelem erejét esdette ránk, legbennsőnkben megújította az életszentséget, hogy mindig csak a tökéletes igazság világítson nekünk… Éreztem, hogy elviselhetetlen a teher, amikor a papi méltóság legfőbb szimbólumát, a stólát mellemen keresztbe tette…

Most maga a püspök is térdre hullott az oltár előtt és minden zúgot bezengő hangon intonálta:

„Veni creator Spiritus!…“ Jöjjön el a teremtő Lélek, áradjon ki, tisztítson meg és megtermékenyítsen… Mindenki könyörgött, énekelte, mondta, gondolta, sirta, félig önkívületben…

Hírtelen csodálatos fűszeres, sohasem érzett finom illat töltötte be a templomot. Felnyitották a szent olajak edényét és a püspök a döbbenetes figyelem mellett megkente két ujjunkat és utána mementóvonalas tenyerünket, hogy Isten is konszekrálja, megszentelje… A felavatott kezekre keresztet jelölt, hogy amiket megáldunk velük, áldottak legyenek és valamiket megszentelünk, megszenteltessenek…

Kételkedtem, hogy ezek az én kezeim; amíg egymásra hajtotta a püspök, mintha nyitott könyvet csukna be és egyik pap fehér gyolccsal letörölte a ragyogó olajat róluk…

A felséges dráma azonban új fordulathoz érkezett. A püspök borral és vízzel töltött kelyhet nyújtott felénk és felszentelt ujjaink közé a paténát zárva megérintettük, hogy megkapjuk az isteni hatalom másik nagy erejét: ostyát és bort Krisztus testévé s vérévé változtatni, a világtörténelem legnagyobb áldozatát vérontás nélkül élőkért és holtakért bemutatni…

Tovább együtt folytattuk a misét a püspökkel, míg újból fejünkre tette kezét:

„Vedd a Szentlelket! Akinek megbocsátod bűneit, meg lesznek bocsátva, akinek megtartod, meg lesznek tartva…“

A bírói hatalommal teljessé vált minden, mit Isten embernek a magáéból adhatott.

A majdnem elviselhetetlenül súlyos szentség után csak enyhülés volt az engedelmességi fogadalom és az arcunkra kapott főpásztori csók.

Halálosan fáradtak voltunk, mire elhangzott fölöttünk a befejező gyönyörű áldás:

„Szálljon le rátok az Isten áldása, Atyáé, Fiúé és Szentléleké, hogy áldottak legyetek a papi rendben…“

Érzem, hogy többet nem birok el. Állok, vagy megyek, nézek, vagy hallgatok, bármit cselekszem, már nem én vagyok. A szenteltvizes edény tűkréből más arc tekint vissza. Magamban kimondom a nevemet, de idegenül hangzik. Az ősi katedrális ajtajában pillanatra megállok.

Dél van. A nap az égbe mélyed, a természet elkomorodik, a föld saját árnyékába rejti orcáját és a finom szédülésben érzem, hogy fájdalmak és boldogság megcsókolják egymást a lelkemben…

ÖTÖDIK FEJEZET

A felszentelési ebédet a püspök adta. Derűsen és jóságosan nézte égbetartott orrú társaimat. Az asztalfőn trónolt, pirosgombos, drága reverendában, mint a túlvilág diplomatája és kedélyesen mulatott a nagyprépost megjegyzésén, aki a zavarában helyét elfoglaló papocskát így küldötte pár székkel lennebb:

– Várjon fiam a helyemre legalább addig, amíg meghalok. Ilyen haladást még nem láttam a hierarchiában. Nincs félórája, hogy felszentelték, s már egyenesen nagyprépost akar lenni.

Nevetve helyezkedtünk el. Az inasok körülhordozták a tálakat és bizalmasan megsúgták, hogy ne szégyeljünk sokat venni az ételekből. A nagy fény, előkelőség, a sok ezüst, pompa, szín elfogódottá tett és volt, aki zavarában megitta a gyümölcsmosó vizet. Nehéz rózsamáli bor gyöngyözött a poharakban, de nem mertünk hozzányúlni, nehogy rossz hajlamokat tételezzen fel bennünk a püspök. Félszegek, idétlenek voltunk valamennyien. Kis székely falukból került ki a legtöbb, hol ma is azt hiszik, hogy Jézus is földmives, s tele van az élet bajjal, mint a misekönyv piros betüvel. Egyik-másiknak úgy ragyogott a szeme a reáerőltetett buzgóságtól, mintha tekintetével fel akarná gyújtani a bűnös világot. Titokban arra gondoltak, hogy városba kerülnek érte káplánnak Kolozsvárra, Marosvásárhelyre vagy Brassóba. Egyikünk tudta is, hogy a püspök a kiváltságos dispoziciókat már ebéd után kiosztja.

A püspök a hozzá közelülőtől első miséje után érdeklődött.

– Hol tartod a primiciádat fiam?

Alázatos ravaszsággal felelt a fiú.

– Itt tartom, kegyelmes atyám, a kedves nővérek templomában. Zomora méltóságos úr volt kegyes a manuductorságot vállalni.

A püspök és a kanonok is megértette a furfangot. A főpásztor kedvenc kanonokját kérte fel segédkezésre, akinek, – ha van becsület benne – gondja lesz rá a kinevezésnél és nem küldi Csicsóba, ahol minden reggel neki kellene a csordába kihajtani a plébános malacait.

– És a tied, Josephus Hargithay? – fordult most hozzám a püspök.

– Az édesanyám kicsi falujában. Teljes csendben tartjuk, szegényesen, de hiszem, hogy bennsőségesen…

A jelzőket kár volt mondanom. Restelltem is, de az édesanyám levelére gondoltam, aki azt írta, hogy a költségekre már fel is vett a takarékból nehány forint kölcsönt; de ne búsuljak azért, mert az Isten kirendeli; hiszen az ő szent céljaira történt. Nem is fogja engedni, hogy én fizessem ki, akármilyen kitűnő, pénzes állásba is jussak, mert ez az én hozományom, a primicia pedig az esküvőm és ha csonkig kell is érte dolgoznia a két kezét, úgy is ő akarja kikeresni… Pillanatig meghatva rá kellett gondolnom az édesanyámra, ki boldogságában mától kezdve anyatársának fogja szólítani a Boldogságos Szűz Máriát.

Mintha a püspök is megértett volna bensőmből valamit, mélyen elgondolkozott és társaim irigykedve néztek, hogy milyen jól bebiztosítottam szavaimmal és kenetességemmel a jövendőmet. Csak most láttam, hogy meg sem száradt a felszentelés olaja ujjainkon és már a konc után nyulunk, az állásért, elismerésért, megkülönböztetésért; lelkileg egymás torkának ugrunk. A régi papi szójáték megismétlődött: – „Lélek, lélek, de miből élek!“ – Mindenki igyekezett valamivel magára terelni a főpásztor figyelmét. A jóhumorú, szókimondó nagyprépost mindenkire tett valami csípős megjegyzést s végül gúnyosan szólott oda a püspöknek:

– Két hónapig minden vasárnap lesz olyan füstölés a templomokban, hogy a szentek nem fogják győzni tüsszentéssel.

A buzgóbbak finoman felháborodott ábrázatot vágtak a szenteknek kissé tiszteletlen emlegetéséhez, de a prépost tüstént rájuk csapott.

– Ne menjetek haza édes öcséim ilyen külsőleg tökéletesen, mert szegény apátok nem mer bocskort húzni, hogy már pap fia van, aki minden reggel a felhőkre ül ki bréviáriumozni.

Jól esett, hogy megmondotta. Eltalálta a színigazat. A püspök igyekezett a vasfejű öreg papot eltéríteni a nem nekünk való témától, de ő nem hagyta magát.

– Úgy is van, kegyelmes Uram. Az én időmben is így volt. Mikor a felszentelésnél a püspök lábainál feküdtünk és a szentség lényegét kitevő szavak elhangzottak, az Istenben boldogult Barnabás pap azt súgta a mellette fekvőnek: „Habemus panem“ – Megvan a kenyerünk…; de ő legalább őszinte volt… Most csak a papnevelés formája más, a lényeg ugyanaz…

A püspök is jónak látta az anekdótán kacagni és mi szerényen segítettünk neki, de mindenki örült, mikor vége volt az ebédnek.

A pipázóban az inas cigarettákat, szivarokat szolgált fel, ami négy esztendeig meg volt tiltva.

– Mától fogva dohányozhattok, – kinálta a püspök, – de ne szokjátok meg. Árt a szervezetnek, nem is illik egy paphoz, különösen uccán. Látjátok, a ti püspökatyátok sem él vele.

Feszengtünk, szorongtunk az antik székeken és vártuk a meglepetést, a kinevezéseket. Ez azonban elmaradt. Csak a komoly főpásztori intelmet kaptuk meg, hogy dolgozzunk az „Úr szöllőjében“ az egyház javára és a lelkek üdvére.

Bortól kipirult arccal, fellengzős öntudattal, büszkén távoztunk és magunkban lenéztünk minden korábban született papot.

– Nincs igaza, kérlek, a nagyprépostnak – kritizálta az egyik.

– Nem leszünk afféle falusi paraszt-papok – vélte a másik…

– Meglátjátok, hogy a püspök becsap a kinevezéseknél, mint a szél a templomajtót – szemtelenkedett az osztály humoristája.

Aki nem szólt, arra gondolt, hogy bizalmasan ne jelentse-e fel, milyen véleményekkel mondottunk búcsut a papneveldének.

*

Végre megérkeztem.

A plébános hintót küldött elém az állomásra. A híres két szép lova volt befogva. Az ismerős székely kocsis bizalmasan üdvözölt.