Part 4
– Ah… – És Hugh arca, amely imént belesápadt a csalódásba, most ismét bronzzá pirult.
– Liesl igen sajnálja önt. – Hugh hallgatott. – Ő is mindig mást sajnál. Pedig hát hol van nála szánalomra méltóbb? Nemde, Mister Foorte? Ő a legbetegebb köztünk!
Hugh csengéstelen, szinte fájdalmas hangon felelt. De nyilván nem a Liesl állapotát fájlalta, az nem volt már neki meglepetés:
– Azt sohasem lehet tudni, mademoiselle Weber.
– Dehogy is nem. Én skálában el tudom mondani, hogyan következünk. Mondjam? Mrs. Cowlin, meg Liesl, ők az elsők. Miss Hardings a második.
Hugh elsápadt és felült.
– Honnan mondja ezt?
– Csak. Az orvos mindent közöl Freynéval. Én pedig ki szoktam puhatolni nála a dolgokat. Észre se veszi, és mindent elárul.
Hugh gyűlölettel, fájdalommal nézett kis látogatójára.
– Azután jő az anglikán pap…
– Pardon, ne sorolja föl mindet.
– Jó, de magukat még megmondom. Maga úgy középen áll. Madame Mercati meg én, mi ketten állunk a legjobban, nem számítva persze az olyanokat, mint Ziegler, aki csak a hóbortjait csillapítja itt. De most mennem kell.
És titokzatosan, kellemkedve súgta:
– Várnak rám…
Aztán elment, otthagyva Hught, a szívébe mártott fulánkkal. Két fulánkkal. Az egyik az volt, hogy őt meg Madame Mercatit egyszerűen csak »maguk«-nak nevezte, mintegy összefoglalón…
Másnap délelőtt Hugh percig se volt egyedül. Madame Mercati és huga, Katina – bár a leány csak délelőtt érkezett – fölváltva jöttek le hozzá. Mondhatlanul gyötrő nap volt és délután a fiú megkönnyebbült, mikor magára maradt kicsit szenderegni.
Azt álmodta, hogy otthon van, Sanfranciskóban; és anyjával, az ő szépséges, régen holt spanyol anyjával a kertjükben járkál, mint kisfiú; és spanyolul beszélnek, ahogyan gyermekkora óta sohasem beszélt. A kertben, egy fából kinőve gyönyörű orchideák nyilnak és ő azokból szakítani akar Ginevrának… Fűszeres, nehéz illatfelhő árad belőlük rája és érzi hűvös szirmaikat a kezefején…
Fölébredt és szemét tágra nyitotta.
A takarón nyugvó összefogott két kezére téve néhány áttetsző orchidea világolt.
Madame Mercati nyitott be.
Első tekintete a fiú takaróján pihenő virágokra esett.
– Vajjon ki küldte? – töprengett magában.
Az orchidea a legdrágább virág volt az üzletben, aki épen ezt választotta, az vagy nem törődik a pénzzel, vagy nagyon gyengéden érez a fiú iránt…
– Kitől kapta virágait? – kérdezte pár közömbös szó után.
A fiúnak csak most jutott eszébe, hogy maga se tudja.
– Fogalmam sincs, Madame Mercati.
– Ugyan?
– Nem, csakugyan. Azt álmodtam, hogy anyámmal orchideákat szedünk és akkor fölébredtem és itt voltak az orchideák.
– És kinek szedett álmában orchideákat? Mert akinek álmunkban virágot szedünk, annak életét örömre fordítjuk.
A fiú arcára fény esett. De restelte hirtelen derűjét.
– Ah, Madame Mercati, ezek az ön balkáni babonái!
Visszadült párnáira és homlokán tovább derengett az öröm…
Az asszony pedig elkomorodott. Fájt neki, hogy a fiú másról álmodik… s hogy úgy örül az álmának…
Az ajtóban az angol szobaleány jelent meg, tálcán hozva Hugh uzsonnáját: karcsú, fehér pohárban fűszeres, alpesi tejet.
– Ah, Mister Foorte, meg tetszett kapni a virágokat? Úgy féltem, hogy oldalra fordul álmában és akkor a földre esnek!
– Köszönöm, Rose, tehát maga hozta be?
– Én, Mister Foorte.
A fiú nem merte megkérdezni, kitől. Úgy félt, hogy Rose egy szóval eloszlatja a szívében fölsejtekező édes álmot. De Rose fecsegő leány volt, és nyomban előadta az egészet:
– Miss az officeba jött hozzám és azt mondta, csak itt bontsam ki a virágot a selyempapirból, hogy ne lássák a verandákon, mit viszek. Ah, ez egészen titokzatos volt, az a begöngyölt csomag és hogy Miss Hardings olyan halkan beszélt velem…
Hugh arcára még több fény terült.
– Köszönöm, Rose – mondta még egyszer.
Egyszerre kialudt benne a három nap óta lobogó kín, amit Ziegler szavai oltottak beléje.
– Szeretem és szeret… mi ehhez képest minden egyéb a világon…
Ez ömlött át a szívén.
És mikor a leány távozott, Hugh elfelejtette az uzsonnát és Madame Mercatit. A virágait nézte, szinte megölelte őket.
Az asszony csodálkozva, elszoruló szívvel bámult reá… aztán kiment.
A fiú akkor magához emelte és csókokkal szívta az orchideák lehelletét.
Ezen az estén Madame Mercati Katinát tette a gyermekhez virrasztani. Katina fáradt volt, de ő sohse ellenkezett a nénjével és a gyermeket nagyon, nagyon szerette.
Madame Mercati lement a kertbe.
Ugyanoda ült, ahol a nyáron egyszer Hughra várt és ahonnan először látta Hught a leánnyal, mint két ezüstösen csillámló fekete árnyat…
Mi történt azóta? Tulajdonképen semmi. És mégis, ő elveszített valamit, amit nem bírt ugyan soha, mert nem nyujtotta ki a kezét, de amit talán bírhatott volna és amit bírni édes lenne…
Egy nagyon szép, nagyon fiatal embernek szerelmét. Milyen más lehet az, mint minden, amin ő eddig átment…
Nem, ő sohasem látott még arcot így átszellemülni érette, mint most Hughét, mikor a fiú az orchideákat nézte. Milyen édes volt az ajka szögletében megbúvó mosoly, szeméből a virágokra hulló cirógató tekintet, és az a mozdulat, amivel magához fogta a virágokat…
Hogy lehet, hogy ő sohse gondolt mindeddig ilyenekre? Annyi más, fájdalmas gondja volt; olyan nagy, kietlen, szinte hihetetlen végzet volt neki a betegsége, hogy nem bonyolódott soha ki e körül forgó gondolataiból. Jóformán nem is látta a mellette álló fiút, csak azóta érezte, hogy az jelent valamit számára, mióta kezdte elveszíteni. Addig semmi másnak nem tartotta, mint egy, az élet irgalmatlan hajszájában vele együtt útfélre lökött, véletlenül, vakon melléje esett társnak, akivel csak a sorsa, de a lelke nem közös. Hozzája mérten tapasztalatlan, egy asszonyi sorsot felfogni nem bíró gyermeknek tekintette. Hiszen annyi évvel volt ifjabb nála és élettapasztalatban még sokkal fiatalabb volt évszámainál: betegszobákban mult ifjúsága… Ah, ő sohse gondolt rá, hogy ez a szegény, az életen kívül álló fiú kincseket adhatna valakinek, virágot fonhatna egy élet hervadó girlandjába… Most pedig az az érzés gomolygott föl benne: hogy egy egész reménytelenül alvó tavasz serken föl a fiúban és ez a tavasz másnak a lábához terít a legkülönösebb, betegesen gyönyörű virágokból szőnyeget…
– Igen, örömöt fog fonni – ahogy megálmodta – a más életébe…
Az asszony egyszerre kimondhatatlan szegénynek, kifosztottnak, az élet kisemmizett koldusának érezte magát. Elgondolta ifjúságát, a tikkadt török-görög város sivárságában… Szalonikiben serdült, ott is volt férjnél, aztán a horvát apácák közt, akiknek örömtelen klastromába évekre volt bezárva, mert anyja olasz volt és vallását bele akarta ojtatni leányaiba… Aztán a szerencsére várás hosszú évei és az a »szerencse« maga, mely minden gyengédebb leányálmot meghazudtoló valóság képében jött: Mercati úr már nem éppen fiatal személyében; és el kellett fogadni, mert hisz alig volt arrafelé elfogadható európai ember… És mikor már megbékült sorsával, sőt boldog kezdett lenni, akkor a betegsége…
Most pedig el fogja veszíteni azt is, aki a betegségét idáig elviselhetővé tette. Valami dac lepte meg hirtelen, a folytonosan ütlegeltnek első elhárító mozdulata. Ezt a kincsét nem fogja hagyni, szembe fog szállani érte sorsával, a fosztogatójával.
De hát nem bűn ez?… Nem. Hiszen semmi egyebet nem akar, csak hogy egy kicsit szeresse őt valaki; adni ő se adhat többet, mint az a leány, sőt annyit se, mert neki férje van… Jó szót, ragaszkodást, vigaszt – egy kis verőfényt, melegséget az eddigi hűvös közöny helyett… Igen, de ezt ő akarja adni és ne adja más… És aztán:
– Nézzen úgy rám, mint az orchideákra és mosolyogjon úgy, ha reám gondol…
Ez volt a gondolatait lezáró titkos pecsét.
Mikor Hugh ismét a verandára került, mintha idegen világba cseppent volna.
A két fiatalember: a svájci meg az orosz kitartóan bámulták Ginevrát, hordozták a takaróit; húzták föl, engedték le a verandának feléje szolgáló függönyeit, aszerint, amint látták, hogy sütkérezni akar a napban, vagy árnyékot óhajt, mert olvas.
Viszont az anglikán tiszteletespár csak magának élt. A pap heverészett, az asszony nem mozdult mellőle. Néha összecsókolóztak és ez annál ízléstelenebb volt, mert az asszonyka legfőbb rútsága éppen a mindig nyitva felejtett, lecsüggő ajkú szája volt. De a szelíd kis tiszteletest boldoggá tette, – csakúgy ragyogott annak nyájas, gyermekes arca.
Ginevra sohse nézett erre a párra és láthatóan restelkedett, mikor azok nagyon is nyiltan gyöngédkedtek egymással. Ő nem ismerte az életnek ezt az oldalát: özvegy házban, egy öreg kisasszony szárnya alatt serdült…
A hegyekre már régen leesett a hó és aznap, mikor Hugh felgyógyult, a völgyre is. A fiú csak délfelé jöhetett ki a verandára és első tekintete Ginevra felé esett.
A leány nem hevert, hanem keresztben ült a heverőn; úgy, hogy fejével a tóra néző üvegfalnak támaszkodott. Az üvegfal mögött szakadt a hó és körül minden fehér volt… A leány is: kötött kabátot hordott, kékhajtókás fehéret és lábára fehér prémtakaró volt csavarva. Csak az arca volt, a hidegtől, vagy az örömtől? kicsit rózsaszínű.
– Milyen szép… – villant át Hughn és ez a gondolat szárnyakat adott szemérmének: keresztül mert vergődni a heverők során, Ginevráig.
– Ah, Hugh – és a leány elibe nyujtotta puha, fehér keztyűbe rejtett kezét.
– Jobban van már? – kérdezte azután.
– Köszönöm. Már tegnap nem volt lázam.
Mintha lelke virulni kezdene, a fiú nyiltan, elfogulatlanul beszélt és körülnézett.
– Milyen változás, mióta beteg lettem. Látja, most már itt a tél, pedig csak október eleje.
– Igen, a szép lilaszínű mezőket nem látom soha többé – szólt a leány és kicsit elborult.
– Pardon, Miss Hardings, vetette közbe Blumer, a svájci, itt a tél nem a halált jelenti. Itt minden fordítva van. Nyáron unalmas, télen mulatságos. Nyáron az emberek álla felkopik, télen van a kereset. Meg fogja látni, hogy a mi telünk százszor szebb a nyarunknál.
A leány Hughra emelte a szemét, mintha kérdezne valamit.
Hugh boldogan nézett vissza a leány szemébe és félhangon mondta:
– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz.
Aztán hangosabban folytatta:
– Várjunk, amíg kisüt a nap. A tavaly itt volt egy belga bárónő – talán hallott róla, Madame Mercatinak volt barátnője – annak a kislánya gyémántországnak mondta ezt a világot.
Ginevra földerült és tréfált:
– Mrs. Cowlin pedig azt mondta nekem, hogyha igaz a közmondás, hogy a jó amerikaiak lelke haláluk után jutalmul Párisba kerül, akkor a rosszaké bizonyára idekerül telelni büntetésül.
A társaság nevetett.
Aztán mind lehevertek. Hugh és Ginevra néha egy-egy pillantást cseréltek. Csak a föld virágai fagytak meg: a lelkükéi még éltek…
Délben, mikor Ginevra, elkészülve az ebédhez illő toalettjével, a verandára lépett, még mindig ott találta Hught. A fiú várt reá és meglátva őt az ajtón kilépni, elibe ment.
– Bocsásson meg, hogy várom. Nem akartam mások előtt köszönni meg a virágokat. Nem is tudja, mint örültem nekik. Aludni sem tudtam azon az éjjelen.
És fogta a leány nagyon sugár, hűvös, reszkető kezét és lehajolva megérintette ajkaival. De nem csókolta meg, csak úgy maradt egy percig, leborulva arra, mintha hálákat rebegne.
VIII.
A télidő teljes pompában állott be és az élet harsánnyá pezsdült a fehér világ felett. Megkezdődtek a Svájci Ház – így hívták a szállót – rendes heti hangversenyei. Az első zeneest az első alkalmat nyújtotta rá, hogy a hölgyek bemutassák pazarabb toalettjeiket.
A szálló be volt népesülve már. Az angolszász fajta vezetett és azok kedvéért a háziasszony megkívánta, hogy estebédhez mindenki fényesen öltözzék. Egyáltalán: az élet hangosabb, pazarabb, ékesebb lőn.
A hangversenyek az ebédlőben folytak, ekkor széttárták a szalonba meg a hallba vezető óriás ajtókat, hogy a közönség többfelé széledhessen és intim csoportokat alkotva figyeljen.
Arról persze szó se lehetett, hogy Hugh, aki két éve mindig Madame Mercati oldalán jelent meg ilyenkor, most Ginevrához szegődjék társaságul. A leány finom érzékkel megérezte ezt és mikor Kazanov meg Blumer előre eligérkeztek neki, elfogadta kíséretüket. Hugh hallotta ezt, torka kiszáradt a kíntól, de nem tudott szólni semmit. Nem tudta azt mondani: légy velem, legyek veled!
Csak egy megoldás lett volna: ha Ginevra elvegyül Mercatiék társaságában. De a leány soha senkihez se közeledett önkényt. Ha keresték őt: a nőkhöz hálás, a férfiakhoz figyelmes volt érte, de ő maga nem melegedett kezdetképen senkihez.
– »Miss Hardings előkelő kelta passzivitása«, így értelmezte viselkedését Mr. Cowlin a társaságnak.
Madame Mercati pedig nemhogy kereste volna, de éppen kerülte a lányt, mintha félne tőle, mintha közelében talajt veszítene…
Így történt, hogy úgy éltek egymás mellett, mintha két egymás nyelvét nem értő, egymáshoz semmi közzel nem bíró, csak éppen ama pillanatra találkozó ember lennének, vagy mintha mindig először látnák egymást.
Nem, Hughnak nem maradt más hátra, mint engedni Ginevrát, mások körében tölteni az estét.
A hangverseny vacsora után volt és Ginevra kicsit hosszasan öltözött. Már mindenki a hallban meg a szalonban ült, mikor Blumer és Kazanov a szalón egyik ajtaján belépve a másik felé sietett, hogy Ginevráért a verandára menjenek.
Kazanov el sem képzelt egy szép nőt pompás virágok nélkül.
– Ha egyszer társaságára méltat, legyünk hálásak érte, – mondta volt Blumernek és most éppen a városból jöve, óriás csokor fehér rózsát hozott.
Abban a percben lépett be Ginevra, mikor a két fiatalember közül Blumer a kilincsre tette a kezét. Szinte úgy látszott, mintha ajtónyitói lennének.
A leány fekete tüllel bevont kékselyem ruhájában, fejére sisakszerűen halmozott, zománcfejes két tűvel összetartott hajviseletével majdnem fejjel mutatott magasabbat; pedig mindig nagyon sugár jelenség volt. Áttetsző selyemkeztyűs kezében kis elefántcsont legyezőt tartott és mint valami királynő lépett be a ráváró két fiatalember között.
Kazanov mélyen meghajolt és átadta a csokrot, Blumer elvette a leány karján hozott, fehér köpenyét. Ginevra minderre bólintott és helyük után kérdezett. Ott volt az fönntartva nehány indásan lefolyó növény alatt, egy kis asztalkánál. Ezt a pompás szögletet Kazanov választotta, mintegy elkülönülve nézhették onnan a társaságot.
A zenekar a Bajazzó szerenádját játszotta. Blumer nagyon, Kazanov csak alig figyelt. Ginevrának különös érzése volt: mintha valaki szünetlenül reá nézne. Fejét körülhordta és akkor szeme egy csoporton akadt meg: a játékasztal mögötti dívánon Hugh ült Mercatiékkal.
Katina feltűnően és ügyetlenül volt púderezve, látszott, hogy nem mestersége a kendőzés. A toalettje kicsit balkáni ízű volt: nagyon rikító kék selyem, ami sehogyan se állt sötét arcszínéhez. Különben nem volt rút; kicsit koránhervadt délies arca jobb keretben, – meg ha tán valaha boldog lenne – még virulóvá válhatna. Ezt a benyomást keltette…
Madame Mercatinak ma napja volt. Sárga csipkével díszített lilavörös ruhája arcára is selyemfényt vetett és a fülében villódzó gyémántok keletiesen, cigányosan ragyogóvá tették megjelenését.
Hugh az asszony mellett ült és Ginevrának feléje rebbenő tekintete két nagy, fájdalomteli féltő szembe tévedt…
Hugh két perzselő érzés között vergődött. Madame Mercati oly közel ült hozzá, parfőmje oly bódító volt, hogy az örök aszkézisben élő fiút megszédítette illatával – szemben pedig látta az ő megimádott szentjét két férfi közt, amazok rózsáival kezében…
A fiú sápadt volt, mint a halál és néha behúnyta a szemét. Eszébe jutott Ziegler vádja, hogy ő a Madame Mercati szeretője… És hogy Ginevrát csak lepel gyanánt használja… Ah, ha most fölkelhetne és elfuthatna az asszony mellől, akit most szinte gyűlöl: a parfőmjéért, a rikító ruhájáért és azért a különös, pézsmavirágszerű illatáért, ami csak a keleten élő nőkből árad… Ha odarogyhatna a másik elé és összekulcsolt kézzel arra kérhetné:
– Dobd el azt a csokrot, vedd a lelkemet a kezedbe és tartsd mindig magadnál; óvd meg, mint a magadszedte virágaidat…
Őrület… Az emberek olyan nyugodtan figyelik a zenét… csak vége lenne már… De nincsen vége. Perzselő hullámban árad: eped, panaszol, könyörög, őrjöng… És ő nem Ginevra mellett ül, nem az ő ruhája susog mellette, nem az ő illata szédíti, – Ginevra a másoké: másokra mosolyog, másokkal vált egy-egy szót, másokra imbolyog ibolyaszínű tekintete…
Olyan fájdalom volt a fiú szívében, hogy fogát összeharapva megreszketett.
– Meghalok, ha ma nem beszélek vele; elégek, ha meg nem érintem a kezét, az ajkát…
És megint behúnyta a szemét és elképzelte, hogy összekulcsolódik a leánnyal és akkor tűzörvény sodorja el őket és elégnek, elporlanak a semmibe. Tüzet érzett maga körül… magában…
És ő, akiért elemésztődik a tűzben, még annyira sem érez semmit a tűzből, hogy legyezgesse magát. Tökéletes keze mozdulatlan nyugszik az asztalra ejtett elefántcsont legyezőn… arcán semmi pír, ajka alig rózsaszín, homlokán a nyugalom büszke diadémja… és a fiú szívébe mint harangszó zeng át a forró zenén keresztül nagy messziről szűrődve a hűvös dallam:
_Du bist die Ruh…_
– Nem, ne légy a nyugalom! Mint lángoszlopot akarlak karomba szorítani, égj el és égess össze…
E pillanatban érezte, hogy Madame Mercati forró kis keze az övéhez ér… Hugh összerándult és mintegy sugallatra, fölállt. A Bajazzó szerelemkoldulása véget ért… A fiú homlokához emelte a kezét, mindenki látta, hogy holtsápadt és senki sem csodálta, hogy kiment.
Mikor Madame Mercati illatköréből a kristályfehér alpesi éjszakába lépett, egyszerre kihamvadt benne a láz. De nem a szerelem. Csak a szemérmetlen sóvárgás vált hamuvá, mint az éjszakai tűz pernyéje, ha hűvös, harmatos éjjel a földre veri.
Míg a koncert tartott, föl és alá járt a tornácon és az ablakokon át látta a két embercsoportot: Ginevrát, mint királynőt a két udvaronca közt és Mercatiékat, az asszony égő arcát, fürkésző két szemét… Nem ment be többé, mert akihez vágyott, ahhoz nem férhetett és akihez férhetett, attól félni kezdett…
Mikor a társaság szétoszlott, Hugh nem volt sehol. Madame Mercati meghagyta az angol szobalánynak, hogy reggel hozzon neki hírt, nem beteg-e a fiú.
Ginevra a vesztibülben elbúcsuzott lovagjaitól.
– Tetszett önnek ez az este? kérdezte Kazanov.
A leány bólintott.
– Helyes, miss Hardings, mert ön is mindenkinek tetszett. Egy ilyen nő, mint ön, Oroszországban… az emberek megbolondulnának.
– Jó éjt, vágta el Ginevra az áradozást és a verandára nyitott.
Az ajtó mellett, a heverőn egy árnyék feküdt: Hugh.
A fiú arca sötétben volt, csak a szeme küldött fel két csillagot a leányhoz.
Ginevra odaállott, a fiú fejéhez.
– Hugh, mondta gyengéden, ismét beteg talán…?
A fiú némán rázta meg a fejét.
Aztán leemelte szemét a leányról, lenézett takarójára és megfogva Ginevra csüggő kezét, végighúzta azt a homlokán.
– Milyen hűvös – mondta önkénytelen.
És hirtelen fölemelkedett, két kezével átfogta a leány hajborított, gazdag fejét és homlokon csókolta.
A leány visszatántorodott, ijedt nagy szeméből sugarak rebbentek a fiúra; aztán pillái árnyékot ejtettek a szemére és az ajkát is hagyta…
Az ajka hűvös volt és édes, mint valami korai, illatos, hűtött gyümölcs.
A fiú aztán megriadt a saját merészségétől. Kezét leejtette, a leányéig, mert az édes tehetetlenül, mint tiltakozó, de elhárítni semmit nem tudó szárny szegődött feléje…
– Ginevra, súgta Hugh és káprázatos szemét a leányra szögezte, – haragszik rám!
A leány kérdezve bámult, az átható tekintet csaknem lenyilazta, szíve hangosan vert. Nem tudta, miért kérdezik, csak azt tudta, hogy nem haragszik semmiért a világon; hogy Hugh nem tehet olyat, ami neki fájjon.
– Hogy… nem hagytam… az életen kívül.
A leány csendesen, szinte szomorúan rázta meg a fejét.
Hugh lehajolt és megcsókolta a kezét.
És elváltak, mert eszükbe jutott, hogy talán valaki meglátja őket. De nem látta senki, mintha istenség függönyözné el a szív színjátékának legszentebb jeleneteit.
Ginevra virrasztott.
Fehérselyem hálóruhájában nem a takaró alatt, hanem csak a takaróra terülve pihent. Feje mélyen esett a párnákba, szétlazult hajára glóriás aranyhálót vont a lámpatűz.
Ha valaki most látta volna, nem ismer reá. Egész rózsaszínben volt, mert lámpaernyője színt vetett ruhájára. De arcára belülről jött a fény: a boldogság minden szépsége, derüje pompázott rajta álom-, lehelletszerűen.
Tisztafehér lelkére a földi szerelem első rózsaszínű napsugara esett és ő édes, könnyű viaskodással adta meg magát nő volta alig serkenő, sejtelemszerű sóvárgásainak…
Igen, Ginevra szerelme kivirult, teljes pompára. Kinyílt olyan fényesen, fantasztikusan, áttetsző-gyönyörüségesen, minők csak a tél csodavirágai: a jégvirágok lehetnek. De nem volt jégvirág. Ah, tele volt néma, soha ki nem csapódó tűzzel, azzal a csodálatos melegséggel, amit csak az odaadás legelfonódóbb pillanataiban lehet fölszítani és akkor is csak úgy sejteni meg, mint templomokban, az áhitat extázisában isten közellétét: nem a testtel, csak a lélekkel érzékelve…
Ha valaha valaki azt mondta volna Ginevrának, hogy el fogja hagyni szép, nyugalmasan melankhólikus otthonát; hűvös, tiszta örömeit, könnyű kötelességeit; el fogja temetni minden reális életreményét, sőt száműzve lesz az életből a világ legszomorúbb szerzetének kolostorába: ahol a memento mori nem a falakon lesz feketével vésve, hanem saját keblében fogja írva hordozni azt, vajjon elhitte volna, hogy ott, a halál árnyékában fog kinyílni élete egyetlen valóban pompás virága, hogy neki, aki soha nem is töprengett azon: boldog-e, vagy sem, mert ez a gondolat nagyon is rikító, nagyon is szemérmetlenül önelemző lett volna: egy véle együtt az élet kitaszítottaihoz tartozónak a hozzávaló gyengédsége adja majd szívébe – mert ajkára sohase jött – az igét: hogy boldog! Most megtanulta, hogy a boldogság túl van minden jóléten, egészségen, reményen; hogy a boldogság diadalmat vesz minden nyomorúságon, mert csak egy formája van és az minden fölött kivirulhat: szeretni.
Csodálatos reggelre ébredt. A nap gyémántként függött az égen és a világ kint mintha gyémánt napsugarakból sürűdött volna meg: csillámok miriádjaiból volt fölépítve… A tó befagyott és eltűnt a gyémánt takaró alatt, a hegyek szürkével alig erezett fehérmárvánnyá váltak, a fenyők zöld palástjukat csillámos fehérre cserélték, mintegy ünneplőre. És a gyémánt világ fölé a legsötétebb azúrló ég borult.
Ginevra korán kelt és nekivágott gyémántországnak. A legdrágább, legritkább gyémántot a szívében vitte: a boldogságot – de ebből a gyémántból valami fölszivárgott a szemébe is, hogy az éppoly sötét volt és éppúgy vakított, mint az ég.
Mindenfelé az élettel találkozott. Üdearcú, repülő vöröshajú angol leányok fehér dresszükben ujjongva hajtották szánkóikat; a nap ellen fekete szemüveget hordó fürge fiúk hótalpasan repültek el mellettük és fiúk, lányok hurrát kiáltoztak egymásnak.
De Ginevra nem járt útra vágyott… Tudott egyet: ahol a szomszéd faluból átjáró parasztok hajnalban letapossák a havat, de a sportolóknak igen zegzugos az ösvény. Arratért, a természet szűz pompájában akart egyedül lenni a boldogságával. Mert ő olyan volt mint a gyémánt: ha nap érte, akkor még sokáig magában hordta a napot, nem kellett új tűz neki, magából világolt, magának…
A táj itt, a magasba nyúlva még csodálatosabbá vált. Az éjszakai köd gyémántszilánkokká fagyva rajzott, sziporkázott a légben, pedig zúzmarába vonta már a hószőnyeg tetejét, kicifrázta a fák palástját, a kopasz vörösfenyőket hófehér, csipkés virágbokrokká lombosította.
Ginevra mindig magasabbra hágott és mikor visszafordult, föltárult előtte a völgy tündéri panorámája: kristályhegyekkel, tornyokkal, kristályerdők közt kristálypalotákkal…
A leány szívére szorította a kezét. Mint édes, félig már bevált ígéret zendült fel lelkében Hugh szava:
– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz…
De szebb már ennél nem jöhetett semmi, a világon.
Lehajolt az út mellé és ujjával a gyémánt hószőnyegre írta: Hugh.
Mikor délfelé visszafordult messzevivő sétájából, az út alantabb részéből hangos civakodást hallott.
– Ön helytelenül kormányzott, ez az egész.
Ezt egy felháborodott, mérgeske hang mondta.