Part 10

Ez alatt pedig a herczegnének (katonatisztnének) – térjünk mán oda! – nem vôt nyugta, főkereste aszt az aszszont, a kinek a fija ki vôt adva tartásra, mögkérdöszte tűle, hogy hová lött az ű fija? De az aszszony aszt monta, hogy möghalt, eltemettette szépen, mögmutatta aszt a hejet, a hová temettette, a herczegné kápolnát emeltetött a hejire, misét szolgáltatott érte, siratta a fiját. Ėcczör föltünt (a nyugtalansága) az urának is, kérdözi tűle, hogy mi bajod neköd mindég? de a herczegné nem monta aszonta fejfájása van. Ėcczör maga vôt a herczegné odahaza, ėcczör bemén hozzá a szobalány, asz mongya, „Herczegné aszszonyom! hivatytyák a nevelőnéhöz, ėgy titkot akar mondani a herczegné aszszonnak!“ Elmönt a herczegné azonnal, hát éppen csakhogy akkor élt még az aszszon; aszongya a nevelőné: „Bocsásson mög, herczegné aszszony, a fija nem halt mög, hanem kitöttük az úcczára, mert fizetés nem jött, nem tartottuk hijába.“ Êre a herczegné elájult, mikorra magáhon tért, a nevelőné möghalt, tehát nem tutta mög a herczegné, hova lött a fija? vagy milött belüle? Ettül kezdve még szomorúbb lött a herczegné, az ura kérdöszte a baját, de nem monta. Eljárt gyónni, ott mög vôt ėgy fijatal pap, az urának föltünt, hogy az aszszon sűrűn jár gyónni. Az ura a herczegnének elmönt a paphon és mögkérdöszte, hogy mé jár az ű felesége ojan sűrűn gyónni? ennek van valami sorja? A pap asz monta, hogy nincsen (sorja) csak bűnynye van. A herczeg hazamönt, lėvetötte magát az emeletrül; mikor bevitték az embörök, csak anynyit mondott a herczegnének: „Annuskám! bizalmasabb löhettél vôna hozzám!“ azzal a herczeg möghalt. Az aszszon eltemettette szépen és tovább imátkozott a fijájé, elmönt gyónni, de a katolikus pap mán tutta az ű történetit, aszonta: „Aszszonyom! mönynyön el a bánáti paphon, annak gyónynya mög a bűnit, ha az mögbocsátytya a bűnit, akkor az Isten is mögbocsátytya!“ Befogatott (a herczegné) ėgy borított kocsiba, elhajtatott a református paphon, de elvitte magával az unokahúgát is, eszt benhatta a kocsiba, ű mög lėszált, bemönt a paphon. Éppen a pap a szobájába vôt, köszön: „Gyónni gyüttem, tiszteletes Uram!“ „Nálunk nem szoktak gyónni, mönynyön el a katolikus paphon, a szokott gyóntatni!“ monta a tiszteletes. „De éppen a kűdött ide, tėhát szépen kéröm, olgyon föl a bűnejimbül, mer nincsen nyuktom!“ Aval lėtérbetyült, elkeszdött könyörögni. „No, ájjon föl, jó aszszon! hagy hallom: mi bűne van?“ „Korán elvesztöttem az anyámat, az apám pedig nem sok gondot fordított rám, bentült a kártyaszobába. Volt ėgy lovász mesterünk, kiváló szép embör vôt, házasembör vôt, vôt neki 6 gyeröke, mindönnap kijártam vele az erdőbe, beleszerettem, lött tűle ėgy fijam. Nem tutta mög a világ, mer âra az időre elmöntem ėgy rokonomhon, a gyerököt kiattam tartásra, én pedig viszszamöntem a kastélba, csak lánnak marattam. Később férhönmöntem ėgy katonatiszthön; mikor férhönmöntem, a (gyermektartásért járó) pézküldemény is elmaratt. Később möghallottam, hogy möghalt (a gyermek), mögörültem neki. Ėcczör csak bejön a szobalányom, hogy hivat a vôt (gyermek) nevelőné. Halálos ágyán vallotta mög, hogy kitötte az úcczára a kis fijút, hogy én annak soha ėgy anyai csókot nem attam! – úcczaji kutyák szétszötték!“ Aszongya a tiszteletes: „Szétszötték vôna, aszszonyom! ha jó embörök nem löttek vôna! tehát kêj föl anyám! add mög az első anyai csókot!“ Fölugrik êre a herczegné, öszsze-viszszacsókolta a fiját, hálát adott az Istennek, hogy ėcczór főtanáta az elveszött fiját.

Mögúnta a kis lán a kocsiba a várást, monta a kocsisnak: „De sokájig gyün most Annus néni!“ Ėcczör nyílik a kapu, kijátytya a kis lán: „De soká gyóntá most? Annus néném! most mögfásztam, szalagygyunk hazafele, mer mán estelödik is!“ „De mos mán nem mögyünk sėhova sė, mer mögtanáltam, a kit kerestem!“ monta a herczegné. Lėszálott a kis lán, bemöntek a szobába, a pap pedig elküldött a nevelőapjájé, anynyájé, monta az édös anynyának: „Hotyha ezök a jó embörök nem löttek vôna, a kutyák fölfaltak vôna!“ A herczegné mögköszönte a jóságukat, csináltatott nekik ėgy szép palotát, ott élt a két öreg, még mög nem halt. A tiszteletes pedig beleszeretett a kis lánba, hogy elvötte feleségül.

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Nagykópékról.)

25. A czigány, a pap és a bíró.

Mikor még minden nagyobb úr tartott magának udvaribolondot, történt: hogy egy faluban a pap és a bíró – kik azelőtt nagyon jó barátok voltak – egy vadászat alkalmával úgy összeharagudott, hogy többé még egymásra sem nézhetett. A pap, hogy valamivel bosszanthassa a bírót, magához hivatta az ő kedves udvaribolondját: a czigányt s kérdezte tőle, hogy mivel tudná legjobban megbosszantani a bírót? A czigány – tudta: hogy a bírónak van egy kedves tehene, – azt a tanácsot adta a papnak, hogy el kellene lopni! A pap helyesnek találta a tanácsot, 20 forintot adott a czigánynak, hogy lopja el a bíró tehenét. A czigány a rákövetkező éjjel elvezette a bíró tehenét, reggel azután a papnál levágták és szépen elosztották. A bíró mikor reggel észrevette, hogy nincs tehene, kidoboltatta a faluban, hogy a ki nyomára vezeti, 60 forintot kap. A czigány mikor ezt meghallotta, elment a paphoz, 40 forintot kért tőle azért, hogy ne jelentse fel. A pap hogy meneküljön a bajtól, adott neki, de a czigány ezzel sem érte meg, hanem mikor kijött a paptól, egyenest a bíróhoz ment és azt mondta, hogy ő tudja ki lopta el a tehenet és arra kérte a bírót, hogy hívassa fel a papot s vonja kérdőre. Azután hazament a czigány, mint a ki a dolgát jól végezte.

Másnap, mikor megkapta a pap az idézőczédulát, megijedt, rögtön magához hivatta a czigányt, szemére vetette hálátlanságát s faggatta, hogy miért tette ezt? mikor megatta a mit kért. A czigány azt hajtogatta, hogy adjon a pap neki 60 forintot s megmenti attól a nagy szégyentől, a melyik előtt áll, de mikor a tárgyalás lesz, a pap ne szóljon semmit sem, csak őt magát hagyja beszélni. A pap azután beleegyezett a dologba és kifizette a 60 forintot.

Mikor eljött a tárgyalás napja, a pap a rendes időben megjelent, de a czigány nem volt ott, a pap szemlesütve járkált a folyosón, éppen arra gondolt, hogy a czigány megint felültette, mikor megjelent a czigány. A bíró behívatta őket s felolvasta a papnak, hogy mivel van vádolva s kérdezte, hogy mivel védi magát? A pap azt mondta, hogy beszéljen a czigány, mert ő nem tud semmit. A bíró ezután a czigányhoz fordult és ráparancsolt, hogy mindent úgy mondjon el, mint a hogy elmondta már neki. A czigány azután elkezdte mondani úgy, mint azelőtt: hogy elmentek a pappal éjjel a bíró istállójába és elvezették a tehenét a paphoz, reggel azután levágták, a húsát két részre osztották, az egyik a papé, a másik az övé lett. Itt azután a czigány szünetet tartott, a pap szégyenében már majd elsüllyedt, a bíró pedig az Isten őrözte, hogy nem tapsolt örömében, hogy a czigány meg merte a pap szemébe mondani. A bíró erre odafordul a paphoz, kérdezi: „Igaz ez?“ mire a czigány közbe szólt, hogy elfelejtett még valamit mondani, a bíró biztatta, hogy csak bátran mondjon el mindent, a mi idetartozik! A czigány azután folytatta: „Mikor a bőrosztásra került a sor, mindaketten egészben szerettük volna megtartani, de mivel nem tudtunk megegyezni, fogtam a bicskát és elkezdtem a fejinél a hátán végig hasítani, de mikor a farkához értem, ott a bicska megakadt és én hanyat estem; erre felébredtem.“

A bíró erre rákiáltott a czigányra: „Te czigány! hiszen ezt te csak álmodtad!“ „Persze, hogy álmodtam – mondja a czigány – de tegnap mikor elmondtam, a bíró úr örömében nem hallotta, mikor mondtam, hogy csak álmodtam.“ Igy azután a pap is, czigány is vígan mentek haza, a bíró pedig szomorúan nézett utánuk, mert sem a tehene nem lett meg, sem a papon bosszút nem állhatott.

(Hódmezővásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

26. A fájóslábú mester a harangozó hátán.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy falu, abba vôt ėgy templom, vôt annak ėgy baktérja, de nagyon félős vôt, de a pap is nagyon félt, úgy, hogy este nem mertek kimönni. Vôt a faluvégin ėgy rosz ház, vôtak a faluba dėjákok is, de mindég éhössek vôtak a dėjákok. Ėcczör elhatároszták a dėjákok, kimaradást tösznek, maj szöröznek űk maguknak önnivalót és úgy is lött. Elmöntek a rosz házhon, 2 ott maratt, 2 pedig elmönt ėgy báránt keríteni „No, aszongya – még tik oda lösztök, addig törünk ėgy kis dijót!“ Ezalatt a bakter fölmönt a toronyba, hogy majd elharangozi éfélt, hajja, hogy beszélgetnek mög hogy pufognak, gondolta magába a bakter: „Elmék a mestörhön, előhívom, hogy itt vannak a szellemök!“ Szalad a mestörhön: „Mestör uram! mestör uram! ébregyön! itt vannak a szellemök, föltámattak a halottak!“ „Dehogy támattak, János! mongya a mestör, csak eregy, nészd mög, hogy mi löhet a’! Én nem möhetök, mer fáj a lábom!“ mongya a mestör. „Fölvöszöm én a hátamra, csak gyűjön!“ osztán fővötte a hátára, vitte. Ez alatt mán nem győztėk várni a czimborájukat a dėjákok, kinésztek, hogy gyün-ė mán a 2 czimbora, vagy valami baj történt? Úgy látytyák, mintha gyünnének, odakijátanak: Gyűjenek gyorsan! mög van mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ (A bárány nyakát értették). Aszongya a mestör a harangozó hátán: „Mit kijátanak, János?“ De János is mögijett ám, aszongya: „Nem halottam, mestör úr!“ „Kérdöszd mög, János!“ mongya a mestör. János odakiját: „Mit kijabáltok?“ „Hozzad hamar – mongyák a dėjákok – ki van mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ De mán erre a harangozónak is csurgott a verítéke, a mestörnek sė fájt tovább a lába, lėugrott a harangozó hátárul, elszalatt, mög sė ált hazájig, három nap folvást rászta a hideg. Szalatt a harangozó is, de a mint szalatt, elesött.

A dėjákok nem kaptak báránt, gondolták: „Jó lösz disznó is!“ de a mint kieresztötték az ólbul, szalatt szömönszöktibe (sebessen), éppen akkorára ért a harangozóhon, mikor föltápászkodott, lába közé fokta a harangozó, oszt vitte a disznó, a harangozó kijátott a mestörnek: „Jaj! engöm mán visznek!“ asz gondolta, az ördög viszi, eszt möglátták a dėjákok, azok is szömönszöktibe szalattak: „Jaj, szalagygyunk! Gyurkát, Pistát viszi mán az ördög.“ A disznó pedig mög sė állott a kocsmaajtóig: a kocsmárosé vôt a disznó, onnan lopták el a dėjákok. Nagyotnéz a kocsmáros, kihíjja a feleségit: „Gyere mán, anynyuk! nészd mit hozott a disznó!“ „Nízi az aszszon, hát a János bácsi, a harangozó. Fölnyitytya a szömit a szögén harangozó, aszongya: „Nė báncsatok, jó lelkök! többet nem iszok, sė nem kártyázok!“ Nézik János bácsit, mi lelte? aszongya a kocsmáros: „Híjunk doktort! ennek möghibbant az esze, hisz nincsenek itt jó lelkök, angyalok!“ Kihítták a doktort, akkor beszélte el János bácsi osztán; mi történt. Kimöntek a rosz hászhon, (látták) hogy ott a dijó, mogyoróhaj, úgy tutták mög, hogy a dėjákok vacsoráltak.

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

27. A koma.

Vôt a világon ėsz szögény embör, annak vôt ėgy legényfija, ojan tizėnhárom éves löhetött, kimöntek szántani. Úgy möntek ki: hogy a nap nem gyünnek haza, maj oda lösznek két nap. De este, mikor kifoktak, aszongya a gyerök: „Édösapám! én elmék haza, mögnézöm édösanyám: nem-ė betegödött mög máma?“ „A, fijam! sosė möny, mer nem gyüsz ki hajnalra: mire be köl fogni!“ mongya az édösapja. „De kigyüvök, édösapám! még hamarébb is.“ mongya a gyerök. „Hát eregy! de ha kin nem lösző két órára, kikapsz!“ A gyerök öszszeszötte magát, mönt haza. Mikô hazaért, gondolta magába: hogy kösse ű be most magát az anynyáhon? mikô nem vári. A szín alatt vôt a macska, csöngő vôt a nyakába, kivötte a nyakábul a csöngőt és az üvébe akasztotta, négykézláb ált az ajtóba, elkeszdött nyávogni. Mán akkô a bírókoma ott szerelmösködött az anynyával a házba, aszongya a bíró koma: „Ereszd be a macskát, nė nyėrvogjon!“ „Nem eresztöm be! – mongya az aszszony – mer mögöszi az asztalon a rétest.“ „Nem öszi mög mind, hágy a még belüle!“ Az aszszony beeresztötte. A macska sütétbe odamén az asztalhon, raki a rétest a tarisznyába. Ėccző mögén nyėrvog a macska kifelé, aszongya a bíró koma: „Eregy mán, ereszd ki, nė nyėrvogjon!“ A gyerök kimönt, viszszakötötte a macska nyakába a csöngőt, az ablakra mönt halgatóczni. Ėcczör aszongya az anynya: „Ugy-ė, komám! hônap mőre szántanak? maj hônap viszök ebédöt!“ Aszongya a koma: „Nem bírsz hozni, mer mink is ott szántunk a komájéknál, a mi ökrünk is a kételső ojan, mind a komájé, nem üsmered fő! De mégis maj lėterítytyük a két elsőt fekete szűrrel!“ Aval elhalgattak, a gyerök is mögindult, mén kifelé. Mikor a gyerök kiér, nem szól sömmit sė, a rétest eltötte, aval lėfekütt.

Másnap úgy tíz órakor, mikor kifognak ötetni, az apja nem hatta egészen kifogni, hogy maj csak ott annak nekik önni. Mikor öttek az ökrök, aszongya a gyerök: „Édösapám! én ezöket az ökröket lėterítöm fekete szűrrel, mer nézze ken csak, nagyon kimelegöttek.“ Aszongya az apja: „Bánom is én, fijam! akármit csinálsz.“ A gyerök mingyá lėtakarta a két elsőökröt fekete szűrrel, az apja mög mingyá bontotta a kinyeres tarisznyát, hogy maj öszik. „Nė ögyön ken, édösapám! aszonta édösanyám: hoz dére önni.“ „A, – aszongya az apja – nem igaz a mit tė beszélsz, hisz máma búzát mos!“ „De bizon hoz önni!“ mongya a gyerök. Az embör féretötte a tarisznyát, nem övött. A főd végin vôt ėgy nyárfa, aszongya a gyerök: „Édösapám! a ki annak a nyárfának a tetejibe fő bir mönni a madárfészöké, az öszi mög az ebédöt!“ „Nohát próbájjuk mög, nem bánom! möjikünk mén föl?“ Aszongya a gyerök: „Hát ken mönynyön fő először! ken az öregebb.“ Az öreg embör nem bírt főmönni, a gyerökön van a sor, főmönt a madárfészökhön, lėhozott hét madártojást. Odamén a kocsihon, âra néz a gyerök a falu felé, még meszszirül mögpillantotta az édösanynyát, mongya az apjának: „No, édösapám! ahun gyün édösanyám, hozi az ebédöt.“ De az apja csak a kocsi alá húzódott, mert bízott, hogy ű mán nem öszik az ebédbül. Ėcczör az aszszony odaért irántyukba, mingyá szalad a gyerök elébe, aszongya: „No, édösanyám! mit hozott ken? ojan éhössek vagyunk!“ „Tudom, hogy éhössek vattok, hanem alig bírtam ide tanáni, hogy az ökrök lė vannak terítve“ mongya az aszszony. „A gyerök takarta lė, aszonta, hogy nagyon kimelegöttek.“ mongya az embör. A gyerök mingyá kibonti az ételt, látytya a gazda, hogy a felesége hétfélét is hozott önni, aszongya: „Hát, ojan sokfélét hosztá? hiszėn máskor ėgyféle is ölég vôt.“ „Hosztam ám – mongya az aszszony – mert mostan anynyi telt.“ A gyerök odaül az étel mellé, az embör csakúgy paslog, nem öszik. Aszongya az aszszony: „Hát, ken mé nem gyün önni? kennek hosztam!“ „Fogadást töttünk – mongya az embör – elvesztöttem az ebédöt.“ „Gyüjé ken csak, ögyé ken!“ De a gyerök nem hatta az apját önni. Mikor jô lakott a gyerök, aszongya:

„Hej! de jó vôna ez a kis étel a körösztapámnak, tudom, jóizűn mögönné!“ „Jô mondod gyerököm – mongya az édösanynya – meszszi szánt-ė, körösztapád? vigyé neki önni!“ Aszongya a gyerök: „Nem meszszire szánt, ėhun vannak-ė!“ Az anynya rakott ėnynyėhány pogácsát mög cziczvarát (rotytyantott tojásbû: rátotta) ėgy kis tálba a komájának, êkűtte a gyeröktű a körösztapjáhô. A mint mönt a gyerök, êhajigálta az ételt az úton, mikor a körösztapjáhon ért, aszonta neki: „Tisztöli édösanyám! aszt üzeni: hogy édösapám möktutta, hogy ken êszerette az édösanyámat, hanem vigyázzé ken, ha édösapámat láti ken, hogy êre gyün a fejszével, akkor szalagygyé ken, de nė kentökhön, hanem mihozzánk, mer édösapám úgyis kentökné keresi kendet!“ Aval a gyerök viszszamönt, aszongya az apjának: „Édösapám! aszt üzeni körösztapám, vigye ken el neki a fejszét, igazícscsa mög vele az ekét!“ Az apja vötte a fejszét, mönt vele sebössen. A mint mén, láti a pogácsákat a fődön, éhös vôt, szödögélte öszsze, a komája mög gondolta: „Nem ölég, hogy a fejszét hozi, hanem még tégladarabokat is szöd!“ fölfokta a gatyaszárát, elkeszdött szalanni. Mögláti eszt az aszszony, asz kérdözi a gyeröktű: „Mé szalad körörösztapád?“ „Látta ken, hogy küvecsegöt szödött édösapám, most agyonveri körösztapámat, a mé kendet elszerette az écczaka, azé szalad körösztapám.“ Elkeszdött szalanni a felesége is az embörnek. Az embör hátratekint, láti, hogy a felesége szalad, szalad űs utánna, mikor a gyerökhön ér, aszongya: „Mé szalad édösanyád? fijam!“ „Mé szalad? égve hatta a konyhába a tüzet, osz möggyulatt a ház, most ég!“ Akkor elkeszdött az embör is szalanni az aszszony után. A felesége hátranézött, látta, hogy az ura mos mán ű utánna gyün anná jobban szalatt. Mikor a kapuhon ért az aszszony, órra bukott a komájába, az ura mög ű benne, êkeszte az aszszony: „Ó, jaj! nė báncsé ken, nem szeretöm többet a bíró komát!“ „Hát szeretted?“ kérdözi az embör. „Szerettem, de mán nem fogom szeretni!“ Az embör osztán ellátta a bíró komát is mög a feleségit is úgy, hogy a bíró komának nem vôt többet kedve odamönni, a gyerököt mögdicsérte. Asztán éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

28. A nagygusztusúak.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy szögény legény, mögházasodott, elvött ėsz szögény lánt; de a lán fölmonta neki, hogy ő nagy gusztusú (mérges), ha ű mögharagszik: nem szól két hétig sė, hanem fölül a kemöncze tetejire. De az embör is mögmonta, hogy ű neki ojan rosz gusztusa van: hogy ha akkorára, mikor köl, nincs az étel készen, mögöszik ėgy fej vöröshajmát, attul ű ojan részög lösz, hogy ű akkor öszszetör mindönt.

Hát ėcczör történt a sorja, hogy hazamönt a dologbul a szögén embör, hát látytya, hogy nincsen vacsora. Keresi az aszszont, a kemöncze tetejin kuporog, nem szól sėmmit. Bevisz ėgy nagy vöröshajmát, bevacsorálja, hozzá kezd törni, zúzni mindönt: poharakat, tálakat, tányért. Ėccző csak mögkapja az aszszon lábát, lėrántya, el keszdi náspágolni, agyba-főbe verni; mikor jô hejbehatta, elmönt dologra. Másnap hazamönt, látytya, hogy az aszszon ágyba van, nem szól sömmit; vacsorázott oszt lėfekütt. Ez így tartott ėgy hétig. Ėcczör esős idő lött, nem tudott dôgozni. Odaszámított, hogy mög kék szólaltatni az aszszont: fog a kezibe ėsz szál gyėrtyát, a széköket kirángatta a hejibül, sublótot, ládát (kirángatott) kihánt belüle mindön ruhát; darabonkint kirázogatta, az ágy alá benézött a gyėrtyával. Az aszszon nem tutta mire vélni az ágyba, hogy mit akar ez a bolond embör? már bizonyossan möghibbant az esze, keszte bánni, hogy nem főzött neki: „Mit keresöl te, félbolon fényös nappal gyėrtyavilágnál?“ „Eszt keresöm, anynyukom! eszt keresöm, mán mög is tanátam.“ „De hát mit? mongyad hát!“ „A hangodat, anynyukom! a hangodat! már elmult ėgy hete, hogy nem hallottam.“ Az asszon êre kiugrott az ágybul, asz monta: „Máskor nem lösz igy, apjukom!“ de hát azért még ėcczör mögjárták.

A szögén embör elmönt dologra, möghatta az aszszonnak: mire hazagyün, készícsön ėgy kis meleg ételt; de közbe nagy eső vôt, a kút meszszi vôt, aszonta az aszszon: ű bizon nem ásztatytya mög magát azé a kis ételvízzé! Hazamén a szögén embör este, mongya, hogy: „Hát! hogy nincs kész a vacsora?“ „Nem látod talán – mongya az aszszon – hogy esik az eső? csak nem ásztatom el a ruhám!“ Kapja az embör a két kantát a karjára, elmögy a kútra, mögvitte a két kantavizet, örül az aszszon: „No, hozza mán az embör a két kantavizet!“ Odaér az embör, aszongya: „Gyere csak ki, anynyuk!“ Mikor az aszszon kimönt, kapja magát az embör, mind a két kantavizet a nyakába önti: „De mos mán eregy a kútra, nem ázol mög!“ Az aszszon fokta a két kantát, elmönt a kútra, mögkészítötte a vacsorát, többet soha sė vesztek öszsze, éltek boldogul.

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs.

A nagy Kolozsnak vôt 4 lova, a kis Kolozsnak ėgy lova, szántottak az országút szélin. Hét falunak vôt ėgy templomja, az ėgyik falubul a másik faluba jártak templomba, a kis Kolozs főgygye mellett köllött elmönni. Kis Kolozsnak vasárnap szántottak, mer csak ėgy lova vôt, nagy Kolozs tartotta az ekét, kis Kolozs hajtotta a lovat, möntül többen möntek a templomba, annál jobban kijabálta: „Gyí, szép 5 lovam! gyí, gyí, gyí!“ Nagy Kolozs ėgy darabig halgatta, écczör mán mögsokalta, aszongya neki: „Nė úgy mond, hogy: Gyí, szép 5 lovam! hanem: „Gyí, szép ėl lovam! nėköd csak ėgy van, még aszt tanálik hinni, hogy mind az 5 a tijed.“ Kis Kolozs rá sė halgatott, csak asz monta: „Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí, gyí!“ nagy Kolozs mögharagudott, kihúszta az üsztökét, agyonütötte kis Kolozsnak az ėgy lovát. Kis Kolozs oszt mögnyúszta az ėgy lovát, mögszárította a bűrit, öszszehajtotta, zsákba tötte, fővötte a válára, ballagott a másik városfele. Mikor odaért a szélső hászhon, ráestelödött, benéz az ablakon, hát látytya, hogy ėgy fijatal aszszon mög êgy fijatal embör szerelmeskönnek: a fijatal embör az aszszonnak a kurafija vôt. Kis Kolozs osztán nem is szólt be az ablakon, mer tutta, hogy ús sė kap szálást, hanem bemászott a kapun, fölmászott a hásztetőre.

Itt oszt az ôdalsó ablakon látytya, hogy az asztal teli van süteményel, sűt hússal és ėgy nagy üvegbor is van ott. Valaki nem sokára zörget a kapun, kijabájja be, hogy: „Aszszon, nyizsd ki a kaput!“ Az aszszon mögijett, aszongya a kurafijának: „Bújj ebbe a ruhás nagy ládába!“ A bort êtötte a sifon háta mögé, a sütemént mög a sűtt húst berakta a keminczébe, kiszalatt, kinyitotta a kaput, az embör behajtott, kifokta a lovakat, bemönt. A hogy mönt befelé, főtekínt a színtetejire, látytya, hogy ėgy embör ott öszsze van húzódva, fölkijánt hozzá: „Ki vagy fönt a színtetejin?“ Kis Kolozs oszt mögszólal: „Én vagyok ėgy szögén vándorló!“ „Hát gyere be a szobába!“ Kis Kolozs oszt bemönt az embör után a szobába, vitte magával a masinazsákba (ritka zsák) a lóbűrt. Asz mongya az embör az aszszonnak: „No, hé! hozzá égy kis vacsorát! főszté-jė?“ Aszongya az aszszon: „Nem fősztem, nem tuttam, hogy hazagyün ken; hanem van ėgy kis kinyér, fokhajma mög vöröshajma.“ Az aszszon odavitte a kinyeret a mög fokhajmát mög a vöröshajmát az asztâra. Itt oszt a gazda hítta a kis Kolozst is vacsorálni, kis-Kolozs is nem uraltatta magát, odamönt, mer nagyon éhös vôt. Ėcczör a gazda kérdözi kis Kolozst: „Mi van a zsákba?“ „A! – aszongya – a zsákba jövendőmondó van!“ „Hát, mit jövendöl az?“ kérdözi a gazda. „Mindönt a világon mögjövendöl“ mongya kis Kolozs. „Hát, tunna-jė most jövendölni?“ „Honnė tunna? – mongya kis Kolozs – így ni!“ röttön mögnyomta a zsákot, csikorgott a száraz lóbűr. Kérdözi a gazda: „Hát, mit jelönt most? én nem értöm!“ „Nem is érti eszt mindönki, csak a saját gazdája érti. Most aszt jelönti, hogy a keminczébe van sűtt hús és sütemén.“ Az embör aszongya az aszszonnak: „Nészd, aszszon! hátha igaz.“ Az aszszon kiszalatt, behoszta, odarakta az asztalra. Két éhös embör jóízűn öszögette; az embör nem álhatta szó nékül, aszongya: „Nyomja mög még ėcczör, hogy mit jövendöl most?“ kis Kolozs mögnyomta erőssen. „No, hát mit jövendölt?“ kérdözi a gazda. „Hát asz jövendölte, hogy ott van a sifon háta mögött ėgy jó nagy üvegbor.“ Az embör oszt monta az aszszonnak: „Eregy, hé! nészd mög! hátha igaz, nagyon jô esik a sűtt húsra mög a süteménre“. Az aszszon odaugrott, kihúzott ėgy nagy üvegbort, odatötte az asztalra, jóízűen iszogattak. Mögén a gazda aszonta: „Nyomja mög mögén! mit jövendöl harmacczor?“ Kis-Kolozs mögnyomi, aszt mongya: „Most aszt jövendöli, hogy gonosz van a ruhás ládába“. Fölugrott a gazda, fölnyiti a láda tetejit, látytya, hogy ėgy nagy, szőrös valami van benne, lėcsukta hamar, lėszögeszte, hogy ki nė gyűjön, kérdözi kis Kolozst, hogy agygya neki a jövendőmondót? „Odadom három véka aranyé!“ monta Kis Kolozs. „Jó van, mögadom a három véka aranyat, de aszt a gonoszt is el köl vinni, hogy nė lögyön itt.“