Part 10

A háborunak szenteljük teljesen magunkat. Az egyéni élet belevész a frontok nagy kollektivitásába. Az óránkint induló katonavonatok az idegszálak, melyek velük összekötnek. Szinte idegesen várjuk az első sebesülteket, egy kis vért, a harcok hírét, a lőporszagot, igazi, komoly ágyúdörgést. Ezek nélkül mit ér a háború? Már unjuk az uszító vezércikkeket, püspökök zászlómegáldását, diplomáciai jegyzékeket, kormány-nyilatkozatokat. Ha már háború van, hát legyen háború!

Az első szerbiai győzelmi híreket lekicsinyeljük. Ezeknek a harcoknak nincsenek meg az arányai. A hadijelentések frazeológiája se elégít ki. „Az ellenséget visszavetettük… Támadást kisérelt meg… A magaslat birtokunkba jutott.“ Nem így kell az effélét írni, hanem ilyenformán: „Hős csapataink vérben gázolva, égő falvak kisérteties világítása mellett, borzalmas ágyútűzben, szinte puszta kézzel söpörték el útjukból az ellenséget a világtörténelem példátlan rohamában…“

Alig telt el nehány hét, megjelent a „veszteséglista“ és az első sebesültek. Sűrű oszlopokban állottak a nevek. Ki meghalt, ki megsebesült. De hiszen ez természetes a háboruban. Arra alig gondoltunk, hogy minden név mögött egy élet, feleség, gyermekek, szülők, jegyesek, álmok, tervek, egy-egy kicsi világ áll és most a láthatatlan ólomdarabkától minden összeomlott. Akkor még nem tudtuk, hogy minden emberben egy világot lőttek le és minden sirral egy darab föld pusztult el az országból.

A sebesülteket pedig majdnem ölünkben hordoztuk, dédelgettük, elárasztottuk minden jóval, majdnem megöltük szeretetünkkel. Az itthonmaradt férfiak irigyelték a felkötött karuakat. A hófehér géz-pólyát szentségnek néztük. A nők futottak a kórházakba ápolónőknek. Az első hónapokban csak „üdülő betegeket“, könnyebb sebesülteket kaptunk, akik inkább a korzón bicegtek végig és mindeniknek megvolt a maga harctéri története, amiről egyszerüen és higgadtan beszélt.

– Csak addig nehéz, míg átesik az ember a tűzkeresztségen – hangoztatták… A fegyvergolyó nem is számít. Darazsaknak hívjuk. A dum-dum, az más, az roncsol, szakít és veszedelmes. No, de ott van a genfi egyezmény. A géppuska és a srapnel elől még lehet dekkolni, de a gránát… az aztán pusztít.

– A ruszkik jó fiúk – tájékoztatott a másik, – de a szerbek kemény legények…

A felmentettek ebben a dicsőséges időben ki se mertek mozdulni.

– Sajnos, nélkülözhetetlen vagyok, – mentegetőztek, ha valamelyik leány gőgösen felhúzta az orrocskáját és megkérdezte, hogy: „Maga, Tibor, mikor vonul be?…“

Az élet, a fogalmak átértékelődtek. Akinek véletlenül több esze volt, mint az egész megőrült világnak, az vagy zsidó, vagy gyáva volt. Mi papok, kivétel voltunk. Fölösleges kórházi kisértetek, akiknek kitűnő dolga van a front mögött. Néha ünnepélyesen tábori miséket mondanak, buzdító beszédet intéznek a legénységhez, generális abszolucióban részesítik őket, temetnek, anyakönyveket vezetnek, de a tűzvonalba nem kerülnek. Katonanyelven „dögészek, kik óvakodnak a hősi haláltól.“

A halál orvossága a Vörös Kereszt. A kitűnő intézmény ki van építve az utolsó faluig, de egyelőre még nem sok dolga akad. Valamelyik szellemes ember sikerült viccet is mondott róla. – Egy falusi menyecske állítólag a következő levelet írta a kitűnő intézményhez: „Tekintetes Vörös Kereszt úr! Férjem haláláról sziveskedjék kiméletesen tudósítani…“

Általában a halálra keveset gondolunk. Nem érezzük át, hogy mi van az ilyen naponta hallott kifejezések mögött: „tüdőlövés, csontátszakítás, nyaktörés, gerinctörés, áll-lövés, félszemét elveszítette, gránátszilánk furódott a hátába!“ Nem elég durvák még ezek a szavak, vagy nem elég szinesek. Milyen másképen hangzanék: „Egyetlen piros lyuk a hófehér homlokon…“ Átsuhant a golyó a katona szivén“, vagy aki a poétikus halál-jelzők helyett érzékeltetve szeretné látni a harcterek borzalmait, annak reális, kemény szavakkal így: „A szétszaggatott emberi testrészek a véres ruha foszlányaival fennakadtak a mögöttünk levő letarolt eperfa csonka ágaira… A katona hirtelen kimondhatatlan kéjt érzett altestében, mikor a szurony ágyékába szaladt. Ránézett ellenségére és meghalt…“

Nemsokára megjöttek ezek a „színek“ is. A háború megmutatta igazi arcát. A félvilág akkor már vérben fürdött és a kórházak hirtelen megteltek. Kezdetben csak éjszaka szállították be a nehéz sebesülteket a titokban átsuhanó vöröskeresztes vonatokról, de utóbb hosszú sorba kirakták a perronokon a sárga, gennyes emberroncsokat. Az első, hazafias felgerjedésben a kórházakba tóduló kényesebb dámák borzadva tették le a fehér ápolónői kötényt. Jött a véres paraszt. Jött a véres paraszt, az „anyag“.

– Én csak tiszteket ápolok, – kényeskedett az egyik.

– Nem birják az idegeim és háziorvosom tanácsára abba kell hagynom – mentegetőzött a másik.

Szerencsére a szegény katonák nem hallották, nem tudták, hogy feláldozott életükkel, sulyos sebeikkel, kihányt, vagy lecsurgó vérükkel elrontották a háború poézisét. Ők csak hörögtek, szenvedtek, agonizáltak, félrebeszéltek, vagy csendesen halottá dermedtek a véres ágyon, véres földön.

Az utolsó, ami tetszett a háboruból, a katonatemetések voltak. Ennek még volt ingere és komor pompájának részesei lehettünk. Még ráértünk és kedvünk volt megrendezni a nagy dráma fekete felvonását. A dísz-századok kivonultak, a zenekar Beethoven gyászindulóját játszotta, a fekete posztóval takart dobok tompán pörögtek, a földnek fordított fegyverek gyászoltak, ezerek és ezerek vonultak ki a halott katona végtisztességére. Szép volt, amikor a gödör szájánál elhangzottak a beszédek és az élő katona azt mondotta a halott katonának:

„Bajtárs! Meg sem kezded jóformán örök álmodat és mi követni fogunk. Egymás mellett fogunk feküdni az örök lövészárokban is a – hazáért…“

Végül lapos cserefa keresztet szúrtak a sirdomb fejéhez, melyen írva volt:

„Hősi halált halt a hazáért!“

– Milyen szép kitüntetés! – bólogattunk lelkesen.

Hazafelé vígan szedtük a lábunkat. A katonabanda rendesen valami talpalá való indulót, vagy pattogó csárdást játszott unalmában. Az elültetett katona nem hallotta, minket pedig felvidított.

Csakhamar eljött az idő, hogy a temetések is megkapták csukaszürke formájukat. Elveszítették varázsukat. Közönségessé, mindennapossá váltak. Az embertömegek elmaradtak. Ki ér rá minden szerencsétlen bakát kikisérni a csonttemetőbe? A zenekarokat is kivezényelték a frontokra, hogy izgassa ott a hősiességet. A katonakiséret is elmaradt, a cserfaleveles csákókkal. Temettek, ahogy kellett. Elől ment egy kopasz, hosszú kereszt, utána a pap, utána a gyászszekér a festetlen fenyőfakoporsóval, – sokszor kettő-hárommal – végül az apa, anya, feleség, vagy nehány rongyos gyermek botladozott ijedten, könnyezve. Futó pillantást ha vetettünk a groteszk menetre. Amíg nem én halok meg, addig nem érdekes és nem fontos a halál.

A nemzetiszínű fátyol csúnyán szakadozott a szemeinkről. Kezdtünk hozzádurvulni a háborúhoz. A tetves, mocskos katonák már tömegével hányódtak az uccán, soványan, éhezetten, kiülő, sárga pofacsontokkal, rongyos, télen lenge, lyukas köppenyekben dideregve, nyáron a láztól feketére aszva, éjjelenkint a vasúti harmadosztályú várótermekben egymásra zsúfolva a földön, padokon hevertek, nyilvánosan káromkodtak, éhségtől szikrázó szemekkel merengtek, vagy halálos fáradtan hortyogtak ott, ahol éppen leütötte az álom. Nem volt épületes látvány. Már nem várták őket frissítőkkel, cigarettadobozokkal felszerelt finom úri hölgyek, keménymellű, szép szűz leányok, hanem tábori csendőrök, vasúti őrségek, kiknek minduntalan elő kellett bolhászniok az igazolványokat… Már senki sem volt kiváncsi az élményeikre. Elég volt a magunk baja.

A szép idők elmultak. Az élelmiszer megfogyatkozott. Rekviráló osztagok járták be az országot és ami kezükbe akadt, mindent magukkal vittek. Először besoroztak minden lovat, amelyik csak mozogni tudott, elvitték a szénát, zabot, búzát, krumplit, kukoricát, mindössze nehány kilót hagyva meg a ház népének. Elfogyott a cukor, dohány, petróleum, liszt, tej, kenyér, hús, zsír, és megdrágult minden. A becsületes emberek éheztek, a hadiszállítók meggazdagodtak.

– Hjah, a háború! – mondották ridegen a hatóságok a kétségbeesett népnek.

Végül kitört a keserüség.

– Hát sohasem lesz vége?

Előbb „maximum három hónap“-ra becsülték, utóbb hatra. Vilmos császár szerint karácsonyra már el is feledjük a háborút és több mint egy éve tart, sőt fokozódik. Olaszország, régi szövetségesünk ellenünk fordult, Amerika beavatkozott, Románia ingadozik. A sok százmillió ember fegyverben áll. Pusztulás, nyomor, halál, veszedelmek, kétségbeesés, éhség, dögvész szakadt ránk. Tán Isten is megundorodva nyakunk közé dobta a világ gyeplőjét.

Az öregebb korosztályokra is rákerült a sor. Az ő vonatjaikat már nem virágozta fel senki. A vaggonok oldaláról is lemosta már a sok vér a felírást, hogy „Éljen a háború!“ – és senki sem énekli már a „Megállj, megállj kutya Szerbiá“-t.

*

Tragédiánk előtt még egyszer hirtelen felébredtünk.

Nálam is elmult a hősi virtus. Már nem akartam minden áron bevonulni. Az álom elmult, de ébredésem csodálatos körülmények között történt meg.

Egyik kora reggel azzal a hírrel vert fel a sekrestyés, hogy bevonuló katonák szeretnének gyónni, misét hallgatni, de most, mert fél hétkor már indul a vonatuk.

Percek mulva a templomban voltam. Harminc-negyven öreg katona elözönlötte a szentélyt. Nem ültek be a padokba, hanem szorosan egymás mellett állottak, mint valami küldöttség. Gyorsan karinget, stólát dobtam a nyakamba és mellemre borított kézzel siettem a gyóntató székhez. Az előlálló deresfejű katona egy intéssel megállított.

– Csak én akarok gyónni… De itt, nyilvánosan…

– De uram! – lepődtem meg. – Ezt nem lehet. A nyilvános bűnvallást az egyház már századokkal ezelőtt megszüntette.

A népfölkelő keserüen, fölényesen elhúzta a száját.

– Azzal én nem törődöm. Én nemcsak a magam, hanem az ittlevő társaim nevében is gyónni akarok. Megbiztak vele.

– Úgy van! – dünnyögték a katonák.

– Lehetetlen dolgot akarnak az urak, – tehetetlenkedtem és élesen, kutatóan végignéztem, hogy nem részegek-e, vagy bolondok. Egyet se ismertem közülük és hátha egész éjjel mulattak keserüségükben és most valami istentelen tréfára készülnek. A katonák azonban szomoruan, meghatottan állottak, egyik-másiknak már kopasz volt a feje, meglett, komoly, intelligens férfiaknak látszottak. Igaz, hogy szemeik izgatottan csillogtak és sápadtak voltak.

– Sajnálom – fordultam meg, – de ilyen különös ötletnél nem asszisztálhatok és beléptem a sekrestyébe.

Egy árva szóval sem marasztaltak, utánam sem néztek. A vezetőjük erre megfordult és kiadta a parancsot.

– Letérdelni!

– Mit akar ez az ember? – aggódtam az ajtóban.

A csoport térdre állott. A vén katona szintén. Szerencsére senki sem volt a templomban. A vezető katona feltartotta a fejét és az oltárra nézve, erős hangon beszélni kezdett.

„Úristen! teljes szivemből szánom és bánom, mert elkövettem azt a nagy bűnt, hogy én is örvendtem a háborúnak! Uszító beszédeket tartottam. Akit csak lehetett, a harctérre üldöztem, az ellenséget gyűlöltem, a lelkemben mindennap elpusztítottam. A hivatalomban három embernek is vállaltam a munkáját, csakhogy minél hamarább a harctéren tudjam őket. A három közül kettő elesett, egy megvakult. Mind a háromnak családja, felesége, gyermekei vannak, akik most a legnagyobb nyomorba jutottak, mert elpusztult, aki kenyerüket megkereste. Én voltam a gyilkosuk… Ezek csak azok, akikről tudok; de ki tudja hányan vannak, akiket szavaimmal, cselekedeteimmel, írásaimmal a frontokra üldöztem, hogy széttépett testtel és élettel növeljék a hullahegyeket. Senkihez könyörülettel nem voltam. Az özvegyektől, árváktól sajnáltam azt a pár korona segítséget is, amit kaptak, csakhogy több jusson a háborúra. Az utolsó falat kenyeret is elvettem volna, csakhogy ölni és győzni tudjunk.

… Csak ezt bocsásd meg nekem, Te Jóisten, mert ilyen lelkiismerettel nem birok a szenvedő katonák közé menni…

… Szánom és bánom, hogy örvendtem a háborúnak!…“

A nagy nehéz katona sírt, orcáján, tömött bajszán ragyogtak a könnyek. Mint utólag megtudtam, társait csak azért hivta, hogy legyenek tanui a különös bűnvallomásának. Eleinte kiváncsian hallgatták, de aztán egymásután rázkódtak meg a veszedelmes szavak igazságától. Ábrázatuk elváltozott, szájuk, elfehéredett és mintegy villámsujtottan merevültek meg lelkiismeretüknek agyukba világosító vádjai alatt.

Észre sem vettem, mikor hallgatott el az öreg katona, csak néztem a különös, magába mélyedt csoportot, szédülve a váratlanul jött súlyos benyomásoktól és szólni sem tudtam, mikor felegyenesedtek térdeikről és tántorogva kidörömböltek a templomból.

– Utánok szaladok és visszahivom, – jutott az eszembe, de aztán csüggedten letettem róla. Sokáig gondolkodtam a sekrestyeajtóban, majd nesztelenül odamentem én is az oltárhoz, rárogytam a lépcsőkre és halottfehéren én is felkiáltottam:

– Úristen! Teljes szivemből szánom és bánom, hogy én is örvendettem a háborúnak!…

*

Már az iskolákat is be kell rendezni kórházaknak. Szükség van a papokra is. Nehány kötelességtudó buzgóbb pap kimerészkedett a lövészárokba, hogy megossza a szenvedést a katonákkal.

– Sikerült elesniök – mondják róluk gúnyosan.

Általában nem sokra becsülik a frontokon a papot. Sokan meg is feledkeztek magukról. Nehányat a luetikusok közé utalnak. Ezzel aztán vége a többi pap becsületének is. A hazafias frázisokat már gyűlölik a katonák és nincs hatása a cerimóniáknak. A legbutább paraszt sem tudja megérteni a nagy ellentmondást, hogy „most az Isten kinek segít?“ A francia pap a franciáért, az olasz az olaszért, a német a németért, a magyar a magyarért imádkozik, misézik és mindenik a maga nációjának vindikálja az Istent segítségül. Egyik katólikus öli a másik katólikust, református a reformátust, a gyűlölet, gazság tobzódik, minden elképzelhető bűnt elkövetnek, démoni kegyetlenséggel rabolnak, gyilkolnak, becstelenkednek, hivatalosan hazudnak és egyházfők szentesítik a legégbekiáltóbb igazságtalanságokat, pásztorlevelek uszítanak és az egyház nevében, templomokban hirdetik, hogy az ellenséget meg kell ölni, minél többet irtunk ki, annál tetszőbb az Istennek. Krisztussal és az evangéliummal bizonyítják igazukat. Könyvek jelennek meg, amelyben a megrendült emberiségnek magyarázzák Isten álláspontját a háborúról. A nép azonban választ kér kínzó problémájára, megingott hitét szeretné visszakapni, az egyetlen, a nagy, a végső igazságot akarja tudni és keserüen támadnak meg engem is úton-útfélen:

– Van-e Isten?… Önnek tudnia kell, azért pap… Ha nincs, akkor rendben van, mindent megértek; de ha van, hogyan tűrheti mindezeket.

Hiába szavalom az örök, nagy szempontokat és mutatok rá az isteni perspektivák maradandó értékeire; csak újabb bűnökre ingerlem a kétségbeesett embereket. Lelkem mélyén magam is érzem, hogy sok igazuk van…

Töprengésre nem sok időm marad. Az egyházmegyét is felforgatta a háború. A bevonult lelkészeket helyettesíteni kell, a munkát meg kell osztani. Engem is áthelyeznek egyik, a fronthoz közeleső városba, ahol a háború véres szájába látok.

Nagy nehézségekkel tudom elfoglalni új állomáshelyemet. Mindenféle igazolványra van szükség és alig sikerül egy ládában a legszükségesebb holmit, fehérnemüt, nehány könyvet magammal vinnem. Édesanyámtól, testvéreimtől, kikről én gondoskodtam, el kell szakadnom. A fizetés is gyenge. Alig fedezi az ő költségüket. A legsúlyosabb anyagi gondokkal kell megküzdenem. Principálisom gazdag ember, négy-öt szépen berendezett szobája is van, antik bútorok, selyemholmi, pincéjében bor, pezsgő. Fukar, magánakvaló, lelketlen ember, aki első perctől kezdve nem szivelhet. Mindenik elődömmel harcban állott és bennem is csak új ellenséget lát. A prókiáját félti. Szemtől-szembe udvarias, simulékony, de mindjárt kijelenti, hogy kosztot nem adhat. Saját bútoraimat nem szállíthatom el, mert a vonat csak a frontnak dolgozik. Pénzem nincs, amiből vegyek. Hatvan korona a havi fizetésem, az óradíjakat az államtól csak félévenként kapom. Negyvenet anyának küldök, húszból én élek. Első dolgom, hogy beszüntetem a reggelizést és vacsorát. A gyomrom korog, én pedig dacosan végzem a „főúr“ helyett is a munkát, aki csakhamar megkezdette a nyilt ellenségeskedést. Legelőször kivitette a kölcsönágyat. Erre a földön vetem meg a fekhelyemet. A ruhásládát a szoba közepén asztalnak állítom és ráteszek egy feszületet. A hideg hamar beáll. A fűtésre azonban még csak nem is gondolhatok. Éhes hassal tűrök és végzem a dolgomat, de nem birok szabadulni a gondolattól, hogy ezért lettem pap, ezért tanultam, dolgoztam, kínlódtam, hogy betevő falatom se legyen? Tekintélye volt a papság előtt szellemi képességeimnek, egyenesebb, igazabb ember kevés van nálamnál, ezt lelkiismeretemre mondhatom és egyházamtól nem érdemlek legalább egy festetlen ágyat? A hízelgők, ostobák, raffináltak, magukat szentnek hazudók, gazdasszonyokkal fetrengők jólétben élnek. Nekik bortól, nekem a hidegtől piros az orrom.

Egyik éjszaka nem tudok elaludni, mert a pap vacsorát adott az egyháztanács urainak és a cigány reggelig húzza. Mikor a korai misére sietek, a nagybőgő még neki van támasztva az irodaajtónak, mintha részeg ember dőlt volna neki a homlokával és állva aludnék vagy a feliratot nézné: „hivatalos órák 9–12-ig.“ Magam is kiváncsi vagyok, hogy meddig birom türelemmel. A papot számba se veszem. Csak alattomban mer cselekedni. Szellemileg és fizikailag egyaránt fél tőlem.

Az éhség és a hideg végül is megörlik ellenállásomat. Nincs egy krajcárom se. Legyűröm háborgó bensőmet és alázatosan beállítok a paphoz.

– Kérem szépen, esperes úr, rendkívüli szükségem volna némi pénzre, húsz-harminc koronára, előleg vagy kölcsönképen. Nincs amit ennem, nincs amiből fűtsek.

– Húsz-harminc korona? – kacag fel bántóan. – Miféle biztosítékot tud nyújtani, hogy valamikor meg fogja adni a pénzt?…

Némán sarkonfordulok, mielőtt végleg besötétedik az öntudatom és az ütésre gyűlt rettentő indulat feltör bennem.

Ettől a perctől kezdve nem is köszönünk egymásnak, de misézünk és mindennap magunkhoz vesszük az Úr testét. Meggyőződésem, hitem, lelkem sír bele.

Kérvényt küldök a tábori püspökséghez, hogy osszanak be frontszolgálatra. A kérvényt visszakapom azzal a rideg utasítással, hogy máskor hivatalos úton küldjem.

Már azon gondolkodom, hogy civilbe öltözöm és kiszököm a frontra, de ekkor váratlan segítség érkezik. Egy kétségbeesett anya öt koronát hoz, hogy én mondjak misét a fiáért. Futva igyekszem a vendéglőbe és mohón enni kezdek. A sülthús illata fölött félhangosan, elégedetten morgok, mint a vadállat és az izgalomtól alig van időm felvágni a húst. Eszem a szememmel, orrommal, szájammal, minden érzékemmel és nem birom abbahagyni, amig tart a pénzből. A másnap aztán könnyebben telik, de utána még elviselhetetlenebbül követelődzik a gyomor. Hiába lesem a misemondató asszonyokat. Nem jönnek. Pedig már-már azt gondoltam, hogy anyák, hitvesek, kétségbeeséséből és Istenhez fordulásából legalább egyszer naponta jól fogok lakni. A misézésre alapított üzlet azonban megbukott. Megpróbáltam paphoz illően felfogni a helyzetemet, a szentek példáját követni, a lelki tökéletesség és életszentség gyönyörű világába menekülni, de valahányszor a másik szobában zabáló, borhasú pap eszembe jutott, ördög tudtam volna lenni, de szent nem.

Napról-napra mélyebbre züllöm lelkileg. Agyamban félőrült tervek váltogatják egymást és a biztonságát veszített fantázia képeitől alig birok szabadulni. Az iskolában irigyen nézem, ha szünet alatt a gyermekek hazulról hozott tízórait esznek és akaraterőm teljes megfeszítésébe kerül, hogy el ne ragadjam tőlük. Ismerőseim, akiktől kérhetnék, nincsenek. Lopni még sem mehetek. A püspöknek hiába írom meg. Én se hinném el mindezt, ha nem volna ennyire komoly valóság. Ha sokáig tart, elveszítem józan eszemet. Nagy testi erőm, vas szervezetem még bírja a nélkülözéseket. A kultúra és lelkiség azonban aggasztóan kopik le rólam. Már vészes káromkodások és olyan gyötrelmes átkok szakadnak fel bennem, amilyeneket emberi lélek és száj keveset formált. Valóságos pihenés, amikor csak töprengek és felteszem magamnak minden pillanatban a kérdést:

– Miért mindez?

Istentől, embertől, mindenkitől elhagyatva százszor is megbánom, hogy pap lettem.

Kenyér helyett így ettem a saját lelkemet.

Tökéletes összeomlásomat mégis az okozta, hogy ettem.

A gondolat már az első napon megszületett, de visszarettentem tőle és csak az éhség paroxizmusában mertem megvalósítani.

Dél volt. Az emberek asztalukhoz ültek. Akármilyen szűkösen, de mindenkinek rendelt valamit az Isten, csak nekem nem. Az emberek ettek, én sétálni mentem. Úton-útfélen ételillatokra, kitűnő levesekre, sültekre, tésztákra, bő zsírra és egyéb földi jóra gondoltam. A szörnyű vágytól szinte fizikailag megelevenedtek ködben úszó szemeim előtt az eledelek. A gondolati éhséget pedig még nehezebb elviselni, mint a testit. Késő délutánra hajlott az idő, mikor visszatértem a városba. Egyenesen a templomba mentem. A sekrestyében felvettem a karinget, kezembe fogtam a tabernákulum aranyozott, cifra kulcsát és kivettem a himzett selyem köppenykével letakart áldozati kelyhet. Szinültig volt hostiával. Majdnem összeestem a félelemtől. Pillanatig tétováztam, majd felnéztem az égre és azt mondtam a mindentlátó felséges Úristennek:

– Te tudod, Uram, hogy miért teszem. Bocsáss meg!

Behunytam a szemeimet, két ujjammal kiragadtam nehány hostiát és megettem… Nem konszumáltam, ahogy mondani illik, hanem megettem. Megettem, mert éhes voltam és nem birtam abbahagyni, míg a kehely ki nem ürült…

Aztán lezuhantam az oltár elé, mint annyi sokszor életemben.

Másnap kérdőre vont a pap, hogy hová lett a cibóriumból a sok előkészített hostia.

– Megettem…

– Szentségtörő! – borzadozott.

Olyan kietlenül kacagtam fel, hogy rémülten rohant ki a szobából.

Tudtam, hogy fel fog jelenteni, de el voltam szánva mindenre. A napok teltek és a püspöktől nem érkezett számomra semmi. Most már nyugodtabb voltam. Új hónap kezdődött és megint meg volt a húsz koronám. Édesanyámnak áradozó leveleket írtam, hogy milyen kitűnő helyzetben vagyok.

Nem értem rá sokáig gyötrődni, mert naponta új veszedelmek fenyegettek. Az északkeleti front ingadozott. A menekülők, galiciai zsidók poros szakállal, szörnyen rongyos ruszin parasztok, a folytonos ijedelmektől, állati férfivágyaktól laposra kínzott nők, szánalmas gyermekek lepték el a várost. Kelet szennye hullámzott a nyomor és a bűn meztelen valóságában. Fáradt, zilált, piszkos, férges emberi salak, mely dögvészt terjeszt, amerre elvonul. Menekülő szürke patkánysereg mindenféle nyelven zajongva, torlódva, civakodva, éjjelenkint az uccákon üvöltöz. Egyik napon hirtelen eltünnek. Csak az elhányt rongyok maradnak utánuk és egy pap, aki Krisztus nevében testvériesen védelmet, szállást kér. Szakálla le van perzselve, arcán sebek feketednek, nyakán ezer bolhacsípés, körmei piszkosak és üres száját mutogatva, tört német nyelven igyekszik megértetni, hogy alig birt elszabadulni az oroszok kezei közül, de így is kitördelték aranyfogait. Az esperes nehány koronát lök oda neki és valami lehetetlen ürüggyel útra teszi. Sok tragédia be is fejeződik, s egy-egy kifosztott hulla arcraesve elmarad a kietlen országúton.