Part 2

– Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés… Ha letalálom húnyni a szememet, sürgősen terjesszétek fel a nyugdíjért.

Rám fürkészett.

– Mit tanulsz?

– Latint. Vizsgánk van holnap…

– Igen?… Jól tanulj!… Ember légy a talpadon, mert… – és összeszívta a szakállát, s a lépésekkel küzdve befordult az ajtón. Benn, ágyában pedig lehúnyta szemeit és nézte, nézte jó sokáig a – jövőt…

Az emlékezés kínjától odagyengültem a vallató pap dohányszagu reverendájára, ki megértőn biztatott.

– Megkönnyebbülsz fiam, ha elmondasz mindent.

– Mondom… – simítottam hátra a hajamat

… Másnap reggel hosszasan megcsókolt apa. Sohasem szokta azelőtt. Kemény, régulás ember volt. Azt kívánta, hogy én is csókoljam meg, ahányszor csak akarom…

Boldogan mentem a vizsgára. Drukkolva ültünk a padokban, az igazgató szigorúan ült az asztalnál és rendre szólongatott. A tanárunk a szemével biztatott: – Bátran, ne féljetek! Egyszer csak a szívembe nyilal a nevem.

„Hargithay József.“

Lüktető torokkal ugrom fel.

„Harmincnegyedik oldal, tizenhetedik olvasmány – hallom a tanár úr hangját – Rana rupta et bos…“

Alig mondom ki, hogy: „Harmincnegyedik oldal“, hirtelen belép az ajtón egy asszony és hangosan kiabálni kezd: „A Hargithay-gyereket tessen hamar hazaküldeni, mert haldoklik az apja!“… Abban a pillanatban a halálcsengettyű is szólni kezd, nekem pedig hull a könnyem a latin olvasókönyvre… Az asszonyt kiszidják az osztályból, az igazgató úr haragosan rámförmed:

– Ne pityeregj, hanem felelj!…

Azért volt ilyen mord, hogy ő is el ne sírja magát és én vizsgálatlan ne maradjak, mert az utolsó vizsgánk volt junius 25-én. A tanár úr megsímogatott és szeliden noszogatott.

„Ra-na rup… p… p… ta – zokogtam – et bo-bo-bos…“ A felfuvalkodott béka és az ökör…

… Így kezdtem az életet, spirituális úr és ez volt az első vizsgám belőle.

… Mikor hazaértem, a falakat már kárpitokba vonták, a sztaniolos angyalokat felállították, egy asztalkára ráhelyezték a feszületet… Édesapa örökre meghalva feküdt a ravatalon fekete ruhájában, olvasóval összekötött keze a mellén.

Aznap este nagyokat roppant a szék a csendben virrasztók alatt. Én a kapuban álltam. A szomszédasszony megsajnált és egy szelet dinnyét nyomott a markomba. Ez volt az első önálló vacsorám, mert minden pénzünket a temetési vállakozónak kellett adnunk, különben kijelentette, hogy másképpen nem vállalja a „hulla eltakarítását…“

A többi is szomorú, spirituális úr. Jártam az apám kalapjában, melyet papirral kerekítettek tízéves fejemhez. Hideg télen nagykabát nélkül dideregtem, hogy a húgaimnak legyen tisztességes ruhája. A nyugdíj kicsi volt és nekem az apám helyére kellett állanom. Annyit tandíjmentesültem, annyi buta kölyket oktattam, míg sikerült leérettségiznem…

Hanem szegény anyánk szemlátomást pusztult. Amennyit mi gyarapodtunk, ugyanannyit fogyott ő. Arcáról eltünt a szín, szemei beestek, a mementóvonalak, mint a tűz-ér, pirosan belevágtak a tenyerébe. Bennem van minden bizodalmuk… Hej sokat álmodtam én róla, hogy mit csinálnék, ha pénzem volna…

– Mit csinálna, fiam? – szeretett a hangjával is a száraz papiember és teljesen belebonyolított az álomlátásba. Széles, lelkes mozdulattal magyaráztam:

–… Tudja spirituális úr? Először is gyönyörű házat építenék valahol egy erdő tövében. Berendezném minden jóval. Aranyból volna még a rozsda is a késen-villán. Legelőször megfestetném apám, anyám képét. Kis húgommal megtanácskoznók, hogy melyiket. Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde, mint a reggel támadt gondolat, vagy a mostanit, a lesorvadt arcut, szegényes ruhájut…

Mégis ezt festetném meg.

A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristály poharakkal. Majorságot is keltetnék; márciusi csirkét, pelyhes pipét…

Aztán egy napon – legjobb volna a nevem napján – saját kocsimra ülnék és elhajtatnék a kis meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék:

– Hamar! Hamar! Sietni! Elhül otthon a leves!

Ők kifutnának és magammal vinném az elhagyatottságból. Az izmos lovak – ejh – hogy trappolnának!

– Aztán a szép szobába vezetném, hol a képek függnek a falon. Édesanya sirna a látásukra és csak annyit tudna mondani: „Drága fiam!“

… Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott ajtón csipegetni. Kis húgom felkapná, megcsókolná a homlokát.

– Jaj, de hercig!

Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a húgom tenyerét.

És mikor a legboldogabbak, mindenről elfeledkeztek, elszökném mellőlük és felgyújtanám az elhagyott, szegény házat…

Ilyeneket álmodtam én százszor, spirituális úr és annál borzasztóbb volt a valóságra ébredni.

Érettségi után beláttam, hogy még súlyosabb a helyzetünk és arra nem is gondolhatok, hogy saját erőmből felsőbb iskolába juthassak… Vagy magamat, vagy őket kell feláldoznom…

És én most nem bánom, spirituális úr, bármi is történjék velem, őszintén bevallom, hogy ezért lettem pap. Szegénységből, az élet kényszeréből… Sokat töprengtem, de már nem birtam nézni anyám szótlan kérését, az ismerősök nyilt jótanácsait és kijelentettem, hogy pappá leszek… Ez az igazság, spirituális úr… Látta volna az örömüket és a lázas készülődést! Heteken keresztül ruhát stoppoltak, gyolcsot hasítottak, hitelbe vásároltak. Mindent gondosan elrendeztek a ládácskámban és utolsó este számba adták.

– Nézd, Jóska! Itt van tizenkét zsebkendő. Ezek az ingek, itt a gallérok… ezt ideteszem, azt oda…

Mikor elérkezett az indulás ideje, vettem a nehéz táskát. Anya sajnált. Azt hitte, szégyenlem vinni.

– Embert fogadok – ajánlotta.

– Minek? Kár a pénzért.

Az úton sokszor megkérdezte:

– Birod-e fiam?

– Ugyan, anya!… és összharaptam a fogaimat.

Felszálláskor öt forintot erőltetett a kezembe.

– Vedd magadhoz!

Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.

– Nyugodtabb leszek, ha elveszed, – sirt és erőszakosan a zsebembe gyűrte.

A legközelebbi állomásról mégis visszaküldöttem, mert nem tisztességes ember, ki elveszi anyjától az orvosság árát…

– Ugy-e spirituális úr?… És most mindent tud. Ezért lettem pap!… Történjék akármi velem… Ezért. Csak ezért…

– Jól tette, fiam, – nyugtatott meg a spirituális. – Ne aggódjék, ne töprengjen, ne féljen, hanem imádkozzék, gondoljon arra, amit az Üdvözítő mond:

„Jugum meum suave est et onus meum leve… az Isten igája gyönyörűséges és terhe könnyű… Most pedig távozzék békében…

*

Érzékeny és gyanakodó lettem. Már bántam a spirituálisnak tett vallomást. Ha tehettem, elkerültem, más gyóntatót választottam és nem mertem a meditációk alatt a szemeimet felemelni. Rettegve lestem, hogy nem mond-e ilyenkor valamit, amivel elárul engem a növendékek előtt, de nem voltam hálás még gondolatban sem, hogy nem tette meg. Kiszolgáltattam magamat neki és most lelki kényszer alatt tart… Hátha még ismerné bensőmet, a bűnöket, melyekkel napról-napra küzdök, a test kisértéseit, lobogó gyermekvérem kéjes fantáziáit; melyeket életszentség látszata alá kell rejtenem, a képmutatást, hogy ki ne csapjanak!… Folytonos belső rettenetben éltem, ami meggyalázta szép ifjúságomat, arcomra ráncokat, szemembe alattomosságot írt. Kimondhatatlanul fájt ifjúságom. Mennyivel tisztább, igazabb, őszintébb, nemesebb voltam. Feszült erőimet szent bilincsbe vertem, az emberi kacagást mellembe fojtottam, bimbó-álmaimnak játékos, üde szárnyait levágtam. A valóságos földön járva éjjel-nappal csak a menyországra, vagy a pokolra kellett tekintenem. A vallás misztikumának természetfelettisége megigézett, szentírással, Kempis Tamással, Szentatyákkal, hagiológiával, thomistikával és kápráztató szertartásokkal szuggeráltak, belefojtottak az arany kehelybe. A miszticizmus láthatalan arany szálain függöttem ég és föld között. Meghaltam a világra nézve és nem tudtam üdvözülni. Kábultan, félve a szentség örvényeiben vergődtem…

Később valami finom melegség szállott bennsőmbe. Állottam a barna tölgyfa-pulpitus mellett, hatalmas latin könyvek fölé görnyedve, melyek évezredek isteni és emberi bölcsességét, tudományát tárták fel elviselhetetlenül hatalmas méretekben. Beleszédültem a kozmogónia elképzelhetetlen távlataiba, a „creatio prima és secunda“ fenséges ötleteibe, a „Nihil“ a Semmi filozófiájába, a teremtés szédületes világába. Álmodni se mertem volna, mi rejlik a „Kezdetben teremté Isten az eget és földet“ – egyszerű igéi mögött… Az Universum mithikus magaslatait jártam és az intuició villámai között szóba sohasem ölthető himnuszok zengettek forró fantáziámban. Finom latin szavak csengésével játszottam és elragadtatásomban segíteni szerettem volna Istennek.

Lassan, lassan értéktelenné vált előttem minden, mi földi, s a Szentháromság titkának árnyékából büszkén lenéztem a vak emberiséget… Nem tudtam, ki az Isten, de elfeledtem, hogy mi az ember. Lettem együgyű csoda-őr, szentek trubadurja… én, az apró féreg a mindenség mezején. Azt hittem, hogy ez a hivatás, de csak később jöttem rá, hogy csak tömjén-ittasság… Erre még mohóbban vetettem rá magamat az isteni és emberi kultúra kincseire és agyam forró lett, de szivem hideg. Az átélés szent ihlete, az égi virágfakadás drága pillanata elmaradt. Elveszítettem a tudatlanok boldogságát és nem nyertem meg a bölcsek és igazak nyugalmát. Minél többet tanultam, annál nagyobb lett a kérdőjel a lelkemben. Végül tehetetlenül összerogytam a nem emberi értelemnek való súlyos igazságok alatt… Segítséget, védelmet kerestem, de ötven társam között egy sem volt, kit lelki rokonomnak nevezhettem volna. Voltak, akik az elragadtatásig tudtak imádkozni; voltak, kiknek ajkairól, mint a gyöngy pergett a latin szó, mindenki valamiben kiváló, vagy gyöngébb; de olyant, aki a szavak mögé jött volna velem, – egyet sem találtam. A legnagyobb értelem se mert a természetfölötti arcába nézni, hanem alázatosan csak annyit mondott: – „Hiszek!… Hiszek!…“ – és boldog volt, mert igazat mondott… Óh, hogy irigyeltem az ilyeneket.

Hónapok teltek el a belső vívódásokban és úgy éreztem, hogy testem megsemmisült. Mint a katakomba-lakóknak csak a föld fekete boltívére felszegezett, alig megvilágított feszület a mindensége: én sem láttam semmit, amit a föld nyújt. Nem éreztem a virágillatot, vak voltam a villámlásra, az évszakok tudtomon kívül változtak, nem jutott eszembe, hogy rajtam kívül más is van a világon. Ettem, ittam, aludtam anélkül, hogy jelentősége lett volna előttem. Különös lelkiállapot volt. A hipnotizáltak hasonlítanak ehhez a szent apathiához, melyből végre felébresztett a bűn.

Szerelmes lettem újra egy ismeretlen leányba, akit mindössze egyszer láttam, mikor az uccán elsuhant mellettünk. Egyetlen pillantást vetettem rá, csak a tekintetünk találkozott és azt se tudtam, szőke-e, vagy barna; de valami eddig soha nem érzett áram szaladt végig rajtam és ráébresztett a testemre. Szemeim megteltek harmatos fénnyel, arcomra pir szökött, fájó, édes kínt leheltek csontjaim, ajkam szárazon reszketett. Új gyötrelem kezdődött. Féltem és imádkoztam. Nem akartam vétkezni és mégis minden gondolatom szennyes volt. Vérem pezsgett, a testi kárhozat színes aljasságai látományként lebegtek úton-útfélen előttem és nem távoztak tőlem még a szent helyeken sem. A képzeletemben kavargó meztelenségtől nem birtam szabadulni, érzékeim pattanásig feszültek, s az eddig nem is sejtett rejtett erők szinte fizikai valósággá tették a női testet, mely megfertőzött körülöttem mindent… Csak most értettem meg a szenteket, kik csalánba feküdtek, ciliciummal övezték ágyékukat, flagellummal verték testüket, meg is csonkították, csakhogy a kisértéstől szabaduljanak.

… Könnyű volt nekik – fantáziáltam, – nem azért, mert szentek voltak, hanem mert nekik nem kellett félniök. Véresre tépettem volna magamat én is a szöges ostorral és rozsdás, hegyes kampójú övekkel, de a reggeli közös mosakodásnál társaim meglátnák és rá se mertem gondolni a következményekre… Mosolyogva és titkolózva szabadott csak a kisértések ellen küzdenem, hogy senki ne is sejtse, mi forrong bennem… Csak az Istennek panaszkodtam és mikor már-már győzedelmeskedtem, hirtelen úgy éreztem, hogy emberi arc ér az én arcomhoz. Megrettenve láttam, hogy szelid, szép leány arca és éreztem szerelmes testének illatát is…

Hetekbe került, mig a nő képe elhalványult, a kielégítetlen tűz lelankadt ereimben és a pusztító képzelet-szerelmet undor és fáradtság váltotta fel…

Most az ellenkező végletbe estem. Utáltam az arcomat, egész testemet. Fénytelen, értéktelen húsnak láttam, amely méltatlan a lélek hivatásához.

A lélek!… A lélek!… – ragyogott fel a gondolat diadalmasan és szerettem volna, ha csak a lélek marad meg belőlem.

Újból teljes erőmmel a lélekre vetettem magamat és most a lelkem lett szerelmes. A testiségnek kéjes ábrándjai helyett valami tiszta, anyagtalan vágyam támadt csak szeretni, szeretni forrón, beleolvadni valami ismeretlen világba, hogy kielégüljön a tüzes, ifjúi élet. Nem tudtam, hogy mi ez az érzés. Angyalok kiváltságának sejtettem; de űzött, nyugtalanított és valami tárgyat keresett, hogy rááradjon. A magasságba emelt ritmusokat ébresztett. Széppé és túlvilágivá formált mindent körülöttem. A kegyelem meleg, színes esőjét éreztem fejemre hullani és a tűnő percek daloltak bennem. Már-már hittem, hogy Isten útjára tértem és boldogan röpködtem az ősi, boltíves folyosókon és szerettem volna mindenkinek eldicsekedni, hogy mit érzek.

Estére a pillanatonkint sulyosodó érzés alakot öltött.

Estére megérett az új csók ajkamon. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy valakit, vagy valamit megcsókoljak. Töprengtem és kerestem, hogy mire vágyik a csókom: az anyaföldre-e, emberre, feszületre-e, de mindentől visszariadtam.

A megismerés aztán éppen olyan villanásszerüen jött, mint a földi nőnél.

A kápolnában ültünk.

Imakönyvet nyitottam fel a précesre és ekkor a lapok közül szemeim elé fordult a szent Cecilia művészi képe. Önkéntelenül a testnélküli, lelki szenvedély mohóságával hajoltam rá, hogy megcsókoljam; de a felismerés utolsó pillanatában rémülten visszadöbbentem:

– Hiszen szentségtörés ilyen érzéssel egy szent képét érinteni!

Az elborzadás fényénél a kisértés is semmivé foszlott. Eltünt, soha többé nem bántott. Hideg és józan voltam újból. Szembenéztem magammal és elhatároztam, hogy a gyötrelmeknek, nyugtalanságaimnak és a félelmeknek végét szakítom.

Azzal az elhatározással mentem ágyamba, hogy reggel kilépek, otthagyom a papnevelőt és az elhatározás megnyugtatott.

– Ez az utolsó éjszakám itt – húnytam le a szemeimet.

Nem is sejtettem, hogy míg én alszom, azalatt dől el a sorsom és a halál lesz, aki a kifelé vezető útat elzárja és a százados kapukat betemeti mögöttem.

MÁSODIK FEJEZET

Ezen az éjszakán meghalt Adorján Ferenc negyedéves teológus, aki segített nekem a kék reverendát felölteni és azt tanácsolta, hogy tűkör helyett a Mária szemeiben nézzem meg magamat. Mindent elsöprő, hatalmas élmény volt az ő tragédiája.

Kemény testü, ragyogó, piros arcú csiki fiú volt Adorján Ferenc, mikor a theológiára jött, ahol a zárt, kis élet kinyílott. A magasságokba emelkedés örök vágya kínozta. Fénybeborult szemekkel még a harangkötélen is égbe mászott, s az életszentség négy év alatt megette a testét. Tüdővészes, száraz, szép fiú volt. A teste már életében halott, hideg volt, mint a szürke békáé, amely a saját lábain előbb földdé válik, s azután már csak félmarék porrá omlik. Mikor a spirituális közölte, hogy felszentelését el kell halasztania, s igérte a püspök nevében, hogy szanatóriumba küldik, többet senkihez sem szólt. Néha a betegszobában felugrott ágyában, s önkívületben úgy kiáltozott, hogy mind felriadtunk:

– Ott! Ott!… – lobogott a haja. – Ott a fekete messziben van Székelyföld… ahol villámok tüzesítik a levegőt, s az én testvéreim nyoma tündöklik a porban. Isten! Isten! Nekem haza kell mennem, mert ha nem, meghal ott az élet!…

Máskor nagy, méteres fekete keresztjét maga mellé tette az ágyba, s az ezüst Krisztus-korpuszhoz beszélt fennhangon:

– Élni akarok, Uram! Tizenkét esztendeje várják odahaza, hogy felkenjék ujjaimat. Sohasem játszottam. Szegény fiú vagyok. Rongyokban értem ennyire s könyörületből vagyok, aki vagyok. A fejem fekete a gondoktól, állandó retegésektől, nekem élnem kell, drága Jézusom, mert engem otthon várnak, Uram!…

Később az éjszakai önkinzások is megszüntek. Csendesen feküdt ágyában, s arcán némán folyt a könny. Ha kérdezték, csak felnézett, de nem felelt. A végzetes napon mintha ereje hirtelen visszatért volna. Estefelé felkelt és felöltözködött. Sovány, magas és komoly volt, mint egy viasszal ragasztott szép halálfő. Szemei körül beteg fény reszketett. Egyik ólom-körök közé vert ablaknál megpihent. Kék reverendáját elöntötte a holdfény, orcáját a halál. Érezte, hogy az alvilág kutyái marják már a sarkát, de mosolygott, mikor az estikönyörgés után nesztelenül, a szilenciumot őrizve, hálótermeinkbe vonultunk előtte. A buzgóságtól, stúdiumtól, túlságos lelki-benyomásoktól minden nap sorvasztva, hamar álomba merültünk.

Éjfél körül történt, amikor Krisztus nesztelenül megvizsgálja gyertyalelkű fiait, s közeledtére a kőkripták lakói kiugranak, az ablak vasrácsaiba kapaszkodó ördög pedig hanyattesik, vissza a pokolba.

Éj van, s az Isten nyugodt.

A beteg fiún nagy izgalom vett erőt. Szédülés fogta el, ahogy beletekintett az ég mélységeibe. Megrogyó lábait feszítve, betántorgott a kápolnába. Tapogató ujjai nyomán aranyfoltok maradtak a falon.

A rekedt, tömjénfüsttől fulladt oltáron felgyújtotta a gyertyákat. A félhomályból szobrok világítottak elő, az öröklámpa nyugtalan, piros virágokat nyitott a falon. A sokszemű kherubok lassan ébredeztek, s azon tűnődtek, hogy miféle viziókban részesül ez az oltár lépcsőjére zuhant gyermek. A kápolna misztikuma eltölt mindeneket. A szenteltvizes edényre egérke kúszik, s meghinti homlokát. Így gyógyítja a fájó fejét. A hófehér, drága oltárabroszon angyalok táncot lejtenek finoman, színesen. Szűzanya ölében Kicsijézus a gyertya lángjába mártja lábujját és saját csodájával játszik…

– Csak egyszer akarok misézni! – sóhajtja a beteg fiú.

Félelem borzongatja, hiszen tiltva van, de Szűzanya mosolyával biztatja, a hatszárnyú szeráfok is unszolják. Nem bir ellenállani a vágynak. Káprázva a reggeli miséhez előkészített szent ruhákhoz vánszorog és halálsápadtan felöltözködik.

Feje, szíve zeng és a belső varázsban végtelenné tárul a kis kápolna. A képek kékes fényt kapnak, s mikor az oltárhoz tántorog, Mária trónusa a magasságokba emelkedik, s lábainál a kettétiprott kígyó újra eggyé forrik. Jézus sebei vértől patakzanak, a pufók angyalkák introitust fújnak; a fiú-pap boldog és mosoly veri át hervadt ajkait…

Forró leheletétől reszket az arany paténán emelt hostia, de ekkor, a magasságokban valami zengve megszakad, karjai ernyedten lehullanak, mintha az emberiség láncai húznák alá, csontjai kihülnek, erőszakosan szétrántott szájába vér-buborék tör fel és sós vériszapban akad el a nyelve.

– Mi ez? – ijed meg.

A következő pillanatban elbűvölten belemered a kehelybe, amely szédülő tekintete előtt hirtelen mélyülni kezd, mintha minden kiontott emberi vérnek akarná öblét odatárni, s arany faláról a világ gyásza verődik vissza a mélységében nyugvó Isten szemeibe…

Még sejti, hogy most meg kellene csókolnia az oltárt, de feje tétovázik, homlokredői elsötétülnek, öklei az oltárasztalra dobbannak, s a végsőkig feszített gyermek-szervezet szép sugárban ráönti a vért a félig elmondott misére…

A gyertyák lassan lángot váltanak és szépen hozzá szállanak a halotthoz. Ismét csend lesz, s az alvó házat újra láthatatlan hatalmak őrzik. Az öles falak boltívei alatt patinás szentek talányaikon töprengenek, s a sűrűn függő feszületek kínjait glóriába vonja az éjszaka…

Hajnal felé a tépett felhőkön áttör a derengés, s a fák teteje lassan zúgni kezd. A dormitóriumokban szörnyen kopottak és sárgák a nép apostolkái, mintha mindeniknek ágya alatt volna már a koporsója.

Ijesztő latin szó kiált bele a félhomályba, a szokásos költögető forma:

„Laudetur Jesus Christus! Surgant omnes reverendi domini fratres!“ – Dícsértessék Jézus Krisztus! Keljenek fel mindnyájan, tisztelendő urak, testvérek!

Rémülten látjuk, hogy a Páter Rektor is a terem közepén áll, s kopasz fejét ingatva, nyugtalanul figyelmeztet:

– Isten jónak látta meglátogatni intézetünket. Adorján Ferenc testvérünk meghalt az éjszaka…

Félig énekelve, rákezdi az imát:

„Requiem aeternam dona ei Domine et lux perpetua luceat ei…“

A megdöbbenéstől kihült szívvel és szájjal folytatjuk a zsoltárt és a félelemtől reszket rajtunk a hálóing.

A véres kápolnát bezárták. Kilenc órakor hosszú szótlan sorokban fehér karingben átvonulunk a kathedrálisba.

A hatalmas kőoszlopok árnyékában tompán megszólal az orgona és újra kezdi a Requiemet. A történelmi falakról penészvirág hull reánk, s az ötven kék-fiú riadtan bukik a halottak officiuma fölé. A gótívek alatt romlott a levegő. A nagyprépost fogatlanul cikornyázza a gregoriánt. A többi stallumba-száradt, pergamentum-kanonokot nem érinti a halál…

Ekkor felcsap az orgonán a világ legszörnyűbb jóslata, a „Dies irae“, amitől kripta-köd és szürke por tölti be a mély templomhajót. Fizikailag, összes érzékeinkkel, minden izünkkel átéljük a zord fenségű igét. Testi szemeinkkel látjuk, miként omlik hamuvá a mindenség és a háttérben ott áll a pogány tanú, a hegyesorrú, véresingű, szikár Sybilla Dávid mellett… Szájunk kiszárad, ahogy kikárogjuk magunkból a világ nyomorúságának és bajainak nagy szavát, a „calamitas“-t… A vers rithmusával együtt lüktet könyörgő szivünk.

„Recordare Jesu Pie Quod sum causa tuae viae Ne me perdas illa die.“

Az örök tűz visszfénye homlokomon játszik és meg vagyok rendülve…

Csak az orgonatest mögött kacag a félkegyelmű Fliki, a fuvónyomó, soványan és hülyén, mintha komájával, a halállal szórakoznék.

*

Mire hazatértünk, Adorján Ferencet már felravatalozták. Négyenkint, felváltva adoráltunk mellette. Már az ég lehellete borította fagyott alakját, s szálas gyertyák emelkedtek a fekete pompa fölé. Derékig térdeltünk a padlón terjengő hullaszagban, s tiszta imákat pergettünk… Titokban azonban mindenikünk önmagára gondolt és örült, hogy nem ő ül a Szent Mihály lován. Lelke mélyén mindenikünk kis Rómának érezte magát és meg volt győződve, hogy ha majd rá is sor kerül, pótolhatatlan világ rothad el benne.

Ártatlan és kedves volt ez a gyermek-együgyűség, ahogy komolykodva beszéltünk, idegen problémákat elintéztünk és belül büszke volt mindenikünk, mintha reggelenkint mi itatnók meg azt a szamarat, amelyen az Üdvözítő bevonult Jeruzsálembe.

A fellengző mámorból csak akkor ébredtünk a valóságra, mikor a temetésre megérkeztek a halott szülei. Két egyszerű, tusakodó, szegény székely. Sírva fakadtunk, mert mindeniknek eszébe jutott, hogy őket is ilyen édesanya vetette világra, s ez a hóttoshóttig szegény ember az ő apjuk is. A nép sivár sorsa reánk vetette árnyékát. Tájékozatlanul néztük egymást és gyermekként fogóztunk a meghasadt életű paraszt édesanya szőttes szoknyájába, aki sírni sem mert a püspök, méltóságos papok láttára. Félt, hogy könnyei bepiszkítják a kápolna ragyogó köveit. A temetés alatt mégis fel-feltört a zokogás, de vén párja minden jajdulásra elborultan rákiáltott:

– Ne sírasd, Ámáli! Nem a te fiad vót, az Isten fia vala!…

Kicsit ő is haragudott az Istenre. Lemondóan billentett a fejével a temetés végén:

– Heába nevelém a bornyut az első misédre!

Kinn a papépület sarkán aztán az asszony lerogyott a fia holmijából kötött batyura, de ezt már nem láthattuk, mert a folyosón végigharsant a csengettyűszó:

– Silencium!

Ismét súlyos, epesztő csend lett. A papok, szellemek, kisértetek helyükre oszlottak…

*

A püspök háromnapos lelkigyakorlatot rendelt el.

– A haláleset után fogékony, lágy a fiúk lelke, mint a viasz, – mondotta a nála tartózkodó P. Búsnak. – Most maradandóvá lehet tenni bennük az életszentséget és hivatást.

– Optime, Kegyelmes Uram! – helyeselt a szikár, vén lazarista, akinek a hírétől is előre fáztunk.