Part 2

Az ebédlő tágas, fehér gipszreliefekkel, illatos csipkefüggönyökkel ékes terem volt. A tóra néző üvegfalon át bevillódzott a csodálatos tájék: a hegyek szinte szabályosan ismétlődő kúpcsipkés gerince, az erdők sötétkék bársonya, a tó felhőt, eget, napotringató zöldje.

A hosszú, közös asztalnál jórészt svájci németek ültek, ők voltak a nyár tipikus vendégei és az ő érthetetlen dialektusuk uralkodott a társalgás fölött. A külön asztalok közül most csak egy volt lefoglalva: idős német házaspár ült ott hórihorgas, vörössörényű fiával.

Ez a vörössörényű fiú a szálló minden hölgytagját végigudvarolta már, kivéve Ginevrát, akihez nem fért hozzá. Bájos bécsi leánykákat szünetlen fényképezett, edzett svájci meg angol hölgyekkel csolnakázott és egy szöszke elzászi fruskával járt a fenyvesbe sétálni. Az asztalnál azonban Ginevrát bámulta, bár másokkal társalgott; átkiabálva a külön asztaluktól: hangosan, figyelmet kihivón.

Ginevrát, mint fölépültet, a szokottnál melegebben üdvözölte mindenki. Az elzászi kisleány – Aiméenek hívták – elibe ment az ajtóig, mikor a fehérbóbitás szobaleány bebocsátotta.

– Isten hozta. Liesl nagyon meghagyta, hogy helyette üdvözöljem önt, ha fölkel.

– Köszönöm, Mademoiselle Weber. Hogy van Liesl? Tegnap nem írt nekem.

– Ah, egészen rosszul. Harminckilences a láza, most már az orvos az írást is eltiltotta. Nagyon vágyik ön után. Miért nem jő fel soha hozzá?

– A lépcsők miatt. A lift nem jár.

És Ginevra egy bólintással mindenkit köszöntve leült, vette evőeszközeit, gyöngyházszínű kezében úgy forgatva azokat, mint ügyes vívó a fegyverét. És csak erre, vagy tán erre sem figyelt.

Pedig lopva két szempár osont néha feléje…

Vacsora után a társaság a szalonba ment és ide-oda telepedett. Legtöbbjüknek tíz-húsz percet, ha szabad volt itt ülnie, aztán ismét a verandára kellett menni, heverészni.

Ginevra új kötelességet teljesített: részt kellett vennie az esti szórakozásban. Leült egy szögletbe, egészen egyedül.

Hugh Mercatiékkal kártyázott, bár egy pillanatig se figyelt a játékra. Szíve tele volt új lehetőségek édes zűrzavarával: Ginevrát ezentúl esténkint a szalonban találhatja…

A borzas, vörössörényű fiú a szalon közepén állva hegedült és közben idegesen rángatta ajakát, szemhéjait. Schumann Träumerei-ját játszotta, azonban hirtelen egyebet gondolt. Haját hátrarázva állát a hegedűnek szegte, Ginevrának egyenesen szembefordult és mély, tiszta, de kicsit reszkető hangon énekelni kezdett, mint szerenádhoz pengetve hozzá a hegedűt:

– Du bist die Ruh…

A hangok édes, érzelmes hullámban hömpölyögtek a leány felé; körülcsókolták, cirógatták sötét, sugár alakját, az esti fényben tündöklően fehér halántékát, halavány ajkait.

Mindenki megértette a különös vallomást, a fiatalabbak érdekesnek, az idősebbek ízléstelennek találták azt. Az elzászi kisleány kipirult és tüntetőn egy más fiatalemberrel fecsegett; nehányan mosolyogtak. Hugh holtsápadtra vált. Mióta ismerte, áhítattal tekintett a leány felé, és heteken át nem merte megszólítani őt, – küszöbénél megtorpant, mint bűvkör határvonalán… A leány soha nem látott, különös szépsége elragadta, szinte könnyre fakasztotta néha; hanem zárkózott fensősége, öntudatlan különállása, föléemelkedése minden embernek, – ez volt az, ami Hugh lelkét térdre kényszerítette Ginevra előtt és ami oly boldoggá, gazdaggá tette a lelkét, mint igaz hívőét istene nagyszerűségének, imádatraméltóságának és elérhetetlenségének tudata… És most az a merész, szemtelen fickó miután mindenkit körüllegyeskedett, érdeklődései sorába Ginevrát iktatta és nem látta semmiféle szentségtörésnek, hogy azonnal és nyiltan lábához rakja hódolatát.

Különös, keserű düh kezdett Hughban fölkavarogni. Kezében reszkettek a kártyák, az ajka is reszketett, a szíve a legjobban.

Tehát így kell tenni, így! Szemérmetlenül, meztelenül kúsztatni a szerelmet a kiválasztott felé; megszédíteni őt, eltántorítani saját magától. Hiszen a megközelíthetlen leány arcába most halvány vérhullámok emelkedtek és gyengéd keble alig észrevehetően remegett. – Ah, tűri és nem háborodik föl, nem kel föl, nem sújtja le egy távozó tekintettel a nyomorultat…

– Hallatlan egy játék, jelentette ki Mercati úr és kártyáit lerakta.

– Nemde, gyalázat, mormogta Hugh és szeméből szikrák szöktek a hegedülő fiú felé.

– Igen, mert ön nem figyel és olyan szórakozott ma, hogy az már egyenesen sértés, szólt Madame Mercati és élesen nézett a fiú dúlt arcába.

Hugh most egyszerre átlátott a félreértésen és kimondhatatlanul elszégyenkezett.

– Pardon Madame Mercati – és kártyáit rendezni kezdte – játszunk tovább. Én hívok.

– Nem, köszönöm. Én magával ma többé nem játszom.

Hűvösen, durcásan fordult tőle férjéhez és egyetlen tekintetre se méltatta azon este.

A fiú keserű zavarban volt. Úgy érezte, hogy Mercatiné felfedezte, legalább is asszonyi ösztönnel megsejtette szívének gyötrelmesen féltett, hétpecsétes titkát. Némán, leverten ült ma távolabb és mintegy leláncoltan, megsemmisülten látta Ginevrát pár perc mulva a szögletből felemelkedni és tovaúszni az ajtó felé könnyű, fénytelensötét selyemruhájában.

Hugh nem aludt, hanem keserű gondolatain úgy gyötrődött, mintha töviseken feküdnék. Mint hogyha valami titkos szektához tartozónak szentélyébe gúnyos, idegen pillantás nyit be, úgy gondolt Madame Mercati átható tekintetére; fájlalta és szégyenlette lelkének elárultatását. Hanem annál nehezebb fájdalom is gyötörte: Ziegler vallomása. Szentélybe sáros lábbal, sóvár kézzel harácsolni rontó rabló volt…

Hugh maga elé idézte az egész jelenetet, de különösképpen abban nem a lánnyal, hanem a hegedülő fiúval foglalkozott. Undorral gondolt fényes, kicsattant bőrére, rángatózó arcfintoraira, húsos, nedves ajkára, szemére… Ah, ezek a szemek csókoltak és ezek az ajkak folytatni sóvárogták a szem játékát – Hugh itt megállott, nem bírta ezt a gondolatsort a leánnyal kapcsolatba hozni.

– Nyomorult, nyomorult, – morzsolta a szót a fogai között.

Nem volt igaza; lassankint más gondolat kezdett benne alakot nyerni: hogy Ziegler nem is léha gondolatokkal közeledik a leány felé; hanem megérezte, hogy ez a leány szentség, hiszen a dal maga szinte imádság volt; a lány mivoltának édes megérzékítése:

Du bist die Ruh Die Liebe mild, Die Sehnsucht du Und was sie stillt…

E gondolat fölismerésében a fiút hirtelen édes, langyos hullám hömpölyögte át. Kinyújtózott és föllélekzett: ajka elmosolyodott; most már tudta, hogy Ginevrát ringatni, hogy csókolni lehetne…

Kimondhatatlanul boldoggá tette e felfedezés. Magától nem mert rájönni, de most, hogy más fölfedezte neki, azt érezte, mint ha valaki kincset ásott volna ki és az a kincs őt illeti…

Reggel korán kelt. Mielőtt Madame Mercati az asztalnál elfoglalhatta volna, megreggelizett és lement a tóhoz. A csolnakok üresen imbolyogtak a partnál, csend volt mindenfelé. Sokáig ment befelé az erdő friss, sötétzöld hűvösébe, közben pár szál virágot tört és szüntelenül mosolygott.

Mikor visszafelé indult, a tűcsipkés fenyőboltozat alatt szembetalálkozott Ginevrával. A leány elment volna mellette, de Hugh a hirtelen rávirradó örömben melléje lépett. Valami merészséget csorgatott ereibe az üde reggel, hogy pár pillanatnyi néma séta után hirtelen így szólalt meg:

– Miért maradt a szalonban az este?

A leány nyugodtan és egy kicsit mégis meglepve nézett reá.

– Mert az tetézte volna az ízléstelenséget, ha tüntetőn kimentem volna.

Hugh megállott és hálás tekintetet vetett a leányra. Csak azt akarta kérdezni, az orvos rendelte-e, hogy a szalonban maradjon, és a leány félreértve őt, a legtitkosabb gondolatára felelt meg és úgy felelt, hogy a fiú szívét boldog, megkönnyült dobogásba hozta.

– Hát észrevette, hogy Ziegler önnek muzsikál?

– Nem vettem volna észre, ha nem nézett volna mindenki rám.

– Haragudott?

– Sőt féltem, hogy meg is látszik rajtam.

– Miért haragudott?

– Mister Foorte, bizonyára ön sem látja illőnek, amit Ziegler tesz a hölgyekkel. Legalább is ide nem illőnek.

– Miért? Hát nekünk mások a törvényeink, mintha mi kívül lennénk a világon?

A leány cseppet se borúsan, de határozottan nézett a fiúra.

– Azt hiszem, kívül vagyunk. Vagy legalább is: én kívül akarok maradni.

A fiú megdöbbent. Pár hónappal ezelőtt ő is így érzett és most föleszmélt, mennyire elsodródott akkori világától. Mint a fölébredett az alvóra, nézett a mellette egyforma nyugalommal haladó leányra. Az magasan hordta remek hajhullámokkal befolyt fejét, arca áttetsző zöld volt az erdő reflexében, és a szenvtelenség szimbólumaként ma egyetlen virág sem volt nála.

Pedig a fiú úgy szerette volna ma virágosan, enyhén, édesdeden látni; ahelyett olyan volt, mint valami halavány kőből kimetszett szobor.

Hughnak valahogyan fájt ez, valahogy hűvösen lehelt ez az ő földerengő életörömére. És nem akarta azt elhervadni látni. Szünetlen a leány arcába nézett, mintha azt lesné, vajjon megenyhül-e az, s hogy ajkán melengetőbb, ígérőbb szavak virulnak majd…

– Oh… fölébreszteni téged…

Ez suhant át rajta.

– Miss Hardings, ön tehát azt hiszi, hogy itt elmenekült az élet elől?

– Nekem azt mondták, hogy attól függ a gyógyulásom. És mindnyájunké, nem?

Hugh leejtette a fejét.

– Hiszen ha ez biztos volna… De hátha csak elmulasztjuk így az életet, és aztán még sem jő más, mint…

Nem merte kimondani, ami ajkán lebegett. Mert az szörnyű volt, és mert a leány kicsit mintha tréfálna, úgy szakította félbe:

– Nekünk töprengni sem szabad, Mister Foorte.

A tó mellé értek, mert találkozásukkor vissza is fordultak a sétaúton. Az egyik csolnak most nem volt a parton, Ziegler evezett rajta. Hiába, ő nem volt beteg, csak idegeit pihentette, még az orvosi vizsgálatot se vette igénybe. Neki szabad volt sportolni, mulatni kedve szerint. A tóközépről az erdőbe csengett Aimée csicsergő nevetése. A fák között odaláttak, amint a szőkehajú leány a csónakból kihajolva szünetlen a vízbe mártotta kezét, és mikor így a csolnak billenve inogni kezdett, féltében-örömében viháncolt.

Hugh Zieglert nézte… A borzas fiú ki volt vörösödve, homloka gyöngyözött és száját kissé nyitva tartotta. Erős volt, de Hugh most nem félt tőle…

Mikor ez este Madame Mercatival találkozott, az asszony nem azt kérdezte Hughtól, hol volt, hanem:

– Kivel volt ma délelőtt sétálni?

Soha eddig ilyen alakban nem érdeklődött elmaradása iránt. A fiú mélyen magában élt, a maga világából soha semmit el nem árult, de azért őszinte volt, ha kérdezték és zavar nélkül felelte:

– Miss Hardingssal.

A nyilt felelet az asszonyt lefegyverezte. Erre nem volt mit felelni és különben is, Madame Mercati nem volt megbántódva.

Új és hihetetlen volt neki, hogy ez a fiú, akihez őt majd kétéves barátság fűzte és aki a hosszú, folytonos együttlét alatt semmi jelét nem adta valamelyes gyúlékonyságnak, most egy kicsit mintha talajt veszítene. Tiszta ésszel ez nem fájhatott az asszonynak, hiszen sohasem számított a fiú gyengédebb érzelmeire; de viszont megérezte, hogy egy férfi, ha már egyszer szerelemből kezd vonzódni valakihez, nem képes magát többé teljes odaadással szentelni egy bármily régi, bármily szoros barátságnak.

– A barátság mindig vesztes marad, ezt gondolta, és ez bosszantotta, sőt fájt is neki. Most kezdte érezni, mily kedves volt neki a néma, szenvtelen fiú ragaszkodása. És valami keserűség kezdte gyötörni a gondolatra, hogyan fog a társaság csodálkozni, ha észreveszik barátságuk lazulását. Töprengeni kezdett: hogyan tarthatná meg a fiút.

Ginevra szépsége, utólérhetlen finom magaviselete hatalom volt, de ő ismerte Hught, tudott a nyelvén szólani, bírta bizalmát, jogot formálhatott szolgálataihoz; a leány pedig távol állott tőle, s ha akarna is a fiúhoz hajlani: mint egy talány előtt állana…

Mily könnyen elvétheti a hozzá vezető utat…

IV.

A nyár gyorsan, lobogva égte ki magát; tudta, hogy kergetik, nyomában az ősz iramlik. Csodálatos, mélyvidéken soha nem látott pompával lángoltak a mákok, a hamúkék óriásbogáncsok; s az érika rózsaszínlila szőnyeget vont a tó köré. A szőnyeget a tövisrózsák ezüst meg arany csillagokkal hímezték tele, fönt a sziklák pedig, mintha vérük buzogna ki, üdepiros alpesi rózsákat fakasztottak magukból.

Ginevra megszédült ennyi virágtól; szíve hangosabban vert, áttetsző arcába hajnalszín vérhullámok hömpölyögtek, ha a tó mellett járkált és mindig gazdagon tért haza sétáiból.

Különös, álomszerű élet volt az, amit Hugh mostanság élt.

Mióta Mercati úr megérkezett, asszonya a közös verandán nem jelent meg többé sütkérezni. A délelőtti kúra alatt a fiú meg a lány egyedül hevertek a verandán. Hugh ez órákat szünetlenül, kimondhatatlanul sóvárogta. Esténkint elhatározta, hogy másnap egy a leányhoz közelebb eső heverőre költözik, hogy megkérdi tőle, akar-e sakkozni és fel fog olvasni valamit neki, vagy éppen beszélni fog vele…

A napirend az volt, hogy reggel korán sétálni kellett, és csodálatosmód szinte mindig úgy esett a dolog, hogy Madame Mercati már este számot tartott Hugh másnap reggeli kíséretére. A fiú szégyelte visszautasítani az asszony fölszólítását és nem is bízott benne, hogy a leányt megtalálná, mert az majdnem mindig más, nem igen járt utakat választott.

Mikor aztán a séta végeztével Mercatiéktól a felső villánál elbúcsúzott, gyorsabb léptekkel kanyargott a szállóig, sietett ki a közös verandára. Az most, a nyári vendéghiány miatt csak kettejük tündérerkélye volt. Első pillantása mindig a leány szögletébe esett: néha ott látta virágai között, ír költők kis bőrkötésű könyveivel a kezében és a könyvből felpillantva, a leány ilyenkor nyájasan fogadta köszöntését.

Máskor a leány puha, selymes takarója összefogva hevert a nyugágy matrácán: a csipkés kispárna áhítva várta fejének könnyű terhét. Ilyenkor várni, várni kellett; néha keveset, néha órákat. Mikor aztán jött: fején lebegő fekete sáljával, magához lazán szorítva új kincseit: virágait; mikor elment mellette és fátyla hűvös fuvalmat csapott néha arcába, vagy éppen megérintette őt, mint gyengéd cirogatás…

És aztán, mikor lepihent, nem messze tőle és behúnyta a szemét, vagy édes-komoly arccal mélyen elmerülve olvasott… Ilyenkor minden tegnapi terv megdőlt: Hugh nem mozdult, szíve a torkában vert, ajka összefogódott, szólni nem bírt, csak egyetlen édes, bódító tudatba burkolózott: hogy ő itt van, közel van; hogy érzi virágainak, hajának illatát.

És aztán ebédre gongoztak: a szálló túlsó szárnyának magánverandáin sürgés-forgás kelt; Ginevra pedig fölült, letette könyveit és bement szobájába rendbe szedni magát: reggeli heverőruháját síma angol öltözékkel cserélte föl, nyakából a haját föllebb rakta és egy-egy antik, különleges ékszert csatolt hol a hajába, hol csuklójára, vagy a nyaktövéhez, a ruha kapcsolását fogva össze vele…

Egy ilyen álomdélelőttön, mikor Hugh minden pórusával, egész lelkével a leány közellétének gyönyörében fürdött, hirtelen a veranda alatt, a sarjadzó mezőről valaki a leány nevét kiáltotta:

– Miss Hardings, virágok királynője, ma önre gondoltam sétaközben!

És Ziegler, a multesti hegedűs hirtelen pompázatos, sötét ultramarinkék enciánacsokrot hajított föl, át a korláton, egyenest a leány ölébe. Ginevra pillanatra megütődött a kissé fura föllépésen. De az enciánák tündöklő bársony kékségére bámulva, megbocsátotta azt.

– Milyen szépek… köszönöm.

És felült és hálát intett a kezével.

– Majdnem az égig másztam érettük, dicsekedett a fiú. De önhöz ez a virág illik legjobban, először is, mert a kék a nyugalom színe. Továbbá… pardon, fölmegyek és közelből mondom meg ezt.

– A kék a gyász színe, – felelte a leány.

– Ah, de nem ez a kék. Ez bíborkék, épenolyan pompás, mint a bíbor.

És Ziegler fölhágott a futó repkénynek tett kis létrán a veranda korlátjára és beugrott a leány mellé.

– Miss Hardings, ön az emberre mindig kék benyomást tesz. Én úgy is hívom: a kék leány… A bőre határozottan kékes, a haja is, mindig kellene hát valami kéket viselnie. Izé… ne vegye rossz néven, én mint művész mondom ezt. Igaz, hogy én zeneművész vagyok, de én a hangokat is színeknek érzem és viszont. Ezek az enciánák az ön szimbólumai. Bíborkékek. Engedje, hogy hintsem a ruhájára őket.

És mielőtt a leány tiltakozhatott volna, szétbontotta a sötétkék kelyhekből álló bokrétát és reászórta a leány aláomló ruhájára.

– Ah, Ziegler úr, ön barbár! Hiszen ha fölkelek, leperegnek és rájuklépek…

– És aztán? Hadd hulljanak ön elé, hadd tiporjon rájuk… kérem, ne söpörje össze őket! Mister Foorte – nemde remek képet ad így Miss Hardings? Ezek a sötétkék csillagok az ő fekete ruháján…

Hugh dermedt fájdalomban bámult a jelenetre. Ziegler hangosan, tolakodón és elháríthatatlanul férkőzött a leány közelébe; hízelgett, kritizálta és tanácsokat adott neki: mindez vérig korbácsolta a néma, érzelmeinek semmi formát adni nem tudó fiút.

Mikor Ziegler a korláton át visszaugrott a mezőre, Hugh hirtelen fölkelt és a leány elibe állt.

– Dobja el az enciánákat – szólt hozzá hirtelen és gyűlölettel nézett az ultramarinkék harangocskákra.

Ginevra rácsodálkozott és a fiút ez kijózanította.

– Bocsásson meg, – szólt elcsendesedve és harag helyett zavar költözött szemébe. – Ziegler… tolakodó. És én… kérni akarom, ne tűrje.

A leány még csodálkozóbban nézett fel fektéből a lábánál álló fiúra. Sokáig, szótlanul bámult reá, mintha ébredne és rá akarna ismerni.

– Mister Foorte… szólt végre, miért mondja ezt?

– Miért? Mert – és a fiú ajka megrándult – … csak azért, mert fáj nekem.

A leány lelkében csodálatos kondulást érzett, mintha arra, mint alvó harangra ráütöttek volna. Elkalandozó tekintetét hirtelen ismét a fiúéba vetette; mint két gyengéd remegő sugár, folyt a tekintetük egybe.

Az első pillanat volt, hogy közeledtek egymáshoz.

Később Hugh azt gondolta, hogy Zieglernek megint igaza volt. Megint fölfedezett, szóba foglalt valamit, amit ő csak sejtett: hogy Ginevra valóban olyan, mint egy pompázatos, bársonyosan kék virág.

Ezen a délben Aimée kissé duzzogva adta át Ginevrának Liesl legújabb üzenetét.

– Miss Hardings, tessék a levél. Ámbár ön nem fog hederíteni a tartalmára.

– Miért mondja ezt, Mademoiselle Weber?

– Mert ismét hívja önt és persze, önnek egyéb dolga van.

Ginevra kissé furcsának tartotta a megjegyzést.

De nem felelt, hanem leült a rikító alpesi rózsákkal ékesített asztalhoz, háttal az ablakfalnak. Az ebédlő halkan, kellemesen zsongott, a leves után már a halat hordták fel a bóbitás leánypincérek, mikor Ginevra kibontotta Liesl levelét:

»Miss Hardings, kérem, jöjjön föl hozzám. Úgy únom magam. Kicsit jobban vagyok. Csak harmincnyolc a lázam. Nagyon vágyom ön után. Nagyon únom a fekvést. Kérem, jöjjön még ma. Kérem jöjjön.«

– Fölmegy? kérdezte Aimée.

Nyilván, míg lehozta, el is olvasta a levelet.

Ginevra tünődött.

– De amíg ön a verandán sorban elbolondítja a mások udvarlóit, inkább csak menjen föl, – szottyantotta ki hirtelen Aimée és nevetni kezdett, arcocskáiba ennivaló gödröket grimaszkodva bele.

Oly hangosan mondta ezt, hogy majd mindenki meghallotta a gonosz megjegyzést.

Ginevra elsápadt; nem tudta: kire, mire céloz a kis, német vezeték- és francia keresztnevű elzászi fruska.

Mikor ebéd után a hallba széledtek, megszólította Aiméet.

– Mademoiselle Weber, ne fusson még föl a verandájára. Kérni akarom, ne tegyen rám olyan alaptalan megjegyzéseket, mint délben tett.

– Nem is olyan alaptalanok.

– De kérem, mademoiselle.

– Hát nem látja… Mister Foorte holdkóros magától és Ziegler ma kereken megtagadott tőlem egy enciánacsokrot. Azt mondta, ha nem volnának oly nagyon pompásak, nekem szánta volna. De mert olyan szépek, nem adja. Azután az ön heverőjén láttam elszórva őket. Bánom is én azt a kísértet Mister Foorte-ot. De Zieglert hagyja nekem, Miss Hardings.

És Aimée egy újabb arcfintorral felfutott a lépcsőn.

Este telehold volt és Hugh Mercatiék verandáján ült.

Mercati úr aznap a szálló egészséges férfivendégeivel kiránduláson volt a völgy magasabban fekvő tengerszemeinél és így korán lepihent.

Madam Mercati valami megkönnyebbülést érzett. Mióta férje itt volt, óráit inkább véle kellett töltenie és bármily szívesen tette, némi gátnak érezte e körülményt Hugh iránt érzett barátságában. Tudta bár, hogy e gondolat nem egészen önzetlen, de az önkénytelenül kelt föl benne. A férje úgyis elmegy nemsokára, őneki még talán egy évig is itt kell maradnia és ő nem akar annyi időn át teljesen egyedül állani. A betegség sajátos önző logikája volt ez, az a logika, amely a sok éven át szenvedőknél egyben jogosult is, rút is.

Most végre egyedül maradt Hughval.

Mintha veszély környezné, a fiút félénk izgalom szorongatta; és ösztöne egyet súgott:

– Jó éjt, Madame Mercati, én is lemegyek.

– Maradjon.

Az asszony egy darabig nem szólt többet, aztán halkan fölkacagott. Első fegyverét készült próbálni: gúnyt akart űzni Hugh szentségeiből, kicsit rápirítani a bohó, megszédült fiúra.

Hugh-t megrémítette a nevetés.

– Madame Mercati, mit nevet?

– A maguk délelőtti komédiáját.

– Milyen komédiánkat? kérdezte Hugh, hirtelen sötétre elboruló szívvel.

– Hát hiszen én a verandájukra látok. Ziegler rómeóskodásán az uram is jót nevetett. Lám, csakugyan nincsenek bevehetetlen várak…

Az asszony sárga selyemzsebkendőt vont elő kebléből és azt ajkára szorítva újra nevetett. Kis madárteste vonaglott a könnyű gyapjútakaró alatt és arcára szorított kezén villogtak a brilliánsai, mintha a fiú szívébe akarnának szúrni sugaraikkal.

– Ziegler mindig ízléstelen – jegyezte meg Hugh.

– Igen, önt a multkor is felingerelte, szólt az asszony, hirtelen abbahagyva a nevetést.

A fiú idegenül tekintett az asszonyra.

– Különben, Mister Foorte, mindig a lányon fordul meg a dolog. Én eddig azt hittem, Miss Hardings minden földi dolgok felett álló madonna. És azt az ostoba szerenádot tűrte…

– Tehetett-e mást? Különben is… róla lepereg az ilyen tolakodás.

– De ma önnel elbeszélgetett, láttam.

Hugh nem felelt. Szívén a délelőtt emléke édes, meleg hullámban ömlött át, de csak egy pillanatra. Valami kínteli fulánk kezdte mardosni…

– Fáradt vagyok, Madame Mercati.

És gyorsan, mintha megsebezték volna és a sebével futna, ment…

Másnap főhn kerekedett. Zúgott a szélvész a ház körül és szobáikba űzte az embereket. Sokan rosszabbul érezték magukat, Lieslről az a rémhír kelt, hogy láza negyven felé emelkedik.

Ginevra némi lelkiismeretfurdalást érzett. Mióta oly drága az élete, hogy nem megy föl néhány emeletet egy beteghez?… Igaz, vak engedelmességet fogadott az orvosnak… Tétován állott a hall egy szögletében, kezében a Lieslnek szánt sisakvirágcsokorral.

Egy írlandi férfiismerőse, ki beteg feleségét ápolta itt, látva habozását, megszólította:

– Miss Hardings, ön most dilemmában van. Föl kellene mennie és nem szabad lépcsőt járnia. Lehet-e ezt a kettőt egyeztetni?

A leány fejét rázta.

– Dehogy is nem lehet. Például, mi fölvisszük önt. Nemde, Ziegler úr? Hisz ön éppoly atléta, mint jómagam. Összefogjuk a négy kezünket, Miss Hardings beül a hintába, – ilyen könnyű teherrel akár fölrepülünk.

A leány elpirult a bizarr ötletre.

– Mister Cowlin, az nem illő.

A körülálló hölgyek nevettek.

– Fényes ötlet. Szó sincs róla, hogy ne illenék. A cél szentesíti az eszközt.

Aimée föl akart rohanni a lépcsőn, Lieslhez.

– Pardon, a dolgot meglepetésnek szántuk. – És egy idősebb hölgy megfogta Aimécske szoknyáját.

A két férfi összefogózott.

Ginevra elsápadt, de azért odalépett hozzájuk, a karjuk alkotta hintába ült; és két kezével megérintette a vállukat. Azok megindultak vele fölfelé.

A leány lassan megszínesedett, a tréfa derűt hintett szívére; hajkoronás fejét magasra emelte.

A felső emeletnél le akart szállani.

Ziegler és Cowlin a fejüket rázták. Liesl ajtajáig vitték, ott Ziegler szabad könyökével föltárta az ajtót az alacsony tetőszobácskára.

Valami csodálatos látvány lehetett a bentvalókra: amint az ajtó föltárult és azon mint két izmos rabszolga egy törékeny királyasszonyt, hozta a két férfi Ginevrát; nagy vigyázva, hogy a leány öléből a virágcsokor ki ne forduljon.

A szobában homály volt és Ginevra pillanatra semmit sem látott; de hirtelenül mintha két éles ezüst penge futott volna szívéig: szemben vele, az ablakhoz támaszkodva Hugh állott, dermedten, márványsápadtan…