Part 9

Vôt a világon ėgy szögény fijú, mökhalt édösapja, édösanynya, nem hagyott sömmit, csak ėgy kis macskát. Hát szögény szeretött vôna a többi gyerökökkê jácczani, de ruhája nem vôt ojan, mind a többinek, nem möhetött oda (a többi közé játszani), mer mása nem vôt, csak ėgy kis macskája. Nagyon elbúsúlta magát a szögény legényke; kérdöszte a macska: „Min búsúlsz ojan nagyon?“ „Azon búsulok, hogy a többi pajtásom kin jáczogat, neköm nincsen ojan ruhám (hogy én is oda menjek.)“ „Hát van-ė legaláb 15 krajcárod?“ kérdözi a macska. „Van!“ mongya a szögény legény. „Erigy, hozzá háromféle pántlikát, őtösztessé föl! mökkéröm én neköd a kiráj lányát!“ „Hol löhet az? hiszėn még ruhám sincs, ússė gyün a hozzám!“ „Nė törőgy tė avval!“

A macska elmönt, mökkérte a kiráj lányát, el is kapta, mer hát ennek mög ennek a herczegnek a fijának kéri mög, ê tutta a kis macska mondani. Jô van, háromszô űket kihirdették, mos mán gyütt az esküvés, elíndultak. Möntek: a kûdús fijú mög a macska; a mint möntek az országúton, előtanátak ėgy pocsoját, monta neki a kis macska: „No, ebbe a pocsojába hempörgőczczé mög! maj én beszaladok kiráj űfölségihön!“ Hogy bemönt a macska, minygyá monygya, hogy hogy jártak! hogy a gazdája itt mög itt a kocsival, 4 lóval beledűlt a sárba. A kiráj oszt mingyá másik fogatot kűdött mög öltözetöt a vőlegénnek, hogy tiszta ruhába eskügygyenek, azután êmöntek az esküdőre. Három nap ált a lakodalom a kirájná: Öttek-ittak, mulattak, Ha êfogyott hozattak.

Mikor a lakodalomnak vége vôt, a kirájnak kedve lött vôna mögnézni a vejinek a palotáját, befogatott 6 híntóvâ. Itt a kûdús gyerök nagyon félt, hogy mos mi lösz vele? a macska mögcsajja! De a macska nem búsúlt, elneveszte a gyerököt herczegnek mög monta, hogy mi mindöne van. Elindultak osztán: előmönt a vőlegény, asztán a mönyaszszony, utána a kiráj híntóvâ, úgy a többijek, a kis macska mög mindég a hintók előtt 3, 4 düllővê szalatt. A mint möntek, tanátak ėgy falkaménöst, odaszalad a kis macska, aszonygya: „Ha kérdözik, hogy: ez mög ez kijé? ha nem monditok, hogy ezé mög ezé a herczegé, akkô vége az életötöknek!“ Mikor odaértek a híntók, kérdöszték; kijé ez a ménös? „A herczeg úré“, mongya a csikós, de azé a szögény kûdús legént majd kilelte a hideg. Möntek továb, mögén tanátak ėgy falkaguját, a kis macska mán jó előre odamönt, mögmonta, hogy mit mongyanak, mer ha nem úgy mondik, vége az életüknek, azok is asz monták, hogy a herczeg úré, mikor kérdöszték, hogy kijé ez a falkaguja? a herczeg mög ott vôt a híntóba, de azé nagyon félt. Mögén möntek, tanátak ėgy falkadisznót, mögént odamönt a kis macska, monta nekik, mit monygyanak, „mer (különben) vége az életötöknek!“ „No, mán sok mindöne van a herczeg úrnak!“ mondogatták, de a szögény kûdús fijú félt, hogy mi lösz most.

Ėcczör oszt a kis macska jobban hozzáfogott szalanni, a kis macska beszalatt a Boszorkányok várjába, asz monta a Boszorkányoknak: „Ha nem möntök innétt, itt mög itt gyün az a kiráj (a melyik bánt) akkô vége az életötöknek! hamar bújjatok el, itt van mán nem meszszi!“ Ott vôt sok kazalszalma, a boszorkányok belebujkáltak a szalmába. Itt a kis macska észhönkapott hogy mök köl gyûtani, el köl űket pusztítani! rájuk gyûtotta, mögégtek, ezûta nincs az országba Boszorkány. Mökkorára a kiráj odaért, vôt szakács, szobalány; mindönféle hécczörte szöb vôt, mind a kirájná! ott is 3 napig tartották a lakodalmat.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

21. A jágėrfa.

Volt a világon egy király, annak volt 3 lánya, kiküldte őket az erdőbe földiepret szedni, azt mondta nekik: a ki leghamarabb teliszedi a kosarát, annak vesz legszebb ruhát. A legkisebb teli szedte mentül előbb a kosarát, a két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték el az időt. Azt mondja a legöregebb a középsőnek: „Mit szól atyánk, ha látja, hogy ily keveset szedtünk, a húgunk meg teliszedte a kosarát! megkérdezi: mit csináltunk? hanem üssük agyon a húgunkat, s azt mondjuk atyánknak ha kérdezi, hol van a kis húgunk? elveszett az erdőben, őt kerestük, azért nem birtuk teliszedni a kosarunkat s azért jöttünk ilyen későn haza.“ A középső leány nem akart beleegyezni, de a legöregebb addig beszélt neki, hogy agyonütötték, azután elásták. Otthon az atyjoknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték mindenfelé, de nem találták, nem is szedhettek a nagy kereséstől epret meg rájuk is esteledett, alig tudtak ők is hazajönni. A király nagyon sajnálta a kis lányát, mert ő volt a legjobb a lányai közt.

A királyleányból nyőlt egy jágėrfácska (jávorfa.) Juhász legeltetett azon a tájon s a mint egyszer a jágėrfácska felé ment, levágott belőle egy ágat, csinált belőle furulyát, mikor fujta, a furulya elkezdte: „Fujjad, fujjad, juhászlegény! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Arrra ment a király, hallgatta hogy mit mond a furulya, eszébe jutott, hogy neki is volt egy kis lánya, kezdett érdeklődni, hol vette a juhász? s elkérte tőle, fujta, a furulya pedig elkezdi: „Fujjad, fujjad, királyatyám! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska“ Megvette a juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odadta a feleségének, hogy fujja. Mikor a királyné fujta, elkezdia furulya: „Fujjad fujjad királyanyám, Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Hallgatják mindnyájan, hogy mit mond a furulya, odaadja a királyné a kissebbik lányának, hogy fujja, a furulya, mikor fujja elkezdi: „Fujjad, fujjad ėn nénécském! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Azt mondja a király, hogy fujja a legöregebb leánya, de ő nem akarta, de nem hagytak neki békét, míg nem fujta, akkor a furulya elkezdte: „Fujjad, fujjad én gyilkosom! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska“. Akkor a király máglyát rakatott s megégettette a legöregebb lányát.

(Szentes.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

22. Szüz Mária és Mária keresztleánya.

Ėgy nagy gazda embörnek vôt ėgy fijúgyeröke, ėgy másik nagy gazdának mög lėánygyeröke. A két gazda öszszebeszélt: hogy öszszeagygyák a gyerököket: ügön! de itten a fijú aszt monta: hogy ű nem vöszi el aszt a nagygaszdalánt, mi csinájjon ű aval a nagy vagyommal? hanem ű maj szögén lánt vösz el, oszt a lány is mönynyön szögénhön. Itten a fijú szögén lánt vött el és az édösapja borzasztó haragudott, azér mikor a lakodalom elmúlt, a fijának azonnal kinyeret adott, hogy mönyestül ėgygyütt mönynyön a házátul! A fijú elmönt bújdosni.

Möntek űk nagymeszsze fődre és anynyira möntek, hogy tanátak ėgy kirájkastéjt, itt lėültek; akkor vôt még ėgy kevés kinyerük az ėgy kinyérbül, aszongya ű azonnal a feleséginek: „Hallod! én bemék az urasághon, mökkérdözöm, ha valami szolgálatot kaphatnék!“ „Hát mönyé ken!“ mongya az aszszon.“ Bemén az embör az urasághon, kérdözi: „Köl lė, embör?“ Aszongya: „Mindönöm van, csak ėgy kanász köl még!“ Mögfogatta, adott neki ėgy putrit távul a kastéjtul.

Itt osztán ű kanászkodik; a felesége terhös anynyira, hogy mökszülette a gyerököt. Itt a kanász, hogy idegön hejjön van, itt ű üsmeretlen hejjön van, szaladozik előre-hátra, tanákozik a boldokságos Szűzmárijával és az Atyaistennel. Aszongya a boldokságos Szűzmárija: „Hová méty tė szögény embör?“ Aszongya a szögény embör: „_Komát keresni_, mert így mög így vagyok; mer nem akartam êvönni a gazdalánt, a möliket az apám mondott, êkűdött a hásztul, itt mög idegön hejt vagyok, nem kaphatok komát.“ Nė möny sėhuva, gyere viszsza! mökkörösztöljük mink,“ mongya a boldokságos Szűzmárija. Aval viszszamén a szögény embör, mingyá teremtődött ott ėgy kápolna, abba a kápolnába az Atyaisten lött a pap. Mikô Márija fővötte a kisdedöt, hogy maj viszi körösztölni, ėgy czipó az asztalon ojan szépen gőzölt, hogy a betegágyas aszszon kívánkozott belüle önni. Mökszekte neki az ura, övött belüle, nagyon jôlakott; de a _czipó mögén csak egész lött_. Márija, hogy elvitte a lánt, nem is kérdöszte, hogy minek körösztöjjék? hanem Márinak körösztölték az ű nevire. Mikor hazamöntek a körösztölésbül, az Atyaisten mög Márija a putriba bemöntek, hát a konyhába tűz sė vôt; de (azért) horták ám be az Angyalok az ételt. Ėcczör mökszólalt a muzsika oj hangossan, hogy még a kastéjt is röngeti. Elküldi az uraság a szolgálóját, hogy nézze mög: micsoda muzsika az a kanásznál? A szolgáló bekukucskált az ablakon, nem látott sömmit, viszszamönt, mögmondani, hogy nem látott sömmit, de itt a nagy zöngéstül nem marathattak, aszongya a kirájné: „Maj elmék én, neköm nem parancsol sėnki, hogy szabad-ė a szobába mönni!“ Êmönt a kirájné, az ablakon bekukucskált, nem látott sömmit, êre mögharagudott a kirájné, nagydühössen bemönt: mikor kinyitotta a konyhaajtót, a főd mögnyílt, a kirájné lėmönt a főd alá. A kiráj nem győszte mán várni a feleségit, asz mondotta: maj elmén ű! Elmönt a kiráj, az is kukucskált az ablakon, nem látott sömmit, êre mögharagudott űs, nagydühössen mönt, hogy maj bemén, de mikor a konyhába mönt, a _főd mögnyît_, a kiráj is a főd alá mönt. Mos mán nincs kiráj, nincs kirájné.

Az Úristen minygyá odaröndölte a kanászt a kastéjba, kiráj lött, a felesége pedig kirájné. Kirájkottak ėd darabig mán, mikor Márija odamönt hozzájuk, asz mondotta: „Mán kirájkottatok, de a körösztlányomat agygyátok ide, lösz nektök másik.“ Odatták a lėjánygyerököt Márijának, Márija el is vitte, fölvitte a mönynyégbe, ott nevelte oszt későbben szolgálója lött. Mindég oktatta Márija: hogy semmit nė tugyon, nė lásson! A lėjánygyerök mán nagy vôt: 16, 17 esztendős. Mári mindönnap êmönt leselkönni a kertbe, az Atyaisten ott ült az asztalnál Márijával. Itten az Atyaisten aszonygya „Eregy nészd mög, az a lėjány mit lesekszik?“ Márija fölkelt, a lėjány êszalatt, utánna mönt: „Mári lányom! mit láttá?“ kérdözi a lánytul. Aszonygya Mári: „Sömmit!“ „Mon mög lányom! mer elvöszöm fülednek hallását, nyelvednek szóllását!“ A lány nem válalta. „Lėvitetlek a földre!“ mongya neki Szűzmárija. A lány akkor sė válalta. Lėvitték a földre ėn nagy erdőbe, de süket és nem szól a lány. Âra mönt ėgy kirájfijú, möglátta a lėjánt, mökteczczött neki, ű osztán a lėjánynyal öszszeesküdött. A hogy esküdött, úgy élnek Istennek anynyira, hogy a lėjány tehörbe esött a kirájtû. Már most elgyütt az üdő, hogy születni köl, mög is szülte, fijúgyerököt, valami szép fijúgyerököt. Aval a kirá két bábát álított oda mög az édösanynyát, hogy őrízzék a gyerököt. Ėcczör odamönt Márija 11 óratájon, – a ki hogy űlt ott, úgy elalutt – aszongya Márija: „Mári lányom! viszszaadom fülednek hallását, nyelvednek szóllását, mond mög: mit láttá? ha mög nem mondod, elviszöm a gyerököt.“ Háromszô főkérdöszte, Mári aszt válalta: hogy ű nem látott sömmit. Aval a gyerököt fővötte, êvitte, az ű száját (Máriét) pedig bevéröszte. Mikor fölérzenek ezök, nincs gyerök! nézik a száját, hát vérös! aszonygyák: „Mögötte.“ Főkelt az ifijú kiráj, bemén röggel, mind panaszkodik, hogy mögötte, a bábaszszonyok mög rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikor főkeltem.“ Aval a kirájfi nagydühösségbe gyütt, de asztán lėcsillapodott, mer úgy gondolta: lösz még másik. Mögén születött ėgy lėánygyerököt az aszszony későbben, itt mán az ifijú kiráj 4 bábaaszszont röndölt oda, mög az (király) apját is, anynyát is, őrízzék, hogy a gyerök ê nė veszszön! De mikô gyütt a Boldokságosszűz, mögén elalutt mind ėgytül ėgygyig és a Boldokságosszűz hoszta az első gyerököt Márinak: „Nészd, lányom! de szép gyermök, mon mög mit láttá? ha mögmondod, viszszaadom!“ „Nem láttam sömmit“ monta Mári. „Elviszöm eszt a gyerököt is, jaj neköd asztán!“ Aval a Boldokságosszűz elvitte amaszt is, az ű száját pedig bekente vérê. Mikô főkeltek a bábaszszonyok, minygyá rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikô főkeltem!“

A kiráj osztán kitötte a nagy vadon erdőbe, aszonta: „Onnan gyütté, oda mönyny!“ Az aszszon sírt-rítt, az Úristen teremtött neki ėgy kis szobát, konyhát, de ott neki önni-inni vôt neki oszt mind a 2 gyerökit mökkapta: a fijúgyerököt, lėjánygyerököt, halását, szólását. Hát a kiráj ėccző: idő várva eszibe jutott neki, hogy kimén vadászni, hanem ű az ű legényivel êtévett: nagy köd támatt, nem tudott viszszamönni. Látott ű abba a kisz szobába gyėrtyavilágot, el is möntek űk oda szálást kérni. Az aszszony aszondotta, hogy: „Szívessen!“ mer minygyá mögüsmerte, hogy az ű ura. Az aszszony osztán készítött jó vacsorát. A kiráj ê vôt fáradva, az aszszony mögvetötte az ágyát; a kibe ű nyugodott, belefekütt a kiráj. Hogy a kiráj elalutt, lėejtötte az ėgygyik lábát, aszonygya az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő édösapátok lábát! édösapátok az.“ Föl is tötték, mög is csókolták; az inas csak halgatta. Főkelnek űk röggel, mönnek, de ol köd támatt, hogy nem láttak; aszongya az inas, hogy: „Az éjjel így mög így történt, mikô fölségös kiráj uram elalutt: a lábát lėejtötte, aszonta az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő apátok lábát mög csókojjátok is mög, mer apátok az!“ Ez a kirájnak szöget ütött a fejibe, aszonygya: „No, hát azé sė mönyünk meszszire!“ Mikô beestelödött, mögén odamöntek szálást kérni az aszszonyhon a kisz szobába, mögént röndössen vacsorát készítött nekik (az aszszony.) Mikor ėcczör a kiráj ágyba kívánkozott, mögén lėfekütt, de itt a kiráj tartotta magát. Ėcczör a kiráj a job karját kivákta az ágy szélire; aszonygya az aszszony hogy: „Édösapátok ez, csókojjátok mög a kezit, tögyétök fő!“ de a gyerökök nem bírták. A kiráj osztán elfakatt örömibe sírva, átkarolta a 2 gyerököt, főkelt, azonnal kűtte a legényit hintóké nagy örömmel, hogy a felesége beszélni tudott. Akkor a király újfönt mögesküdött a feleségivel, akkor hitte a kiráj, hogy nem ötte mög a gyerökit.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

23. A három szent királ.

Vôt a világon 3 királ: ėgy Bölcs-, ėgy Gazdag- és ėgy Szöröncse-királ, ėgymással mindég tusakottak, hogy melik a legföjjebvaló kösztük? A Gazdagkirál aszonta, hogy ű a legföjjebvaló, a Szöröncsekirál is aszt monta. Asztán űk hároman parasztruhába őtösztek, útra keltek. Jártak öszszeviszsza, az országba, ėcczör betértek ėgy városba. Ott a szélső házná ėgy szögén kötelesembör lakott, ez a három kirá bemönt oda, szálást kértek. Annak a szögén embörnek kilencz gyeröke vôt; ėgygyik: kicsi, másik: piczi, de nagy szögénségbe vôt a kötelesembör. Anynyi kinyere sė vôt, hogy a gyerököket föntarcsa életbe, de nem vôt péze, hogy vögyön kendört, hogy kötelet készícsön. Itt a három kirá möghált. Másnap főkeltek, a Gazdagkirál látta, hogy nagyon nagy szögénségbe van a köteles, kivött ėgy skatula aranyat, odatta a kötelesnek; „No, mos mán ezön vögyé kendört oszt dolgozz, vögyél rajta jobb házat!“ A szögén köteles mögköszönte az aranyat, a három szent királ elmönt. A szögén köteles fölvitte az aranyat a pallásra: ott vôt ėgy szakajtóba korpa, ű vött ėgy pár aranyat ki a skatulábul, a többit belegyukta a szakajtóba a korpa alá; de ű az aszszonnak aszt nem monta. Ű oszt elindult a városba, hogy majd fogad kocsit, hogy hônap mönnek kendöré.

Itt oszt az aszszon, mikor gyütt ėgy szilvás kufa – a gyerökök ríttak, hogy vögyön az anynyuk nekik szilvát! – az anynyuk fölmönt a pallásra, eszibe jutott, hogy van ott még ėgy kis korpa, hogy azon vösz szilvát a gyerököknek. Odaviszi a kocsihon, aszongya: „Ád-ė szilvát korpájé?“ Aszongya a kufa: „Hon nė annék?“ Vött, adott neki szilvát, beleöntötte a korpát a zsákba. Az embör tanát a városba ėgy kocsit, mögfogatta hônapra fuvarba, hogy maj kendört hozunk! Bemöntek ėgy kocsmába, hogy maj _áldomást isznak_. Itt oszt öt forintot adott foglalóba oszt a szögén köteles beittasodott, ballagott hazafele. Nagy eső lött akkô nap, az ű háza előtt vôt ėgy kopott árok, teli vôt vizzê, az embör belecsúszott, a sipkája alatt vôt az aran, a mög beleesött aranostul ėgygyütt. A kácsák beletaposták a sárba, a szögén köteles valahogy bevánczorgott, lėfekütt a szín alá. A felesége osztán behúszta a házba, lėfektette oda. Hajnalba osztán kopoktat a fuvaros az ablakon. A köteles fölugrott, kérdözi az aszszont, hun a sipkája? Az aszszon asz mongya: „Hisz, hajadon féve gyütt ken haza!“ Az embör-oszt vôt ėgy rosz kalapja a fejibe tötte – főmönt a pallásra, keresi a korpásszakajtót, de nem tanáli, kérdözi az aszszont: „Hun a korpásszakajtó!“ Az aszszon aszongya: „Tėnnap vöttem a gyerököknek rajta szilvát“ „Hát az aran hun van belüle?“ kérdözi a köteles. „Micsoda aran? – aszongya – én nem tudok benne aranyat, úgy beledűtöttem a zsákba a kufának, a hogy vôt.“ „No, oda a sok aran, aszszon! mögén csak szögénnek marattunk mink!“ monta a köteles. Itt osztán még hécczörte szögényebbek vôtak, mint azelőtt.

Három hétnek utánna viszszatért a három szent királ, látytyák, hogy még szögényebb a köteles. A Szöröncsekirál kivött a zsebibül ėgy nagy ólomgolyót, aszonta a szögén kötelesnek: „_Lögyön hozzá szöröncséd!_“ A három szent kiráj mögént elmönt az útytyára. A szögén köteles nézögeti az ólomgojót, aszongya: „Mi csinájjak én evel?!“ Odatta a gyerököknek: „Jácczatok vele!“

Akkô nap hozzájuk mönt ėgy öreg halászembör, vitt ėgy rosz hálót, aszonta a szögén kötelesnek: „Csináld mög neköm eszt a hálót! majd kapsz érte ėgy halat.“ A köteles öszszefűzögette a hálót, az öreg halász möglátta az ólomgojót! hogy a gyerökök jácczottak vele, aszonta a szögén kötelesnek: „Ad neköm eszt az ólomgojót!“ A szögén köteles aszonta: „Odadom, ha a legnagyobb halat idadod, a möliket máma foksz!“ Itt oszt odatta neki. A halász rákötötte a hálóra súlnak. Lėmöntek a folóra, a köteles is elmönt. Möghúszták a hálót, sok sok halat kihúsztak, ėgy nagy hal is vôt köszte, aszt elvitte a köteles. Fölbontotta otthun, kigurútt belüle ėgy gyémántgojó. A halat is mögfőszték, mögötték, a gyémántgolót mög begurították az ágy alá.

Ekkor nap mönt ėgy gróf âra, bemönt a szögén köteleshön, hogy majd istrángot vösz nála, möglátta a gyémántgolót, aszongya: „Te, szögén köteles embör! nem adod neköm eszt a golót?“ Aszongya a köteles: „Mit ád érte a gróf úr?“ „Van itt ėgy majorom, van vele háromszáz lánczfőd, aszt neköd adom mög ėgy zacskó aranyat!“ Odatta neki a gyémántgolót, elmöntek a városházáhon, átiratták a majort a főddel ėgygyütt. Akkorára a kufa hazahoszta az aranyat, a mit az aszszon odadott a korpával, mer attul félt, hogy aval csak lė akarják űtet záratni. Addig kutatta, addig kereste, hogy hun atták neki a korpát? még mög nem tanáta. Vôt neki ėgy üres házhejje, ott csináltatott ėgy palotát, a hogy hánták ki a fődet, mögtanáták sipkástul az aranyat is. A palota elkészült, tizėnkét köteleslegén dôgozott a méhejbe, ű mög csak urassan sétált és parancsolt.

Ez alatt az üdő alatt viszszaért a három szent királ, látytyák, hogy a rosz ház hejjin mög az üres telkön nagy palota van, aszongya a Szöröncsekirál: „Látod-ė, tė? Gazdagkirál! hogy én vagyok a föjjebbvaló, nem tė. Tė attá neki ėgy skatulaaranyat, én mög csak ėgy ólomgolót attam; az aranbul szögényebb lött, mint vôt, az ólomból mög gazdag lött.“ Sokájig eldiskuráltak űk ketten, még a Bölcskirál asz nem monta: „Löhet neköd bármönynyi aranyad, ha szöröncséd nincs, nem ér sömmit tönkremész, êfogy az aranyad.“

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

24. András: a kitett gyermek.

Vôt a világon ėgy gróf, annak vôt ėgy csudaszép lánya, a grófné möghalt, a gróf nem sokat törődött a lányával. Vôt ėgy lovásza is a kirájnak, lovagolni tanította a kisaszszont, addig tanította, hogy ėcczör állapotos lött a kisaszszon. Csak elmönt a kisaszszon más városba, itthon asz monta, hogy atyafiakat járni mönt, az apja pedig nem törődött vele. A kisaszszonnak lött ėgy fijúgyermöke, kiatta tartásra, ű pedig viszszamönt a kastéjba és lött tovább kisaszszon, nem tutta mög senki, hogy neki csalágygya születött. A lovász pedig möghallotta, hogy mi történt, főbe lűtte magát, maratt neki 6 csalágygya, ârul pedig a gróf gondoskodott. Csak később a kisaszszonnak kérője akatt: katona tiszt, el is vötte feleségül. Ezalatt a kisaszszon a nevelőnek kűdözgette a pészt, de mikor férhönmönt, továb nem gondolt a fijával, nem kűdött neki pészt; a részögös aszszon (a ki nevelte) pedig asz gondolta, hogy nem tarti ingyen, kötött ėgy kötelet a (kis gyermeknek a) nyakára, oszt _kivetötte az úcczára_.

A kutyák körülfokták a kis gyereköt, de vôt ėgy nagy kutya kösztük, a’ nem eresztötte közel hozzá a többit. A mint ugattak a kutyák a ház előtt, bent a házba ėgy aszszonnak mög ėgy embörnek a kis fija haldoklott, aszongya az anynya az embörnek: „Nézzé ken ki, mit ugatnak a kutyák oda ki?“ Kinéz az embör, látytya, hogy ėgy kis gyerököt huszkonnak a kutyák, fővöszi az embör a kis gyerököt, bėviszi a házba, mutatytya az aszszonnak: „Ne! nészd! mit leltem az úcczán? valami lelketlen anya kilopta, jó lösz nekünk! Úgy is a mi kis fijunk má möghalt!“ Tehát fölfokták a kis gyerököt Andrásnak hítták, járatták iskolába, a tanulók köszt kiváló vôt. Ėcczör történt, hogy öszszeveszött ėgy másik gyerökkê, a gyerök aszongya: „Job lött vôna tégöd is szétszöttek vôna a kutyák az úcczán!“ Lėszomorodott András, mikô kimönt az iskolábû, kérdöszte az apja mög az anynya: „Mi oka annak, hogy tė ojan szomorú vagy?“ „Annak nagy sorja van, kedves anyám! aszonta az árėndás zsidó fija: „Jobb lött vôna, hogy a kutyák szétszöttek vôna az úcczán!“ Êre elbeszélte neki az anynya, hogy neki nem édösgyeröke, de azé épen úgy szereti! Êre András még jobban tanût az iskolába, tanût és évek mulva lėtötte a papi vizsgát. De idő közbe születött ėgy kis lánya a nevelő apjájéknak, csakhogy aszt is András kitanítatta, férjhönatta, ėgy tanító vötte el; a nevelő szülejit is sokszor segítötte: úgy szerette, mintha édösapja, édösanynya lött vôna.