Hagyományok (1. kötet)

Part 11

Chapter 113,610 wordsPublic domain

Lėfeküttek, röggel oszt főkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat, kocsira tötték a nagy ruhás ládát is a gonoszszal ėgygyütt és a kis Kolozs hajtott hazafele, aszt durúzsolta: „Belevetöm eszt a gonoszt a Tiszába!“ A gonosz oszt mögszólalt: „Nem viszöl a Tiszába, én is adok három véka aranyat! csak vigyél a lakásomra.“ „Hogy vigyelek oda, mikor nem tudom, hogy hun van a lakásod.“ Itt oszt mögmonta: „Ijen és ijen épület az én lakásom.“ kis Kolozs mög is tanáta a lakását, beált az udvarba. Gonosz kimérte a három véka aranyat, kis Kolozs osztán mögfordította a rudat hazafele, hazamönt.

A legnagyobb fiját mingyá magáhon hítta: „Eregy el, fijam! nagy Kolozs bátyádhon, kérd el a fölöntőt.“ A gyerök osz êszalatt, aszongya: „Nagy Kolozs bácsi, agygya ken ide a fölöntőt!“ Kérdözi nagy Kolozs: „Mit akar apád a fölöntővel?“ Aszongya a gyerök: „Elatta a lóbűrt és kocsi aranyat hozott.“ Nagy Kolozs fővötte maga a fölöntőt oszt êmönt kis Kolozshon. Mögmérték az aranyat, tizenkét fölöntő. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst: „Eszt mind a lóbűré kaptad?“ „Azér kaptam!“ mongya kis Kolozs. Nagy Kolozs oszt hazamönt, agyonütötte mind a nél lovát, szekérre rakta oszt űs elvitte a másik városba árulni; de ott a zsidók mögígérték a tisztösségös árát, de ű nem atta, mer kis Kolozs aszonta, hogy tizėnkét fölöntő aranyat kapott ėl lóbűré. A zsidók szóba sė akartak asztán vele álni. Itt oszt nagy Kolozs hazamönt, fővötte a fejszét, hogy agyonüti majd kis Kolozst, de kis Kolozs élt a gyanúval, az édösanynyát fektette az ű ágyába, ű mög belefekütt az édösanynya ágyába. Nagy Kolozs osztán écczaka belopóczkodott, agyonütötte kis Kolozsnak az édösanynyát, asz gondolta a kis Kolozs fekszik ott. Kis Kolozs röggel főkelt, mögtürűgette az édösanynyát, fölültette a kocsiba hátul az ülésbe, elmönt vele a másik városba. Mögált ėgy kocsma előtt, bemönt a kocsmába, kért a kocsmárostul bort. A kocsmáros adott neki, aszonta: „Vigyön az édösanyámnak is ėgy pohárral, de nagyokat kijácson neki, mer nagyot hall.“ A kocsmáros kiviszi a pohár bort az anynyának, nagyot kijánt: „Itt van ėgy pohárbor: a fija kűtte.“ De az aszszon rá sė halgatott, mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros oszt mögharagudott, odavágta a poharat az aszszon fejihön, az öreg aszszon êdült. Itt kiugrott kis Kolozs: „Jaj! mi csinált az anyámmal? agyonütötte.“ Itt oszt a kocsmáros könyörgött kis Kolozsnak, hogy nė mongya sėnkinek, inkáb ád három véka aranyat! kis Kolozs aszongya: „Nem bánom! de édösanyámat temettesse el, hogy sėnki nė tugygya.“ Aszongya a kocsmáros: „Van neköm jó nagy kertöm, majd eltemetöm én oda, csak nė szôjon sėnkinek.“ A kocsmáros kimérte a három véka aranyat, kis Kolozs hazavitte, elkűtte a fiját nagy Kolozshon: „Hoszd el a fölöntőt!“ A gyerök oszt êszalatt, mongya nagy Kolozsnak: „Nagy Kolozs bácsi, agya ken ide a fölöntőt!“ „Mit akar apád a fölöntővel?“ kérdözi nagy Kolozs. „Elatta öreganyámat a másik városba, hozott sok aranyat, aszt akarjuk mögmérni.“ Nagy Kolozs főkapta a fölöntőt, szalatt kis Kolozshon, odaért, mögmérték, hát hat fölöntő lött. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst: „Hun vötted aszt az aranyat?“ „Hát – aszongya – az éjel tė ütötted agyon édösanyámat, oszt elvittem a másik városba, azé kaptam.“ „Hát vöszik ott a hôtaszszont?“ kérdözi nagy Kolozs. „Hát! honnė vönnék – feleli kis Kolozs – még kérdöszték is, hogy van-ė még több?“ Nagy Kolozs hazaszalatt, agyonütötte az édösanynyát, beletötte ėgy tajicskába, áttolta ėgy másik városba, keszdi kinálni: „Hôtaszszont vögyenek! hôtaszszont vögyenek!“ A röndérök mingyá közrekapták, hogy micsoda hôtaszszon ez? „Hát agyonütöttem az édösanyámat, oszt êhosztam árulni.“ A röndérök mökkötöszték, bevetötték ėgy sütét dutyiba, az anynyát mög eltemették.

Nagy Kolozs mikor kiszabadult, hazamönt, fölvött ėgy masinazsákot, elmönt kis Kolozsékhon, kis Kolozst beletötte a masinazsákba, fölvötte a válára, vitte, hogy majd beleveti a Tiszába. A hogy a templom előtt mönt el, éppen akkor miséztek, kis Kolozst lėtötte, bemönt, hogy maj a lelkijé ėgy pár imácscságot mond, kis Kolozs mög kijabált: „Jaj visznek mönyországba! jaj neköm!“ Êrehajtott ėgy öreg ősz embör ėgy falka marhát, hajja, hogy mit kijabálnak a zsákba, odamönt a zsákhon, aszongya: „Bár engöm vinnének, öcsém! örömest odannám eszt a falkamarhát.“ „Hát ôgygya ki bátyám uram! – mongya kis Kolozs – oszt gyűjön a zsákba, én maj bekötöm!“ Az öreg ősz embör kiótta a zsákot, az öreg bele mönt, kis Kolozs bekötötte, aszongya: „Akármit beszélnek, maga nė szôjon!“ Kis Kolozs elébe vötte a marhát, kihajtotta. Nagy Kolozs elvégeszte az imácságát, kigyütt a templombul, fölvötte a zsákot a válára, vitte a Tiszafele. Mikor odaért, aszongya: „No, átkozott kis Kolozs! nem csapsz be többet.“ Akkô belehajította a vízbe, ballagott hazafele, látytya, hogy kis Kolozs ėgy nagy falka marhát legeltet az országúton: „Hun vötted tė kis Kolozs! mán eszt a falkamarhát?“ „Hun vöttem vôna? a Tiszafenekén az alvilágon!“ „Van-ė még ott?“ kérdöszte nagy Kolozs. „Hon nė vôna! hiszen én az utojját hajtottam el, vannak ott szöbbnél szöbbek.“ Aszongya nagy Kolozs: „Gyere, öcsém! vigyél el engöm is, hajíncs bele!“ „Én nem birlak elvinni, hanem gyere oda, maj belelüklek ottan!“ Möntek oszt mind a ketten a Tiszára, mikor odaértek, kis Kolozs belelükte nagy Kolozst; mög is szabadult tűle.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

30. Tréfás Jankó.

Tréfás Jankó úgy élte világát, ha valakit mögtréfálhatott. Bemönt ėgy városba ėgy kocsmába, ott vôt három paraszt. Teli vôt az asztal üvegökkel a parasztok előtt, ű osztán odalopóczkodott az asztal alá, odakötöszte mind a háromnak a lábát oszt kiszalatt az úcczára, torka szakatyábul kijabálta: „Ég a város! ég a város!“ Itt a három paraszt fölugrált az asztaltul, ki akartak rohanni, de magukkal rántották az asztalt. Az üvegök mind lėestek oszt porré tört, Tréfás Jankó az ajtóbul úgy nevette, a hasát fokta. De itt a három paraszt elvákta a madzagot oszt utánna szalattak, Tréfás Jankó mög kijabálta: „Gyün utánnam három veszött embör, zárják be a kaput!“ A három paraszt mög aszt kijabálta: „Fogjátok mög a gazembört!“ Nem hogy mögfokták vôna, hanem bezárták a kaput; így oszt Tréfás Jankó mögmönekült. Ballagott az országúton másik városba, az országút szélin ott fekütt ėgy pogygyászos zsidó, a feje alatt vôt a pogygyásza, Tréfás Jankó odalopóczkodott, hogy mögtréfájja a zsidót. Kihúszta a feje alul a pogygyászt oszt kijótta; asz teli vôt aran gyűrűkkel, aran körösztökkel, sejöm kendővel. Kiszötte belüle, telirakta tört kűvel, aval oszt elillantott. Itt oszt a Mózes zsidó fölérzött, tapogatya a pogygyászát, kű van benne: nem az ű pogygyásza, fölsikított: „Hun a rabló?“ De sėhun sė látytya. Hát oszt Tréfás Jankó, mikor mönt, szömbe tanát lakodalmas kocsikat, mögállította asz monta: A ki neki csókot ad fehérnép, annak ű aran gyűrűt ad, aran körösztöt a nyakába, sejömkendőt a fejire. Itt oszt a fehércselédök röttöktek ėgy kissé, hogy ojan csúnya vôt, csókot nem akart ės sė ami, de mivelhogy szerették az arankörösztöt, gyűrűt, sejemkendőt, mindegyik adott neki. Itt oszt a lakodalmasok elindulnak továb, mikor odaértek Mózes zsidóhon, Mózes zsidó mögüsmerte az ű portékáját, mögálította a kocsikat, odaugrott ėl lánhon, kiszakajtotta a nyakábul az aran körösztöt. Tréfás Jankó mög a fa mögül nészte, hogy mi csinál a zsidó, nevette nagyon, hogy ű mögtréfálta a zsidót. Itt oszt torkaszakattábul kijabálta a zsidó: „Rablók! rablók, zsiványok! hisz minynyáji lánnak az én sejömkendőm van a fejin.“ Minynyájinak lėvötte a fejirül a sejömkendőt. Itt oszt a legényök is mögharaguttak, hogy csóké kapták aszt a portékát, hogy merészöli az a zsidó kapkonni le a nyakukbul! Nekiugrottak, jô êverték Mózsi zsidót, Tréfás Jankó csak nevette az egészet.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

31. A kitanult katona.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy katona. Mikô kitőtötte a három esztendőt, nem vôt ėgy krajczárja sė. A mint mén hazafelé, aszongya: „Bárcsak ėgy bolondot tanánék, hogy szörözhetnék ėgy kis pészt!“ Elkeszdött énekölni: „Mos gyüttem mönynyégbű, Mögén viszszamögyök!“ A szűcsné möghallotta, hogy ėgy embör aszongya: „Mos gyüttem mönynyégbű, mögén viszszamögyök!“ mingyá behítta, kérdöszte tűle, hogy: „Látta-jė az ű Józsi fiját?“ Aszongya; „Láttam, éppen mellettem vôt!“ „Rongyos-ė nagyon? mer mikor eltemettük, nem nagyon difinyi (különös) ruhába temettük el!“ „Hát bizon löhetne a ruhája jobb is!“ mongya a katona. No, hát akkô adott néki ėgy végvásznat, hogy vigye el néki mög háromszáz forintyuk vôt, aszt is odatta néki, hogy vigye el a Józsi fijának, úti kőcscségnek. Elmönt a katona a háromszáz forinttal mög a végvászonnal. Hazamén az ura, beszéli az aszszony, hogy járt. Ott ėgy kûdús mindég aszt énekölte: „Mos gyüttem mönynyégbű! Most is oda mögyök! Odattam néki aszt a végvásznat mög háromszáz forintot úti kőcscségnek.“ „Ugyan minek attad? mijen keservessen szöttük öszsze aszt a kis pészt!“ mongya az ura. Mögharagudott az embör, vôt ėsz szűrke lovuk, fölűlt rá, mönt a katona után. Möglátta a katona, hogy valaki nagyon nyargal utánna, az erdőbe vôt ėgy cserény (cserje lesz, sűrű vessző) bebût. Mökkötötte a szögény embör a lovat a cserény mellé, mönt keresni a kitanût katonát, hogy ha möktanálná! Kijáti, keresi, nincs sėhun sé. Viszszamönt, láti, hogy nincs ott a lova: meszszire nyargalt mán a kitanult katona a szűrke lovon. Mönt haza nagy fárattan, kérdözi a felesége, hogy hun van a szűrke ló? Aszongya: Odatta a katonának, hogy vigye el a Józsi fijának, hogy nė járjon gyalog. Mögharagudott a felesége, hogy minek atta oda aszt a szűrke lovat néki! Most mán lova is van a kitanult katonának mög péze is, nem mönt gyalog, azongya:

„Szétnézök még, tanálok-ė több bolondot! ej, csak még ėgy bolonra tanánék!“ A mint mén, möndögél, látytya, hogy _szalonnát húz_ a ló a _szántófődön, zsirzik_ a fődet. „Mi csinálnak?“ kérdözi tűlük. „Zsirozzuk a fődet.“ „Fuj! nem így köl.“ „Hát hogy?“ kérdözik tűle. „Mögmondom, ha annak kentök száz forintot.“ Attak száz forintot, Eszt (szalona) tögyék kentök föl a kocsira, embörbevaló; hanem köl kentöknek dudvát gyűteni rakásba tönni, mikor mán mögérött, kivinni a fődre, az maj mögzsirzi a fődet!“ Mögén mén a katona, előtanál ėgy házikót, látytya: hogy az öreg aszszony _szoptati a csirkéket:_ a tyúk alá taszigálta űket, hogy szopjanak. „Jó napot szülém! mé taszigájja ken a tyúk alá a csirkéket?“ „Hogy szopjanak.“ „Nem úgy köl, szülém!“ „Hát hogy?“ „Mögmondom, ha ád ken száz forintot“ Kapott száz forintot. „No, hozzon ken ėgy kis kását!“ mongya a katona. Az öreg aszszony hozott kását, a katona szór nekik kását. „Látytya ken, hogy öszik a kását! Igy köl a csirkéket étetni, nem szoptatni!“ Vôt mán ötszáz forintya a katonának. Mikor az öreg aszszont ott hatta, mönt ėgy högy mellett, a högy mellett vôt ėgy házikó, ėgy öreg embör két kis malaczczâ ojan nagy vitába vôt, hogy három esztendő ûta mindég kíllódott a malaczczâ. Mindég fogta a malacznak a farkát, hogy a _fődbe nė bújjon_. A katona odamönt, kérdöszte: „Mi csinál ken, bátyám uram?“ „Nem tudok evvel a két malaczczal mi csinálni! erővel a fődbe akarnak bûnni, mán az előbb csak a farkatüve lácczott ki. Ugyan, katona uram! taníjon mög: mi csinájjak ezökkel a malaczokkal?“ „Mögmondom, hogy ha ád száz forintot!“ „Éppen száz forintom van, mégis odadom, mer mán beleúntam evvel a két rongyos malaczczal kílónni.“ Aszonta az öreg embörnek: „Csinájjon ken ėgy kis ólat, oda zárja ken be űket. Drótot húzzé ken az ôrába, nem bûjik a fődbe!“ Kapot száz forintot, mos mán vôt péze, hazamönt, fődet árėndát, élt boldogul.

(Magyarszentmihály.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Egyűgyűek.)

32. Kire marad a kis ködmön.

Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, vôt azoknak ėgy lányuk, férhėzatták. Mikor mėgvôt a kézfogó, a vőlegínt mėghítták ebídre; azon a vasárnapon elmėntėk a templomba minynyájan. Az aszszon kigyütt a prédikáczijórol, hozzáfogott a főzéshėz. Ez alatt az idő alatt elgondolkozott, hogy ha most férhėzagygya a lányát, ha lėsz neki ėgy kis babája, (majd ha nyől) varnak neki kis ködmönt, fėlültetik a patkára: lėesik a patkárol, mėghal, kire marad a kis ködmön? Hazamėnt a lánya is a templombol, látytya, hogy az anynya sírdogál, kérdėzi az anynyát hogy: „Mé sír ken, mé rí ken?“ „Tudod, kis lányom a tė sorod? ha most férhėzallak, lėsz kis babád, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ Akkor a lány is elkeszdėtt ríni: a nyakába borût az anynyának, ríttak nagyon, a tűz mėg kialutt. Hazamėnt az embėr, aszongya „No, anynyuk! kísz van-ė az ebíd? éhės vagyok, de: mi lelt bennetöket, hogy úgy ríttok?“ „Hogy nė rînánk, ha most férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ Akkor az embėr is elkeszdėtt rîni, öszszeborútak, úgy ríttak. Mikor a vőlegín ebídre gyütt, látta, hogy rínnak, aszongya: „Mi lelte kentöket, mé rínnak kentök?“ Aszongyák: „Hogynė rínnánk mikor, ha most férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ No, – aszongya a vőlegén: „Addig el nem vėszėm a lányukat, még három ilyen bolondot nem tanálok, mint kentėk.“

Elindult, tanát is ėgy embėrt, a mėlik házat épített, de ablakot nem hagyott rajta oszt zsákkal horta be a világosságot, kérdeszte a legín: „Mi csinál ken? bátya!“ „Hát öcsém! házat építettem, mos hordom bele a világosságot zsákkal, de mán ėgy napja hordom, még sė akar világos lėnni.“ A zsákot szétnyitotta, hogy mėnjėn bele világosság, osztán bekötötte a zsák száját, vitte be a házba, kiôtta a zsák száját, kieresztötte a világosságot. Aszongya a legín: „Nem úgy kėl aszt csinálni, bátytya!“ „Hát, hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. Aszonya a legín: „Hát ablakot kėl rajta vágni és beüvegėlni.“ Az embėr köszönte a szívességėt, a legín tovább mėnt. Mênt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy másik embert, a mėg favillával hánta fėl a dijót a pallásra, két nap óta hánta mán, kérdėszte a legín: „Mi csinál ken? bátya!“ „Hát, öcsėm! eszt a dijót hányom fėl a pallásra, két nap óta hányom, alig van három dijó a palláson.“ Aszongya a legín: „Nem úgy kel aszt csinálni, bátya!“ „Hát hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. „Vėgyėn ėgy kosarat, aval merigesse – mongya a legín – oszt létrán horgya fėl!“ Az embėr köszönte a szívességėt, a legín továbmėnt. Mėnt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy bolondra, a ki ökröt húzott fėl a toromba, hogy ėgye mėg a torom tetejiröl, legejje lė a füvet. Nagyon jó legelő vôt; kinyûtotta a nyelvit, asz gondolták, hogy a füvet akarja nyalintani, kijabálták: „Héreli a nyelvivel?“ kérdėzi a legín: „Mi csinálnak aval az ökörrel?“ Aszongya az embėr: „Nagyon jó legelő van a torom tetejin, aszt akarom hogy kárba nė vėszszén.“ „Ereszszík el kentėk, nem úgy kėll aszt, hanem lė kėl kaszálni a füvet, úgy kėl az ökörnek anni!“ Nagyon köszönte az embėr a szívességėt. A legín hazamėnt, oszt a lányos hászhon, elvette a lánt: „No, tanátam mán három ijen bolondot mint kentek, elvėszėm a lányukat.“ A bolondok mėghallották a hírit, mer hetedhét országra szóló vôt, kűttek ajándékokat, nagy lakodalmat csaptak.

(Szentes.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

33. Ügyetlenek.

Vôt a világon ėgy embör, êmönt boré, mikor gyütt hazafelé, látta, hogy ėgy kutya zargat ėgy rókát éppen a kocsija felé, főkapja a fejszét, hogy majd agyonüti a rókát, agyonütötte a kutyát. Még ű a fejszéjijé mönt, rászált ėgy varnyú a lovára, aszongya: „Embör! kivágom a lovad szömit, a mé agyonütötted a kutyát.“ „Nem a kutyát akartam agyonütni, hanem a rókát.“ mongya az embör. „Nem bánom én, – mongya a varnyú – tė agyonütötted a kutyát, én kivágom a lovad szömit!“ Az embör fölemelte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, agyonütötte a lovát: a lova fejire vágott, nem maratt, csak 2 lova. Êmönt ė darabon, mögén rászált a varnyú a (másik) lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit, a mé agyonütötted a kutyát!“ Az embör mögén fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, osztán a másik lovát is agyonütötte, akkor nem maratt, csak ėgy lova. Mögén êmönt ėd darabon, mögén rászált a varnyú a lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit!“ Az embör mögén fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, oszt a harmadik lovát is agyonütötte; akkô nem birt sėmőre sė mönni az embör, (mert nem volt lova, a bor meg a kocsin volt.) Utóvégre mög rászált (a varnyú) a boros hordójára, aszonta: „Embör! kivágom a hordódat, kifojik a borod!“ Akkor az embör fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a hordót öszszetörte, a bora kifojt. Az aszszonnak vôt ėgy kis lánya, kimönt az udvarra, a varnyú rászált a fejire, aszonta: „Aszon! kivágom a lányod szömit, mert az urad agyonütötte a kutyát.“ Az aszon fővötte a piszkafát, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a lányát ütötte agyon. Akkor a varnyút mökfokta az aszszon, beletötte a téjfölös köpüllőbe. Mikor az ura hazamönt, aszonta: „Nészd hé! hogy jártam? A varnyú rászált a lovamra, oszt agyonütöttem mind a háromat. Végre még a boros hordóm is öszszetörtem oszt êfojt a borom.“ Aszongya az aszszon: „Én mög a kis lányomat ütöttem agyon végötte, hanem mökfoktam a varnyút!“ „Hova tötted?“ Aszongya: „Beletöttem a tėjfölös köpüllőbe!“ „Vöd ki, maj lėszopogatom rúla a téfölt oszt üssük agyon!“ Addig szopogatta rúla a téfölt az embör, lėnyelte a varnyút, aszongya: „Fend mög a kaszát, oszt ha kiüti a fejit, vágd el!“ Mikô kiütötte a varnyú a fejit, az aszszony odacsapott, êvákta az embörnek a fejit.

(Szaján.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

34. A bárgyú ember.

Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, az embėr ojan bárgyú vôt. Mikor az aszszon êmėnt, az embėrre ráparancsolt: hogy a csirkékre vigyázzon, hogy a kánya el nė vigyen ėgyet sė; szitájja mėg a lisztėt mėg van ott ėgy fazék tejfėl, aszt is köpűjje mėg, mikorára hazagyün, mindėn kíszen lėgyėn! Az embėr, hogy anná könnyebben szitálhasson, öszszefogdosta a csirkéket, öszszekötöszte oszt a kotlóhon kötötte őket, hogy a kánya nė vigyėn el belőlök, hozzáfogott a szitáláshon. Észrevėtte hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magába: jó lėsz, ha odaköti a szílkét (fazekat) a farához, majd öszszerászkódik oszt nem kėl köpülni; ėcczėrre vêge lösz mindėn dolognak. A mint szitált, gyütt a kánya, mėglátta, hogy a kánya viszi a csirkét: fėlkapott ėgygyet vitte az egíszet, szalatt utánna. A mint szalatt a csirke után, odavákta a szílkét az ajtófélhėn osztán eltört; ezen anynyira mėgijett, hogy a tejfėl is oda van, a csirke is odavan, a szilke is odavan, a liszt sincs kiszitálva, az aszszontol is félt, mos mán mi csinájjon? bebújt a kemėnczébe.

Az aszszon mikô hazamėnt: csírke sincs, téfėl sincs, szílke sincs, a liszt is úgy ál, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sėhol, kijabál neki, az ura halgat a kemėnczébe, nem tanálja. Ėcczėr osztán elkészítette a lisztėt, tésztát, mindėnt, hogy majd süt, mėnt mán fűteni, szalmájé. Begyukta a szalmát a kemėnczébe, még akkor sė szólt az embėr, az aszszon mėggyûtotta a masinát, mikor az embėr eszt halotta, akkor kijabálta, hogy: „Hé, anynyuk itt vagyok a kemėnczébe!“ de már akkor későn vôt, mert az aszszon mėggyútotta a szalmát, aszonta: „Ús sė vagy ėgyébrevaló, mint tűzre!“ Az embėr osztán bentégett.

(Szentes.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Állatmesék.)

35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr?

Tudja-e, hogy mért nincs az oroszlány hátulján szőr? Egy embert büntetésből a Forrótenger partjára vittek, hogy ott elpusztuljon. A tenger partján megismerkedett egy oroszlánnyal, az oroszlány még élelemmel is ellátta: hordott neki ennivalót. Mikor már az ember az oroszlányra ráúnt, el akart tőle szökni. Volt neki egy bárkája.

Egyszer, mikor az oroszlány oda volt élelmet keresni, az ember a bárkába ment. Haza jött az oroszlány, kereste az embert, meglátta a bárkában. Utána ugrott, de csak az eleje volt a bárkán, a hátulja a Forrótengerbe esett, leégette a forró víz a hátuljáról a szőrt, azért nincs az oroszlány hátulján szőr.

(Magyarkanizsa.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

36. Az osztoszkodó medvék és a róka.

Mikor az öreg medvének vôt két fija, nem bírta mán tartani űket, aszonta: Mönynyenek, éjjenek a hogy tunnak! A két medve tanát osztán ėgy sajtot, elkesztek felesölőnni, hogy oszszák két felé, hogy mög nė csajják ėgymást. A róka möglátta űket, kérdöszte, hogy mijön felesölőnnek? A két medve felelte, hogy eszt a sajtot akarják elosztani, hogy ėgymást mög nė csajják. Aszongya a róka: „Majd elosztom én ėgyformán!“ Eltörte kétfelé, az ėgyik fele nagyob lött, mint a másik, a nagyobbikbû harapott, hogy ėgyforma lögyön. Akkor mög a másik lött nagyob, abbû harapott. Addig osztotta, még mind el nem fogyott.

(Szaján.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

37. A róka szabadulása a kútból.

Ėcczör a róka elmönt valami fogáhonvalót keresni, a hogy mönt, hát beletekíntött ėgy kerekeskútba – a kibe két vödör járt – ott látta, hogy a kútba benne van ėgy egész sajt. Most azon spėkulált, hogy köllene abbul jôlakni? Látytya, hogy a kútba két vödör jár, kiokoskotta ű, hogy az ėgygyikbe beleül és jôlakik sajttal. Mikor lėmönt a vödörbe, akkor látytya, hogy a hôdnak a sugara lėsüt a kútba. Mos mán kigyütt vôna, de hogy gyűjön ki? Ėcczör osz âra mönt a farkas, az is belenézött a kûtba, ott látytya, hogy a róka bent mulatozik a kútba: „Mi csinász? róka koma!“ „Ej! most jôlakok sajtal.“ „Hát – aszongya a farkas – hozzál neköm is!“ „Dehogy viszök! ha akarsz önni, gyere lė!“ „Hát – aszongya – hogy mönynyek én innet lė?“ „Hogy gyüttem én? űj bele a másik vödörbe, oszt gyere lė, akkor tė jis jôlakhacz, mint én.“ A farkas sė vôt röst, beleült a másik vödörbe, akkor mivel a farkas nehezeb vôt, lėmönt, a róka pedig a másik vödörbe főgyütt. Mikor osztán a farkas lėért, akkor látta, hogy űtet becsapta a róka.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

38. A német és az ürge.

Meglátta a német, hogy a kukoriczáját hordja az ürge, megfogja és két hátulsó lábánál fogva felakasztja a rúdra, azután kérdezi: „Hol van a kukoricza?“ Az ürge (kinjában) azt mondja: „Nyiksz!“ „Nyiksz?“ mondja a német, azzal veszi a bicskáját s beleszúr, kérdezi ismét: „Hol van a kukoricza?“ az ürge csak azt mondja: „Nyiksz.!“ „Nyiksz?“ mondja a német és kezdi kétfelé hasítani az ürgét. Harmadszor is kérdezi az ürgét: „Hol van a kukoricza?“ de az ürge csak azt mondta: „Nyiksz“ s a német egészen kétfelé vágta.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija.

A bagoj mög a sas azelőtt nagyon jóbarátok vôtak: ha csak töhették, mindég ėgygyütt vôtak, de asztán a bagoj mögnehesztelt a sasra. Ėcczör a sas szötte öszsze a madárfijakat, a bagoj möglátta, hogy szödi ki a fészökbül, âra kérte a sast: ha mán mind mögöszi is, az üvét nė báncsa! „Jô van! én nem bántom, de hát mijik a tė fijad? mijik fán van?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam azon a fán van, âra meszszire!“ mutatta a bagoj. „Én aszt a fát nem látom, de hát ha majd âra kerülök, mirül ismeröm mög?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam a lekszöbb, ârul mögismerhedd“ monta a bagoj. „Jó van! ha a lekszöbb, aszt nem bántom.“