Part 1

MINDEN JOG A SZERZŐÉ

NYÍRŐ JÓZSEF

ISTEN IGÁJÁBAN

REGÉNY

I.

ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH

KOLOZSVÁR · 1930

Kis feleségem nászajándéka ez a könyv, akinek tíz esztendővel ezelőtt mindössze egy mezei virágcsokrot adhattam.

ELSŐ FEJEZET

A többszázados papnevelde kapuja bezárult mögöttünk. Sűrű vasráccsal elzárt homályos ablakaiból, méteres falaiból kiáradó rekedt, kripta-lélegzetétől összerázkódtam és féltem a folyosó-hajlásban széttáruló hatalmas Krisztus-feszülettől, melynek csontfehér lábaira halvány fényt vetett az öröklámpa. Kis négyszögű udvarán az emeletig felnyúló szürke, terméskőből kinagyolt, csuhás Kapisztrán-szobor meredezett. Fölötte pedig a híres Batthyaneum-könyvtár és „Csillagda“ takarta el az áldott napot. Történelemnyirok csepegett minden kődarabjából. Dohos-poros könyvek tízezrei aludták benne örök álmukat és félig megdőlt, pókhálós, rég kimult teleszkópok álmodtak a csillagokról, melyeket többé sohasem fognak ők sem látni.

Olyan volt az egész épület, mint egy holttest, melyről lesorvadt a napfény, soha fel nem melegedik, homlokáról le nem szárad a halálverejték és egyetlen hang el nem hagyja ajkát a világ végezetéig. Igazi pap-kaszárnya, ijesztő imádság-raktár, ahol a faszentek még ma is a szájukból mosdanak. Kopott, rozoga keretekben a vászonról félig már eltünt szentképek és a kereszt alatt görnyedő Krisztusok szenvedtek a falak mentén, a megrekedt tömjénszagban.

Mi árván, gyámoltalanul, ablak-öblökben meghúzódva néztük magasabbéves társainkat, kik földig érő kék reverendában, laposan, szent élettől sorvasztott aszkéta-termettel, otthonosan suhantak el szemeink előtt. A nyelv didergett a szánkban, ha egy-egy halk kérdésre méltattak és felelnünk kellett. Az anyaföldből kitépett friss virágok voltunk, kiket még nem tettek szenteltvízbe.

Tíz órakor törvényolvasás volt és megismerkedtünk a napirenddel. Dohányozni tilos, az intézetből az előljáróság engedélye nélkül senki sem távozhatik. Reggel öt órakor felkelés, hatkor – szigoruan megőrizve a szent hallgatást, – mindenki a kápolnába megy, ahol préces, elmélkedés és szentmise lesz. Hétkor reggeli, utána üdülés, nyolckor stúdium, délig előadások, ebéd, ismét stúdium, előadások, egy óra séta a városon kívül, hétig stúdium, vacsora, esti ima, kilenckor lefekvés… És ez így lesz napról-napra négy esztendeig. A házirend ellen vétőket pedig eltávolítják az intézetből.

Titokban társaimra néztem, kik önmagukat kínálva, bizalmas tisztelettel néztek fel a kopasz rektorra és egész alakjukból az a tudat áradt, hogy: Reánk nézz, uram! Minket egész nyugodtan már holnap fel lehetne szentelni, annyira tökéletesek vagyunk. Már akkor tudták magukról, hogy piros öv és szép stallum nélkül nem fognak meghalni. Ezek azok, akiknek édesanyja meg fogja írni a püspöknek, hogy mennyire boldog leveleket küld a fia, amin nem is csodálkozik, hiszen már kisgyermek korában sem szerette a zajos, dúrva világi életet, hanem kis szobájában szentmisét mondott, ahogy a templomban látta. A püspök aztán átküldi a levelet a rektornak és különös gondjaiba ajánlja a fiút, akinél a szent elhivatás úgyszólva a hajával együtt ütközött ki.

Mindenkinek megvolt a maga kis legendája, csak nekem nem. Csak egyedül én tolakodtam be a szent falak közé, feláldozva magamat, hogy beteg édesanyámat tudjam eltartani, három testvéremet felnevelni. Istent nem lehet megcsalni, de vétkezett a vonat is, amely idehozott és bűnös volt az a pénz is, amelyet édes szülém orvossága árából kiszakítottunk, hogy pap lehessek. Az ebédnél is úgy éreztem, hogy loptam minden falatot és az asztalon levő ecet és olaj is ugyanaz, melyet a felfeszített Krisztusnak nyújtottak. Lesütöttem szemeimet és remegve hallgattam, nehogy valaki belém lásson. Az egyik órában egyik piros orcám lett halavány, a második órában másik piros orcám esett be. Estére ifjúságomtól végleg megfosztottan térdeltem kis kápolnánk padjában, két tenyerembe temettem szemeimet, s ujjaim között latin imakönyvemre folytak könnyeim…

„Idézzük vissza emlékezetünkbe minden bűneinket…“ – imádkozta a spirituális a térdeplőn, s én sietve arra gondoltam, hogy milyen boldog odakinn a világ…

„Confiteor Deo Omnipotenti…“

Az egész templom zengte a bűnvalló imát, amely ezeknél a szavaknál: „Mea culpa… én vétkem“ – megszakad, s a lelkiismeretvizsgálás komoly csendjébe merülve töpreng mindenki bűnei fölött. Bánatba sülyednek a szivek, elsötétednek, s csak a csúcsán látszik az élet vörös fénye, mintha mindenik fel-fellobbanó kicsi öröklámpa volna az éjszakai mindenség sötétségében…

Szent, igaz és gyönyörű ez a hangulat.

A némaságban úgy érzem, hogy hófehér lábú angyalok járnak a padok közt ismeretlen égi illattal. Nincs más szín körülöttem, csak a fehér, ezüst és arany hideg, tiszta csillogása és úgy érzem, hogy testemnek is olyan fehérnek kellene lennie, mint az oltáron égő karcsú gyertyaszál; a hit aranypírjának arcomon és két szememnek, mint két nagy gyémántnak kellene ragyognia a földi szenny fölött, hogy ezüst hangon kiálthassam:

„A tied vagyok, édes jó Istenem!“

Igen. Most mindjárt közénk lép a Boldogságos Szűz Mária és hogy fogok a szemei elé kerülni kérges, dúrva kézzel, bánattól, nyomortól arculvert, bűnöktől szennyezett testemmel? Félve figyeltem, hogy na most halkan nyílik az ajtó és megtörténik a sejtés, de ekkor a csend megszakad, ötven fiú egyszerre dörgi a kábulatból felriadva:

„Mea culpa“ Énvétkem! Énvétkem!… Énigennagy vétkem!

Finom hangot hallok, mint mikor néha a nem érintett hegedű magas húrja magától sejtelemesen felsóhajt. Az a gondolatom, hogy most repültek el az angyalok és tisztán látom, hogy a kápolna külsőleg is elszomorodott. – Hiába égnek ugyanazok a fények, egy árnyalattal minden komorabb… Igen, az angyalok elrepültek és én tisztán érzem szivemen most is lábujjuk érintését, ahonnan ismeretlen boldogságukba felröppentek, mint a madarak.

Enyhe nyugalom lopózik bennsőmbe, s nehány görbe csonttól határolt gyermek-értelmem kivilágosodik, s tulzott fogadkozással elhatározom, hogy elszakítom magamat a világtól.

Némán távoznak a kápolnából ágyukba a növendékek. Egymásra sem néznek, őrzik a silentium religiózumot, elmélyítik a csendet… Milyen szép szó ez is: „silens… hallgató…“ Olyan tulvilágian hangzik és amikor kiejtem, milyen gyorsan meghal a végén az „esz“-betű… Si-lens… Egy halott nyelv halott muzsikája és most a mienk… Azoké, kik meghaltunk a világra nézve… Örvendek a reánk parancsolt szent-csend törvényének, mert most úgy sem tudnék szót váltani senkivel. Áldom a pillanatot, melynek némaságában elrejtőzhetem…

A megigazulás boldogságával hanyatlom ágyamba és már-már elcsitul remegő bennsőm, mikor egy elkésett bűn összetöri a magamra hazudott papi-hivatás remegő délibábját. Eszembe jut, hogy a ládám fenekén mélyen elrejtve őrzöm a Margitka fényképét. Egy átvirrasztott éjszaka könnyes háborgásai után adta nekem, mikor eljöttem. Az első bimbó ez a leány, aki szívem aranybokrán először kihajtott… Soha ujjal sem érintettem, csak távolról szerettem és az első ifjúság szentségteremtő tisztasága védte…

Margitka!… A rémült lelkiismeret arcomba mered, akárhová fordítom párnámon fejemet:

– Ne hazudj!… Istennek akarsz hazudni?…

Tudom, hogy igaza van, de próbálom megnyugtatni, hogy mihelyt társaim elaludtak, felkelek és megsemmisítem a képet. A hold beteg fénye besüt a dormitóriumba, az egymás mellett elnyúló ágyak közé. Az alvók lélegzetvétele olyan mélyrőljövő, bánatos… Vagy csak én hallom annak?… Fáradtság ereszkedik agyamra és arccal búvok bele a párnába, de most alulról néz szemeimbe a lelkiismeret.

– Vigyázz!… Ne hazudj, mert én vigyázok rád!…

Margitka!… – vívódom tovább és tudom, hogy nem akarom a képet megsemmisíteni. Kifogásokat keresek, hogy az nem bűn, ha megtartom. A nők is Isten teremtményei és a nőktől csak finomságot tanul az ember… Hogy ő szeret engem?… Én is szeretem… és ha ma még nem is, holnap elégetem a képét…

A lelkiismeret csak néz, néz és nem hagy elaludni!…

– Most már csak azért is megtartom, – támad fel a dac. – Vagy megbízol bennem, vagy nem. – Jóistenem, tudnod kell, hogy egy ilyen ártatlanságon nem múlhat a papi hivatás…

Most meg Istent bántottam meg! Világosan érzem, de nem engedek. Próbálok közömbös lenni. Mindenre gondolok: az elhagyott családi tűzhelyre, az útazásra, a megérkezésre. Átélem újból friss benyomásaimat. Minden hiába… Tovább hallom…

– Tépd el!… Tépd el!… Most!… Ne halogasd!…

– Jó, hát megteszem, – határozok, de csak azért, hogy időt nyerjek. Fegyverszünetet akarok kötni az Istennel…

A hold átvonul a vén Csillagda fölött, az erdők mögül fekete felhők tolulnak elő és eltakarják a csillagokat. Áthatolhatatlan sötét lesz a hálóteremben, amelybe belemerülnek az ágyak, a tárgyak.

– Most már nem lát meg senki. Rajta! – int újból a belső hang.

Nesz nélkül fölkelek, fekete köppenyt borítok magamra, hogy fehér hálóruhám ne világítson és izgalomban lüktető halántékkal ágyam lábánál lévő ládámhoz tapogatok. Halkan felnyitom, vak ujjakkal előkeresem a képet, visszalopózom és hosszasan figyelem, nem vette-e valaki észre… Jobbról, balról karhossznyira fekszenek szomszédaim. De hátha nem alszanak? Hátha figyelnek? Nem, még nem tehetek semmit…

– Csak még egyszer láthatnám, hogy milyen volt… – sír a szívem.

Ez is csak újabb hazugság, mert tisztán látom a leányt. Itt van előttem karcsú alakja, szőke, finom arca, dús hajkoronája, ragyogó kedves szemei, szűzi testecskéje, a hozzám való, nekem teremtett egész édes leány… Margitka, akit én most meg akarok ölni. Igen, igen. Gyilkosság ez.

Fejemre húzom a paplant és alatta szívemhez szorítom, s hosszan, forrón megcsókolom a képét:

– Margitka! Édes Margitka! Szeretlek!

Most mondottam meg neki először életemben… Tudta, de én sohasem szóltam. A fáknak igenis mondottam, a virágoknak, a madárnak, alig beszélő kis öcsémnek, a könyveimnek, az égnek is, mikor belenéztem; a földnek is, mikor forró mellemet hűs, barna anyatestéhez szorítottam, de neki soha… soha!…

– Szeretlek, édes Margitkám!

Vajjon tudtam-e a lelkemmel akkorát kiáltani, hogy otthon, a hegyek, havasok gyönyörű testein túl, a madárfárasztó messziségben, a Kárpátok tövében alvó kis székely falucskában meghallja.

„Szeretlek!“

… És akkor is kiáltottam, mikor a felismerhetetlen papirfoszlányok fölött félig aléltan szenvedtem és a széttépett leánnyal, széttépett szerelmem, játéktalan ifjúságom minden álmát eltemettem…

Most már aludhatok, akár örökre is.

Mint Isten friss báránykájához illik, még egyszer elrecitáltam a „De profundis“-t, – „A mélységből kiáltok fel Uram hozzád“-ot – elfordítottam szeliden arcomat. Azt hittem, hogy megnyugszom, de nem jött álom a szemeimre. A lelkiismeret arca elmosódott, szétfoszlott és nem volt, akivel most már én kiáltsam szembe:

– Hazudtál, mert az én szívem halhatatlan.

*

Megkaptam a kék reverendát.

A spirituális úr jóságosan mosolyogva megáldja. Óvatosan viszem, hogy a szenteltvízcsepp le ne gördüljön róla.

Társaim kedvesen segítenek beöltözni, hiszen azt sem tudom, hogyan kell felvenni. Tétovázok.

– Előbb csókolja meg, tisztelendő úr! – bíztat az egyik. – Ez az eljegyzése a mennyei ruhával.

– Tisztelendő úr?… – csodálkozom. – Nekem mondotta? Én… én már tisztelendő úr volnék?… – és gyanakszom, hogy tévedett.

Reszkető, ideges ujjakkal gombolom végig a különös kötésű hosszú gombsort. Kibontják a fekete teveszőr cingulumot, testemhez mérik és háromszor derekam köré csavarják. Kész.

– Olyan mint egy szép kék leány – hallom, de nem merek megmozdulni. Csak állok és pirulok.

– Nem hosszú, éppen el van találva, – kritizálja egy beesett mellű másodéves és irigykedve nézi elődomborodó mellkasomat, a széles vállakat, erőrejtő karjaimat. Az izmok játéka átver a szent ruhán.

– Igazi sacerdos militans. – Tetszik karcsú, magas alakom és ha a középkorban élnénk, most biztosan eretnekeket pusztítani küldenének, ahogy a harcos papokat szokták, a küzdő Egyház fiait.

Különösen érzem magamat, talán reszketek is. Testileg is elgyöngültem! Finom meleg hullám borítja el a ruha alatt testemet, valami ismeretlen, de mindenképpen szent kiáradás, könnyű és láthatatlan fény. Örülök és félek, beszélni sem tudok. Üres és kihalt a szájam, de játszom az elfogulatlant:

– Nincs egy tűkör? Szeretném látni magamat benne.

Rosszalón int le egy életszentség hírében álló teológus. Már tudom, hogy Adorján Ferencnek hívják és negyedéves.

– Menjen a kápolnába és nézze meg magát a Szűzanya szemeiben… Az a mi tűkrünk.

Természetesen igaza van. Úgy is akartam tenni, de most már nem megyek. Kinek parancsol? Parancsra nem imádkozom. Dacosan vetem fel a fejemet és átfut rajtam a harag.

– Bizza reám, tisztelendő úr! – felelem ellenségesen.

A többiek kacagnak és elmennek. A gyermekaszkéta azonban nem tágít. Mikor magunkra maradunk, hozzám lép, komolyan, bánatosan a szemembe néz és bátran kimondja:

– Gondolja meg a hivatását tisztelendő úr, mert ön már az első lépésnél elbukott a kék reverendában!

Megtántorodom az igazságától, de ő nem bánná, ha inkább már most holtan zuhannék hanyatt, semhogy méltatlanul viseljem Isten kék igáját.

*

Egész nap a hivatás szón töprengtem. Különhúzódtam, rejtőzködtem, mint egy beteg madár. A közös élet elviselhetetlen és kellemetlen volt. Alig vártam az estét, hogy testemet megsemmisítse és magamra maradjak. Társtalan és bizalmatlan voltam mindenkihez. Magamba zárkóztam. A bokrok mögötti magános ösvényen járni tanultam a reverendában, mint a gyermek. Sokszor le kell hajolnom, hogy a lépésem elé csapódó kék szárnyakat elhárítsam és kibogozódjam belőlük. Ha üres percem maradt, mindenhonnan a Mária kék szemei néztek reám, amelyekbe nem akartam beletekinteni.

Az esti órákban külön összegyűjtötte a spirituális az elsőéveseket a kápolnában, hogy külön meditációt tartson nekik. Szorongva ültünk be a padokba.

– Testvérkéim – nézett reánk enyhén. – Most, mikor megkapták a szent ruhát, még egyszer meg kell vizsgálniok hivatásukat…

Vérhullám önt el. Meg vagyok győződve, hogy az én szigorú öltöztetőtársam árulta el neki a tűkör-affért, s ezért van a külön meditáció. Összezsugorodom ültömben, s nem merek se jobbra, se balra nézni, mert azt hiszem, hogy ebben a pillanatban titkon mindenki engem figyel.

„Nem szabad a mennyei királ elébe állanunk méltatlanul…“

Kissé tótosan beszél a spirituális – tünik fel. – Nem azt mondja, hogy „király“, hanem „királ“. Erőt veszek magamon és feszülten figyelek minden szavára.

„Nézzünk hát szembe vele!…“ – folytatja a spirituális.

– Nézzünk hát szembe… – ismétlem magamban.

A tapasztalt vesekutató Szent Ignác módszerét követi. Megmagyarázza, hogy mi az az „elhivatás“ és felsorolja „ismérveit“. Minden külső és belső „jegyé“ – nél időt enged, hogy megvizsgálhassuk önmagunkat.

„Azért jöttetek-e ide, hogy teljesen és kizárólag Isten szolgálatára szenteljétek magatokat?…“

A magam részéről nem merek rá felelni.

„Vagy talán csak az előhaladás, anyagi javak, külső okok, hiuság, szegénység kényszerítettek rá?…

– Engem bizony a szegénység…

„Urget vos charitas Christi?… A Krisztus szeretete sürgetett-e e hajlékba?…“

– Bizony nem nagyon.

„Él-e bennetek a kiolthatatlan vágy a castitas, a szűzi, tiszta élet után?…“

– Élni él… hiszen olyan szép, de vajjon megbirom-e tartani?

„Érzitek-e az imádság, az Istenbenelmerülés szomját?…

– Egyebet sem csináltam életemben, mint küzdöttem, szenvedtem és imádkoztam.

„… Képesek vagytok-e a Szentírás fölé hajolva, akár meghalni is, csakhogy megismerjétek a világ boldogításának tudományát?…

– Igen! – kiáltottam fel félhangosan.

Azt sem tudom, mi a világ, de már boldogítani akarom.

Csak azt tudom, hogy millió és millió ember szenved, a gyermekeknek nincs hová fejüket lehajtaniok, még a virág árnyéka is másé és több meztelen testet süt a nap, mint felöltözöttet. A szájak sárgák a kínzó éhségtől és a nagy igazságtalanságtól saját bánatában megfeketedik a búza a mezőn. Csak azt tudom, hogy odahaza az én népem vár. Én hazudok, ők szenvednek a kenyérért és már csak a „gondolom ökrei“ – vel szántanak. Piros féreg fullasztotta a nótát az erdők madaraiba is, a házölelő kertecskék leromlottak és hiába tépik, rugják a sovány rögöt. A szomorúságtól megdőltek a fák is és a nap mindennap jobban siet lemenni a földbe, hogy több kínt ne lásson.

De én feláldozom magamat értök. Eddig két szentből csináltunk egy embert, most én minden emberből szentet csinálok. Azt… azt, csak végezzek és hazamehessek… Én tudom, hogy a szeretet váltotta meg a világot és én újra megváltom, mert én úgy tudok szeretni, hogy a Sátánnak is azt mondom: „Tűzvirág…“

Gyermeki túlzásaimban éreztem, hogy végtelenné tárulok és a legtöbb vagyok mindannyiok között, mert én nem azért leszek pap, hogy „udvarképes“ reverendám legyen, a nők kezet csókoljanak, arany kehelyből igyam minden reggel, szép kocsim legyen és beszedjem a kepét, s még „püspök is lehessek“, aki szent gőggel tűri, hogy „kegyelmes atyám“-nak szólítsák; hanem értök, a mezitlábasokért, rongyosokért, a föld barmaiért, akik reménységükben minden karácsonykor szájuk lehelletével melengetik Jézuska lábait és elalszanak a templomban, mert végre egy kis pihenéshez jutottak.

Már nem hallottam, mit papol a spirituális úr a többinek. Élveztem önmagamat. Azt hittem, hogy koporsóba tették ebben a nagy pap-hodájban ifjúságomat és soha boldog nem leszek. Vége a szerelemnek is, a hús boldogságának. Most azonban tisztában vagyok a tévedésemmel. Annál boldogabb egy ember, minél többen boldogok…

– Si non es vocatus, fac ut voceris… Ha nem vagy hivatott, tedd, hogy hivassál, – fejezte be az elmélkedést a spirituális, de én már akkor örömömben lelkesen szorítottam keblemre kezemet és nagy célom gyönyörű titkát rejtegettem tenyereim alatt…

Az elmélkedés után két társam hosszasan gyónt a spirituálisnak. Mikor rendre kijöttek tőle, szótlanul újra civilruhát öltöttek és az est leple alatt, lehajtott fővel, senkitől el sem búcsúzva, kimentek a kapún.

Egy pillanatig sóváran néztem utánnok, de ismét fellángolt a lelkem és azt mondottam magamban:

– Beszéltem volna csak én velök, tudom Isten, itt maradtak volna…

*

Harmadnap a spirituális úr hivatott. Rossz sejtelemmel léptem be hozzá. Némán helyet mutatott maga mellett és komolyan rámnézett. Tudta, hogy a hallgatás vallat a legjobban. Sovány, kopasz, szűkreszabott, meghajlott hátgerinc-ember volt a lelkünk igazgatója, halkszavú aszkéta, kibe hálni járt a lélek. Előtte egy fehér papiríven ideges ceruzajegyzetek.

– Mi a neve Carissime?

Elfogultan válaszoltam.

– Hargithay József.

Szó nélkül felírja.

– Nem érezte szükségét, hogy velem beszéljen?

– De igen, kérem, hanem…

– Hanem?…

– Nem mertem jönni.

– És miért nem mert? – vallatott.

– Féltem.

– Mitől félt? Tőlem?

– Igen…

– Mindig lesütött szemekkel szokott beszélni? Az alattomos vonás.

Szégyenkezve, lázadozva, elszántan, dacosan vágtam fel a fejemet. A spirituális pergament arcán finom gúny villant át.

– Mindig igazat szokott mondani?

– Sohasem hazudtam.

– Akkor mondja el az élete történetét… Miért akar pap lenni?

Meghökkentem. Ha én őszintén bevallom, már ma szedhetem a sátorfámat és akkor mi lesz özvegy édesanyámmal, három árva testvéremmel, akikről nekem kell gondoskodnom az életben… Hogy fogják elviselni a szégyent, ha a városban résztvevően érdeklődnek: – „Igaz, hogy Jóskát kicsapták?… Azt a jó fiút? Lehetetlen!… Ki gondolta volna arról az önfeláldozó, mintagyerekről?…“ Habozásomat látva a spirituális, szeliden megsimította arcomat.

– Ne féljen tőlem, fiam. Tekintsen édesatyjának és legyen bizalommal hozzám.

Pár szóval megvette a szívemet és már nem bántam semmit. Valami kényszerített, hogy elmondjak mindent és félig lezárt szemekkel beszélni kezdtem szomorú gyermeksorsomról:

– Az édesapám tanító volt. Hatalmas, erős ember. Szép birtokunk volt és kezdetben falun laktunk. Egy szép tavaszi napon kezdődött a tragédiánk… Emlékszem, hogy a húgommal a víz mellett játszottunk. Félméteres lányka volt a húgom, én is alig elébbvaló. Egyszer összebeszéltünk, hogy megnézzük öcsénket, aki a bölcsőben feküdt és szája izgett-mozgott a tej után.

– Te, vegyük ki az ölünkbe, – azt mondja a húgom.

– Miért ne!

Ügyesen kiemeltem, hintáztam a karomon. Húgom megirigyelte.

– Add ide!

– Nesze.

Addig cserélgettük, míg elejtettük és a gyermek begurult az asztal alá. Áldott szerencse, hogy nem sírt. Visszaraktuk a bölcsőbe és éppen el akartunk illanni, mikor nagy szomorúan bejött édesapa. Leült, nézett. Már-már elárultuk, hogy elejtettük a csecsemőt. Húgom bökte is az oldalamat, de ekkor még szomorubban bejött anya is.

– Mit végeztél? – kérdezte apától.

– Hiábavaló minden… Tönkrementünk.

– Azért ne búsulj! – így becézte.

Milyen szép volt akkor édesanya, spirituális úr – lelkendeztem, de a száraz reverenda-ember csak intett, hogy folytassam.

… A gyermek szerencsére felsírt. Anya a melléhez emelte. Bennünket perc alatt kivitt onnan a lelkiismeret. Végigmenekültünk az udvaron a kaszajfa háta mögé, ahol a húgom édesen elkacagta magát…

Egyszer csak látjuk, hogy a kapu nyílik és négy lószekér állít be az udvarunkra. Sokáig nem mertünk mozdulni, de a kiváncsiság végül is elővitt. A lovak fordítva voltak nekiállítva a saroglyának. Kissé csodálkoztunk rajtuk és – akkor már javában folyt a munka a szobában. Idegen emberek jártak-keltek dúrva zajjal és mindent felforgattak. Apa sorra mutogatta a bútorokat:

– Ezt vigyék, aztán a nagy szekrényt. A függönyöket le kell szedni.

– Hová viszik? – kérdeztük, de elkergettek.

– Takarodjatok játszani!

Hugom félt, a kezemet fogta és kerek, szép, hólyagos szemekkel leste, hogyan szedi le a tükröt egy hórihorgas ember… És aznap nem tudtunk játszani, spirituális úr kérem, sem a begycsontokkal, sem a főzőedényekkel… A vízpartra sem mentünk örvényutazó halat nézni.

Estére üres volt a szoba. El-elkiáltottuk magunkat benne, nagyokat viszhangzott. Szomorkásan ültünk a tűz mellett, mig lefektettek.

Hajnaltájon anyánk hideg, éjjeli ujjaival hozzánk ért, felöltöztetett és kivitt az udvarra… Nagy, rőtlángú viharlámpák égtek a szekereken.

Udvarhelyre költözködtünk. Az éj csöppjei arcunkba permeteztek, mitől megfázott az orrocskánk…

Piros homlokkal, verejtékezve, haloványság között beszéltem. A spirituális pillantás nélkül, mereven hallgatott, mintha ott sem volnék.

… Elhagyatott uccába vittek, félig dült házak közé, melyek olyanok, mint a mellenlökött ember. Édesapa csak meghajolva birt járni a törpe szobákban és ezt úgy megszokta, – legalább mi azt gondoltuk, – hogy az úton, a szabadban is meghajtotta a fejét; pedig jó magosan van az ég, nem ütötte volna bele a homlokát…

Kevés idő múlásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.

A papkertben szép, hosszuszálú ibolyák nyiltak abban az időben. Sokszor odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de visszarettentünk. Az ágyon ült és egy úr tapogatta a lábait. Húgom közel merészkedett.

– Ni, édesapa, milyen kövér a lába!

– Édesapa hízik, – és szomorúan magához kanyarította leánykáját.

– Tényleg hízik, – vallottam be én is.

Az orvos, – mert az volt az az úr – elvégezte a tapogatást.

– Kérem, csekélység az egész. Nem kell aggódnia.

Húgommal incselkedett, míg a receptet karcolta és csak nagy huza-vona után árulta el.

– Vízkór. Szívbajból támadt…

És mi nagy örömmel szaladtunk ki.

– Édesanya! Édesanya! Édesapa hízik!…

Meg kellett pihennem. Olyan elevenen élt bennem a kép, mint a Miatyánk a papban… Újra lehanyatlott a fejem és visszamerültem a múltba.

… És édesapa tovább hízott. Mikor az almafa elhullatta piroseres virágját a papkertben, járni se birt. Kiült az udvarra, a verőfénybe. Nővérem hangosan tanult, leánymódra: – „Szolimán a törökök császára nagy sereggel közeledett Magyarországhoz…“ Ezen kevéssé felvídult, de naphanyatláskor mindig le kellett feküdnie. Mi a konyhába húzódtunk, hogy ne zavarjuk.

Egyik este nyílik az ajtó és édesapánk áll az ajtóban alsóruhában, mint a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Segítségére futunk, de ő csak áll, s szaval az ajtóban.

– Az irományokat hozom. Nem lehet tudni a napot. Jó, ha kéznél vannak.

Kínosan az asztalhoz támolygott és szétteregette.