Part 3

A szobácska legmélyén állott Liesl ágya; és a láztól gyötört leányka, mintha csodát látna, felült, arcán a rózsák még bíborabbra gyultak, karját lassan tárta az ágyáig hordozott látomás felé…

– Drága, drága… csak ennyit tudott rebegni.

Hugh erősen a leányra szögezte szemét, ajka fájdalmasan rángott. Míg Liesl boldogan, nyugtalanul suttogott és Ginevra türelmesen figyelt rája, Hugh fejében Madame Mercati fulánkos szavai vergődtek, új életet, sőt jelentést nyerve: hogy Ginevra nem az a bevehetetlen, megközelíthetlen szentség, akinek hitte…

De aztán érezte, hogy nem csak az fáj neki, hogy Ginevra amazok karján pihent, hogy liliomkeze a vállukat érintette, hanem hogy amazok erősek, karjukra vehették őt és ő gyenge, ő beteg, aki soha nem emelhetné ölébe, nem vihetné magával…

Köszönt és kitámolygott a szobából.

Künnt beborult már: a tó színén felhők repdestek, mint tépett fehér sirályok; a hegyekről habfehér gomolyok hömpölyögtek. Előbb apró eső szitált, azután sűrű hó foszlott alá.

Reggelre a táj meg volt halva: de ez csak tetszhalál volt.

Hugh némán, elkékült ajkkal feküdt a verandán. Nem olvasott, hanem szünetlen egy pontot bámult: a városka hóbaöltözött kis tornyát.

Ginevra szíve megdermedt a hó láttán. Annyi virág fult beléje… A tájék a maga lucskos fehérségében kimondhatatlanul idegen volt neki – és Hugh dermedt némasága még idegenebb.

És akkor különös dologra szánta magát, amire eddig soha: ő szólította meg a halálos mereven fekvő fiút.

– Mister Foorte, ez itt mindig így lesz ősszel? – És a tájra mutatott. A fiú Ginevra felé, oldalra fordult és alig hallhatóan felelte:

– Így. A virágok nem érnek rá hervadozni… Megfagynak.

És visszafordult, hanyatt; behúnyta a szemét és többé szót se szólt.

Este Madame Mercati egy kicsit diadalmasan fogadta a fiút.

Mercati úr ma ismét korábban tért álomra és magukra hagyta őket.

A fiú nem szólt. A keze sajátosan csüggött alá, mint a törött szárnyak: arcára mindent eláruló fájdalom volt fagyva.

– Mister Foorte, – kezdte az asszony – ön nagyon rosszul ismerte önmagát, hogy diplomáciai pályára készült… Tegnap délután Miss Hardings rabszolgákkal hordatta magát körül, mint holmi Semiramis vagy Salome; és ön most erre olyan szomorú, mintha valakije halálán lenne…

A fiú, mintha késsel vagdosnának feléje, kezét maga elé emelte és hátrább lépett:

– Ön kegyetlen… madame – rebegte és pár percnyi tétovázás után elment.

– Ez nem a helyes út hozzá… villant át Madame Mercatin. Így be fog gubózni, mint a selyemhernyó. Inkább bizalmát kellene keresnem, akkor őszinte lesz és tudni fogom, hogyan áll a lánnyal…

V.

A korai havat fölitta a szeptemberi nap, de a hóval együtt elmentek a nyár virágai is. Helyettük egyetlen színpompára készült a föld: halványlila selyem lángocskák gyanánt kikiricsek ütötték föl ezer és ezerszám fejecskéiket.

Most még a fűben rejtekeztek, csak itt-ott mertek fölágaskodva merészen körülpillantani, de nem volt már messzi, mikor egyetlen díszbe vonják a földet. Az erdők egyforma sötétjét a magasabb tájakon világos foltok tarkázták meg: a vörösfenyők arany bokrétákká hervadtak. Lent, a villák kertjeiben az ecetbokrok sárgára sápadták, vérpirosra dideregték magukat a hó alatt és most mintha csupa színes virág volnának: úgy legyezték körül a verandák rácsait…

A nyári holt időszak végére járt. A villaváros utcái élénkülni kezdtek és a szállóba naponkint érkeztek az érdeklődő levelek, bejelentések: kik, honnan akarnak télire a szenvedésnek e szomorú szerzetébe belépni.

A verandákra új és új heverőket hordtak, az ebédlőbe kétannyi asztalt. A személyzetet gyarapították; rendeztek, alakítottak, ácsoltak… Mintha a tó feletti, fából rótt kastélyocskából kifüstölnék, kilármáznák a nyári csend szelíd, jótékony szellemeit.

Mióta Ginevra a férfiúi kezekből összerótt trónon ülve szívéig érezte fúródni Hugh tekintetét és megremegett a másnapi néma fájdalmától, benne is megszakadt a nyári csend.

A kezdődő élethez fogható csoda egy van csak: a kezdődő szerelem.

Ha Hugh későn jött a verandára, Ginevra valami várakozást érzett; ha már ott hevert, mikor ő maga belépett, akkor összerezzent. Különben pedig nem adott semmiféle nevet e hullámzásoknak. Szíve kényes, nehezen feslő volt és önmaga előtt is rejtekezőn szemérmes. Inkább nyugtalanság lepte meg: formális, tartalmatlan érzelem, mintha folyton várná valaminek jóra vagy rosszra való eldőltét. Közben különös lelki foglalkozása volt: mint virágait, sorba szedegette lelkével Hugh hozzáintézett minden szavát, nem hagyta a semmibe hervadni őket, hanem át- és átgondolva azokat, mintegy üdén tartotta emlékezetében.

Még különösebb volt, hogy néha akkor is várta a fiút, mikor arra semmi ok sem volt: az erdőben, ha az útra nézett és este, ha egyedül ült a verandán. Sőt néha bent, a szobájában alva, arra nyitotta a szemét, hogy jönni látja…

A legcsodálatosabb mégis az volt, hogy az élet kezdett jelenteni valamit számára. Nem érezte azt a kimondhatatlan holt ürességet maga körül…

Ha később Ginevra ezekre az őszbehajló aranynapokra gondolt, szemét mindig könny fátyolozta.

Hogyan feküdtek ők ketten, a zsongító verőfényben, egymástól nehány karnyira; hogyan hallgattak, bár szólhattak volna és hogyan rebbent csak néha össze a tekintetük…

Valami könnyűség jött néha a leányra. Nem volt ez öröm, csak éppen föleszmélés, hogy a világ nemcsak egészségi rendszabályokból áll… Hogy vannak virágok nemcsak a réten, a sziklák ölén, hanem a lélekben is, és mint a földi bimbók: kinyílnak hivatlanul, és szépek illatosak kéretlenül.

Mert a megtérő napveréssel, az ébredő kikiricsekkel együtt tért meg Hugh szerelme. Napokon át járt ólomszínű arccal, lesütött pillával, de csak addig, míg egyszer szeme találkozott Ginevráéval. Vannak arcok, amikbe tekinteni a béküléssel, a minden rossznak feledésével és minden jónak hivésével egy.

– Ginevra nem vétkezhet… a fiú ezt az evangéliumot érezte lelkében kihirdetődni.

Oh, milyen jó volt, nem hinni semmi rosszat róla; őt tisztán, szépen, megimádva hordani lelkében…

Egy napon Mercatiék le nem foglalhatták Hught, mert Lolott beteg volt és az orvos teljes csendet parancsolt körülötte.

Így Hugh délután is sétálni ment, le a szerpentineken, és a tóparton állva a csolnakázókat bámulta.

Aimée Zieglerrel azon mulatott, hogy egy a csolnakukban ülő idősebb hölgyet halálra rémítgetett. A csolnak kettősfenekű volt s a két deszkafal közé szorult esővíz himbáláskor ki-kicsapott a bennülők lábához. Aimée éppen ezért folyton ficánkolt, és ha a víz az öreg hölgy lábát seperte, akkor sikoltozott:

– Jaj, sülyedünk! A csolnak léket kapott!

A szegény öreg kisasszony erre Hugh felé lelkendezett:

– Segítség! De előbb ennek a szép kislánynak, ő fiatal, én elpusztulhatok…

És Aimée erre se szégyenült meg, hanem rózsásra nevette magát.

Hugh elfordult. Gyűlölte Zieglert és gyűlölte Aiméet.

Bement a fák alá, hogy a csendben, a templomi árnyban kibonthassa szerelmét, mint lengő zászlót, imádságot. Alig nehány lépést ment: az úton egy elejtett kéklila kikiricset talált.

Fölvette, de pár lépésre újra ott hevert a tűlevél párnázta úton egy halvány csillaggá feslett virág…

– Ah, erre kellene járnia, hisz úgy látszik, tündérek suhantak, játsztak itt, virágot szórva elibe…

Az út egyet kanyarodott, a zöld lombvilágban egy tengerkék ruha villant meg.

– Tehát mégis tündér jár erre és nekem ejtett virágot útmutatóul – gondolta Hugh hirtelen.

Mert ő ilyen szépeket tudott gondolni, mint a legtöbb kifelé némalelkű ember.

Nem sietett a leány után, tudta, hogy úgyis beéri, és pillanatig boldogan merült el a gyönyörűségbe, hogy követi a leányt, hogy az előtte jár és ő utólérheti. Mert a leány lassan ment, a fejét mélyen lehajtva, ahogy eddig nem járt soha…

– Miss Hardings, mire gondol, hogy elejti virágait?

A leány összerezzent, mintha éppen az szólitaná meg, akire gondolt.

– Ah… a virágaim… És kinyújtotta értük a kezét.

– De kérni akarok értük valamit.

Ginevra arca meghajnallott.

– Hogy szólítsuk egymást a keresztnevünkön. Nálunk, amerikaiaknál ez így szokás.

– Dehát nem mindegy az?

– Ha úgyis mindegy…?

Ginevra elmosolyodott a kis szofizmán és folytatta azt:

– Ha mindegy, hát legyen.

Ez csak félajándék volt, de mégis: az első ajándék.

És Hugh átnyújtotta a virágokat.

– Köszönöm. Tessék a váltság.

Pillanatra megálltak. Az erdő itt valamivel ritkult, a tűleveleken át napfény szitált az útra és arannyal permetezte meg a leány kékfekete haját, kékfehér arcát, nyakát, tengerszín ruháját…

A fenyők mindinkább tünedeztek, közöttük lila keszkenők gyanánt kikiricsrétek terültek. A hegyi kolompszó, a sziklákon, vízmosásokban alázuhanó patakok sírása, kacagása erősbödött.

Ily messzi nem járt senki már. És ők mentek: némán, egymás mellett, arcukba lassan felhőző pírral, fejükön, vállukon a nap aranycsipke fátyolával. A fátyol azonban lassan lesiklott róluk, a nap elszállott már.

Egyszer aztán Hugh kicsit közelebb lépett a leányhoz. Mintha hosszú töprengés után nyert volna alakot ajkán a szó, féléjszakákon át kristályosodva ilyen egyszerűvé és mindentmondóvá:

– Ginevra, nemde… én vagyok az ön barátja?

A leány nem nézett föl, csak a fejével intett igent. Szíve tele volt az első vallomás reszkető, meleg mámorával…

– És… csak hozzám jó és máshoz senkihez… soha?

Ginevra kicsit elsápadt, de a fejével ismét igent mondott.

Hugh akkor megfogta a leány beteg liliomujjait, úgy mentek tovább.

Óriási, ki tudja honnan alázuhant szikla állta útjukat. Akkor megfordultak. És lelkük, a saját álomvilágukba sülyedt, hirtelen a tájra rebbent, mint kalitból kicsapódó madár… Nemcsak bennük: kívülöttük is álomvilág volt; álomvilág övezte, hordozta az ő áloméletüket.

Felettük az ég kék templomboltja a violaszínű alpesi izzásban amethiszttornyokként tündöklő csúcsokra hajlott. Az erdők sötétkéken álltak a végtelen lilahamvas mezőkön, a vörösfenyők örömmáglyákként vörhenylettek, a lúcok pedig papok gyanánt sorakoztak a boltozat alatt, lecsüggő palástjaik alól, mint füstölőből a tömjént, lila-fehér páragomolyokat küldve fölfelé…

Csoda történt. A világ hirtelen templommá változott és oltárán, az ég közelébe nyúló csúcsokról alágördült sziklán Ginevra ült.

– Milyen szép… minden, minden lilakék most a világon… suttogta a leány, kezét kicsit kinyújtva a tájra. Most nem gondolt rá, hogy a kék a gyász színe.

Hugh a szikla alá ült, úgy hogy térde a leány lába előtt a földet érintette és áhitattal, áhítva nézett fel a messzebámuló leányra.

– Én nem emelhetlek föl, csak térdre rogyhatok előtted – mondta halkan. És akkor újra csoda történt. A leány szeme reárebbent és Hugh beléjelátott. Mindig tudta, hogy az nagy, sötét, de azt soha, hogy kék, egészen sötétkék, mint az alpesi este.

Ha most a csúcsokról alágördült szikla egyet lépne útjában, két csillagot oltana ki, mikor a legfényesebbek.

Azon éjjel Hugh ismét kóborolni ment.

Úgy érezte, hogy szíve nagyobb, mint a világ s hogy nem szabad elaludnia, öntudatlanságba ejtenie üdvösségét. Nem, virrasztani akarta, újból és újból átélni; megbarátkozni vele…

Enyhe, csillagmiriádos nyárvégi éj volt, halk tücsökmuzsika rezgett a rétek felett, mozdulatlan álomba ringatva, bűvölve a toronymagas fákat, a fűben összebúvó virágtengert.

Útját a malomhoz vette.

Ott leült a bársony sarjúrétre és fölbámult a csúcsok felé. Olyan világos volt, hogy tisztán látta a sziklát a völgykatlan túloldalán, ahol ma térdepelt.

Egy gondolat lepte meg fölizgatott, a hirtelen meggazdagulástól ábrándképekkel terhes lelkét: hogy a leány nem az oltáron, hanem az oltár előtt állott… vele. Hogy nem imádtatta magát, hanem imádkozott… esküdött.

Bizarr, részegítő gondolat volt: hogy a kékséges templommá varázsolt világban nászt ült a lelkük és hogy ez az éj az első a lelki nász után…

Hanyatt feküdt a kikiricses selyemágyon, szemét az ég csillaghálózatára függesztette és átadta magát annak a csodálatos álomnak, hogy ez az éjszaka az övék s hogy valami csoda fog történni… Valami titokzatos módon, varázsigével kell csak a holt malomra koppantani és akkor az hirtelen megfényesedik; pompázatos kastéllyá alakul és ők a küszöbén állanak: bent kacagó násznép, mámorító zeneszó, fűszeres lakoma és királyi örömökre berendezett csarnokok… Tisztán látta később Ginevrát, az asztalfőn ülve, kábító narancsvirágok között, kékfehér fátyolfelhőben, halavány mivolta áttüzesedve… Most fölkel, de csak mikor Hugh gyengéden magával vonja, akkor indul meg vele.

A fekete halálmalomban nyikorgott a szél és denevérek keringtek a fiú álma felett.

VI.

Másnap mindenféle ujdonságos izgalmak jöttek. Mercati úrnak sürgősen haza kellett utaznia, a veranda körüli szobákba pedig új vendégek érkeztek.

Hugh lankadt volt, mint láz után, de Madame Mercati fölhívta a csomagoláshoz. Lolotica nem utazhatott el, a betegsége miatt. És mert Madame Mercati nem volt elég erős, hogy a gyermeket ellássa, már úton volt az asszony huga, hogy foglalkozzék a kicsikével.

Lent a veranda benépesült. Ginevra és Hugh heverője közé két új vendég került. Egy fiatal svájci kereskedő, Blumer nevezetű és egy Kazanov nevű orosz. A veranda túlsó végén pedig egy anglikán lelkész rendezkedett be az őt ápoló feleségével.

Délután Hugh Mercati urat a postatérre kísérte. Az asszony nem ment, mert nem hagyhatta egyedül a gyermeket.

Mercati szerette asszonyát, azzal a gondossággal, bőkezűséggel és érzékiséggel, ahogy az ilyen örmény-görög ember csügg az övén. Most, fölfelé haladva az úton, Hughnak figyelmébe ajánlotta az asszonyt.

– Mister Foorte, ön mindig jó volt Frozinához. Legyen továbbra is az, míg együtt lesznek. Igaz, ön fiatalabb nála… mindössze huszonhárom éves, nem? de mégis: férfi.

Hugh meghatódott és megszorította az odanyújtott kezet.

– Hisz ez természetes. Remélem, nem lesz rá már sokáig szüksége Madame-nak, tette hozzá, valami kellemeset akarva mondani.

– Reméljük. Az orvos a legjobbal biztat, de hiszen ezek a kitanult orvosok mindig csak jót ujságolnak.

– Madame Mercati igen jó színben van.

– Valóban, ez igaz. Színesebb, mint volt otthon. S kivált ha önnel beszélt, néha egészen virult.

Ezt minden féltékenység nélkül, becsületes örömmel mondta Mercati. És Hught ez mégis, valahogy kellemetlenül érintette.

Mikor hazafelé jött, egy helyen nekitámaszkodott az országút karfájának és lebámult a szálló odalátszó verandájára.

Egy csomó benépesedett heverőt látott és erre valami olyast érzett, mintha a nyárasszony uszályának utolsó fodra lebbent volna el szeme elől.

Igen, ősz volt.

A hegyekből lassan ereszkedtek le a nyájak a völgybe. Kolompszó mélázott a hervadó rétek felett és ezüstszálak uszkáltak, mint egy tündér szétszakadt fátylának szélhordta foszlányai.

A verandán nem lehetett többé egyedül lenni Ginevrával. Hiszen szavuk eddig se sok volt egymáshoz, de édes volt, vele együtt lenni… Oh, mit jelentett volna ez most, miután megértették egymást!

És Hugh egyebet is látott.

Két heverő azért üresen maradt egymás mellett: az neki volt szánva és Madame Mercatinak. Ez a háziasszony figyelméből történt: de kívüle is mindenki elválaszthatlannak tartotta őket.

Érezte ezt és nem tudta, ama szűk és körülállott keretben, amely közé Ginevrával való érintkezése szorul, hogyan fog elférni szerelme. Végiggondolta a napirendet: reggel Madame Mercatival kell reggeliznie, sétálnia, délelőtt együtt feküsznek a napon, Ginevrától nehány más üdülő által választva el. Ebédnél Madame Mercati mellett ül, délután újból együtt a verandán, este újból együtt sétálni, vacsorázni… A szalonban legfellebb, ha a leányhoz férhet.

Hught ez a gondolat leverte. Mint minden régóta beteg embert, a harc, a vergődés fárasztotta: sóvárgott érte, hogy az élet ölébe hullassa gyér virágait, ne kelljen érettük véresre horzsolni a tenyerét…

Este Madame Mercatihoz ment, hogy beszámoljon Mercati úr elutaztáról. Az asszony nyugodt volt, az arca se volt kisírva, csak egy kicsit sápadt. Ott ült Lolott ágyánál és úgy látszott, vigasztalás neki a gyermek betegsége, ittmaradása.

Hught kifárasztotta ez a nap s az elmult, részben álomtalan, részben lázálmokban töltött éjszaka és így alig félóra mulva búcsuzott. Egy kis ártatlan önzés is volt ebben. Az éjjel óta nem gondolhatott zavartalanúl boldogságára; egész nap Mercatiék ügyeit intézte. Vágyott magára maradni, beleszédülni boldogságának tudatába. Ébren álmodni tovább az éjjel álmodott gyönyört…

Kiment a hűvös, szellőtlen éjszakába.

Az úton imbolyogva hirtelen megállott: a tómenti mély éjszakából halk, elvesző hegedűhang zendült feléje, mintha elmosódva, elvékonyulva a tófenékből jönne. Ismerte jól a dallamot és lankadt idegeinek balzsam volt az, úgy, hogy maga is dúdolni kezdte:

– Du bist die Ruh…

Ginevra! Ma egész nap egyetlen tekintetet váltott vele. Az asztalnál volt, vagy harminc tanu előtt; de az a tekintet megértés volt, a lelkük néma összerebbenése.

Hugh lassan ment a szálló felé, a tóra ugró szárnyhoz akart kerülni, hogy egy pillantást vessen Ginevra ablakára… Hirtelen meg kellett állania. A leány ablaka alatt, a tó feletti földterraszon nehány fenyő alatt pad volt és a padon ülve, az ablaknak fordulva Ziegler hegedült.

– Ennek ma vége lesz, mondta Hugh magának.

Pillanatnyi habozás után egyenest Zieglernek tartott.

Ziegler nem volt meglepve, csak intett Hughnak, hogy ne zavarja őt.

Hugh nem ült le, hanem keresztbefont karral megállott Ziegler előtt. Mikor a dalnak vége volt, nyugodtan szólt neki:

– Kérem, Ziegler úr, ne háborgassa a pihennivágyók nyugalmát.

Ziegler vállat vont.

– Honnan tudja, kinek muzsikálok? Hátha csak magamnak? Utóvégre is, a mezőn vagyunk!

– Ön annak muzsikál, akinek ablakára néz.

– És aztán? Tilos? Tiltja ön?

– Nem tilthatom, csak kérem, ne tegye. Például… mondjuk, én tudom, hogy ez neki kellemetlen.

– Ő mondta önnek?

– Nem.

– Kérem, egy nőnek a hódolat mindig kellemes. Hódolni, ez a legbiztosabb feléjük vezető út!

– De nem nyilvánosan, közfeltünést… majdnem botrányt keltve!

– Sőt! Minél nyiltabb, annál hízelgőbb a dolog.

Hugh remegett a haragtól.

– Kérem, mindegy nekem, mik az elvei e téren. Miss Hardingsot azonban kímélje meg a közeledésétől.

– Ne törődjék velem! Én nem szoktam önt elriasztani… attól, akitől most jön.

És Ziegler megmagyarázhatlan és mégis félreérthetlen mosollyal tekintett a fiú hirtelen elsápadt arcába. Ha kalapáccsal vágták volna fejbe, Hugh nem érzett volna metszőbb fájdalmat, mint most. Rettenetes kétértelműség volt ez, egy símán odavetett vád, ami oly ártatlanul érte, hogy csak megkövülhetett ilyen gyanakodásra.

Hangja nem jött, gondolatai megfagytak…

– Ziegler úr, tördelte nagy későre, mit akar ön…

– Semmit. Azaz, hogy Miss Hardings lovagja akarok lenni, amint ön a Madame Mercatié! Remélem, nincs kifogása ellene? Remélem, nem olyan a barátságuk Madame Mercatival, hogy sértem vele Miss Hardingsot, ha párhuzamot vonok?

Hugh egy pillanatig nem talált feleletet. Aztán elhárította magától a Ziegler fura mosolygásának nyomában kelő gondolatait.

– Nem… itt nem erről van szó… mondjuk, valaki nem akarja, hogy ön Miss Hardingsot környékezze…

– Kicsoda az a valaki? És miért akar engem gátolni?

– Mert ön szentségtelenül közelít hozzá…

– Szentségtelenül?… És hátha szeretem őt? A lehető legszentebbül, már amennyiben férfi erre képes…

– És ha _én_ nem akarom?

– Kicsoda? Ön? Önről ne beszéljünk. Ha már idejutottunk, nem tudom, ki jár el csúnyábban kettőnk közül… Szó ami szó, Mister Foorte, én sem vagyok vak, hogy ne látnám az ön szándékait…

És Ziegler még közelebb hajolva a fiúhoz, hozzávágta, szívébe döfte a szót:

– Azt gondolja, nem látni, hogy ön Miss Hardingsot azért tünteti ki újabban, főleg míg Mercati úr itt volt, hogy leplezze Madame Mercati iránti hódolatát… Hm, nem rossz: Miss Hardings, mint spanyolfal…

– Ziegler úr… piha!…

– Piha? Ezt ön mondja nekem? A csúfabb játék talán mégis csak az öné. Jó éjszakát.

Hugh utánakapott a fiúnak.

– Az istenért, Ziegler, ne menjen…

Ziegler visszafordult.

– Oh, ne féljen. Számíthat a diszkréciómra. Különben is, itt nincs szó semmiről. Seperjen kiki a maga háza előtt.

És azzal, egy tekintetet vetve a Ginevra ablakából csipkén kieső rózsaszínű fényre, kirántotta magát Hugh kezéből és ugrándozva haladt fel a szálló főbejáratához vezető lépcsőkön.

Hugh nehány percig állott és csak abból érezte, hogy él, hogy térdei szünetlen összeverődtek. Mialatt ő álmok rózsáira vetett ágyat magának és szíve egyetlen imádsággá vált; míg a leghűbb barát és a legtisztábban rajongó szerelmes volt a két teremtéshez, a világ őt is belevette a maga boszorkányfőztjébe…

Hirtelen fölegyenesedett és kezét ökölbe szorította.

– Ha egészséges volnék és szembeállhatnék ezzel a gazemberrel… férfiként…

De mit tehetne így? Aki olyan beteg, az nem férfi, annak nincs neme többé. Kinevetnék, vagy szánnák, ha hősieskedni akarna – és Ziegler… Ah, ki áll ki egy nyomorékkal viaskodni?

Szíve oly keserű volt, olyan keserű, hogy összefogott két öklét szemére nyomva zokogni kezdett, egy gyermekké nyomorodott férfi rettentő, égbekiáltó vérkönnyeivel.

VII.

Azon este, mikor a Hughval tett erdei sétából hazatért, Ginevra szobájába zárkózott. Úgy, amint volt, kezében virágaival, ruhája szegélyén a Hughval járt útnak harmatával, lelkében Hugh vallomását hordva utolsó benyomásul, – letérdelt ágya elé és úgy maradt soká, nagyon soká, minden gondolat nélkül; elmerülve, fölolvadva a boldogság aranyhullámos végtelenségében.

Nem voltak kívánságai és bizarr, dőre látomásai, mint Hughnak. Nem font új, merészebb álmokat: amit kapott, az már túlgazdaggá tette.

Csak a lelke élt és a lelke csak boldog volt; sem sóvárgó, sem követelő. Senkit se akart ma látni, még Hught se. Lassan borult le a sötétség, mennyezetül kibontva az égen gyémántokkal hímzett bársonykendőjét; és Ginevra édes, odaadó araként, engedelmesen, tettelenül hagyta magát a boldogságtól karba vétetni, ringattatni, csókokba pólálgatni…

Mikor fölkelt, a Hughé volt; olyan nagyon az övé, mintha csakugyan nászt ültek volna a kísértetmalomból vált tündérpalotában.

Elmúlt egy nap, elmúlt két nap és Hugh nem közeledett. Ginevra nem szeretett még soha, de ösztöne súgta, hogy Hughnak keresnie kell őt. És Hugh távol maradt… Hol? Miért? kérdezni nem mert, csak megfeszülten figyelt elejtett szavakra, hátha megtudja, merre jár…

A verandán vidám élet folyt. Az új vendégek sakkoztak, vitatkoztak, udvariaskodtak és az anglikán tiszteletespár turbékolgatott…

Két sápadt, várakozó nap után végre megtudta Ginevra a valót: látta az angol szobaleányt, amint a reggeliző tálcán, a kannácskák mellé elhelyezte Hugh asztalkendőtartóját és az egész készlettel az emeletre ment. – Tehát beteg.

És ő nem tud róla…

Valami formában tudtára kell adnia, hogy gondol reá. Fél napig ezen töprengett, akkor aztán fölment a virágüzletbe és kiválasztott néhány lilakék orchideát.

A betegek e szomorú szerzetének megvolt a maga megiratlan, élőszóban hirdetett katekizmusa és ennek summája az volt, hogy adják föl az életet, hogy ezáltal életet nyerjenek. Adják föl szívük akár örömből, akár fájdalomból fakadó sebesebb dobbanását; adják föl lelkük iramló vágyait és dédelgetett szenvedéseit; terveket, veszteségeket, álmokat és emlékeket, ha azok gyorsabb hullámba vernék aludni parancsolt vérüket.

Vegetáljanak, ahogy doktor Koeniger, a ház orvosa mondta. Ne legyenek gondolataik, ne sóvárogjanak, ne bánkódjanak és főleg: ne szeressenek…

A katekizmushoz való szófogadatlanság árát Hugh hamar megfizette. A Zieglerrel való éjjeli jelenet után csendes láza volt és így másnap ágyban kellett maradnia. Madame Mercati leüzent, hogy Lolotica sem javul és hogy huga, Katina csak másnap érkezik és így nem jöhet le hozzá. Hughnak ez megkönnyebbülés volt… És mégis: várt. Akármilyen képtelenségnek tetszett, szünet nélkül egy ajtónyitásra várt, egy kék álom megjelentére… Az órák kimondhatatlan unalommal teltek, a néha-néha megnyíló ajtón közönyös alakok jöttek, mentek: az orvos, a diakonissza, és Freyné, a háziasszony…

Estefelé újból lépteket hallott ajtaja előtt, a kilincsen kicsike kéz tapogatott és akkor a szíve kitárult, mint kapu, hogy befogadja az érkezőt…

Aimée jött:

– Üdvözletet hozok, kedves Mister Foorte.