Part 5

– És ön egész ostobán izgett-mozgott a szánkón, ez az egész – vágta vissza valaki indulatosan.

– Kérem, csak legyen még finomabb!

A mérgeske hang síróssá vált, de még volt egy kis éle, amint odavágta:

– Engem ostobáz, amiért ő nem tud kormányozni!

– Kérem, ön kívánt ezen a ronda úton döcögni, mert azt gondolja, irígylik, ha velem külön utakon ródlizik!

Ginevra vissza akart fordulni, de már előtte voltak Ziegler és Aimée, a hepehupás út kellős közepén, egy hógödörből tápászkodva. A leányka ruhája csupa hó volt és fél arca össze-vissza karmolászva. Nyilván fölborultak.

– Kérem, hagyjon engem! – kiáltotta Aimée, Ginevrától való dühös szégyenében még jobban fölháborodva.

És előre iramodott.

– Csak tessék, adieu – felelt Ziegler és megállott.

Aztán Ginevrához lépett, láncon rángatva maga után a hóba fúlt szánkót.

– Miss Hardings, az Isten hozta erre! Jöjjön pár lépést velem… illetve, engedje, hogy kísérjem.

Ginevra éppen nem vágyott az imént oly kíméletlennek mutatkozó fiú kíséretére. De az nem tágított.

– Miss Hardings, – kezdte aztán – úgy-e, ön szokott erre sétálni magányosan?

– Én.

– És ön szokott a hóba neveket írni?

Ginevra elsápadt.

– Nem szoktam. Csak ma tettem.

– Jó; én, mint az ön barátja, mondom, ne tegye magát nevetségessé. Ha hirtelen ki nem törlöm, mielőtt Aimée fölfedezte volna, ma az összes verandákon kidobolódnék az ön… titka.

Ginevra nem szólt.

– Ámbár hisz már mások is észrevették, hogy ön néha Mister Foorteon felejti a szemét.

A leány arca gyengéd bíborrá gyúlt.

– Miss Hardings, ne tegye azt és ne írja a hóba az ő nevét. Mister Foorte figyelmes önhöz, de – eh, hogy is mondjam – nehéz dolog ezt…

A leány szeme kitágult a kapkodó, határozatlan hebegésre.

– Én nem mondok semmit. De gondolkozzék rajta, addig, amíg kitalálja… Én ezt se mondtam volna; és nem is szóltam, amíg nem láttam, hogy Mister Foorte kis játékai önnél némi talajra lelnek. Én önt, Miss Hardings, annyira… tisztelem, hogy nem akarom ilyen szerepben látni.

Ginevra keble gyengén zihált.

– Most pedig hazakísérem, mert látom, föl van izgatva.

– Nem, köszönöm – rebegte a leány és elfordult.

– Amint parancsolja.

És Ziegler vette szánkóját és fütyörészve megindult hazafelé, mint aki lelkiismeretbeli kötelességét teljesítette.

Ginevra állva maradt, maga elé meredt és nem látott, nem értett semmit. Hogy Hugh játszana vele?… Oh, Ziegler megint fecseg, hisz mit tudna arról, ami köztük történt… Mit tudhatna…

És boldogsága, mint véghetlen ár nyelte be a Ziegler beléhullatta cseppnyi ürmöt.

– Hugh szeret engem, én érzem ezt; ezzel szemben nincs érv a világon.

A leány megrázkódott és pillanatig se töprengett többé a neki föladott talányon. Szerelme, hite karcolatlan kristály volt még…

IX.

Ekkortájt volt, hogy Hugh egy délután fölment Mercatiékhoz, meglátogatni a gyógyuló kis Loloticát.

A gyermeknek aznap szabad volt egy órára fölkelnie. Egész betegsége csak múló hurut volt, de még nagyon kellett rája vigyázni. Hugh bájos jelenetre nyitott rá; Madame Mercati zöldselyem ruhájában, lilavörös sáljában, ölében az édesen szép gyermekkel, valami nagyon színesen megfestett Madonnához hasonlított.

Katina adta a gyermeket az asszony ölébe és most elibe jött Hughnak.

– Oh, Mister Foorte, nézze, nézze a mi kis angyalunkat! Úgy-e, milyen drága, úgy-e, nem is látszik, hogy beteg volt?

A fiú pedig látta, hogy Lolott szeme karikás, hogy aranyos bőre kicsit elfakult. Odament, megsimogatta a leányka haját és ölébe csusztatott egy bonbondobozkát.

– Grazia, monsieur Hugh, – csacsogta a gyermek szokott keveréknyelvén, amelyből Hugh rendesen egy szót se értett. De azért ők ketten igen jó barátok voltak.

Madame Mercati fürkészve nézett a fiú arcába. Milyen szép volt az ma! Bronzszín homloka alól mint két hideg fénykéve sugárzott a tekintete, de ajka körül eltörületlenül lebegett valami mosolyféle. Nyugodt volt, szinte boldognak tetszett…

– Ah, boldog! És nélkülem, más által – másnak…

Ez a gondolat olyan keserűen lepte meg az asszonyt, hogy hirtelen a szeme könnyel telt meg.

– Mister Foorte, – szólt Katina – nem is gondolja, mire határoztuk el magunkat. Leköltözünk a Svájci Házba… Igen, ne nézzen olyan meglepődve ránk. Frozinának igaza van, hogy télidőben nem kedves idefönt. Minden ételt hidegen kapunk föl és az étkezéshez lejárni éppen nem kellemes. Beszéltem Freynéval, van két üres egybenyíló szobája az ön folyosóján. Így a verandán is együtt lehetünk.

Hugh úgy érezte, mintha üldöznék s már nyomában lennének üldözői.

– És… mikor? – kérdezte csengéstelen hangon.

– Mihelyt Lolotica kimehet. Nos, örüljön hát, rossz fiú, vagy talán ön nem tud örülni semminek?

– De igen, hozzácsempészett orchideáknak – jegyezte meg Madame Mercati kicsit gúnyosan, mert fájt neki a fiú kedvetlensége.

Hugh nem felelt és az asszony ismét megbánta megjegyzését.

Így történt, hogy mikor egyszer Ginevra sétájából hazatért, a verandára érve ott látta Madame Mercatit és Katinát; kettejük között pedig üresen állott Hugh heverője. Ginevra nem érzett akkor semmi rosszat. Az ő szerelme kívül állt téren és időn: semmiféle külső körülmény nem csúszhat gátul Hugh és őközéje.

A fiú később jött ki és az ajtóban állva pillanatig Ginevrát nézte. Aztán lefeküdt és mert Madame Mercati folyton figyelte őt, nem mert többé a leányra nézni. Ez így volt aznap délután, így volt másnap.

Madame Mercati kitünően értett hozzá: lefoglalni Hught. Ő nagyon is tudta, hogy a térbeli, időbeli távollét milyen sokat tesz. Minden remény nélkül és mégis görcsösen ragaszkodott Hughhoz, hogy elhagyattatásának katasztrófáját legalább halogassa.

Megbeszélte vele, hogy reggel a fiú kopogjon ajtajukon, hogy együtt jöjjenek reggelihez. Hogy azután együtt sétáljanak és Katina menjen a gyermekkel, mert ő inkább tud bánni vele. Azonkívül mindig voltak fölolvastatni valói és mindig félbenhagyta délelőtt a sakkjátszmát, hogy délután folytatni kelljen. Csak így tudott nyugodt lenni, ha szeme elől el nem tévesztette a fiút.

Így mult el pár nap és Ginevra meg Hugh szerelme lélekzethez se jutott. De azért a lelkük szüntelen egybe volt fonódva. Ahányszor Hugh a leány csókjára gondolt, oly gyöngéd, átfinomult érzés lepte meg, hogy az szinte már nem is volt szerelem, hanem valami vallásos rajongónak extázisa… És mert úgy el volt tépve tőle, néha szinte úgy tetszett, mintha csak hajdan, álmában történt volna, hogy megcsókolta a leányt.

A hurok pedig egyre szűkült körülötte.

Egy délelőtt, mikor a portás a verandán kiosztotta a leveleket, Madame Mercati kis asztalára heliotropszínű, illatú borítékot tett. A bélyegzőn Malignes állott.

– Prisse bárónétól? – kérdezte Hugh.

– Tőle. Tessék. Azaz, hogy ön nem ért eléggé franciául.

– Jön?

– Még pedig a napokban. Mikor van huszonhetedike?

– Az talán épp ma van, Madame.

– Képtelenség.

– Várjunk csak… holnap van. Az ember itt az időszámítást is elfelejti.

– Nohát csak legyen is holnap. Önnek elibe kell ródliznia Hüsli-ig. Tizenegykor elindul és ebédre megjönnek.

Hugh bólintott, bár nem örült egy cseppet se. Mindez csak újabb és újabb elfoglaltságot, lekötöttséget jelentett. És ő úgy szomjazott édes, zavartalan együtt-egyedüllétre Ginevrával. Milyen messze volt tőle a leány! Más időben kelt, másokkal reggelizett, egyedül sétált, és a verandán három heverőnyire volt. És mégis, mindennek az adott színt, jelentőséget, hogy ha tőle eltépve is, de ott volt, közel volt a leány, hogy hallotta ruhája zizzenését és néha felészállhatott a tekintete…

Másnap Hugh elródlizott Prisse báróné elé.

Mielőtt elindult volna, kilopózott a tizenegy óra előtt még rendesen néptelen verandára, mintha ott dolga lenne. Tett, vett a heverője körül; ujságokat, leveleket tépett össze, mintha kis asztalát rendezné… De Ginevra nem volt sehol.

A fiú szíve sűrű árnyékban volt, mint a táj, amelyre halott pilleárként szakadt a hó. Mennie kellett és egy tekintetet se vitt magával… A szánkó lassan csúszott vele az országúton lefelé. Neki nem volt szabad sebes iramban vágni neki az útnak, megártana… Madame Mercati egy csokor heliotrop virágot is kezébe adott, – a báróné kedves virága volt ez – hogy azzal üdvözölje az érkezőt; és ez is akadályozta Hught a szabad hajtásban. Minden öröm, könnyűség nélkül kormányzott a szakadó hóban, mindig lefelé: messzi a magasban hagyva a bércbástyázta fogházat, ahol ők, az életből kirekesztett rabok éltek.

A hó zizzenő zuhogása elzsibbasztotta, zsongította érzékeit: ismét fantáziált. Arra gondolt, hogy ha most Ginevrával találkoznék és maga mellé emelné a szánkóra és együtt siklanának alá messzi, nagyon messzi, egész az életig…

De nem jött szembe senki, csak a szél, fehér, holthideg foszlányokat csapva arcába, ajkaira, – és a hófoszlányok könnyé olvadtak a pilláin.

Hüsli néhány faviskóból álló falucska volt, ott váltották a lovakat. Azonban Prisse, keresztnevén Zerna bárónő nem jött meg a déli szánrajjal, és Hughnak délutánig kellett várnia. Tennie nem volt mit, a kis vendéglő egy-két ujságját rövidesen kiolvasta, rántottáját, fanyar veltlini ürmösét hamar elköltötte és így csatangolni ment. Mert nála a csatangolás az élet egyéb, neki tiltott tevékenységeit pótolta: munka volt, sport és szórakozás.

Pár helyt az erdőben ösvény volt taposva, ott kóborolt a zizegő hózivatarban. Sehol egy lélek sem járt. Az emberektől távoleső tájak csodálatos csöndje terjengett erre, amit nem tör meg, sőt még aléltabbá ringat a szélzümmögés, a hópergés vagy a fák suhogása: szenvedni és ujjongani tudó lényektől élettel át nem itatott, vegetáló némaság! És Hugh hirtelen megállott. Keserű gondolat állította meg. Arra gondolt, hogy vannak emberek, akik nem csatangolnak örök magukbarogyó kitaszítottságban, akiknek az élet asztalánál terítve van,… akik kézenfogva hazaviszik azt, akit szeretnek; akiknek nem lopni kell egy-egy cseppnyit a boldogság mézéből, hanem vastag aranysugárban csordul az ajkaikra… Igen, vannak, akiknek a csók mindennapi kenyerük…

Kitárta a karját és mint a sivatagban szomjan elepedő vízért, belekiáltott a szélbe:

– Ginevra! Ginevra…

De senki se jött. És akkor a karjait leejtette, felnézett a hófehér viharba, némán, szinte megfagyottan. Hirtelen távoli, tompán szűrődő száncsengők muzsikája lebbent feléje. Akkor megfordult és visszaindult.

Későre érkezett: a báróné már a vendéglőben ült a bonne-nal és a kislányával. A kisleány beteges, szöszke gyermek volt, az arca szintelen és fonnyadt, mint valami elkényszeredett, meg nem pirult almácska, a szeméből koraokosság tekintett.

Annál üdébb, gyermekesebb volt a báróné. Fürtözött hamvasszőke haján ragyogtak az olvadó hócsillagok, pikáns kis arca rózsás volt, és friss ajka az egész éttermet becsicseregte.

– Ah, Mister Foorte, milyen kedves ötlet, hogy elénkbe jő!

A fiúnak eszébe jutott a virágcsokor. Künt felejtette a szánkón. Utána ment, de a virágokat már megcsípte a fagy.

– Bocsánat, báróné, a virágok már nem oly üdék, mint a délben, mikor vártam.

– No igen, hisz ön szépen gondozta őket. Úgy látszik, most is olyan élhetetlenke, annyira nem ért az udvarláshoz, mint tavaly! Hanem ezt a telet nem fogja szárazon elvinni. Nézze meg az ember! A legarravalóbb ember az egész Svájci Házban és nem akarja teljesíteni hivatását!!…

És megfenyegette a fiút remekül manikürözött rózsaszín ujjacskáival.

Hugh zavarban volt. Eszébe jutott a tavalyi tél. A báróné úgy cserélgette lovagjait, mint a keztyűit. És nevetett rajta, meg Madame Mercatin. Milyen holt, nyugodt idő volt az…

Fölfelé a báróné Hught a szánjukba ültette. Sorban kikérdezte mindenfelől és megelégedve bólintott, mikor a fiú a férfivendégek számát fölsorolta.

Madame Mercati a szálló előtt várt rájuk, mert a báróné külön postaszánon jött és az egyenesen a szálló elé hajtott.

Félhatkor közösen uzsonnáztak a nappaliban. Lolotica és Edith baronesz gyorsan összebarátkoztak, a társalgásuk ugyan furán ment, mert Lolott göröggel és Edith angollal keverte a franciát. Hugh, mint nagy gyermek, szintén a gyermekekkel foglalkozott: egész a vacsorára hívó első gongszóig velük játszott, akkor azonban eltűnt. A két hölgynek ez szinte kapóra jött, most már nyiltabban cseveghettek. Madame Mercati azelőtt éppen az ura látogatását adta elő, de a báróné ásított és alig figyelt:

– Jó, hát ez így volt. De mi van a szíveddel?

– Zerna… kezded?

– Csak nem vagytok még mindig közömbösek?

– Ő nem az többé.

– Hogyan… bomlik?

– Csakhogy másért.

– Mit? És te ezt megengeded? No hát téged igazán szentté kell majd avatni a halálod után. Természetesen nyolcvan év mulva. És kiért, milyenért?

– Meglátod.

– Szép?

– Hogy nem vagyok irígy, abból láthatod, hogy megmondom: a lehető legszebb.

– De hiszen akkor rám is veszedelmes lehet.

– Nagyon szép, de nem a veszedelmes fajtából.

– Szóval csak szeretni tud, vagy nem szeretni. Az édes arany középutat a kettő között nem érti?

– Nem, akár csak én.

– Elég kár! Tudniillik nálad. Gyógyhely flirt nélkül nem használ. Ez kérlek a kúrához tartozik. Persze nem kell a dolgot fölfujni, nem kell regényt csinálni belőle, hanem a kúrával együtt félbehagyni… No de várj csak. Rá fogok pirítani Hughra…

– Az Istenért, ne tedd. Én is csak sejtem…

– Itt tehát szépen megváltozott minden. Alig várom a fejleményeket. Neked vissza kell hódítanod őt.

– Hogyan? Nincsenek fegyvereim…

A báróné nevetett.

– Nincsenek? Szóval a csatát csak ezért nem veszed föl… Hisz akkor már te is léptél egyet tavaly óta…

Madame Mercati nem figyelt e megjegyzésre.

– Legalább is az övéihez mérhető fegyverem nincsen. Ő szép, finom, gyönyörűen öltözik… fiatal… És én… aki olyan gyűröttnek érzem már magam…

– Az élet hétköznapjain. De ha akarnád, kivirulnál… Várj csak. Beteg-e az a szépséges vetélytársad?

– Betegebb mint én.

– Ez már a te fegyvered… Lány?

– Lány.

Zerna hátravetette a fejét, lemosolyogva barátnőjét.

– És neked nincsenek fegyvereid?

Zerna gyermekszemének zöldeskék tengerén apró, gonoszkás bolygótüzek imbolyogtak, friss szája édes-érzékien szétnyílva nevetett.

– Frozina… te bolond… neked nincsenek fegyvereid? Hajolj csak ide, súgok valamit.

Madame Mercati nem mozdult. Arra Zerna hajolt hozzá, egyenest belekacagva szemével az asszony riadt tekintetébe:

– … asszony vagy.

Ginevra kint feküdt a hóviharban. Egészen egyedül.

Hught egész nap nem látta és ő, aki az egyedülléthez úgy hozzá volt szokva, mint a levegőhöz, a mindennapi kenyérhez, most egyszerre az egyedüllétet elhagyottságnak érezte. Tudta, hogy Prisse báróné ma érkezik, tudta, hogy Hugh vele és Mercatiékkal fog uzsonnázni és átvillant rajta: miért nem lehet Hugh egy percre se övé, hanem mindig a másoké…

A hópihék mind fénytelenebbül, szürkébben keringőztek alá, lassankint leborult az este. De Ginevra nem gyújtott villanyt, nem vágyott a könyvei után. A szerelem nagy, örök, emberről-emberre szálló bibliáját betűzgette első gügyögéssel: saját vergődő szívét… Csodálatos történetek voltak ott számára beírva: általa még soha nem olvasott lapok…

Mert nincsen a világon szentebb, csodatelibb történet, mint az olyan lány első szerelme, aki távol minden földi gondolattól, a szerelem fázisairól semmit se tud: annak minden új lépés új kinyilatkoztatás, édes, riasztó meglepődés, fölfedezés…

Már elhangzott az első gongszó és ő mégse ment a szobájába, átöltözni. Hirtelen a vesztibül ajtajában Hught pillantotta meg. Mikor Ginevra reánézett, akkor a fiú szinte futott feléje és mindkét kezébe vette a leány kezét.

– Olyan régen nézem… mondta gyengéden.

Ginevra megszínesedett.

– És olyan szomorú volt. Bántotta valami?

A leány szeme elfátylasodott.

– Én bántottam?

A leány a fejét rázta, de a szemén a fátyol könnyé fényesedett.

Hugh szédítő fájdalmat érzett, az első könny volt, amit a leány szemében látott.

– Fájt, hogy egyedül volt?

Ginevra igent intett.

Hugh lehajolt a leányhoz.

– Ginevra, én mindig vele vagyok. És akármikor, akárkivel lát és akármilyennek lát, ne felejtse el, hogy minden hazugság, csak egy igaz. Tudja mi?

A leány szeme a fiúéba fogódzott és igent mondott.

– Hogy szeretlek és hogy a lelkem csak a tied.

Ismét megcsókolta a leányt, hanem most mohón, mintha esküjére ajakával ütne pecsétet.

Másodszor gongoztak, válniok kellett.

Hugh egyenest az ebédlőbe ment, Ginevra pedig öltözködni. Sötétkék bársonyruhát vett föl, rája régi, csontszínű irlandi csipkekendőt; így olyan volt, mint valami édes, régi, megsápadt kép; csak az ajkán felejtődött ott valami enyhe pirosság…

A vacsorához elkésve, csak leves után érkezett.

Mercatiék Hughval és a bárónéval külön asztalnál ültek. A báróné hirtelen Madame Mercatira nézett és a tekintete azt kérdezte:

– Ez ő?

Hugh gyengéd, szinte ölelő pillantást vetett feléje.

Ziegler, aki mióta szülei hazamentek, a közös asztalnál ült, de a rosszul sikerült szánkózás óta Aiméenek folyton hátat fordítva, Blumerhez fordult:

– Most már itt az ideje, hogy lefényképezzem őt. Egészen különleges jelenség, nemde?… És ezzel akar az a kísértet…

Blumer bólintott.

Ginevra pedig, a ráirányuló tekintetek, megjegyzések közepette minden fölött állva, szívében Hugh esküjével, ajkán Hugh esküjének zálogával, fejét magasan hordva, ragyogó, boldog álomként ment végig a termen…

X.

A báróné legelőször is nem a Madame Mercati, hanem a maga szívügyeiről akart gondoskodni és választása Kazanovra esett.

Kazanov kellemes, sőt érdekes volt és egészen egészséges. Csak egy nemrégiben letett szigorlat után akart fölfrissülni. Kifogástalanul öltözött és virágot hordott a hölgyeknek; első emeleten, a legdrágább szobában lakott, tehát gazdag lehetett; és így éppen gavallérnak való volt. Mert természetesen a bárónénál nemcsak a gyöngéd benső viszony, hanem az is fontos volt, hogy udvarlója előkelő keretül szolgáljon neki.

A báróné az a fajta nő volt, akinek minden sikerül és akinek a körülmények is rendesen a kezére játszanak. Így a verandán is éppen Kazanov mellé került. Volt ugyan úgy neki, mint Kazanovnak külön, a szobájukból nyíló kis verandájuk, de ott nem lehetett ismeretségeket kötni, ezért a magánverandások is mindig a közös heverőhelyekre jártak.

Egy angol úrral és egy holland házaspárral a veranda most már teljesen betelt. Tizen voltak a hosszú balkonon és mint Blumer megjegyezte, tizenhárom nemzetiséget képviseltek; amennyiben Madame Mercatiról kisütötték, hogy apja görög, anyja olasz, férje félörmény és hazája Törökország lévén, ő négy nemzetet képvisel.

A verandán egyébként vidám élet folyt. Az emberek pletykáltak, sakkoztak, felolvastak, udvaroltak és lázat mértek. A fiúk néha hólabdázni szöktek le, vagy hólavinát görgettek és hóembert építgettek.

Játszhattak a hóval: minden öt-hat napban új esett; a nappal szinte hévvel sütő nap sorvaszthatta a gyémántszőnyeget, mindig új ereszkedett alá a felhők szárnya alól.

Az általános derüben, fölélénkülésben három ember vett a legkevéssé részt: Madame Mercati, Hugh és Ginevra. A leány: mert boldog volt; a fiú, mert csak félig volt boldog és félig fogolyként vergődött; az asszony pedig, mert egészen meg volt bomolva élete.

Közben azután különféle változások is történtek.

A báróné mindjárt megjötte után kijelentette, hogy fölösleges dolog uzsonnára a szállóbeli tejet fogadniok el. Ezért társaságuk Hughval rendes ötórai teázást tartott Mercatiék nappalijában.

Ez a kis kör szinte otthonias volt, szinte melengető. Volt valami intímen kedves az együttlétben és Madame Mercati ilyenkor igyekezett is Hughnak ízlése, kedve szerint rendezni egyetmást. És aztán annyi tréfa, derűs félreértés fakadt a háromnyelvű társalgásból! Mivel Madame Mercati a görögön kívül, csak németül és franciául, Zerna báróné csak franciául és angolul, Hugh pedig angolul meg németül beszélt, hát úgy értekeztek, hogy a két asszony együtt franciául társalgott; Madame Mercati Hughval németül, ellenben Zerna báróné angolul értekezett vele.

Különben Hugh az uzsonnák alatt inkább a gyermekekkel játszott, a két asszony csevegett; Katina pedig, aki arra volt teremtve, hogy másoknak szolgáljon, teát öntött, terített, felszolgált.

Ez időben Madame Mercati a legkülönösebb napokat élte. Mindig tünődött. Ráért; mert Hugh nem foglalkozott többet vele, mint akár Katinával, akár a bárónéval; sőt a báróné, mivel Kazanov még meglehetősen távol állt tőle, a verandán órákig lefoglalta Hught.

Lassan, mint nyári nehéz időt, látta Madame Mercati saját szerelmét kerekedni. Mikor barátnak, majd gyengéd szerelmesnek, félénk imádónak akarta Hught, az az idő elmúlt. Szünetlen hallotta Zerna báróné sugalmát:

– … asszony vagy.

Ez a szó mint súlyos kő esett lelkének tavába és fölkavarta, sötét hullámokat fakasztott benne. Néha percekre rajtafelejtette a szemét a fiún… Leginkább az ajkán… Az a merev, kőből faragottnak látszó, szinte mindig néma ajak izgatni kezdte. Milyen lehet ez a száj, – gondolta néha – mikor becézgető szóra nyílik, ha megérint…

Ezek a külsőleg zajtalan napok már magukban hordták a kerekedő vihart.

Egy napon Madame Mercati az orvosnál volt. Dr. Koeniger a rendes vizsgálat után arra kérte, foglaljon még helyet.

– Madame Mercati, kérem, ne vegye nagyon szívére, amit mondok. Tanácslom, küldje már haza kisleányát.

Az asszony ámuló, fájdalmas pillantást vetett az orvosra.

– Igen, Madame. Elsősorban őneki nem jó, hogy ön túlsokat foglalkozzék vele, azután pedig ön sem képes zavartalan kúrát folytatni. Mindig fölkel a verandán és szobájába megy, utánanézni. A nappalijában nem nyitja ki miatta az ablakot… Ezirányban Mercati úrnak is írtam, kérem, alkalmazza magát tanácsomhoz.

Madame Mercati arca elfakult. Nemcsak a válás gondolata fájt. Félt egyedül maradni…

– Orvos úr… mondta és a szeme könnyel telt meg.

– Madame Mercati. Utóvégre ön egy éven belül remélhetően hazamegy. És akkor mindenért kárpótolva lesz. Addig: türelem és lemondás.

Az asszony fölállott. Zűrzavaros érzések támolyogtak benne…

Mikor a verandára ért, az anglikán papnét pillantotta meg. A csúnya kis asszonynak, aki mindig vasalatlan ruhákban üldögélt férje mellett, most ki volt sírva a szeme; orra, ajka vörösen puffadt volt.

Zerna halkan susogni kezdte:

– Óriás kravall. Az orvos ráparancsolt, hogy menjen haza. Egész nap a férjén csügg, nem hagyja nyugton soha. Haha… az ember férjét – akarom mondani feleségét hazaküldik, mert az izgalom árt, az unalom gyógyít… Micsoda paradoxon akkor, a hitveseket hazaküldeni. Hiszen ők az unalmasak, a flirt mindig izgatóbb.

Madame Mercati mintegy tébolyultan felelte:

– Hagyd a tréfát… Lolottot is hazaparancsolta…

És fogát összeszorítva nyelte le feltörő könnyeit.

Katina nem volt meglepetve. Az orvos őt már régebb figyelmeztette és közösen írták meg Mercatinak a levelet. Az egész elutazás elő volt készítve már. Kicsit félve nézett azért a nénjére, félt, hogy az szenvedélyesen kitör, vagy megharagszik rája. Mintha ő volna oka mindennek, szinte meglapult a délutáni jelenetnél, mikor Madame Mercati a csomagolás elől a hálószobába zárkózott.

Hugh egész délután szaladgált: táviratokat adott föl Mercatinak, útitervet készíttetett az idegenforgalmi irodában és tárgyalt Freynéval, mert Madame Mercati most már egyetlen szobába költözött.

Este azután eljött és bekopogott a hálószobába. Úgy találta Madame Mercatit, hogy az az ágy mellé húzott karszékből a gyermek párnájára dűlt át és karját a leányka gyönyörű fejecskéje felé tartotta, mintha védelmezné, vagy tán védelmet keresne nála… Másik kezét a fiú felé nyújtotta.

– Mister Foorte… mondta hálásan, halkan.

A fiú valami szánalomfélét érzett, de nem értett a vigasztaláshoz. Vigasztalni csak az életbenállók tudnak, akik tudják, hogy a legszörnyűségesebb dolgok után is elkövetkezhetnek az élet kibékítő mozzanatai. De akitől épp az élet maga van elvéve, akivel a földön irgalom már nem történhetik, az nem tud a szívek nyelvén szólni.

Azért Hugh némán állt, tétovázva, az ágy lábánál. Annyit tisztán érzett, hogy a délután elvégzett dolgok elszámolása nem illenék bele e hangulatba.

– Mister Foorte – kezdte az asszony oly halkan, szomorúan, mintha részvétet akarna kelteni a maga boldogtalan sorsa iránt – ön nem tudja, mit tesz az, feleségnek lenni és a férjünknek csak bánatot adhatni; anyának lenni és a gyermekünket még ölbe se emelhetni…