Part 11

Rémhírek keringenek, de mi nem ülünk fel nekik. Biztos jele van annak, ha a fronton baj van. Ilyenkor ugyanis legelőször a kémeket szállítják el. Mintegy ötven ember van lakat alá téve a polgári iskola egyik termében. Állandóan a kettős vasráccsal elzárt ablak mellett szorongnak, fej fej mellett. Veszély esetén futó csoportban hajtják a vonathoz őket. Van köztük szép, fiatal úrileány és ismeretlen hegyek mélyéből elővadászott orosz vezető-félállat, kit alig takar pár rongy és látszik sürgölődő ülepe, ahogy félelmében előretörekszik. Máskor álmunkból ver fel az alarm és a lakosság állandóan útrakészen tartja értékeit és szorongva várja, hogy kell-e menekülni. Lámpát nem szabad gyújtani, nehogy támpontot nyújtsanak a ki tudja honnan ólálkodó ellenségnek. Napokig eltart a feszültség. Az ütközet moraját, az ágyuk dörgését állandóan halljuk és a toronyból nézve a szemhatáron különböző fények imbolyognak, mintha állandó csillaghullás volna. Arra szintén biztos jelünk van, ha a támadást visszavertük. Ilyenkor százával érkeznek a sebesültek. A perronon alig lehet mozdulni a földön elnyújtott roncsolt, tehetetlen embertestek között, akik hanyatfekve állandóan az eget kénytelenek nézni és félig meg vannak dermedve a hideg földtől. Valaki a vonatparancsnokkal veszekszik:

– Tessék tovább vinni! Nem tudjuk elhelyezni őket. A folyosók is tele vannak…

Rekedten válaszol a másik hang:

– Én leadom őket, s ti csináljatok velük, amit tetszik. Parancsom van, hogy százhúszat hagyjak itt. A többi a ti dolgotok.

A lakosok boldogan újságolják egymásnak.

– Nincs semmi baj. Százhúsz nehéz sebesült érkezett.

Mire a fogolycsordát végighajtják a városon, már nem is törődünk a fronttal és egykedvüen vesszük tudomásul, hogy nagy volt a veszedelem. Megszoktuk és belefásultunk. Talán senkinek se jut eszébe, hogy a legeldugottabb faluba is véres út vezet. Vér, amelyet sebesült milliók hullatnak el.

Sokkal nagyobb esemény, hogy jön a király, aki meglátogatta a frontot és útközben megpihen a városban. Éjjel-nappal takarítják a várost. A kórházakban friss ágyhúzatot és hófehér sebpólyákat kapnak a sebesültek, egy csapat borbély kiméletlenül vakarja tisztára a félholt bakák többhetes szakállát, a parancsnokok idegesek, az ápolónők nehány német feleletet tanulnak be, hogy jelentést tudjanak tenni, ha a Felség megszólításával tünteti ki. Baj nem lesz, mert előre tudják, hogy mit szokott kérdezni az uralkodó.

A kényelmes autók tényleg befutnak a jelzett időre, de az uralkodó nem óhajt a városban tartózkodni. Mindössze egy villásreggelit fogyaszt el. Kedvesen, egy kézmozdulattal megköszöni a lőtávolban tartott tömeg óvációját és elrobog. A parádé elmarad, a királyvárók bosszankodva öltöznek át, a sebesültek tovább hörögnek. Én is sutba vágom a tábori lelkészi egyenruhát és újra tovább húzom Isten igáját, amely hovatovább elviselhetetlenebb számomra. Rég megszöktem volna, ha lett volna mivel.

A sorsom azonban némileg javult. A hivek megtudták, hogy éhezem és mindennap kapom a meghivást a vacsorákra, amelyeket viszonozni nem tudok. Akármennyire igyekszenek is elviselhetővé tenni helyzetemet, állandó szégyenpírban ég az arcom. Egyedül, függetlenül, szabadon éhezni mégis jobb volt, mint könyörületből jóllakni, mindenkinek lekötelezettje lenni és nehány falatért feláldozni teljes emberi önérzetemet. Játszom az elfogulatlant, az alázatos papot és mint valami reverendába öltöztetett bolond, igyekszem meghálálni, szórakoztatni jótevőimet, akik egy-egy estére megvették testemet-lelkemet. Hamar megtanulom, hol kell szellemesnek, világfinak lennem, felvilágosodott urat játszanom, hol az érzelmest, vagy a szentimentalizmusban elmerültet; kinek kell vicceket mondanom, vagy a gyermekeket dicsérnem és produkáltatni őket, melyik nőre szabad elragadtatott pillantást vetnem és utána lángoló arccal bocsánatot kérnem, hogy pap létemre ilyent mertem tenni, majd kedvetlenül ülni és engedni, hogy a bókomtól boldoggá tett fehérnép illatos szavakkal bizalmasan odasugja:

– Ugyan ne legyen gyerek, főtisztelendő úr!

Szállítottam természettudományt, esztétikát, zenét, irodalmat, politikát, verset, dalt, divatot, teológiát, mindent, amivel a vacsoráimat fizethettem. Szellemi és lelki vegyeskereskedést nyitottam.

– Képzett, modern úri fiú – dícsértek egymás közt a hivek.

Divatba jöttem. Az urak egymásután adták vissza a vizitemet és meghökkenve állottak meg a földrevetett ágy, asztalnak állított viharvert láda, jégvirágos ablakok láttára. A falon, egy szögön a hétköznapi reverendám lógott olyan természethűen, mintha felakasztottam volna magamat.

– Ne méltóztassék helyet foglalni, – szellemeskedtem gúnyolódva a sorsom felett. – És tessék fenntartani a kalapot. Nálam a kalapviselés kötelező…

– Mi ez, kérem? – háborodott fel a pénzügyigazgató.

– Átmeneti állapot – nyugtattam meg. – Reméljük, hogy nyáron legalább nem lesz hideg.

– Türhetetlen – indult fel az erdőtanácsos.

– Eleinte… kissé… – mosolyogtam, – de megszokja az ember.

– És mit szól hozzá a püspök?

– Azt várja, hogy mit szól hozzá az egyházközség.

– Ön nagyon jó ember…

– Éppen elég szegény vagyok hozzá, hogy jó ember lehessek.

– Gondom lesz Önre – nyugtatott meg a főgondnok.

Szavának is állott. Összehivatta az egyháztanácsot és felháborodott beszédet tartott az érdekemben.

Egy hét mulva intő levelet kaptam a főhatóságtól, hogy tartózkodjam a hivek izgatásától, ne zavarjam az egyházközség békéjét, mert arról szó sem lehet, hogy ilyen fontos és felelősségteljes poziciót, mint a nagyvárosi parókia vezetése, reám bizhassák és ennek elnyerését sohasem fogom ilyen mindenképpen elítélendő eszközökkel elérni, tegyek le a hiú tervről, amelyet úgy látszik a főtisztelendő esperes úr jósága és elnézése is előmozdított, hanem tartsam magamat mindenben az egyház e régi és kipróbált érdemes fiának atyai útmutatásához és kövessem példáját… Rosszalják ezenkívül tulságosan világias viselkedésemet is, mert paphoz nem illő majdnem naponta éjfél körül vetődni haza vacsorákról és ki tudja honnan…

„Költségeid fedezésére egyébként száz korona rendkívüli segélyt utaltam ki és figyelmeztetlek, hogy felhagyva az ifjúság könnyelmüségével, a pénzt hasznos és üdvös dolgokra fordítsd…“

A levelet zsebretettem, a pénzt pedig, mihelyt megjött – a templomi perselybe dobtam. Ez elég üdvös hely. A perselyen ravasz szerkezetű, érzékeny fa angyalka-fej volt elhelyezve. Valahányszor pénzt dobtak bele, hosszasan bólogatva megköszönte.

Mikor a hét végén két tanu jelenlétében átszámoltam a persely tartalmát, a száz koronás láttára az egyházfi boldogan jegyezte meg.

– Valakin nagyot segített a Jóisten, hogy ilyen gazdagon hálálta meg.

A vacsorázásokat beszüntettem. Szobámba zárkóztam és azon gondolkodtam, hogy milyen naiv, hiú álmok voltak, amikért pap lettem.

Karácsony körül a tél mind zordabb, a hideg elviselhetetlenebb lett. Egyik reggel borzongva ébredtem fel. Testem fáradt, kimerült volt, karjaimat alig birtam felemelni és minden mozdulatom fájt.

– Még csak az hiányzott, hogy beteg legyek – ijedtem meg.

Már nem fáztam. Teljes erővel kitört a láz. Egyedül, elhagyottan feküdtem a földön. Az sem volt, ki egy pohár vizet adjon. Szerencsémre estefelé benézett hozzám az egyházfi, magyarul rosszul tudó, sokgyermekes, szegény, szomorú ember.

– Maka peteg? – kérdezte részvéttel.

A lázas lehellet vastagon párállott a számból. A féligfagyott szoba falán itt-ott zuzmara tündökölt.

– Itt fan hiteg petegnek…

– Egy kis tűz nem ártana – ismertem be – de nincs miből.

– Én lopok fát az esperes úréból, teszek jó tűz. Maka peszárja ajtót, hogy ne tudjon bejönni esperes úr. Na?

– De ha mégis meglátja az esperes úr, magát elcsapja és le is csukatja – ijesztgettem.

– Akkor nem lopok, – rémült meg és el akart szaladni.

– Egy kis tüzet mégis tegyen – tartottam vissza keserűen.

– De miből?

– Ott a fal mellett vannak valami könyvek… Ócska dolgok. Elégethetjük. Legalább valami hasznukat látom. Vegye csak nyugodtan.

Az egyházfi engedelmeskedett. Elkotorta a hamut és gyufát vett elő.

Jól esett ez az önkínzás, a bizarr, beszámíthatatlan, keserves ötlet.

– Várjon csak! Tűzgyújtó is kell alája.

– Hiszen ez papir, anélkül is meggyúl – nézett rám aggodalmasan az egyházfi. Türelmetlenül intettem.

– Adja csak ide a reverendám zsebéből a bőrtárcámat.

Odahozta. Kikerestem az oklevelemet és átnyújtottam.

– Ez a tűzgyújtó.

Az ember nem mert ellenkezni.

– Előbb olvassa fel a könyvek címét, mielőtt tűzre tenné – figyelmeztettem.

Az egyházfi engedelmeskedett. Kezébe vette az egyik kötetet és kissé akadozva olvasta:

„N. Noldin… Theologiae Moralis…“

– Kitűnő! – kiáltottam rá. – Az pont négy kötet. Mehet!

– Mit jelent magyarul? – kiváncsiskodott az egyházfi.

– Erkölcstan – kacagtam.

Az egyházfi rátette a tenyerét a kályhára és kémlelte a meleget.

– Még át se melegítette a kályhát.

– A mai világban azt nem is lehet tőle várni – gúnyolódtam. – Újat rá.

Idegesen vette a másik könyvet.

– Mi az?

– Dogmatika…

Nem tudta mi az. Egykedvüen tépte szét. Mire ellobogott a kályhában, már figyelmeztetést sem várva, olvasta egymásután.

„P. Ignac Schüch: Pastoraltheologie… Historia ecclesiastica… Hermeneutica biblica… Introductio in Novi Testamenti Libros…“

Behúnytam a szemeimet, hogy ne lássam. A mellem nyugtalanul hullámzott, a lelkiismeret alig fért bennem.

A végén már nem is olvasta a könyvek címét. Kettő-háromba szakította és tömte a kályhába. Végül a tenyeréről leverte a kormot.

– Nincs több.

– Dehogy nincs. Ott a ládán, a kereszt mellett, az a nagy könyv…

Kiváncsian lépett oda, de halálsápadtan ugrott vissza, mikor meglátta a hatalmas betüket: „SZENTÍRÁS.“

–… Azt nem! – didergett és borzadva kirohant a szobából.

Szédülve, nehezen felkeltem és becsuktam a kályha ajtaját.

Kívül a hó hullott, fehér táncát járta. Égő szemeimből, vörös, zöld, lila karikák ugrottak ki és folyton szélesedve, tágulva átlebegtek a szobán és a szemben lévő falon elpattantak. Fekhelyem körül színes, ködalakok állottak, kik kiváncsian arcomba hajoltak és eltüntek; de újak jöttek helyettük és minél inkább sötétedett, annál bátrabbak lettek. Csakhamar engem néző szemek sokasága vett körül minden oldalról és az ijedt szédületben hullani kezdettem, valami véget nem érő vaksötét ürben, s végül a torkombarekedt sikoltással öntudatom kialudt.

Reggel félmeztelenül, mellemen végighasított inggel a puszta padlón feküdtem a kitárt ablakok alatt, vértől piszkos homokkal, dermedten és szállongó hópelyhek hullottak rám. Önkivületemben az éjszaka le akartam dobni magam az emeletről, de úgylátszik gyengeségemben hanyatzuhantam. Csoda, hogy meg nem fagytam. Megpróbáltam visszamászni ágyamba, de erőtlen voltam. Legalább a paplant szerettem volna magamra húzni, de borzasztó fáradt karon lehanyatlott. Végtelen keserüség bágyasztott el. Senkim, semmim nincs. Itt fogok elpusztulni elhagyottan. Testem érzéketlen volt, tagjaim percről-percre nehezedtek, elviselhetetlen súlyuak lettek, az alig kilehelt gyönge forró lélegzet finom zuzmara alakjában visszahullott arcomra. Akaratvesztetten behunytam szemeimet és vártam, hogy legyen vége az egésznek. Még eszembe jutott, hogy csakhamar Isten előtt kell állanom és a tünedező öntudat utolsó erőfeszítésével megpróbáltam felindítani magamban töredelmesen a tökéletes bánatot, mely halálveszedelemben a szent gyónást pótolja; – de csak azt tudtam megbánni, hogy pap lettem. Aztán a világ sötétedni kezdett lassan, feltartóztathatatlanul. Későre, rettenetes későre kinyilt az ajtó, valaki dörgő hangon felkiáltott és hozzám ugrott. Hatalmas alak hajlott fölém és megismertem az egyházfit. Felemelt a földről és karjaiban tartott. Csak azon csodálkoztam, hogy ez a csenevész, kiéhezett emberke, akibe hálni járt a lélek, hogyan nőtt ilyen óriássá és mikor lett ilyen emberfölöttien erős. Nem tudtam, hogy betakart, de elviselhetetlen súly nyomta a testemet és kínomban kivicsorítottam fogaimat. Mellem süppedni kezdett, füleim zenéltek és váratlanul langyos hullám loccsant végig testemen. Felemelt és lebegtetett meg nem szűnő nyugtalanságban. A köd oszlott látásom elől. Tengerben feküdtem az alsó és felső végtelenség között, sötét, ibolyaszínű derengésben és ijesztő, fantasztikus szörnyek nyüzsögtek körülöttem.

– Édesanyám! – próbáltam sikoltani, de csak nehány ragyogó buborék szállott föl szájamból.

Két kis diákom szorongott ágyam előtt. Csend volt. A gyenge téli nap bevert az ablakon.

– Ti vagytok fiúk? – nyitottam rájuk szemeimet.

– Hogy tetszik lenni? – ugrottak fel a székről. – Nem tetszik parancsolni valamit? – szorgoskodott a drága két gyermek és ragyogott a tiszta örömtől és odatartották fülüket, hogy halk, félig kihalt hangomat, pihegő kérdésemet megértsék.

– Miért nem mentetek az iskolába?

– Vakáció van, tanár úr kérem – szavalták egyszerre.

– Milyen vakáció?

– Karácsonyi vakáció.

– És mikor lesz karácsony?

– Karácsony már eltelt, tanár úr kérem.

– Eltelt?…

– Igen, kérem. Akkor nem tetszett eszméleténél lenni. Nagyon beteg volt a tanár úr…

– Ti hogy kerültetek hozzám?

– Mikor hallottuk, hogy nincs ki ápolja a tanár urat, elhatározta az osztály, hogy felváltva jövünk a tanár úrhoz. Már mind voltak itt… Réti, Schneider… Györki… Nussbaum… mind.

– Köszönöm, fiúk, mikor meggyógyulok, meg foglak csókolni érte.

Meghatva mosolyogtak. Elfogódásuk elmult, csevegtek. Kedvemet keresték és minden áron meg akartak nevettetni. Kitették a lelküket. Erősek, fiatalok, üdék, boldog, tiszta, vihartalan gyermekek voltak. Amilyen én sohasem voltam.

– Csak egy napig volt egyedül a tanár úr, mikor el kellett menekülni.

– El kellett menekülni?

– Igen, kérem. Az oroszok harminc kilométerre voltak a várostól… Borzasztó volt, de aztán sikerült visszaverni. Nagyon nagy volt a veszély…

– Tart még a háború?

– Még tart, kérem…

Elgondolkoztam. A fiúk is elnémultak, mert látták, hogy fáradt szemeimet lezártam.

Az orvos riasztott fel. Nagyon meg volt elégedve.

– Vas szervezeted van. Pár nap alatt teljesen talpra állítalak – biztatott. Nehány szigorú utasítást adott és távozott.

Dél körül a fiúk zavarban nyugtalankodtak. Észrevettem, hogy valami nyomja a lelküket.

– Mi baj, gyerekek?

Pirulva bevallották, hogy most haza kell menniök, de kettőkor Hajnal és Pászthy itt lesznek.

– Menjetek nyugodtan haza, de küldjétek fel az egyházfit.

Megerőltetésembe került, hogy visszaemlékezzem a multra. Amikor beteg lettem, nem volt semmim, a földön háltam, éheztem és fáztam és most pompásan be van a szobám rendezve. Ágy, szekrények, asztal, mosdó, székek, szőnyegek, sőt függönyök, minden gazdagon van, a kályhában pedig ropog a tűz. Úgy látszik, mégis megesett az eseperes úr szíve rettenetes helyzetemen. Félreismertem. Ha felépülök, bocsánatot fogok kérni tőle. A harag rossz tanácsadó. Úgylátszik, mégis csak jó, érző ember.

Az egyházfi örvendezve sietett hozzám:

– Gott sei Dank Hochwürden!… Mindjárt hozom a levest. Jó erőleves…

– Ráér még, Ladislaus. Előbb menjen be az esperes úrhoz és mondja meg neki, hogy köszönöm a jóságát, ezt a sok szép bútort, a fát, a tüzet… és kérem, ha ideje engedi, látogasson meg.

Az egyházfi hebegett.

– Igen, igen… de meg kell mondanom, hogy a bútorok nem az esperes úrtól vannak… és a fa sem… semmisem… Az esperes úr benn sem volt a főtisztelendő úrnál.

Rosszul esik a megbocsátó, békevágyó hangulatot újból megölni, de igyekszem uralkodni a feltörő indulatokon.

– Hát akkor, hogy kerültek ide ezek a bútorok? – kérdeztem szigoruan.

– A hivek hozták, kérem, de megtiltották, hogy eláruljam. Minden darab mástól van, már nem is tudnám megmondani, kitől. Az egész város fel volt háborodva, mikor kiderült, hogy milyen helyzetben van a tisztelendő úr.

– Köszönöm, elmehet Ladislaus.

Az egyházfi örült, hogy nem kell beszélnie. Félt, hogy elveszíti állását, ha az esperes megharagszik rá. Pedig biztosan megharagszik. Csak harmadnap állított be remegve.

– Mi baj van, Ladislaus?

Nem merem megmondani. Az esperes úr küldött.

– Ne féljen semmit – biztattam. – Mondja csak bátran.

A szegény ember végül is őszintén bevallotta:

– Az esperes úr azt üzeni, hogy vagy tessék felkelni már az ágyból, vagy tessék lemondani az állásról, mert ő nem végezheti a más munkáját is.

Pár pillanatig megnémultam a megdöbbenéstől, az embertelen lélek pokoli mélységétől; de aztán elborított a düh.

– Mondja meg – lihegtem, – hogy… hogy… hétszer zárjon be minden ajtót, ha ismét talpon lát és még a templomban se merjen többé velem találkozni, ha az élete kedves… És most a ládámból vegye ki és tegye az éjjeli szekrényre a browningomat… Különben hagyja… Hanem jöjjön, segítsen öltözködni!

Olyan gyenge voltam, hogy ruháim súlya alatt tántorogtam. Leroskadtam egy székre és gyöngyöző homlokkal intézkedtem:

– Kérje el a januári fizetésemet.

Gyorsan hozta a pénzt.

– Most siessen az orvoshoz, patikába és fizesse ki a tartozásomat.

Az orvos rémülten sietett hozzám és rámtámadt:

– Azonnal feküdj le! Tökéletesen meg vagy bolondulva.

Hiábavaló volt minden kérése, fenyegetése.

– Ember! Értsd meg, hogy én itt elpusztulok – ellenkeztem. – Megfullaszt még a levegő is, amit ezek között a falak között be kell lélegzenem – és elmondtam neki őszintén mindent.

– Így igazad van – lángolt a felháborodástól. – Igy jobb meghalni.

Most már ő vett a gondjaiba. Elintézett mindent. Kocsit hozatott, a karjai közt vitt ki a vasútra, elhelyezett a fülkében. Valami injekciót is adott és gyógyszert erőltetett rám, hogy bevegyem, ha útközben rosszul lennék. Végül sietett jegyet váltani.

– Hová mégy? – kérdezte.

– Az édesanyámhoz.

Erre eltünt, de nehány perc mulva mosolyogva, restelkedve tért vissza és elbeszélte, hogy már a pénztárnál állott és kért egy másodikosztályú jegyet.

– Meddig? – kérdezte a pénztáros.

– Az édesanyjához – feleltem – és csak ekkor vettem észre, hogy nem tudom az édesanyád címét.

– Mégis jól kérted a jegyet – öleltem meg boldogan.

Mind a ketten elhallgattunk és arra gondoltunk, hogy milyen csodálatos állomás is az – édesanya.

*

Két hónap mulva megkaptam lelkészi kinevezésemet egy eldugott kis kolozsmegyei faluba a szokásos atyai intelmek mellett. Egyik barátom, ki ismerős volt azon a vidéken és Kolozsvárról egy izben mint katonát ki is küldték a faluba, megvetőleg elhúzta a száját.

– Ez kinevezés? Ez? Fenét! Ne fogadd el!

– Sőt, meg is köszöntem, ahogy illik. Végeredményben mégis csak megkülönböztetett bánásmód, ha ilyen fiatalon lelkésznek kineveznek. A kollegáim azt mondják rá, hogy szerencsés ember vagyok.

– Már az igaz – gúnyolódott a barátom. – Olyan buta szerencsés vagy, hogy már életedben olvashatod a gyászjelentésedet.

TIZEDIK FEJEZET

Kissé féltem a felelősségtől, hiszen gyermek voltam még és az egész falu gondját kell viselnem. Vajjon szenvedtem-e eleget, hogy a szenvedőket megvígasztaljam? Éheztem-e annyit, hogy az éhezők testvére, idegen, nehéz, ismeretlen életek részese legyek? Anyagiak után nem vágyódtam, csak a mindennapim meglegyen, ha szűkösen is. A békére, nyugalomra szomjaztam. A fellengős elképzeléseknek vége volt. A papok úgy bántak velem, hogy ne lássam hivatásnak a papi méltóságot, hanem kenyérnek, eszköznek a szoknyakarrierhez, előhaladáshoz, vörös övekhez, stallumokhoz, vezető szerephez. Sok felfelé alázatos, símuló, hízelgő embert megismertem, kik belül romlottak, jellemtelenek, züllöttek voltak, de anyagi és testi jólétbe kerültek minden lelki és szellemi kiválóság híjján. Meghíztak, megvagyonosodtak, tekintélyre tettek szert. Okosan és titokban ezerszer arcúlverték a kasztitászt, a papi hivatást, de felebbvalóik előtt „szent harag“ fogta el mások kis botlásai miatt is és gondjuk volt rá, hogy a püspöknek kelljen mérsékelnie buzgalmukat. Krisztus és az evangélium hiénái voltak ezek, kikről rég lekoptak a theológiai elképzelések, a fenséges vallásrendszer tökéletessége és ideálizmusa és Istent is csak hallgatólagosan tűrték meg maguk mellett, úgyszólván hivatalból, de életük, bensőjük nem mutatta, hogy közösségben volnának vele. A hitük is olyan volt, mint a miseruha, csak kifelé viselték. Minél jobban megismertem őket, annál erősebben izmosodott bennem a hivatás és alig vártam, hogy elbújhassak az „Isten háta megett“ és legalább akkora körzetben, meddig az árnyékom terjed, megalapíthassam Isten országát.

Új híveim azonban nem vártak díszkapuval.

Az állomáson ostorral kezében megszólított egy alacsony, rongyos ember egyszerüen, minden felindulás nélkül:

– Maga az új pap?

– Én vagyok, barátom!

– No hálistennek! Azt hittem meg sem érkezik és hiába rohantam le az állomásra ezen a rossz úton. Indulhatunk is, mert késő lesz, mire megérkezünk. Tessék felülni.

– Hová?

– Itt a szekér – mutatott rá egy ütött-kopott, szánalmas egylovas alkalmatosságra, amilyenre Székelyföldön a sátoros cigány is szégyelné felülni. A lónak egyik füle fel, a másik le állott, a hátulja magasabb volt, mint az eleje, ívben meghajlott, mint egy elfuserált teve.

– Hogy hívják magát, barátom?

– Gergelynek.

– Miféle Gergelynek?

– Csak Gergelynek. Az egész falu így ismer. Egyetlen szekeres vagyok. Másnak senkinek nincs lova – dicsekedett büszkén. – Vegye fel a bundát, mert én nem hóttestet, hanem papot akarok hazavinni. Szökjék csak bátran belé ebbe a lábzsákba.

Bepólyált gondosan a zsíros, vedlett, fürtös juhászbundába, maga is felkuporodott elől, s a szokásos rigmussal elindította a szerencsétlen párát.

– Gyí, Sárga, ne hagyj a sárba!

Egyideig szótlanul kocogtunk, de Gergely társalogni akart. Félszemmel hátrasandított.

– Szokott-e szivarozni, plébános úr?

– Szoktam, barátom.

– Akkor megkínálhatna valami jó szivarral, mert az enyim elfogyott.

Rágyújtottunk. A füst közösségében felmelegedtünk. Gergely bátrabb lett.

– Én szoktam hozni és vinni is a papokat. Már a lovam is messziről megismeri a reverendát, s röhög neki.

– Olyan sok pap jár errefelé?

– Ahogy a kántor szokta mondani, mi minden két esztendőben installálunk egyet… Most is aszonták a hívek, hogy „Erigy Gergő, nézd meg micsodás az a pap, s ha gyengélled, hadd ott, ahol van.“

– S mi a véleménye rólam?

Gergő szakértően végigmér.

– Azt hiszem, szárazbetegségben van. A másik, aki elment, olyan volt, hogy törött le alatta a szekér. Mondtam is neki sokszor: No, plébános úr, hálát adhatnak a fejérnépek az Istennek, hogy maga papnak született!

– Szóval nem várnak díszkapuval – jegyeztem meg, hogy elfordítsam a kényes témától.

– A fityfenét! – bökte ki őszintén és megriasztotta a lovat, hogy utólérjen egy előttünk bandukoló vándort.

– Noroc si bán! – állította meg. – Nem akarsz felülni?

– Sa traesti, bágye Gergej! – örvendezett az atyafi.

– Szorítson egy kicsi helyet ennek a jó embernek plébános úr – rendelkezett Gergely. – Úgyis csak Borsáig visszük.

Számba se vettek, hanem megbeszélték a háborút, a vetést, a rekvirálást, a dohány-, a petróleumhiányt, a hadisegélycsalásokat, hadifoglyokkal együtt élő menyecskék dolgát, szidták a jegyzőket, kiki a magáét, rátértek a gabonaárakra, a jövőheti páncélcsehi vásárra, a nagy adókra; szóval olyan dolgokra, amelyekre nézve egyetlen lenéző pillantással megállapította Gergő szekeres, hogy nem értek hozzá. Igy hát nem is mertem kérdezősködni, hanem csendesen viseltem magamat, míg Borsán letette a barátját, aki engem is kitüntetett egy természetes kézfogással, mintha azt mondta volna, hogy rossz híremet ne hallja.

Ettől kezdve Gergely a társaságomra volt utalva és a lovának odavetett önkéntelen alliterációs megjegyzés után, hogy: „Szűkön szaladj szamár – azért a pénzért“ – ostorával rámutatott egy fenyők közé rejtett kastélyra:

– Az ott a Bánffy-kastély.

– A gróf Bánffy, vagy a báró Bánffy? – próbáltam eligazodni a genealógiában.

– A bonczhidai a gróf, e csak báró, de egykutya. Veti fel a birtok mindakettőt. Nem csuda. Könnyen szerezték.

– Úgy látszik, maga szociálista…

– Nem én, mert én református ember vagyok; de ami igaz, az igaz.

– Hogy-hogy?