Part 1
BERDE MÁRIA
HALÁLTÁNC
REGÉNY
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
10778. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
I.
_Morituri te salutant_
Nyár volt; siető és tündökletes: alpesi nyár.
A völgykatlant körülálló, hóval erezett szürke hegycsúcsok márványoszlopként hordták a makulátlan kékselyem égnek sátorát. A hegyek lábát hűsítő tengerszembe sötét óriásfenyők bámultak, fel a hegyhátnak mind magasabban hordva fejüket, mint egymás vállán át a vízbe tekintő sötét zarándokok. Az erdőt megszaggató rét bársonya csupa virágból szövődött: lila vadpézsmából, aligrózsaszín margarétából.
A fenyők alá torkolló ösvényre egy túlsugár leány lépett ki lassan. Fekete, omló ruhája az ösvényrehajló aranycsillagos arnikákon végigsepert; azok így lábához hajoltak és mögötte, mint köszöntés végeztével újra fölemelték ringó fejüket. A leány, balkarjával magához fogva, a tómenti nedves pázsit virágait hozta: laza csokorba fogott világoskék harangvirágerdőt. Meghajlott fején könnyű sál fátyolozta hullámos, de cseppet sem göndör kékfekete haját. Sötétkeretű arca világított és halántékon, finom orrtövében, nyakhajlásban szinte kékfehér volt. Bár a leány szemét hosszú, kihajló pillák árnyalták, sejteni lehetett, hogy az csak nagy és sötét lehet.
A tó felett, a réten alvó csendet csak a fenyvek csúcsában halk mélabúval sustorgó szél zavarta… A leány mégis felpillantott. Fejét mélyebbre hajtva köszöntötte a szembejövő párt. Egy szálfanövésű fiút és egy asszonyt.
Azok ugyanoda tértek, ahonnan a leány kilépett: a fenyők alá. A fiú előrement és fölemelgette az utat elálló lombrojtos ágakat; az asszony pedig, rikító zománczöld selyempongyolájában, mint valami káprázatos, büszke kis madár surrant előre a fölibeemelt fenyődrapériák alatt.
– Látszik, hogy novicius itt, még örvend a virágoknak.
Az asszony mondta ezt, a fiú hallgatott.
– Valami édes keserűség ezt látni, mert az ember visszaemlékezik rá, amikor maga is újan jött és még talált valami örömöt itten…
A fiú tovább is hallgatott. Ajka szélén imént, a találkozáskor halvány mosoly virult ki és ez olyan volt, mint a gyermeké, ha valami szépet lát és azon örvend. Ez a mosoly a keserű szavakra hervadni kezdett, de csak lassan.
A fenyőtűvel szőnyegezett puha út emelkedett. A csöndes séta egy padhoz vitt, az erdő fölé, ahonnan visszafordulva az egész villavároska ideragyogott: a kráterszerű oldalon fellebb és fellebb elszórt, csupa rács- meg lécbalkonos emberkalitjaival, a kalitok rúdján lebegő piros zászlóival. Mindez, fordítva, de töretlenül a tóból is feltükrözött hozzájuk. Az asszony a padra ült, a fiú a fához támaszkodott. Ismét csak az asszony beszélt:
– Lassabban jár, mint én. Vajjon betegebb is?…
A sétából aztán villájuk terraszára tértek. És akkor ismét szembejött velük, a verandára lépve a virágos leány. Az ő heverője a legmesszebbi szögletben állt, ahonnan a széltől védő üvegfalon át a tóra lehetett lelátni. A leány leült, ölébe ejtette virágait és válogatni kezdte őket.
Egész virágoskert ölelte már körül: a veranda párkányán margaréták, csillagvirágok, asztalán érikák, rezgőfüvek. Most hozott virágait hosszú üvegvályúba rakosgatta, aztán egy pillantást vetett körül, hogy nézik-e; és mikor látta, hogy nem, akkor végigterült a heverőn. Fejét kicsit magasra emelte a csipkés fehér párna, ruhája eltakarta lábát, de mert bő volt: oldalt a földig bomlott. Hajáról a fátyolkendőt szemére húzta, hogy ne vakuljon az erősbödő verőfénytől; és aztán mozdulatlanul, mint egy virággal körülvett ravatalon feküdt.
Valahol a közelben egy csorgókutacska sírdogált.
A három ember órákig fürdött a forró, verőfényes csendben.
Egész délután a rétet kaszálták: a verandán sütkérezőkhöz nehéz, hervadó virágillat felhőzött föl. A nap korán eltűnt a nyugati hegyek mögé, de a keleti csúcsokon jó darabig tüzelt a fény; fellebb, fellebb húzódva és végül utolsót lobbanva sorvadt az alkonyatba, vagy tán fölkúszott a mennybe. Egyébként pedig nem történt semmi: keltek és mentek az órák, üresen, emléktelenül; jeltelen sírok gyanánt sülyedve a semmibe. Estére gyenge újholdfény ezüstlött alá, a holt virágillat kábítóvá fűszeresült.
A nagy verandán egyedül volt a leány; a felvirágozott korláton ült, egy oszlophoz dűlve, kezével a térdét kulcsolva. Az odanyíló vesztibül ajtajában egy árny jelent meg: a délelőtti szálfanövésű fiúé. Sötétkék lüszterruhája, nyersselyem inge enyhén csillámlott, feje födetlen volt. Kilépett a holdfénybe egészen, a leány elé, mielőtt az leszállhatott és visszahúzódhatott volna. A fiú szépsége a világításban kissé kísérteti volt: szabályos, szinte merev bronzszínű arca, csodálatosan, rejtekezve ragyogó délszaki szeme; csipkeszélű, keskeny, keserű ajka, amely teljesen sohsem fedte villódzó fogsorát.
– Kérem, hogy hívják önt a keresztnevén? kérdezte a leányt minden formaság nélkül és mégis oly tartózkodva, hogy az nem riadt meg.
– Ginevra.
– Ah… – és a fiú elmosolyodott.
Aztán leült a párkányra, a leánnyal szembe.
– Irországba való ön?
A leány bólintott.
– Régóta beteg?
– Egy éve.
– De csak kicsit?
A leány csak nézett.
– Úgy-e, únja a kúrát?
– Hiszen ha használna…
– Nem bízik?
A leány nem felelt semmit.
– És mit fog tenni a télen?
A leány nem értette.
– Akkor nincsenek virágok… Tudja, milyen itt a tél?
A leány nemre ingatta a fejét.
– A házak belefulnak a hóba. A tetőn kell kijárni. És ott is farkasok, medvék ólálkodnak. Dehát ez még szebb halál, mint a másik, ami itt vár ránk.
Ginevra elkomolyodott.
– Ne értsen félre. Úgy értem: ha nem a farkas, akkor a fagy esz meg.
A leány elmosolyodott, sőt kérdezett:
– Mióta van itt ön?
– Két éve.
– És még él?
Most a fiú komolyodott el.
– Úgy értem: a farkas meg a fagy elkerülte önt?
– A fagyot nem érzem. A farkas nem jól járna velem…
Csakugyan, a fiú szikár volt, hústalan és vértelen, de gyönyörű. Ginevra összerázkódott.
– Fázik?
– Az ön tréfái szomorúak.
– Bántottam? Úgy-e, nem?
És engesztelés gyanánt a fiú odanyújtotta kezét Ginevrának, kicsit odahajolva az oszlophoz mozdulatlanul, hátravetett fejjel dűlő leány felé. Ha valaki most látta őket: a legcsodálatosabb árnykép voltak. A két teljesen sötét, egymás kezét érintő árnyék a hold erősbödő fényében úszó alpesi tájba rajzolódott; szemük, ajkuk ezüst kontúrokkal, enyhén foszforeszkálva, mint reves fák csillognak éjjelente.
A fiatalember most ott haladt a kert kanyargós útján. Az újhold mint sülyedező aranycsolnak, a hegyek fölé hajolt, de még világított. A fiúnak nem volt semmi célja: egy kicsit föl volt élénkülve, az éjszakát nyugalmasnak, hűvösnek és titokzatosnak találta, mint imént azt a lányt, akivel beszélt. Már régen akart közeledni hozzá, mert sajnálta nagy magányáért és most – úgy hitte – kicsit összebarátkoztak.
Ezen tünődött – azonban hirtelen nevén szólította valaki. Egy fenyőcsoport alatt, keskeny padon, vöröslila selyemkendőbe burkolózva az asszony ült. Kicsit fázott és kicsit gubbasztott azért; kendőjének rojtos szélei mint szárnyak csüggtek karjáról alá és keskeny sasprofilját a hegytetőn ingó hold még megvilágította.
– Épp odalátott a verandára, villant át a fiún.
– Tudja, miről gondolkoztam éppen most? kérdezte az asszony élénk, kicsit éles hangon. Hogy mit tudnak maguk ketten azzal az ír leánnyal beszélni. Ő semmit sem szokott beszélni és ön majdnem semmit.
A fiú el volt fogódva, de hogy miért, azt nem tudta.
Mióta az asszony itt volt – másfél éve már – egymás mellett állottak és nézték az érkező, távozó emberrajt. Hasonló sorsuk fűzte egybe őket érdektelen, megszokáson épülő barátságba. Látták a gyógyulókat és nem gyógyultak meg, a haldoklókat és nem tudtak meghalni; látták a kétségbeesőket és elfásultak; a könnyelműeket és nem szerettek egymásba.
Megszokták már: mindent megbeszélni, együtt – de csak ami kívülük, körülöttük történik. És most a fiút mégis bántotta valami. Indiszkrét nem volt pedig az asszony, nem is látszott nagyon kíváncsinak, sem szemrehányónak. Inkább csak türelmetlennek, mint aki várakozott; s hogy mennyire nem akart faggatózni, az mutatta, hogy nem is várt feleletet. Tele volt maga mondanivalóval:
– Az esti postával táviratot és levelet kaptam. Az uram jön és elhozza Loloticát. Zerna pedig nem jön az őszig. Ő nem tartja orvosságnak az unalmat… Eljön az uram elé velem? – Még egyet. Nagyjában átköltöztem a felső villába. De most már nem érek rá, az apróságokkal is áthurcolkodni. Az ember, igaz, itt diszítetlen kajütökben lakik; de mégis, a képeim, a vázák… nem hagyom őket cselédkézre. Délelőtt, míg az enyéim kipihenik az utat, segíteni fog nekem. Azért kérem, ne kóboroljon ma este. Legyen holnap friss, hogy jó barátom lehessen. Számítok önre…
A holdcsolnak hirtelen elsülyedt a hegyek mögé, a sötétkék éjszakába. A fiú a kert aljában húzódó szálló egyik ablakát nézte: az ablakon át rózsaszínű fény derengett. Abban a rózsaszínű fényben alszik a leány, akire gondol. És itt sötétben maradt egy másikkal. Amarra gondolt, emez volt hozzá közelebb. Milyen nyugodt volt imént, míg csak arra gondolt… A lelke mintha hűs áradatban ringott volna, most nyugtalan, zavart és fáradt lett egyszerre. Valóban, kóborolni akart ma este, de most érezte, hogy az csak oktalan gondolatokra vezetne.
És neki, mióta eszmélt, mindig okosnak kellett lennie…
Lekísérte az asszonyt a szállóig, aztán mégis – kóborolni ment.
A kert körül rétek terültek, nagy messzi kezdődött a város, sűrűbben sorakozó villáival. De ő más irányba vágott. Átballagva a vastag illatréteggel megfeküdt réteken, az erdőbe tért, az óriás, dermedten álló, fekete fenyvek közt kanyargó útra. Az útmelletti mély szakadékban hangos patakok sírtak és egy rejtett zúgban százesztendős malom állt a vízen. Hanem néma volt. Fából rótt, elfeketült bordás testével, vázzá sorvadt kerekével mint félszárnyú, csonka kísértet: a hajdanti, elhessegetett falucska ólálkodó kísértete – úgy meredt bele titokzatos zordonan a még enyhén ezüstlő napnyugati égbe.
A fiú egy kőre ült, szemben a kísértetmalommal.
Mint minden embernek, aki magára parancsolta, hogy nem gondol semmire és aki heteken, hónapokon át üresen, vakon hagyta maga fölött átsiklani az életet, – az orvosok ezt gyógyszernek mondták – jöttek néha aztán órái, mikor a nehéz, kényszerű, bár jótékony álomból magára ébredt. Akkor rettentő erővel szakadtak rá gondolatai és verték, addig verdesték, míg elalélt ismét a gondolattalan letargiába.
Ma újra fölébredt… Mi költötte föl? Történt valami? Ha úgy jól elgondolta, semmi. Öt percig egy lánnyal beszélt a verandán; fanyar tréfákkal mulattatta és az alig vette számba őt, meg a tréfáit. Igaz, de közben úgy ült vele szemben a karfán, homlokán a holdfénykoszorúval, mint valami alpesi igézet.
– Szép, nagyon szép… – mormogta a fiú és eltünődve, egy követ hajított a szakadékba. A kő csengve futott le a meredeken, apró kőlavinát sodorva alá; csattogva iramlottak az éles sziklatörmelékek és azt ujjongták:
– Szép, nagyon szép…
Az élet minden formája elhagyta a fiút. Nem lehetett hozzá sem adakozó, mert neki az életből innia nem volt szabad; sem kegyetlen, mert olyan kegyetlen volt már, hogy ahhoz képest minden más sors: halál, szegénység, elhagyottság semminek tetszett. Beteg volt, ifjúsága első évei óta; beteg volt, amíg mindenkije megszokta, ráúnt a betegségére; beteg volt addig, míg mindenki megváltásként óhajtotta halálát. Ő érezte ezt és érezte, hogy igazuk van és azért mindenkitől elidegenedett.
– Én már meg vagyok halva, – mondta néha magának – csakhogy visszajáró halott vagyok.
Hanem az élet, mint az örökzöld repkényág a korhadt falak közt az elátkozott házba: be tudott kúszni hozzá néha és most megint koszorút akart fonni neki. Szépséget mutatott és a fiút meglegyintette az a csodálatos, megfejthetetlen életöröm, amit a szépség látása lobbant föl hirtelen, diadalmasan.
– Szép, nagyon szép…
A fák mintegy fölriadva susogni, a szélben nyújtózkodni kezdtek. Az égre fönt gyémánthálót vontak a csillagok, a holt malom patakjai pedig csacsogva-sírva muzsikáltak.
– Szép volt és nem haragudott rám…
Nem haragudott… hát ez is ajándék? Az emberek százmilliói élnek a világon, akik mind nem haragusznak rá. Miért öröm ez hát mégis? Hát öröm? Igen, öröm. Öröm, hogy szép, hogy szép neve van és hogy nem haragszik. Oh, mennyi öröm!
A szíve gyorsabban ver és érdemesnek tartja holnap fölébredni… Mert a fiú még mindig várt, szomjazott valamire…
II.
Valami szégyenkezéssel ébredt másnap. Ha ép lett volna, a reggelnek is szemébe merte volna mondani, amit az éjbe beleálmodott, de a nyomorúsága bizonytalanná tette. Mindig félt, hogy olyat tesz, ami őt nem illeti meg, és nevetségessé válni nem akart, még önmaga előtt se.
Lopva pillantott Madame Mercatira, mikor az asszony férjének elibe mentek. Félt, hogy az leolvassa róla dőre gondolatait, hogy meg találja szégyeníteni…
De most az asszony is más volt, mint eddig. Nem csoda: az urát várta másfél évi távollét után. Reggeli toalettjénél kémlelőn ült a tükör előtt, göndör, erőszakos, vállon alig alulérő fekete haját magasra tüzdelte, aranybarna arcát szarvasbőrrel simogatta fénytelen bársonyosra, ajkán elvonta a pirosító rudat… Eperszínű kötött kabátkája halvány visszfényt vetett izgatottságtól amúgy is áttüzesedett arcába: színes volt és fiatalabb, mint máskor. Míg a városba vivő szerpentinúton fölfelé kanyarogtak, csipkés, barnával pettyezett zöld páfránylevéllel legyezgette magát. Az asszony nem hivta ki ugyan a fiú elragadtatott kritikáját, amit az az éjjel a leányról mondogatott: ahhoz jelentéktelenebb volt; de ennyi mégis fejébe szállt a fiúnak, sőt ajkára is jött egészen elfogulatlanul, mert nem volt semmi rejteni való gondolata, érzése mögötte:
– Madame Mercati, ön nagyon üde ma.
Azért, mert egy új fordulónál voltak, vagy elcsodálkoztában, az asszony pillanatra megállott, és a fiú arcába egy pillantást vetett.
– És ön ma… egészen furcsa. Eddig sohse mondott nekem bókokat.
A fiú elpirult, gyengén és meghatóan, ahogy vértelen, szemérmes emberek pirulnak el. Mindig magába rogyva élt, és ha néha kivillant valami belőle, mindig félt, hogy megbánt vele valakit.
Pedig az asszonynak örömet okozott. Hiszen úgy félt a találkozástól… Nem mintha férjéhez nagyon gyengéd kapcsok fűzték volna. Majd harminc évesen, józan fejjel ment a már nem nagyon fiatal örmény-görög kereskedőhöz, de négy év alatt összeszokott vele. Szent és elodázhatatlan kötelességének tartotta: mindazt megadni neki, amit tudatos kötelességérzetből adni lehet; ha már a szenvedély pazar és önkénytelen ajándékait nem is nyújthatta. Meg aztán ott volt a gyermekük!… Nem, az asszony nem akart ma csúnya lenni…
Még jobban kipirult és valamivel gyorsabban indult meg fölfelé. A fiú még mindig úgy érezte, hogy ostoba volt és ajkát összeszorítva ment mögötte.
A postakocsik egyikéből válligfürtös, fájdalmas szemű Mignon-fejecske kandikált elő: Lolotica. Mercati úr kinyújtotta a gyermeket, de ez riadtan húzódott anyjától vissza. Másfél év alatt elfelejtette egészen.
Az anya szemében a viszontlátás reszkető, boldog örömtüzét a fájdalom könnye oltotta ki. Oh… milyen szép, milyen nagy… de milyen más, milyen idegen lett neki a gyermek. Magához akarta szorítani, csókkal szívni magába a lehelletét, visszaváltani a lelkét a lelkéhez, de öléből földrecsúszott a gyermek, és akkor az asszony föleszmélt, – hiszen meg sem szabad csókolnia.
Mercati úr kicsit köpcös, kicsit kopasz férfiú volt. Az asszony nem nyujtotta neki csókra az ajkát, de ő egészségesen, hallhatóan csókolta meg asszonyát. És akkor a fiú ismét a földre nézett. Sajátosan feszélyezve volt, mint aki egy korrektnek, józannak, sőt tekintélynek ismert egyént először lát az élet puhább, érzelmesebb kötelékei közt.
A szállóig gyalog mentek. Lolotica kézen vitette magát és tágult szemmel bámészkodott. Tágult szeme tele volt az új élmények meglepődésével: egész nap kapaszkodtak, kúsztak fel az égnek; belementek a nagy fehér felhőkbe és a felhők felett bukkantak aztán ide.
– Papa, úgy-e, innen már csak egy kicsi van az égig?
A leányka görög beszédjébe francia és olasz szókat kevert, mert odahaza három nyelven beszéltek.
– Csak egy kicsi – szólt Madame Mercati és szemét könny futotta be.
A velük haladó fiú mintegy álomban ment. Zűrzavaros, némileg kellemetlen érzéseken át szünetlen úgy érezte, hogy van valami, valami nagyon jó, ami őt érte; s ami még jönni fog… Ha ráeszmélt, hogy mi, akkor érezte, hogy semmi nincs, csak az éjjeli álmok egy utolsó foszlánya kábítja még…
Egy óra mulva reggelinél ültek. A szálló két szárnyát összekötő fedett sétány keletnek esett és a reggeli – ha csak jó idő volt – ott volt fölterítve. Ez kedves szokás volt: a nap belekóstolt az aranypiros teába, puhábbá csókolta a jégbehűtött vajat és áttetszett a finom befőtteken. Az apró asztaloknál két-három ember fért el csupán, kiki a neki legkellemesebb társakkal ülhetett.
Mint meghitt családtag: a bronzarcú fiú Mercatiék körében ült: szeméből azonban sugarak lövelltek, végig az asztalok során, közönyös nyájassággal köszöntve a társaságot: fecsegő fiatal leányokat, gavallérjaikkal halkan társalgó asszonyokat.
Ginevra nem volt sehol. És ő úgy várt reá, hogy köszönthesse. Talán reggelizett már, talán a templomba, vagy sétálni ment…
A túlsó asztaloknál a társaság egy része csolnakázást tervezett reggeli utánra. Az idő ragyogott, a tó sötétzöld hátán – odaláttak – egy hullám se fodorodott… Mindenki jól érezte magát, szinte senkit se zárt be ma a láz, a rossz idő.
A fiú szívére lehangoló árnyék esett. Úgy érezte, mint mikor drága ajándékot tartogatunk valakinek, aki nem jön el érte.
Csak látni akarta, csak egy fejhajtást akart kapni tőle és akkor szívesen viselné el a napot: Mercatiék soknyelvű zajgásait, a délutáni hurcolkodást és mindazt a hosszú, egyhangú unalmat, ami az ittvaló életet jelentette.
De Ginevra nem volt sehol.
Ginevra nem jóra virradt. Az esti holdvilágidill megártott neki: egy kis láza volt és a melle fájt. Ágyban töltendő napok vártak rá: hosszú, üres órák, amelyeknek percei mint az ólmoseső verik fagyottra a lelket. Egyetlen barátnője volt: egy kis svájci leány, aki rajongott érte és csodálta őt, ahogy rajongani és csodálni csak nagyon fiatal lányok tudnak nagyon pompázatos nőket. De a kis leány – Lieslnek hívták – most nem jöhetett hozzá, mert maga is egy hete feküdt, hanem naponkint leveleket küldözött neki.
Délfelé az orvos nézett be Ginevrához. Úgy találta a leányt, amint az hanyatt fekve a mennyezetre bámult.
– Micsoda dolog, megint így a semmibe nézni, szomorkodni. Olvasson, tanuljon, vagy írjon leveleket – akár ábrándozzék, hiszen minden fiatal hölgynek van, kiről…
Ginevra fölült, szétgombolta hálóköntösét. A széteső, fehér, csipkeszélű ruhahullámokból mint különös, karcsú, sápadt virág emelkedett ki teste. Szemébe félénk szenvedés rebbent; de néma engedelemmel tűrte a gyötrelmet, míg az orvos kikopogtatta.
– Ha fölkel, esténként egy félórát a szalonban tölt. Önnek fel kell vidulnia.
Mikor a leány magára maradt, fáradtan esett a párnákba vissza. Az orvosi vizsgálat mindig megszégyenítette, lehangolta; és hozzá az orvos tanácsai… A fekve olvasás fárasztotta, írnia nem volt mit, ábrándozni hát… Az ábrándot fűzni kell valahová: multhoz vagy jövendőhöz és előtte mindkettő zárva volt már.
Régen tudta már, hogy az élet játszmáját elvesztette.
Eleinte, mikor lankadni kezdett, körülvették és becézgették: apja, az ír nemes úr, öregkisasszony nénje, aki holt anyja helyett a ház asszonya volt, és egy, a messzi városból hozzájuk kijáró fiatal gyáros. Ő maga nyugodtan élt virágai, könyvei, zongorája és agarai közt; és fogadta, mint azelőtt is, minden felindulás nélkül a gyáros virágkosarait. Hűvös, tiszta élet várt reá a messziben: szőnyeges otthon, halk délutáni teázások… Egy gondolat, amely mint el nem tántorodó, el nem hessegethető darázs döngi körül a fiatal szívet: nem rebbent még feléje sohase, bár már huszéves mult.
Szerelem helyett egyéb lepte meg, néhány hónapnyi hervadozás után. Reggel volt éppen, szemét aranyos őszi nap nyitotta ki, de valami rettentőre, megfoghatatlanra: hálóruhájára ajkáról habos bíborcseppek gördültek…
És akkor bezáródott mögötte a mult, előtte a jövő. A fiatal gyáros üzleti ügyben sürgősen Dél-Amerikába ment és Ginevra nem kapott többé virágkosarat.
Mindez nem fájt most már, sőt talán akkor se fájt nagyon. Kimondhatatlan keserűség volt; leverő, az életből kiábrándító és a maga meztelen durvaságában megszégyenítően lélekölő, de mégse igazi fájdalom. A leány aztán mindent levetkezett, ami eddigi életét alkotta; és könnyen vetkezte le, mert nem volt mindabból a lelkéhez nőve semmi. Szép, előkelő ruha volt az, most pedig másik ruhát kellett elhordania: az élet tenyéren hordott megkíméltjeinek selyme helyett az élet halálraítéltjeinek szürke csuháját. Egyetlen kötelessége maradt, s azt teljesítette: mindenbe híven nyugodott bele, amitől övéi javulását várták.
Mikor a tavasz fesleni kezdett, elbúcsúzott agaraitól, zongorájától – a könyveit hozta magával, virágok pedig itt is várták. Még várta valami… bár ő maga semmit se várt többé.
Valaki ma egész nap várt reá, a félénk, bizonytalanná vált emberek különleges váróművészetével. Csak a nagyon megpróbáltak művészete ez: várni valami egészen bizonytalanra, minden új csalódásból új reményt faragva, – az élet minden leőrlött kis tényébe enyhítés és biztatás gyanánt vive bele a várást; a várás keresztje alatt húszszor összeesve, húszszor újratámadva.
Így várt rá Hugh.
Délelőtt, délben megeshetett, hogy nem találkoztak. De délután a verandán Madame Mercati nem fog többé ott heverni, hanem odafönt és akkor a lánnyal ketten egyedül lesznek.
Hugh kifeküdt a napra és várt… A leány ajtaja odanyílt, de se onnan, se az ebédlő felől nem jött senki. – A fiú azért szüntelen a korlátra bámult, ahol a virágok nyíltak, ahol az este ülni látta őt. Mintha rámára meredne, amiből a képet kilopták… Aztán a tegnapi találkozásukat idézte: amint szembe jött vele és arcába kék fényt vetettek a harangvirágok.
Hirtelen, mint lázbeteget hűvös fuvalom, egy gondolat legyintette meg. Hátha itt van, a szobájában… alig néhány lépésnyire tőle?…
Fölkelt és végigment a hosszú verandán, a felvirágozott korlátig, ott megállott. A leány ajtaja nyitva volt: – és a fiú szívére hirtelen édes, meleg, arany verőfény esett. Szemben az ajtóval feküdt a leány. Alvó arcát a feje alá kulcsolt karjáról hulló csipkék felhőzték körül. Amint a fiú tekintete betakarta, a leány, mintha napfény esett volna arcába, hirtelen fölébredt.
Hugh nem mozdult és egy másodpercnyit késett a köszöntéssel. Aztán bólintott, de köszönés helyett – a leány nevét ejtette ki.
És akkor csoda történt, nem várt, édes csoda: a leány mosolyogni kezdett, álomfátyolos szeme a fiúra rebbent.
– Ah… Mister Foorte…
És visszabólintott, de nem mondott többé semmit. Hugh elhúzódott, hiszen már mennie kellett. Madame Mercati öt órára várta. Most már nem is volt fáradt. Nem kapott ugyan semmit, mert a leány csak zavarában mosolygott és ő mégis gazdagnak, megajándékozottnak érezte magát. Látta őt: fehéren, csipkék között alva, feje fölött két karjával, mint két, fölötte összehajló virágos ággal… De hát miért nem mert hozzája belépni?
Szabad, sőt illő volt itt a gyengélkedőket látogatni; a szenvedésben testvérré váltak között leromlott az ilyféle tilalom. Madame Mercati ágya előtt hányszor ült egész délutánokat: sakkoztak, beszélgettek, olvasgattak…
Mi volt ebben a leányban, hogy küszöbétől visszatorpant; hogy nem bírt sehogy formára lelni, amelyben valóban, a lelkéig megközelítse?… Csak elfogódott tudott lenni vele szemben, vagy fanyar: közelében hallgatott vagy kopott tréfákat mondott és hiába szánta rá magát, hogy szólni fog hozzá mint barát a baráthoz, mint egyik halálraítélt a másikhoz: vigasztalón, megértőn, egy kicsit hozzáférve, hozzámelegedve… Nem. Mikor látta, sugáran, hüvösen, akkor mintha zárt ajtó előtt állana, melynek külső kilincse letört, amely csak belülről nyílhat meg reája…
III.
Pár nap mulva, mikor a leány először jelent meg újra az ebédlőben, ott pezsgőbb életet talált.