Part 9

Az alispán erre meghív villásreggelire, de te szabadkozol és végül is azzal a feltétellel engedsz, hogy boldog volnál, ha nagy elfoglaltsága mellett egyszer eszébe jutna kinézni a havasokra egy jó vadászatra és szerény házadat nem kerülné el.

– No, nincs kizárva – enged az unszolásnak az alispán.

Te kenegeted szép szóval, míg eszébe jut, hogy a főügyész éppen készül vasárnap egy kis medvehajtásra és ha a körülmények engedik, lehet, hogy csatlakozik. Biztosra veheted, hogy vasárnap ott lesznek. Nehány zöldágat felüttetsz az úton, két vékony, hosszú fenyőágnak összekötteted a csúcsát és kész a díszkapú. A népet kihozod az útra, hogy minél többen legyenek, kik lekapják előtte a süvegüket; te pedig nem sajnálod a malacot, s a jó bort… Közben udvariasan megkérdezik, hogy érzed magadat „az Isten háta mögött“ és mi újság a faluban. Szerényen elanekdótázod a házbontó székely esetét és tisztelettel megjegyzed, hogy meg lehet érteni a szerencsétlen embereket, hiszen ígysígy állanak. Ahogy hallod, ötven árverés van még kitűzve a faluban. Az alispán méltatlankodni fog, hogy miért nem említetted már a multkor, az ügyész is felfigyel és bár mindakettő igazgatósági tag a bankban, fogadkoznak, hogy rendbehozzák az egész ügyet.

– Élhetetlen ember maga, főtisztelendő úr – bocsátanak meg végül neked is és kötelességeddé teszik, hogy máskor ilyen fontos kérdésekben azonnal légy bizalommal hozzuk.

Mielőtt kocsira ülnének, nehány szép pisztrángot belopsz a kocsiládába és pirulsz a merészségért, de boldog volnál, ha az alispán úrék átadnák a méltóságos asszonyoknak kézcsókoddal és megkérnék, hogy ne tekintsék tolakodásnak egy szegény falusi pap figyelmességét.

– Kár volt fáradni – mosolyognak rád és nagyon köszönik. Ismételten meginvitálnak magukhoz és mihelyt kiérnek a faluból, megállapítják, hogy képzett, intelligens ember vagy, akit valahogy itt kellene tartani a vármegyében, s mondjuk, ha én nyugdíjba mennék, mindjárt el is foglalhatnád a parókiámat – mosolyog szelid szomorúsággal az öreg esperes. – De így? Sohasem lesz ember belőled, fiam. Így nem boldogulsz az életben…

– Így nem is akarok – válaszolok felindultan.

– Lári-fári – int le az esperes. – No, jere, öblítsük le a mérgedet egy pohár jó borvizes borral…

*

A falú izgatottan várt haza. Kizárólag bennem bíznak és az arcomról szeretnék leolvasni az eredményt. Úton-útfélen kérdezik:

– Tudott-e valamit igazítani a sorsunkon?

– Nem sokat – ismerem be. – Későn ébredtek fel. Már a váltók a bíróságnál vannak. Az alispán eleget sajnálkozott, hogy miért nem szóltam hamarabb. Igért is egyetmást, de neki sincs sok reménye… Nincs más hátra, mint valahonnan olcsó pénzt keríteni és kifizetni a bankot. Arra is gondoltam, hogy írok az érdekükben a püspök úr őnagyméltóságának és megkérem, hogy segítsen valami úton-módon magukon.

– Abbizon jó volna – éled fel a remény a szánalmas emberekben.

A levelet aztán el is küldöm.

Reszketnek a reménységtől az emberek, de már tekintetük körül van a halál szemüvege. Egy-egy élő vád mindenik és kerülöm őket, hogy ne kelljen látnom; de hiába menekülök előlük erdőre, mezőre, hol eddig láthatatlan illatok úsztak a levegőben, a letört galyból édes nedvek csöppentek a földre, s meleg boldogságban fürödtek a susogó falevelek, s a havas csúcsok között a köd fehér tava fénylett. Most megijeszt a saskiáltás is és gyökerükig fájdalom járja át a virágokat, a borzas madarak fáradtak, remegő, finom kígyónyelv sziszeg a fülembe, nincs kacagás, csak zokogás… Az embersors megfertőzte a mindenség nagy harmóniáját. A vérszomjas szemek szikráznak, s mint fakó árnyak járnak az emberek. Mindennap történik valami velük és nekem tehetetlenül kell néznem.

Mindennap megkérdezik:

– Nem jött meg még a püspök levele?

Ebben bizakodnak. Nekik a püspök nem az ember, hanem az Egyház, a hatalmas, jóságos, mindenre képes igaz erő, amely nem hagyhatja el őket, hiszen hűséges, jó fiai. Az Istenbe, túlvilágba, az etikai világrendbe vetett hitük függ a püspök levelétől és ha csalódniok kell, ez belső aposztáziát fog jelenteni. Minél jobban várják, annál inkább fohászkodom magamban, hogy ne érkezzék meg a levél, hiszen előre tudom, hogy nehány kenetes jótanács, választékos intelem lesz benne mindössze. Megható pásztorlevél a csapások alázatos elviseléséről, Isten bölcs végzéseiben való megnyugvásról és figyelmeztetés, hogyan használjuk fel a megpróbáltatásokat lelkünk üdvére. Nekem majd fel kell olvasnom a szószékről és hivatkoznom kell az Írás szavaira, hogy olyan kincseket gyüjtsünk, amiket a rozsda meg nem emészt és nézzétek az ég madarait, a mezők liliomait, nem ruházkodnak, nem vetnek és mennyei atyátok táplálja őket. Jőjjetek tehát hozzá mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok, hogy megenyhítsen titeket. A túlvilág gyötrelmeivel, örökkétartó kínokkal, poklokkal kell megijesztenem, hogy a jelenlegi pokol ellen fel ne lázadjanak. Az élet igájából át kell fognom Isten igájába az erőtlen, csüggedt, nélkülözésektől megtört, reménytelen, rongyos ember-barmokat… Pedig mennyire más eredménye volna, ha azt mondhatnám, hogy az egyházi főhatóság a kormányhoz fordult és távíratilag felfüggeszttette az árveréseket. Egyelőre pedig kamatmentes kölcsönt nyújt és kieszközölte, hogy inséges gabonát és olcsó vetőmagot kapjanak, addig is, míg sikerül talpraállítani a falut… Ezt tette veletek az egyház, Krisztusban szeretett hiveim!… A könnyeim hullanának a magas szószékről a meghatott emberekre egy ilyen pásztorlevéltől és a hit, a lélek forró dícsfényével szállanék le hozzuk, a megdícsőült koldusokhoz.

De így?… Bujkálnom kell előlük lesütött szemekkel, hogy ne halljam untalan:

– Írt-e mánn a püspök úr?

Szerencsére az aratás megkezdődött. Az utolsó gyermekig mindenki a földekre rohant, hogy letépje a szegényes kalászokat, megmentsék a kenyerüket újabb csapásoktól. A falu újból elnéptelenedett. A bizalom felébred az emberekben. A termés szépen mutatkozik.

– Megáldotta az Isten a kezünk munkáját – újságolják.

– Drága kalászillatú népem! – nézem őket meghatottan. Ahogy az árva gyermek a csillogó játéktól pillanatra elfeledi apja-anyja halálát, úgy elkábultak ők is az aranysárga mezők édes dalától és szinte kiált bennük a boldog valóság:

– Jön a búza! Hazajön a búza!

Kissé megenyhülök én is, szorongásaim elmulnak és nekem sem jut eszembe, hogy nem hazajön a búza, hiszen egyetlen szem sem az övék már… Hiú, múló álom csak az aratásuk, hogy annál keserűbb legyen az ébredésük. Félek megáldani a termést és felköszönteni a zsengét, hogy váljék testi-lelki javukra, soha el ne fogyjon asztalukról és legyen édes, fehér kenyér belőle, mint a Krisztus teste, az égi madarak is imádsággal kísérjék áldott súlya alatt nyikorgó szekerüket… Mondom – félek ezeket mondani, mert a kenyér meg fog hazudtolni, hűtlenül ott fogja hagyni és elmegy pénznek a bankba, zsidó zsebébe…

Mégis az első megnyugvás oknélküli optimizmusában én is felderülök. Hátha tévedek? Hátha a püspök levele valóban leveszi a pusztulás keresztjét róluk. Egy ilyen nagy úrnak, csak egyetlen szavába kerül… Már bizalommal várom én is a választ és magamat korholom kicsinyhitűségemért. Erdő, mező ismét megszínesedik. Az élet mégis szép…

Az emberek már nem törődtek velem. Arattak… arattak… arattak…

Aztán jött a végrehajtó és utolsó szálig lefoglalta negyven gazda termését.

Ugyanazon éjjel pedig ismeretlen tettesek felgyújtották a learatott gabonát. Alig lehetett egy részét megmenteni.

Vasárnap pedig mise előtt beállított váratlanul az öreg esperes és elhozta a püspök levelét.

– Mindaketten kikaptunk, fiam – mondotta szeliden. – Ez a tied, ez az enyém.

Elváltozva olvastam:

„Kedves Fiam!

… Egyébként dícséretreméltó buzgóságodtól túlzásokba ragadtattad magadat. Információim szerint a megpróbáltatásokkal sújtott nép testi és lelki ingerlékenységét, tapasztalatlanságát, állásod nyújtotta tekintélyedet arra használtad, hogy az állam közegei ellen hangold és megingasd azt a tekintélyt, amely az állami élet zavartalan menete és az ország boldogulása szempontjából annyira fontos. Túlzott szociális elképzeléseid már az izgatás határán mozognak. Mivel úgy a hivek, mint az egyház érdeke az ottani nehéz viszonyok között több megfontolást, érettséget, tapasztalatot és higgadtságot kivánnak, mint amennyivel korodnál fogva is rendelkezel; helyesnek látom, ha azonnal visszatérsz régi állomáshelyedre és az ifjúság nevelésében, szép kezdetet mutató, fontos munkakörödben igyekszel szép tehetségeidet Isten országának dícsőségére és Anyaszentegyházunk javára kamatoztatni… Az egyházközség további gondozását egyébként a kerületi főesperes különös gondjaiba ajánlottam…“

Megszédültem, a levél reszketett a kezemben. Az öreg esperes az ablaknak fordulva, breváriumába temetkezett. Néhány bizonytalan lépést tettem és lehajtott fővel elővettem utazó kofferemet, hogy nehány szegényes holmimat beledobáljam.

– Nono! – morogta a vén pap. – Nem kell mindjárt úgy a szívedre venned… Pár napig úgyis maradnod kell, míg elküldöm a káplánomat…

*

Másnap jött a hír, hogy a trónörököst és feleségét Szerajevóban megölték.

Utolsó cselekedetem volt a faluban, hogy meghúzattam értük a harangokat. Az emberek összerázkódtak és végigsikoltott a mezőkön a „megkiáltás“, a borzalmas valóság:

– Jaj! Jaj!… Kitört a háború!…

KILENCEDIK FEJEZET

A háború!

Nem tudtuk, mi az.

Romantikus elképzeléssel valami nemzeti himnuszfélének gondoltuk, mit fényes lakkcsizmában, paszomántos díszattillákban, tükrös, kefélt száguldó paripákon, petőfiesen, nyalka magyarsággal hirtelenében megvívunk, s nehány fehér selyemkendővel bekötött homlok legendájával egy hónap múlva hazaénekelünk, diadalmámorban gyönyörű lányokat csókolunk és hősök leszünk, mint őseink a történelemben. Az ágyúk ugyan dörögnek, a gépfegyverek ropognak, országok lángbaborulnak, embertömegek menekülnek, de a szép augusztusi napsütésben fiaink csatára ingerülten küzdenek. És a halál? Egyik-másik bizony elesik, de ezzel történelmivé avatja a nevét, a hősi halál aranyszobrává merevedik, kire büszkeséggel gondol az utókor és késői sarjak irigyelni fogják. Csodákat fog mívelni, a drága magyar vér és az ezeréves vitézség bámulatra fogja ragadni a petyhüdt nyugati országokat, melyeket diadalmasan be fogunk kalandozni, mint őseink, kik rettenetbe ejtették Európát, hiszen a kard nemzete vagyunk.

– Éljen a háború!

Csak a falu népe nem ujjongott az első megdöbbenésben. Józanul, aggodalmasan készítették elő a katonaládát és egyszerűen tudomásúl vették az elkerülhetetlent. Be kell vonulni. A behívó parancs megérkezett. A fiatalabb korosztályosoknak jelentkezniök kellett ezredüknél. A nemzet ereje, virága talpraállott, hogy megvédje a „szabadságot“. A lapok harsogták a frázisokat, a vérbódulat megfertőzte őket is. Most már a legények is bizakodtak és nagynak érezték magukat. Az anyák, hitvesek, gyermekek és szeretők sírtak. Nehéz volt a bucsúzás, de felzendültek a nemzeti dalok, a büszke nóták, hogy: „Megállj, megállj kutya Szerbia“. A papok buzdító, tüzes beszédeket tartottak és megáldották a harcbamenőket. A cigányok előbújtak a vályogvető gödrökből és a legények zeneszóval járták végig a falut. A bölcs faluvezetők biztatták őket, hogy szégyent ne hozzanak a „magyar becsületre“. A kalap mellé virág került, a kézbe pálinkás üveg, az ölbe leány és táncolva verték ki a mámoros férfiak a szilaj ősi virtust. A tömegőrület terjedt. Pipás, vén emberek fájó szívvel sóhajtották:

– Hej, ha még egyszer fiatal lehetnék!… Osztán ne kiméljétek az ellenséget!

– Bízza reánk, apám! – döngették a mellüket a legények.

Az utolsó este tánc volt. Reggelig tartó, széleskedvű, bús, buja haláltánc borral, csókkal, dallal, viharzó szivekkel. A testek égtek a mámoros éjszakában, a nóta egész éjjel szólott, duhaj kurjantások üvöltöttek faluhosszant.

– Katonáké a világ! Félre az útból, aki nem katona!

A jegyző a csendőrökkel benézett a táncba.

– Mulassatok, fiúk! De kilenc-tíz órára Szeredában legyetek.

Még viharosabban zendült fel a háborús toborzó. Szakadtak a húrok, döngött a föld, sikoltott a klarinett, s a felizgatott embertestek forró párájában kavarogtak a párok.

– Éljen a háború!

Lassan megvirradt. Szürke, sápadt, nedves fény öntötte el a falut. Karikás szemekkel, zilált hajjal, összeölelkezve, büszkén, mégegyszer bejárták a falut. A cigány húzta a búcsú-nótát. Asszonyok, leányok, didergő gyermekek kísérték a menetet. Előállottak a szekerek a felpántlikázott lovakkal. Tizenöt-húsz legény is felkapaszkodott egyre. A kisládákat és a cigányokat felpakolták. Az indulás perce itt volt. Egy pillanatra elnémult minden. Csak annyi időre, míg megcsókolták az édesanyjukat, mátkájukat és a visszatarthatatlan könnyeken át még egy utolsó pillantást vetettek a falura, melyet ki tudja, viszontlátnak-e valaha. Búcsúszavak röpködtek:

– Ügyelj magadra, édes fiam!… Vezéreljen az Isten!… Írj, lelkem!… Hűséges, jó feleséged maradok a sírig… Gondod legyen a gyermekekre!…

A sok gond, áldás, elrebegett imádság, elveszett a végső, keserű felkurjantásban, s a rázendülő muzsikában. A szekérsor megindult, s csakhamar elfödte szem elől a felkavart porfelhő. Az első útkanyarulatnál elhalt a zene, dal is. Akkor még nem tudták, hogy a halál hajtotta a lovakat…

Fojtogató, komor némaság és bánat ereszkedett az árván maradt házakra.

Huszonnégy órán belül nekem is jelentkeznem kellett. A faluban gyorsan elterjedt a híre.

– A papokat is viszik a háborúba!

– Ne féltsétek a papokat – irigykedtek azok, akiknek fiai már dícsőségesen bevonultak. – Nem kerülnek azok a tűzbe. Az úr még a pokolban is úr.

A hívek felém se néztek. Gyűlölték kivételes helyzetemet az első mámor elmulása után. A gyermekeiket féltő szülők, férjük után bánkódó hitvesek hamar ráébredtek, hogy mi a háború. Félelem, gyötrődés, bánat váltotta fel a féktelen áldomást, melyet a pusztulással, szenvedéssel, halállal ittak. A kérlelhetetlen valóság már előre vetette árnyékát.

– Mi lesz velük? Mi lesz velünk?

Az élet nehéz gondja már másnap az asszonyokra, gyermekekre súlyosodott.

– Nem kell búsulni – mondottam a bucsúzásomra összegyűlt nehány templomos vénasszonynak. – Most értesültem, hogy az asszonyok hadisegélyt kapnak, amiből úri életük lesz. A marha, gabona, takarmány ára kétszeresére szökött. A hadsereg pontosan és jól fizet. Az államnak legelsők a katonák és azok hozzátartozói… Dícsőséges, szép idők ezek! Az Isten is a mi igazságos ügyünk mellett van… Németország szintén beavatkozott a háborúba. Hatvanmilliós, nagy, művelt nép. Egyedül világhatalom. Ausztria-Magyarországgal együtt könnyen legyűrik, ha kell, egész Európát… A mi katonáinknak pedig párja nincs. Lelkesen ki kell tartanunk. Nem tart sokáig. A mai modern fegyverek mellett, egy-két hónap az egész…

A bevonulókat kísérők hazajöttek. Lázasan dícsekedtek.

– Má bé is őtöztették a huszonnégyeseket. Tiszta új gúnyát, bakkancsot kaptak. Ragyognak, ragyognak, olyan szépek!… Ha látnátok, mi van a városban. Fel van bojdulva az egész világ. Éjjel, nappal szól a katonabanda, foly a sok bor… Az állomásokon cifra úri küsasszonyok csókolják a legényeket, cigarettát osztogatnak, felvirágozzák a katonákat… S osztán a tisztek milyen szépen bánnak a legénységgel. Egyebet nem hallasz, mint „fiaim így… fiaim úgy…“ Csak az szomorú, aki itthon marad… Pénz dögivel van, az aranyat, ékszereket vassal cserélik be, még a karikagyűrüt is lehúzzák az ujjukról a kényes dámák, hogy a katonáknak legyen mindenük. Ne búsúljatok! Már a törvény sem az, ami volt… Minden épkézláb ember katonának jelentkezik… Szép üdüköt élünk…

– A bosznyiai okkopációkor es úgy vót, hogy… – kezdi emlékeit a vén Pottyand Ferenc.

– A semmi sem vót ehhez képest, Ferenc bá! – torkolják le.

Az út közepén férfiak politizálnak:

– Kellett már ez a háború, mert igen sok az ember…

– Vilmos császár csinálta azt, barátom – tudákoskodik a másik. – Mert, hogy annyi a gyermeke, mint a rosta lika, s annak mind trón kéne, hát aszonta a mü kirájunknak, hogy: „No, Jóska, neked es nagy családod van, nekem es. Hasogassuk fel azt a kicsi fődet, ami az országunkon küjel van“. Erre a mü öreg kirájunk aszonta Tisza Pistának, hogy: – „Mit szólsz hozzá, Isvány? – A trónörökösömet es elpusztíták, s azt még sem hagyhassuk“. – „Tiszta igaza van felségednek!“ – egyezett bele Tisza Isván, s megfúvatta a trombitákat… Hát ezért van háború.

– A lehet, te!

– Hej, nagy politikusok az urak!

A másik csoportban öregasszony mutogatja a katonafia képét. Gyönyörű lovon ül a legény mentésen, a levegőbe nyújtott kivont karddal, a feje szépen oda van ragasztva, alól ki van nyomtatva módosan:

„A világháború emlékére“.

– Egyetlen, szép fiam! – csókolgatja az asszony.

Senki sem törődik velem. Minden háznak meg van a maga nagy eseménye.

Búcsúvétlen csörömpöl ki velem a szekér a faluból. A mezőkön alig dolgozik valaki. Az útszéli földeken munkálkodók kiegyenesednek:

– Hová megyen tisztelendúr?

Lelkesen, harsányan kiáltom oda:

– Megyek a háborúba!

– Az Isten segijje!

Vissza se nézek. A háború mérge dolgozik bennem is. A mellem feszül és büszkén tartom oda arcomat a napfénynek.

Megyek a háborúba…

– Önnek Brassóban kell jelentkeznie – világosítanak fel a katonai parancsnokságon.

A város zsibong, az uccákon katonák, bevonulók hemzsegnek, egy-egy ágyú is végigdübörög. Sárga bőrtokot húztak a szájára. A falvak népe a tereken ácsorog és bambán, elsírt könnyek piszkával az arcán bámulja a tarka fergeteget. Itt-ott indokolatlanul felbőg a kiáltás:

– Éljen a háború!

A végzetesen szép játékot én is eljátszom.

Tiszti csákót vásárolok magamnak, a cingulumra nehéz, arany rojtot, a reverenda ujjára aranypertlit varratok és a tűkör előtt nehányszor végigpróbálom a szalutálást, hogy strammul, de bizonyos komolysággal, tekintélyesen és mégis természetes könnyedséggel menjen, ahogy egy tábori lelkészhez illik. Kissé mentegetem magamat és jól esik, hogy a leányok merészen a szemembe néznek. Finom mosollyal villantom rájuk a szememet és vigyázok rá, hogy csak kapitánytól felfelé tisztelegjek.

A vonaton fürtökben lógnak a katonák. Mindenütt rajzik az ember. Alig lehet felkapaszkodni. A mozdony, a kocsik fel vannak virágozva, zöldágazva. Krétával írt nagy betük fehérlenek rajtuk: „Éljen a háború!“ A vonat végigszáguld a daloló, féktelen tömeggel az Olt völgyén, a tusnádi szoros hűvös fenyveseinek árnyéka alatt. A hídakat már katonák őrzik és minden kis állomáson néptenger zajong, dalol, muzsikál, iszik, üvölt, kacag és sír…

Kábultan, összetörve vergődöm le Brassóban a vonatról és sietek jelentkezni.

Gyorsan intézik ügyemet. A nagy könyvek suhognak, a tollak sercegnek. Keményen mondom be a nevemet:

– Feldkurat in der Reserve!

Röviden megállapítják, hogy nem vagyok behíva és kezembe nyomják a jelentkezési igazolványt.

– Mehet haza.

Megtántorodom a szégyentől.

– Haza?

– Csakis – mosolyog az őrmester.

Az éjszakát a városban töltöm. A plebánián egész papi osztag táboroz. Kacagva fogadnak.

– Megjött a legújabb hős… Jelentkeztél?

Kedvetlenül vallom be:

– Igen, de még nem vagyok beosztva.

– Igaz, hogy megverted az alispánt? – mulatnak fölöttem.

Tréfára tréfával felelek:

– Azt nem, de az igaz, hogy te mezitláb hajtottad át egyetlen koszos malacodat a Nagyerdőn, mikor elfoglaltad a paróchiádat.

A múló derűt elűzi a háború, a nagy téma. Külpolitikai kombinációk röpködnek, valaki stratégiai tájékozottságát fitogtatja, mások teológiai vitába kezdenek, hogy megengedett dolog-e a háború.

– Nekem mindenesetre jól jön – vallja be az egyik falusi pap. – Kapom a felemelt kapitányi fizetést, a helyettesemnek adok valamit és pár hónap alatt kilábolok az adósságból.

Mindenki tud valami új hírt. Egyik háromszéki pap egyenesen frontszolgálatra jelentkezett. Lemondott a rangjáról és közlegényként, puskával a kezében akar harcolni.

– Le a kalappal előtte! – állapítják meg.

A társaság eloszlik. Megállapodunk, hogy a Koronában vacsorázunk.

Az uccán különkiadásokat üvöltenek a rikkancsok, a város felbojdult hangyaboly. A háború mintha valami nagy feszültséget oldott volna fel. Mindenki függetlennek, nagynak, pótolhatatlannak érzi magát. A katonák nem a régi katonák, hanem hősjelöltek. A nyilvános helyeken háromnyelvű figyelmeztetések fityegnek: „Óvakodjunk a kémektől!“… Megriadva vesszük észre. A kémek eddig eszünkbe se jutottak. Persze, háború van. Veszedelmes mesterség, de jól fizetik. Mindenki tud valami izgalmas kémtörténetet, amelyben gyönyörű nők, pezsgő, szerelmek, póstagalambok, diplomaták, tábornokok, haditervek, vagy legalább is a Krupp-ágyúgyár titkai szerepelnek. Olyan világ ez, hogy az édes testvérnek sem szabad hinni. Más a modern háború, mint régen. Át se bírjuk tekinteni, csak képpedezünk a nagy számoktól. Szerbia nem számit, de ott van Oroszország, a nagy gőzhenger. Szerencsére vad, kultúrálatlan népnek hittük és meg voltunk győződve, hogy a szedett-vedett ázsiai horda milliószámra fog hullani ágyúink előtt. Csak győzze a géppuska kaszálni. Bigott, elnyomott, élhetetlen nép, s míg ijedtében három fordított keresztet rajzol magára, már át is szállítottuk a másvilágra… A franciák szintén nem komoly ellenfél. Ennek viszont azt a baját tudtuk, hogy túlságosan is kultúrált. Gyenge, csenevész katonák, kik az első megerőltetéstől heptikát kapnak…

– Nagyszerű kilátások – örvendeztek a vak magyarok az éttermekben, kávéházakban.

A Korona kerthelyisége már szürkületkor zsúfolva volt. A Cenk hegye sötéten meredt fel a háttérben és csúcsán kifehérlett az éjszakába az Árpád-szobor.

– Olvastad? Gyönyörű dolog volt Pesten! – temetkeznek a friss hírekbe az emberek.

Az ital habzik, az embertömeg morajlik, a hegedűk vídáman ujjonganak, a pincérek az asztalok körül suhannak, a kerítésnél ácsorgó bakákat sörrel kinálják és bíztatják, hogy aztán ne kiméljék az ellenséget. Ha katonatiszt lép be, megéljenzik mindenfelől, s a tiszt előkelően tiszteleg kurta derékbiccentésekkel mindenfelé. A hangulat emelkedik. Pillanatra megjelenik a főispán is. Csak átszalad a helyiségen. Itt-ott nehány szót vált és láthatólag nagyon el van foglalva a közügyekkel. Hivatalosan titkolózó és megfelelő körben diszkréten elsugja:

– Csak annyit mondhatok, hogy pompás híreink vannak – és már siet is, mert a belügyminisztériumtól utasításokat vár telefonon.

– Telefon, az semmi, de ma legalább tíz sifrirozott távírat érkezett a parancsnoksághoz – tudja valaki.

Naiv tisztelettel ejtjük ki a szót: „Sifrirozott távírat?“… Igen. Ez már valami. Bámulatos, hogy milyen tökéletes a szervezettségünk.

Valaki túlhabzó hazafiasságában felugrik az asztalra és lelkes, háborús beszédet mond és üríti poharát azokra, kik a tűzbe mennek és minden poklokon keresztül törnek a magyar szabadságért. Félig megháborodva tombol a lelkesedéstől a tömeg, a cigány tust húz, a poharak felvillannak. El se ül a zaj, egy kecskeszakállas szász úr ugrik a másik asztalra. Alig lehet a zajban a szavát érteni, de minduntalan kivíjjog beszédéből a „Deutsche Armee!“… Leírhatatlan a feldübörgő „Hoch és Hurrah!“ A cigány szemfehérjét rávillantja a bandára és felhangzik a „Deutschland über alles“. Mint egyetlen ember, pattan fel a tömeg és felzendül a hang olyan viharosan, hogy a Kárpátok falai megreszketnek bele. Utána magyar, majd román dalok kapnak szárnyra. Az arcok megdícsőülnek, a gyengébb természetűek könnyeket hullatnak, a nehéz hegyi borok reszketnek a kézben a belső felindulástól, a nők felsikoltanak a hisztérikus gyönyörűségtől, idegen emberek egymás keblére vetik magukat, vén, kiült fenekű tisztviselők, tanárok, azt mondják, hogy „történelmi pillanat“ és senki sem gondol rá, hogy tulajdonképen három nemzet tartja eljegyzését a halállal…

Pillanatig csend van, amíg megnyugtatjuk felkorbácsolt érzéseinket és idegeinket.

A csendbe belesikolt a vonat füttye. Mindenki tudja, hogy újból katonavonatot indítanak a harctérre. A lihegő vonatzúgáson is átverődik bucsúdaluk, de nehány pillanat múlva az utolsó nótafoszlány is elhal.

A vonat eltünik az éjszakában.

*