Part 3

Hegyesorrú, titokette, egészségtelen arcú, magát szerényen sokratartó, püspökök kedvence, tudós barát volt P. Bús Felicián. Német egyetemeken szárított lelkű, szenvedélyes dogmatikus, tipikus könyvkeresztény, aki a szellemi hierarchia szféráit soha el nem hagyta és akire kitűnően talált a gnosztikusok mondása: „Ismerjetek meg mindenkit, de senki se ismerjen meg benneteket…“

Aznap este már megtartotta a bevezető szentbeszédet. Könnyű volt velünk elbánni. Olyan fáradtak és laposak voltak a fiúk, hogy feketedő füleiknél fogva mind az ötvenet bátran fel lehetett volna szegezni kép helyett a falra. Összeroskadva ültünk a padokban. A spirituális, hogy minden percet felhasználjon, míg a páter jön, a félhomályos kápolna sarkában térdelve, ránk szólott:

„Carissimi! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

És mi kerestük a bűneinket, míg bekopogott Bús páter és röviden meditált az oltár előtt.

A kápolna zúgaiban még ott bújkált az Adorján Ferike ritkás hullaszaga. A szószékből szenvtelenül nézett P. Bús olyan öntudattal, mintha kegyelemből most ereszkedett volna a világ romjai fölé a közönséges emberek közé. Látszólag gyönyörködött a dermedt fiúkban, de látása hirtelen megvakult, szemöldöke gőgösen felhúzódott és ujjaival a padlóra mutatott:

– Halott testvéretek koporsójának árnyéka még el sem tűnt e helyről és ő már megítéltetett. Megvizsgáltatott, hogy tanítvány, vagy Judás volt-é…

Fakón, reszketve zsugorodtunk össze. Követni sem birtam az ellenállhatatlan beszédet, s csak az emelt igék vágtak végig öntudatomon:

„Pap akarsz-e lenni?… Van-e köztetek Judás?…“ – harsogott a barát.

Természetesen mind Judásnak éreztük magunkat.

„… mert most kell választani az erény és erszény között…“ – dörgött a lazarista és vörös nyaka kinyúlt a gallértalan talárból.

Respiriumokat tartott, hogy kemény szavait jól igya be a lelkünk. Lesújtottan emeltük fel fejünket a beszéd után. Egymásra sem mertünk nézni. Három napig kell ilyen hangtalanul, saját szivünkbe elásottan élni. Volt, aki a kápolnában sírt, mások a hatalmas épülettömböktől szűkre határolt kis négyszögű udvaron sétáltak nesztelenül. A nevek megszüntek és nem mertünk a szép estben gyönyörködni. Hiába lengtek a virágos, illatos ágak arcunk elé és hívták dalra egymást a tücskök, hunyorgott fejünk felett barátságosan a sok tiszta csillag…

P. Bús este szobájába temetkezett és várta, hogy lelki tanácsért hozzá forduljunk. Sokszor elmentem ajtajáig, de mindig visszaborzadtam és örültem, hogy mások nyitottak be hozzá. Egyetlen gyertyaszál világított a térdeplőn és nyakába vetett puszta violaszín stólával előtte ült a szerzetes. Fehér kezével némán helyet mutatott a belépőnek, majd felragadta a gyertyát és a kispap arcába világított, míg hideg, mozdulatlan szemekkel, hosszan végigfürkészte…

Úgy jöttek ki tőle társaim, mint a halálraítéltek. Ki tudja, miféle nagy, belső tragédiák zajlottak le a rideg cellában. Elhagyottnak és kivetettnek éreztem magamat, mint akinek a világon senkije nincs és minden perc közelebb sodort a kétségbeeséshez. Rémülten gondoltam mindenre, ami valaha az életben kedves volt, – nem használt. Az imádsághoz menekültem, – nem enyhített. Egész testem erőtlen és sárgaszínű volt a gyötrődéstől. Éreztem, hogy belepusztulok, ha valami nagyot nem cselekedhetem, le nem rázhatom magamról a fekete igézetet… Szörnyű sikoltás készült kitörni belőlem, majd zsebeimet tapogattam, hogy felgyújtsam a papneveldét, de nem volt gyufám. Egyetlen enyhítő, megértő, vígasztaló, jó szó meg tudott volna menteni, de nem emberek, csak néma árnyak tengtek-lengtek körülöttem vakon, belül betegen… Később annyira gyötörtem magamat, hogy gondolkodásom is megbénult, homlokom megvastagodott és nem tudtam, hogy mi történik velem.

– Lelki szárazság, – biztattam magamat leverten. Új szédülések, új rohamok jöttek és ma sem tudom, hogyan történt, de minden elhatározás, akarat nélkül bementem a zeneterembe, kezembe vettem a hegedümet és a sírok mélységén túli szent csendben elszántan felzendítettem…

Az első hangokra mintha szétszakadt volna bensőm: A vonó kiesett kezemből és megkönnyebbülten felkacagtam. Azután nem láttam, nem hallottam, csak játszottam és a fejem zsibongott, mintha arcom minden pórusán vércsepp reszketne, táncolna örömmel a hegedű hangjára. Elfagyott szivem újra dalolni kezdett. Megenyhültem, feloldódtam és boldog könnyeket sírtam a hegedű zengő, szép fájára… Nem törődtem sem jövőmmel, sem püspökkel, sem baráttal, csak éreztem, hogy hideg ujjaim átforrósodnak, testemet idegen ritmusok rázzák és nem az én, hanem valami ismeretlen erő játszik a sötét teremben az én testemen által…

Arra se tértem magamhoz, mikor megbotránkoztatott társaim reámgyújtották a villanyt és a főduktor magából kikelve, kérdőre vont:

– Tisztelendő úr! Megőrült? Mi ez? Azonnal hagyja abba!

Csak a szemem villámlott feléjük és nem mertek közelembe jönni. Én pedig játszottam tovább… A hegedüm mellébe temettem minden szenvedést, szegénységet, megalázást, bajt, bánatot és játszottam magamnak ifjúságot, boldogságot, álmot, otthont és virágot, egész új világot…

Akkor is játszottam, mikor társaim a spirituálist hívták, aki először szigoruan feddett: – Mi ez, Carissime? – Majd megfogta kezemet és ágyamba vezetett.

Hiába vette ki azonban a spirituális úr kezemből a hegedüt, ágyamban és álmomban is tovább játszottam. Verejtéket gyöngyözött a testem, de tűzben égő szemeim – mint mondják – egész éjszaka nyitva voltak, mosolyogtam, s felülve a párnák között, hegedültem puszta karjaimmal a rémült világnak és ajkamat illatosnak éreztem, két arcom piros volt, mint két boldog rózsa, a hús nehézsége lehullott rólam, s hiába fogta a félszemű doktor a pulzusomat, új dalokra vezettem a láthatatlan vonót, a vonó pedig engem és azon az éjjelen boldog, tiszta emberré szült engemet az idők szent, ismeretlen dala…

Másnap kissé kimerülten, de nyugodtan ébredtem. A doktor azt mondotta:

– Bámulatos szervezet!

A spirituális így intett:

– Adjon hálát a jó Istennek csodálatos megmeneküléséért!

A püspök kereszttel jelölte meg homlokomat:

– Különös kegyelemben volt részed…

Társaim, kik arra vártak, hogy a botrány miatt kicsapnak, irigykedtek; én pedig örültem, hogy senki sem sejti a bennem végbement valót…

*

E pillanattól kezdve hittem önmagamban. Felderült a lelkem és külön, rejtett világot alkottam magamnak. Már részem volt belső örömekben, az ég izgalmaiban. Észrevétlenül változtam meg. A sok szépség, az állandó kontempláció, a fenséges szimbólizmus, mely minden kis mozdulatnak, színnek, jelnek, szónak végtelen távlatokat adott; csendesen munkált bennem. A templom művészete, a megismert igék tisztasága, a hit természetfölötti világa, a mélységes vallásrendszer megismerése, a szellem és élet tökéletességének gyönyörű útjai most már boldoggá tettek. Szentségek fénye ragyogott homlokomon és a hostia íze tette illatossá naponkint szájamat. Az enyém volt, amit Aristoteles sejtett a θεωςίατῆς αλῆθειας a boldogság alapja. A falak sápadtra szítták arcomat, vonásaim megélesedtek, ujjaim hosszúak és hústlanok lettek, mintha sírból kölcsönöztem volna őket, de az ifjúság szépségét nem birta elhervasztani a sok bűnbánat és sűrű keresztvetések. Minden szelid és szép volt, még a halált is mosolygónak és jótevőnek láttam kedvenc szentjeim példája nyomán… Voltak pillanatok, mikor vágyódtam úgy kimúlni, mint ők. Különösen este lepett meg ez a hangulat, mikor a kápolnában egyedül visszamaradtam és a belopott papirosra felírtam frissen született gondolataimat a martyrologium különös halottairól. A vértanuról, ki szelidséggel becsmérelte a tiránnust, ki a Pontus mellett ülve szenderedett el, ki lábon állva alszik a Codex miniatürjében, ki vérszopó farkassal ásatta sírját, ki aranypaténán nyugszik, ki meghalt 41 himnusz után, ki kezét, mint viaszkfedőt keblére helyezte és ki szemével függesztette életét az égre: – Lux ecce surgit aurea – és felkél az aranyfény!…

Jól esett a középkori gyertyalobogás. Pergamentumforgató ifjú szerzetes voltam, kinek a láncos könyvek láncát a lábára lakatolták, vagy a boltív alatt meghajolni kényszerülő temérdek testű névtelen művész, ki lehelletével lehelte fel a viaszt, hogy eltalálja a Clara Santa arcszínét, a salétromot virágzó cellában. Életeket és embereket álmodtam és megtörtént, hogy éjféli órán az oltár előtt a kápolnában írtam hajnalhasadtáig sajátos történeteimet és ládám fenekén elrejtettem őket… Feledhetetlen boldogság volt. Megtörtént, hogy séta közben virágokat, füveket, lombokat szedtem, fák tövéről mohokat szakítottam, és a kápolna földjén gyermekesen elrendeztem, mert a tavaszt akartam leírni és ilyen kis primitiv világteremtéssel alkottam magamnak tavaszt, amely a valóságos tavasznál is szebbé lett az extázis lendületében. Hiú, romantikus, naiv, világi dolgok voltak bizony ezek, nem illettek Isten hajlékába, de csak itt írhattam zavartalanul. Nem volt legenda, csak kényszerűség. Hiába. Szegény embernek az Isten térde az asztala.

Különben látszólag eseménytelen volt az életünk. A szív és a mindennap pontosan megszólaló csengettyű egyformán elkophatott bele. Ha látogatók jöttek, – tudatlan, nekünk idegen világi emberek, – csodálkoztak is a mi életünkön, mert nem is sejtették zárt világunk titkait, nem ismerték az „actus internus“ a belső cselekedet nagyságát, gazdagságát, bőségét. Nem tudták, hogy a belső világ nagyobb a külsőnél és ebben van a boldogság titka is. Rám is úgy hatott ez a megismerés, mint a kinyilatkoztatás, mikor először elolvastam a száraz meghatározást, hogy miképpen oszlanak fel a cselekedetek külsőkre és belsőkre, természetes és természetfelettiekre és értelmét vettem, hogy a legegyszerűbb kis mozdulat, vagy gondolat ethikai értékét a végtelenségbe emelheti az útszélen rothadó koldus is az „intencióval“, a szándékkal és érzéssel, hogy miért, vagy kiért teszi. A csodatevők hatalmát kapja meg általa minden ember… A villám szép, de csak pusztít, az árvíz, tűzvész, vihar, bolygók kataklizmája, az elmúlás, születés, háborúk, az élet hideg külső effektusai mind nem érnek fel egyetlen közömbös emberi mozdulattal, melyet szeretetből végzünk. Egyetlen fáradt emberi kéz több és fenségesebb Salamon összes kincseinél, ha övéiért, azokért lett fáradt, akiket szeret. Felfoghatatlanul naggyá és természetfölöttivé válik pedig akkor minden moccanásunk, ha Istenért, a legfőbb jóért történik. Ahogy a jó és szép így megnemesíti a belső és külső cselekedeteket, éppen annyira beszennyezi a bűn… Mennyi tragédia és mennyi élet zajlik le minden emberben anélkül, hogy sejtenők…

Az ember is olyan, mint a madár, mely a félvilágot berepüli, míg valamelyik zúgban megleli fészkének helyét. Az én életem, boldogságom, hivatásom, emberi és szellemi értékének, világnézetének, földi életemnek fészke így lett minden emberi és isteni bölcsesség legnagyobbika, a szegények egyigaz kinyilatkoztatása, a belső cselekedet…

Boldogan szállottam rá az arany galyra.

*

Év végén elégedetten adta át a spirituális a dimissurialét, az elbocsátó levelet.

– Nyugodtan bocsátom magát haza, fiam. Maga már bensőleg pap.

Én is azt hittem akkor. Csak későbben eszméltem rá, hogy nem pap, hanem költő lettem, kifejezhetetlen világok és érzések költője.

… De csak most tudom, hogy papnak, vagy költőnek lenni ugyanazt jelenti.

HARMADIK FEJEZET

A fiúk örvendezve készültek haza. A szabadság gondolata felvídított mindenkit. Egész esztendőben az otthon álmaihoz menekültünk és most mindez megvalósul. Isten kedvenc suhancai voltunk, kik rossz nadrágban fáztunk jövőnktől, de az utolsó napon a legsápadtabb arc is megszínesedett. A szűrke, lázrágta, néma nyelvek feloldódtak, a vak folyosók is kivilágosodtak és minden azt zengette, hogy hazamegyünk. Ártatlan örömök várnak ránk és kis hiúságok boldogítanak.

Az utolsó napon megfagyott bennem az öröm. Úgy búcsúztam minden szöglettől, mintha sohasem látnám viszont és világosan éreztem, hogy hiábavaló volt minden eddigi küzdelmem. A theológia szépséges szent hajléka összeomlott bennem.

A vonaton le kellett hunynom a szemeimet, hogy ne lássam a nőket, de minél jobban küzdöttem ellenük, annál forróbban vágytam utánuk.

– Ha a nők nem volnának, – sóhajtottam, – én lennék a világ legtökéletesebb papja.

Hiába gondoltam a szent szűzekre, a kasztitász gyönyörű hordozóira, egyetlen szép leány látása lehúzott a mennyekből és pirultam magam fölött. Százszor elrontottam a képüket, de a vér mindig újra építette, láthatalan és tiszta szerelmek támadtak bennem és ábrándoztam a „szép leány“-ról, ki tökéletes és akinek nincsenek csunya testrészei. A hervadt emléknőcskék most újjáébredtek, mint a jerikói rózsa a harmattól.

Otthon az első napok örömei azonban tiszták és üdék maradtak. Mindenki szeretett, becsült, tisztelte a reverendát. Boldog voltam, mert boldog az együgyű, ki nem látja mások boldogtalanságát. Honnan tudtam volna, hogy ezek az egyszerű emberek mindennap a verejtékükkel ragadnak a földhöz és a rájuk mászó bogár elpusztul a szivök felett. Nem ismertem a rémes hatalmakat, melyek a kontyos fedelű, szegényes gerendaházakban, a hegyekben, tüzük táncos virágjában uralkodnak.

Később tisztán láttam a valóságot.

A székelyek átkozódva hajszolták barmaikat és magukat, szűkösen éltek és dúrván szeretkeztek. Az urak politizáltak, az asszonyok irigykedtek és megszólták egymást, a kisasszonyok rikítóan öltözködtek és az érettebbek titokban szerettek volna elbukni.

Idegen ritkán jött a faluba, az is vagy ügyvéd, vagy orvos volt. Egyik vasárnap a vármegyei urak vadászat ürügye alatt bolond dáridót rendeztek. Utána egyik tanító hosszasan szalmaözvegy volt. A vén plebános feje is sokáig zúgott és szégyelt velem találkozni, aki szintén brudert ittam az urakkal.

– Nagy kutyaütés volt, – mondották egymásnak az urak és tovább szidták a kormányt.

A könnyelműség észrevétlenül kapott el. A bőséges havasi élet megszínesített, a kék reverenda ragyogva feküdt testemen, széles mellemen és lepkék keringték körül fejemet. A lányok boldogan néztek utánam a függöny mögül.

Néha sétáltam velük és azzal áltattam magam, hogy csak nők között lehet finomodni. Ragyogóan és tüzesen mondottam az apjuknak: „Szervusz!“ és ártatlan bókkal traktáltam a leányukat.

Nappal jó fiú voltam, de este felborult a nyugalom. Üresség, céltalanság, névtelen vágyakozások leptek meg. Ilyenkor kimentem a falú fölötti kerek dombra sétálni és sokáig elidőztem. Két karomat fejem alá téve, hanyat feküdtem és bensőmmel küzködve, néztem a csillagos eget.

– Hogyan van az – vitáztam magammal, – hogy ki tudjuk jelölni az égen, hol jőjjön el a Megváltó, de magunknak nem birunk sehol nyugvópontot teremteni.

– Mit akarsz velem, Istenem? Tégy igazat! – lázadoztam. Miért érzem kitaszítottnak, magánosnak magamat, mintha szülőföldem is megtagadott volna? Alattam sír a föld, fölöttem szomorú a felhő, jaj és szerelem, élet, öröm, bánat, minden csak metafizika. Addig él, míg nyilvánítom. Értelmem tudta, hogy téves és kicsinyes ez a gondolkodás, de csak ez esett jól. Hiába ismertem a filozófiai és vallási rendszereket, egyik sem segített, idegen volt reám nézve.

Egyik éjszaka aztán elviselhetetlenné nőtt életszomorúságom. Fehéren, elcsigázva, emelt öklökkel állottam a falú fölé görbülten és rágondoltam Évára, első gyermekálmaim leánykájára… Milyen jó volna, ha most megsimítaná forró homlokomat, hogy megnyugtatna. Piros ködbe veszett józan látásom és mihelyt egyetlen lépést tettem feléje, többé képtelen voltam a romlás útján megállani.

Tudtam, hogy tiltott dolgot cselekszem, de nem tudtam uralkodni magamon. Rohantam a házukhoz. Névtelen, ellenállhatatlan vágy húzott és minden lépéssel újabb álom takarta el józan látásomat, az emberi ellenállás megtört bennem. Mindent feláldoztam a pillanatért.

– Haljon meg a világ, pusztuljon el minden! – kiáltottam hangosan, túlzottan és egész úton nem láttam senkit és semmit. Nem vettem észre, hogy emberek rohannak utánam és a házak előtti padokon csendesen ülők ijedten kérdezik egymástól, hogy mi történt. Rohanásommal a fél falút felébresztettem, de nem bántam, csak rohantam és forró kézzel belöktem a leány kapúját.

– Éva!

A zajra a szép leány előjött és rémülten megállott az ajtóban, a lámpa fénykörében. Feléje rohantam, de ő felsikoltott.

– Mit akar? Apáék nincsenek itthon. Azonnal menjen Jóska – didergett. – Én menyasszony vagyok. Istenem, ha valaki meglátta!…

Elrémültem, kínosan kijózanodtam, hebegtem valamit és bűnnel leöntött arccal elmenekültem.

Az éjjeli sikoltástól láthatatlan szomszédok mozogtak, utánam néztek, fejcsóválva lassan visszavonultak és magukkal vitték meghalt becsületemet.

Fejem fölött a fák között az ég alig birta tartani érett gyümölcsét, a holdat. Felzokogtam és szédülő tekintetem előtt inogtak a fehér parasztházak.

*

Tudtam, hogy mi következik. Élesen és ellenségesen figyeltem. Óvatosságból megkettőztem a buzgóságot és a papi szigort. Szemtől-szembe senki nem mert szólni, de az ítélet ott bújkált az arcok redőiben. Elsőnek a jegyző nyilatkozott a kuglizóban, ki rendszeresen verte a feleségét.

– Az ilyen erős, véres fiatal embereknek meg kellene engedni a házasságot.

A birtokos úrból, kinek az apja pálinkával csalta össze a szegény nép erdőjogait, áradt a jókedv és a trágyaszag.

– Gusztusa van a fiúnak.

– Rossz intézmény ez a célibátus – véleményezte jóakaratulag a tanító.

– Mi lenne akkor a gazdasszonyokkal? – kacagott a jegyző.

– Azoknak befellegzett, barátom – felelt szakértően a kántor, mint egyházi ember. – A zsinat úgy döntött, hogy negyvenévesnél fiatalabb nőt nem szabad felfogadni.

– Tart az ember két húszévest – torkolta le a jegyző.

Az úriasszonyok a botránytól újraéledve védték a leányt.

– Nagyon okosan viselkedett Éva.

– Csak az én Mancikám meg ne tudná! – fohászkodott egy édes emlékektől aszott hölgy.

– Most mi lesz a pártival?

– Azonnal megírom a kegyelmes püspök úrnak, – fogadkozott a jótékony nőegylet elnöknője. – Ki hitte volna egy apácáknál nevelkedett leányról?…

Csak az egyszerű nép, a föld barna fiai és leányai nem mondottak semmit. Szerettek tovább és a nézésükkel vígasztaltak.

Valamelyik irigy kislány névtelen levelet küldött.

„Szégyelje magát!“

Fáradtan mosolyogtam, az undor felkavarodott bennem. Hát ez a világ? Most már vágytam vissza a csendbe, magánosságba; de a becsület azt diktálta, hogy szakítsak a papsággal. Be is vallottam az öreg papnak.

– Szó sincs róla – tiltakozott rémülten, – hiszen nem tettél semmi rosszat.

Harmadnap kocsira ültetett és bevitt a városba a barátokhoz gyónni, a híres Páter Athanázhoz, aki sóvárgószemű, nagykezű barát volt. Gorombán és lassan ejtette ki a latin szót, mint egy napszámos. Szent híre volt. A kereszt szigorú árnyéka állandóan ott volt ábrázatán. Ördög-öltözetnek tartotta a nőt és pontosan úgy élt, mintha még mindig János Zsigmond volna a fejedelem Erdélyben. A hívek a hónaljáig értek és úgy uralkodott felettük, mint egy titkos püspök. Mikor a gyónás végén szeliden felmarkolt a földről, senkinek éreztem magamat ennyi erőhöz és hitszilárdsághoz képest. Sohasem leszek én ilyen bűnpusztító, egyházőrző, nagy pap-bíró!…

A falú szája elcsendesedett, de belső háborgásom ezután sem csillapodott. Az öreg pappal együtt jártuk a mezőket és néztük a dolgozó népet. Néha elfogott az erő láza és kivettem a szénacsináló villát a kezükből. Arcomon a nyári nap aranya bíborlott. Kibontott mellemen ragyogott a munka gyöngye. A csendes emberek jószándékkal nézték.

Estefelé mindig elszomorodtam. Hiába bújdostam a mezők áldásában. Az enyém volt a napimádó, pogány, hangtalan nép, aki telistele van nyugalommal, a mindenség halk zenéjével; és én irigyeltem az álomra fonnyadt kis virágot is, mert annak soha sincs rossz álma.

Ilyenkor szótlan haladtunk a pappal az úton, hátunk mögött szeliden követett a hold.

Egy ilyen holdvilágos estén találkoztunk dr. Bekével, ami végzetesen megrázott. Az útszéli sáncból felkönyökölve, züllötten, rongyosan, részegen röhögve állította meg a papot:

– Te még élsz, Álózi? Még mindig nem vagy kanonok?

A pap restelkedett a gyanús barátság miatt.

– Mióta fekszenek a királygyűrűs tudósok az útszéli árokban? – vág vissza ingerülten.

Meglepetten bámulok rá a papra. A csavargó észreveszi és tökéletes úri gőggel hozzám fordul.

– Tényleg igaza van Álózinak, dr. Beke vagyok.

A pap sietve hurcol tovább és el sem hangzik a csavargó gúnyos kacaja, kezdi mondani szomorú történetét.

– Napszámos emberek gyermeke. Itt született a falú végén egy lopott fából összehordott vityillóban…

Megtudom, hogy ruhátlanságtól fekete hassal, pofonnal terített asztal mellett növögetett. Egy kolduló franciskánus magával vitte. A zárdában odadobtak neki egy zsúp szalmát. Beállott barátok szamarának, pucolta a tanárok csizmáit, ezért tanították. Minden iskolában kitűnő volt.

… Mikor pappá szentelték, előljárói az egyházmegye reménységének tartották, nagy jövőt jósoltak neki, de Beke megszökött. Senki sem tudta, hol és hogyan tanult, miből élt. Csak akkor járta be ismét híre a vidéket mikor királygyűrűvel avatták doktorrá.

Úr lett, kit levett kalappal, költöttek fel kocsijában, ha valahová megérkezett és el talált szenderedni. Volt minden: rendőrkapitány, főispán, politikai bálvány, ki mosolyogva feledkezett meg kártyaközben híres asszonyok kegyeiről… Egyszer valami botrányba keveredett. Letört és eltünt. Nem lehetett tudni, hogy budai kocsmákban züllik-e, tömlöcben rothad-e, vagy valami tót megyét igazgat a Felvidéken; esetleg külföldön csavarog.

Nehány évvel ezelőtt teljesen lezüllve jött haza és valami borzasztót cselekedett. Kiment a temetőbe és felgyújtotta az apja sirját. Leégett a fél temető…

Ez volt dr. Beke.

És most, népének örök, szomorú tragikuma szerint, királygyűrűsen újra itt fekszik szülőfaluja útszélén. Egykori paptársa gorombán lerázza magáról, s a megalázott emberroncs fölött azt mondja tanulságul nekem:

– Látod, ez a sorsa az aposztata papoknak.

Így van. Elismerem. Az „eltörülhetetlen jegy“ megbosszulja magát…

A falú csendes. A járőrbe indult csendőrök szembe jönnek. Az öreg pap figyelmezteti az örs vezetőjét.

– Dr. Beke újból megérkezett. Ott fekszik a sáncban. Legyen gondja rá. Jó volna már az éjjel eltoloncolni.

Nincs időm kegyetlensége ellen fellázadni, mert éppen az Éváék háza előtt haladunk el. Megalázva, szégyentől sülyedezve, legörnyedek és nem merek a hajlék felé se nézni.

A hegyek köze elsötétedik. Távoli dörgés morajlik, mintha szörnyű száj kiáltana rám.

– Jaj a méltatlan papoknak!

Dr. Bekét nem birom feledni.

– Istenem, ments meg a sorsától! – fohászkodom magamban.

Szivemre szorított kezem hideg. Alig szólunk egymáshoz a pappal, aki tudja és engedi, hogy érjék a lelkem.

Mire hazaérünk, végérvényesen elhatározom, hogy nem, mégsem megyek vissza a theológiára.

Az elhatározás megnyugtat. Mindössze nehány nap a vakáció és új pályát tervezek. A reverendát azonban nem merem levetni. Majd visszaküldöm Kolozsvárról. Fölösleges, hogy addig megtudja mindenki. Édesanyámnak sem szólok, aki boldog és előre látja fényes jövőmet…

Már az utolsó napokat éljük és a holmikat készítik az útazáshoz. Anya szomorú és gondterhelt. Vajjon mi bántja? Őt nem hagyhatom bizonytalanságban.

– Mi baj van, édesanya? – fürkészem.

– Nem nagy baj – pirul el, – mégis féltem megmondani, de tudnod kell… El kellett adnom a házunkat is. Nem tehettem másképpen. Az árából az adósságokat kifizettem. Ami marad, az szűkösen elég lesz addig, amig végzel. Valahogy kihúzzuk azt a pár esztendőt. Ha felszentelnek fiam, minden másképpen lesz… Addig meg kell hoznunk ezt az áldozatot. Húgodnak is tanulnia kell, öcséd sem szakíthatja meg tanulmányait. Valahogy csak megsegít az Isten…

– Igen, anya, – mondom csendesen és összetépem a püspöknek írott levelemet…

*