Part 12
Aval êváltak: a bagoj êmönt dôgára, a sas mög szötte űket rakásra, de ėnynyihány szép fijókot nem bántott, otthagyott a fészkibe. Mikor a bagoj fijáhon ért, aszongya: „No, eszt êvihetöm, ez úgy is csúnya: ojan mind a sindisznó mög mijen nagyfejű is! ez nem a bagójé, mönynyön a többi közé!“ êvitte. Tanákozik osztán a bagoj a sassal a hun a bagoj fija vôt, aszongya a bagoj: „Hát csak êvitted, ugy-ė? a fijamat! pedig mögėgyesztünk, hogy nem bántod!“ „Hát mėjik vôt a tė fijad? hun vôt? êre nem vôtak szép madárfijak!“ A bagoj osztán mutatta, hogy itt, ezön a fán vôt! Aszongya a sas: „A vôt a legcsúnyább, ojan vôt mind a sindisznó mög nagyfejű is vôt.“ „Hát nem tudod – monta a bagoj – hogy: mindön anyának lekszöb ba maga fija?“ (Mindön anyának lekszöbb a maga gyeröke! nem mögmonta a bagoj?“ mondják beszéd közben.)
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
40. Én is úgy akartam.
A pipiske kiment a fűre, megfogott egy szál füvet (hogy majd tövestől kihúzza,) húzta, erőlködött, a madarak látták, hogy nem bírja kihúzni, mondták neki, hogy nem bírja kihúzni, ne erőlködjék, de a pipiske nem engedett, annál jobban húzta. Egyszer azután elszakadt a fű, a pipiske (hátra) esett, (mit restelt), azután elkezdte csicseríkelni, hogy: „Én is úgy akartam! Én is úgy akartam!“
(„Én is úgy akartam! mondja az ember, mint a pipiske mondta,“ ha valamit csinál s rosszul sül el.)
(Öcsöd.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
41. Mé nincs a békába büdös?
Ėgy embör a mit a kûdúsnak adott vôna kinyeret, hordóba rakta, hogy lássa: mönynyit anna esztendejig. Mikor az esztendő betelt, odamönt a hordóhon, hogy maj fölméri, akkô tele lött a hordó kényóval mög békával, azé nincs is a békába büdös.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
42. Mé harakszik a kutya a macskára?
Krisztusurunk ėgy árkon akart átmönni, de az árokba sár vôt, az árok szélibe legelt a ló, aszongya neki Krisztusurunk: „Vigyé át ezön az árkon!“ Aszonta a ló: ű most nem viszi át, öszik. „No, hát ögyél, még bele nem fáracz! akor sė lakjál jó.“ monja neki Krisztusurunk. Öszik is a ló mindég azûta, ha belefárad, lėfekszik pihenni, asztán újba kezdi.
Krisztusurunk asztán a macskát êkűtte a szamáré, a szamár ott legelt az erdő szélibe, meszszire. A mint mönt a macska, a kutya ott alutt a füvön, ki vôt nyûtózkodva, alutt jóízűen. A macska nem látta a szamarat, főkőtötte a kutyát, asz gondolta Krisztusurunk a kutyájé kűtte. Mikor a kutya Krisztusurunkhon gyütt, aszonta: „Nem eszt, hanem a szamarat, az erdő szélibe legel.“ A kutya azûta mindég harakszik a macskára.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul.
A hoszszúháti högyekön innet, a buzgányi högyekön túl, volt ėgy Öregaszszony, annak vôt ėgy kakasa mög ėgy tyúkja. Kimöntek a szemétdombra kapargatni; a kakas tanát ėgy garast, aszongya a tyúknak: „Gyerünk el a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ „Nem bánom, gyerünk!“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy nyulat, aszongya a nyúl: „Huva möntök? kakas koma, tyúk koma?“ Aszongya a tyúk koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, elmönyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ Aszongya a nyúl: „Én is elmék.“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy rókát; aszongya a róka: „Huva möntök? kakas koma, tyúk koma, nyúl koma?“ Aszongya a nyúl koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, êmögyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ Aszongya a róka koma: „Én is elmék!“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanáltak ėgy farkast; aszongya a farkas: „Huva möntök kakas koma, tyúk koma, nyúl koma, róka koma?“ Aszongya a róka koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, êmönyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ „Én is elmék!“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy nagy sánczot, mögáltak ott a szélin. Aszongya a kakas koma: „No, most a gyün el velem bort inni, a ki eszt a sánczot át biri ugrani!“ A kakas átszáta, a tyúk is átszáta, a nyúl is átugrott, a farkas is át akarta ugrani, asztán belesött.
Ott rítt a farkas, hogy nem tud abbul a méj sánczbul kimönni, éhön köl neki mögdögleni. A mint sírt-rítt, ehun âra möntek a kis madárkák szödögetni, kérdöszték: „Mijé rín?“ „Harmannapja, hogy beleestem a sánczba, nem birok kimönni!“ Könyörgött nekik, hogy horgyanak gizöcskéket-gazocskákat, a kin ki bír mönni. „Van négy csonkafám, kőthettök rajta?“ Hortak is anyit, hogy ki bírt rajta mönni. Örült is a farkas, hogy nem köllött neki elveszni; de a kis madarak is örültek, hogy lösz nekik min kőteni. Rá is fészkeltek, kőtöttek is rajta, szépek is vôtak mán, örűt is nekik az anynyuk. Hát ėcczör mén ám a farkas, főkijátott a fára, hogy: „Kis madár, agyál ėgy fijadat, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jô tarcsd az ekét farkam!“ Akkor lėvetött neki ėgy kis fiját, a farkas mögötte. Jôlakott, akkor êmönt a hűvösfa alá lėfekünni; mikô kialutta magát, akkô mögén főkelt, mögén elmönt a csonkafa alá. Mikô möglátta a kis madár, mögijett, êkeszdött ríni, hogy mán mögin mén a farkas. Mikor odaért, mögát a csonkafa alatt, főnézött a fára, asz kijáltotta föl a kis madárnak: „Kis madár, agy neköm ėgy fijadot, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jó tarcsd az ekét farkam!“ Akkor mögijett a kis madár, hogy mán csakugyan kivági a fát, akkor lėvetött mögén ėgy kis fiját. A farkas mögötte, jôlakott, mögén êmönt a hűvösfa alá lėfekünni. Sírt-rítt, a kis madár, hogy az a csúnya farkas mán êvitt két fiját, mi lösz belüle, ha mind êtanáli vinni? Addig a farkas kialutta magát, mögén főkelt, mögén elmönt a csonkafa alá. Mikô möglátta a kis madár: mögijett, êkeszdött ríni, hogy mán mögin êmönt a kis madárhon a csonkafa alá, nagybüszkén főkiáltott a fára: „Kis madár, agy neköm ėgy fijadot, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jó tarcsd az ekét farkam!“ Akor mögijett a kis madár, hogy mán csakugyan kivági a fát, akkor lėvetött ėgy kis fiját. A farkas mögötte, jôlakott, mögén êmönt a hűvösfa alá lėfekünni. Sírt-rítt a kis madár, hogy az a hunczut farkas mind elhorgya a kis fiját; âra szált ėgy varnyú, kérdi tűle: „Mijé sírsz-rísz te, kis madár?“ „Hogy nė sírnék-rínék, mikor az a hunczut farkas êvitt 3 fijamat, mán csak ėgy maratt.“ „Ha még ėcczör êgyün, ha mongya: agyá ėgy fijadat, kivági a fát, főszánti az ajját; akkor oszt mond neki: Vágd ki a fát, ha van fejszéd, Száncsd föl az ajját, ha van ekéd!“ Akor mögörűlt a kis madár; a varnyú êszált, a farkas mögén viszszamönt, mögén monta a kis madárnak, hogy: „Kis madár, agygyá ėgy fijadat! kivágom a fát, főszántom az ajját.“ Akkor lėhujántott a kis madár, hogy: „Vágd ki a fát, ha van fejszéd, Száncsd föl az ajját, ha van ekéd.“ Akkor aszongya a farkas; „Ördög bújon az anyád féketőjibe! tudom mán ki tanított mög êre, hanem maj mögtanítom én űtet.“
Akor êmönt a farkas, beleűtt ėgy rakás kukoriczaszömbe, akô kimönt az országút közepire, ott szétterpeszködött, âra mönt a varnyú szödögetni, möglátta a kukoriczaszömeket, odamönt, vagdalózott, hát ėcczör csak bekumta a farkas a varnyú fejit, könyörgött a varnyú, hogy: „Ereszd ki, farkas koma a fejem, mögtanítalak szálni!“ „Nem! Ördög bûjon az anyád fékötőjibe! mögcsâsz.“ „Ereszd ki, farkas koma, a fejem! mögtanítalak szálni.“ Akor kieresztötte, êszált a varnyú. Akor a farkas beleűlt ėgy rakás kölesszömbe, êmönt mögén az országút közepire, mögén szétterpeszködött; a varnyú mög âra mönt szödögetni, möglátta, hogy sok köles van, odamönt szödögetni, a farkas mögén bekumta (bekapta) a varnyú fejit, akô a varnyú mögén könyörgött, hogy: „Ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nem! Ördög bûjon az anyád fékötőjibe! – monta a farkas – mögcsâsz, mind az elébb.“ „Ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ Akkor kieresztötte, êszált a varnyú. Akor a farkas odamönt ėgy rakás tisztabúzaszömbe, akkô mög êmönt az országút közepire, mögén szétterpeszködött, a varnyú mög âra mönt, möglátta a sok búzaszömet, odamönt szödögetni, a farkas mögén bekumta a fejit, könyörgött neki a varnyú: „Ereszd ki, farkas koma, a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nem! Ördög bûjon az anyád féketőjibe! mögcsâsz, mind az elébb.“ „Nem csallak mög! ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nohát tanicsál mög!“ Akkor a farkas kieresztötte, a varnyú főkapta a farkast, vitte főfelé, mikô mán fővitte magost, kérdöszte a farkast: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ Aszongya a farkas: „Látom.“ „Mökkora?“ „Akkora mind a világ“. Akkô még föjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ Aszonta a farkas: „Látom.“ „Mökkora?“ „Mindėgy févilág.“ Akkor mögén föjebb vitte, akkô mögén kérdöszte: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom“. „Mökkora?“ „Mindėgy ország.“ Még hécczörte föjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom.“ „Mökkora?“ „Mind ėgy alma.“ Akkô még föjjebb vitte, akkô mögén kérdöszte, hogy: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom.“ „Mökkora?“ kérdöszte a varnyú. „Akkora mind ėgy tű.“ Még föjjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Nem látom mán“. Akkor a varnyú eleresztötte, a farkas gyütt lėfelé, akkor a varnyú utánna, mindég aszt kijabálta: „Szalagy barát! agyonütlek! Szalagy barát! agyonütlek!“ Akkor a farkas lėzuhant, mindön porczikáját ízré-porrá törte, mikor a varnyú mászszor âra mönt, kérdöszte a farkast: „Mögtanûtál száni?“ „Mögám, Ördög bújon az anyád féketőjibe! mindön porczikámat öszszetörtem a füstös tőkébe.“ A varnyú nevette, hogy becsapta a farkast. Eddig van, ki nem hiszi: járjon utánna!
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mondák és rokonnemüek.
(Világteremtő és alakító mondatöredékek.)
44. A hegy keletkezése.
Mikô Krisztus urunk fėlmėnt ȧ mėnyegbe, _ȧ főd utánnȧ mėnt_, emêkėdėtt utánnȧ, osztán mikô montȧ (Krisztus urunk:) Ámėn! ȧkkô mėgállottȧk: _ȧbbul lėtt ȧ hėgy_, ȧbbô vȧn ȧ Kȧrȧncs teteje is, osztán az Ȧngyȧlok templomot építėttek rá.
(Ságujfalú.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
45. A hegyek nagyobbodása.
Mikor Jézus mönt föl a mönybe, a högyek is möntek fő utánna, domborottak fő utánna; akkô mögfenyítötte Jézus és abba marattak.
(Szaján.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
46. Az Ördög el akarta rekeszteni a világot.
Ȧ hol ȧz endrefalvi tógát vȧn, ott ȧz Ördög el ȧkȧrtȧ rekesztenyi ȧ világot. El is rekesztėtte vȧlȧmėgygyig; hanem ȧ gombot nem érkezėtt fėltėnynyi: ȧ kȧkȧs mėszólât, (a tógát) êsülyett. (Akkor mondta Isten:) Ha el bírja rekesztenyi (a világot) éfélig: nȧpfėlkőtő nȧpnyugatig, ȧkkô neki is lėsz birodȧlmȧ, odȧ nemsüt ȧ nap (De a kakas megszólalt) ȧkkô (a tógát) besülyett a fődbe; mindėnütt mėllátnyí ȧ (besülyedt) tógátot!
(Ságújfalú.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
47. Csak ėgy aszszony vôt.
Az aszszonyok közül kettő álat vôt (előbb), csak ėgy aszszony vôt, azé mongyuk (az imádságban) az aszszonyi álatok között. Nójėnak csak ėgy lánya vôt, nem vôt több, fija mög 3 vôt, sėhogy sė bírta űket mögházasítani. Ėcczör osztán mögálmotta, hogy mönynyön tüskön-bokron körösztül oszt a kit legelőször möglát, hîja oda: magáhon, a lösz a fija felesége. Korán röggel elindult osztán Nojé, mönt erdőkön, tüskén-bokron körösztül, még osztán látott ėgy disznót, intött neki, hítta oda: magáhon, a disznó mingyá lányé változott, csak ojan lány lött, mint Nójėnak a lánya. Azután mög ėgy kutyát látott, odahítta magáhon, abbul is lány lött, csak ojan lány lött, mint a Nójėnak a lánya. Sütét este vôt mán mikô hazaért Nójė, vacsoráltak osztán. (Vacsora után Noe) öszszeatta osztán űket, de a lányok ojan _ėgyformák_ vôtak, hogy Nójė nem tutta: mölik az ű lánya, mölik fijával atta öszsze az ű lányát.
Nójėt osztán otthatták a fijaji, másfelé möntek lakni, Nójė csak szerette vôna tunni, hogy mölik fijának jutott az ű lánya, elmönt űket fölkeresni. Mikor odaért az ėgyik fijáhon, kérdöszte tűle, hogy vannak. „Mögvagyunk, jó feleségöm van, nem veszekszünk, csak mindön ojan piszkos, hogy csak úgy ragad az embörhön, aszt nem szeretöm.“ Mingyá tutta Nójė, hogy ez a disznó, de nem szólt sėmmit sė. Mönt osztán a másik fijáhon, attul is kérdöszte, hogy vannak, „Amúgy mögvônánk, csak az a baj, hogy egész nap csahol a feleségöm, mind a kutya, neköm köl halgatni.“ Nójė mingyá tutta, hogy ez a kutya, de nem szólt a fijának sėmmit sė. Elérközött azután a harmadik fijáhon is, a mög aszonta: „Jól vagyunk, ojan mind az édösanyám, akár csak az édösanyámat látnám, még mikor nevet is úgy áll a szája, mind az édösanyámnak.“ E vôt a Nójėnak a lánya, a többi aszszony álatbul lött, ezé mongyuk, hogy csak ėgy aszszony vôt.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
48. Az angol nyelv eredete.
Mikô Krisztus Urunk a nyelveket osztogatta, hogy ki milyen nyelven beszéljen, a kezében bogrács volt, tele nyelvdarabokkal. Sorban jöttek az emberek egymás után. Krisztus Urunk azután egyenkint adott mindegyiknek: „Tė lögyél magyar, tė lögyél némöt, tė lögyél olasz, tė lögyél török!“ így mentek sorban. Utoljára jött az angol; akkor már a bogrács fenekén volt mindenféle nyelvből. Krisztus Urunk jól összekeverte, kidűtötte, odatta neki: „No, tė lögyél angol!“ Van is az angolban mindenféle nyelvből; azért olyan kevert nyelv: mert Krisztus urunk mindenféle nyelvet belekevert.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa?
Mikor Heródes katonáji a kis Jézust keresték, akkor a Boldogságosszüzmárija a szent fijával odaért a fűszfáhon, mán nem meszsze vôtak Heródes katonáji, akkô monta a Boldokságosszűzmárija: „Tė, fűszfa! hajolj lė a tė ágajiddal, hogy éngömet az én szen fijammal mög nė tanájjanak Heródes katonáji!“ Akkor a fűszfa lėhajlott, a Szüzmárijának és a kis Jézusnak a mögmöntőfája; azûta van szomorúfűzfa, ezelőtt nem vôtak az ágaji möghajulva; akkô elszomorodott, hogy csak mögtanálik a kis Jézust oszt öszszedarabojják. Akkô az ága is még sűrűb lött, mint azelőtt vôt. Heródes katonáji elmöntek mellette, osztán nem látták.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje?
Mikô Krisztusurunkat mögfokták, mögkötöszték: fűszfaveszszővê verték, mert az vôt a legszúróssab, tele vôt tüsökkê. A fűszfa mögsajnálta Krisztusurunkat, a tüsköt mind êhullajtotta, az ágajit többet (az égfelé) föl nem eresztötte, mer mögszomorodott. Azûta van möghajulva mög nincs neki tüsökje.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
51. Miből lett a gomba?
Mikor ȧz ȧszony úgy bănt ȧ lăngossȧl, hogy kitörölte ȧ kis gyerėk – –, ȧ lăngost mėg elvetėtte, akkô lėtt ȧ gombȧ. Hogy ȧs sė veszszėn ê hȧszontȧlȧnbȧ, ȧz Úristen gombănȧk teremtėtte, ȧzótȧ vȧn gombȧ.
(Galgahévíz. Pest vm.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Krisztusmondák:)
52. Mióta akasztják a betyárokat?
Mikor Krisztusurunk Szent Péterrel Szegedtáján járt, nagyon elfáradt, bement a Putricsárdába pihenni; megvacsorált, azután lefeküdt egy sarokba a fal mellé, Péter meg mellé heveredett. Éjféltájban nagy kedvvel jöttek a betyárok, húzatták a szebbnél szebb nótákat s tánczoltak s néha-néha odarugtak, Pétert is oldalba rugták. Mikor már Péter kapott eleget, felkelt, Krisztusurunkat megfogta, elhúzta a fal mellől, hogy majd ő fekszik a helyére, kapjon már Krisztusurunk is, ne csak ő; Krisztusurunk tudta, hogy miben sántikál Péter, de nem mutatta, úgy tett, mintha aludnék. A betyárok ezután hogy újra elkezdtek tánczolni, eltalálta egy közülök, hogy ne mindig a külsőt rugdossák, hanem kapjon a belső is és így megint Péter kapott ki. Reggel, mikor felkelnek, kérdezi Krisztusurunk: „Hogy aludtál Péter?“ „Jaj, uram teremtőm! nagyon rosszul, egész éjjel rugdostak a betyárok; hanem büntesd meg őket uram teremtőm!“ Volt Péternél egy könyv, a melybe beleírták, ha valami nem jó volt a világon, változtatni kellett rajta, Krisztusurunk tudta, hogy Péter a faltól elhúzta, hogy ő is kapjon egy pár rugást, azt is tudta, hogy a betyárok szeretik a halat, azt mondta Péternek, hogy írja be a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután könyeret mög halat,“ a mi Péternek se hogyan sem tetszett, mikor Krisztusurunk másfelé nézett, azt írta a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután kötelet mög vasat,“ azóta akasztják a betyárokat, azelőtt nem kaptak kötelet meg vasat.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni.
Mikor Krisztusurunk Szentpéterrel a földön járt, bekéredzkedett egy emberhez éjjeli hálásra, a kinek a felesége éppen akkor vajúdott, nehezen bírta megszülni a gyermekét. Az ember a szomszéd szobában adott Krisztusurunknak meg Szentpéternek helyet, honnan minden szó áthallatszott hozzá. Krisztusurunk és Szentpéter hogy beszélgettek, azt mondja egyszer Krisztusurunk Szentpéternek:
„Látod, Péter; menyit szenved ez a szegény asszony? hogy vajúdik? pedig ez a gyermek nem érdemli meg, mert mikor nagy lesz, meg fogja apját, anyját ölni!“
Az ember és a felesége mindezt jól hallotta a szomszéd szobában s mikor a gyermek nevelkedett, ha reá néztek, eszökbe jutott, mit jósolt az öreg ember: hogy még őket meg fogja ölni, ha nagy lesz, ezen elszomorodtak. A fiú mikor már nagy volt, észrevette, hogy a szülei ha ránéznek, elszomorodnak, faggatni kezdte őket, hogy miért szomorodnak el mindig, ha ő reá néznek? mit vétett ő nekik? A szülők hímeltek-hámoltak, nem akarták megmondani neki, de a gyermek nem maradhatott, addig kérdezte, hogy egyszer megmondták neki az igazat: hogy mit mondott az öreg ember, mikor az anyja ővele olyan sokáig vajúdott? „No! ha így van, akkor én elmegyek világgá – mondta a gyermek – hogy én kendteket ne is lássam többé, akkor majd nem ölöm meg kendteket.“ A legény – mert már az volt – elment más országba. A hogy bemegy az idegen országba, látja, hogy az emberek sokan vannak egy rakáson, az asszonyok meg sírnak, jajgatnak, odamegy, kérdezi, hogy miért szomorkodnak? Mondják, hogy háború van, mindenkinek el kell menni a csatába. „No! akkor – mondja a legény – én is elmegyek, úgy sem sokat ér az én életem!“ s el is ment a többivel a csatába. A legény hogy el volt keseredve, nem sokat törődött az életével, ütötte, vágta az ellenséget rakásra; annyira kitüntette magát a csatában, hogy nagy úr lett a katonák között s mint ilyen megházasodott. A szülei sokáig várták haza a fiukat, de hogy nem jött s nem birták felejteni, utána mentek, hogy felkeresik. Addig mentek, mendegéltek, hogy a sok kérdezgetés után mégis csak megtudták, hogy hol lakik. Bementek, elmondták, hogy mi járatban vannak, hogy a fiukat keresik. A fiuk akkor is a háborúban volt, a felesége pedig, hogy maga volt, nem akart nekik helyet adni. Ekkor a fiunak az apja a zsebébe nyúlt és kivette a fia arczképét, mely éppen olyan volt, mint az asztalon levő, melyet a fiuk magával vitt, mikor világgá ment és körülményesen elmondott mindent: mi hogyan volt, miért ment a fia világgá. A fiú a feleségének minderről sokszor beszélt, akkor azután az asszony: az ő menyük örült, hogy megláthatta az apósát és az anyósát. Éjszakára a dívánra csinált nekik helyet, a hol háljanak. Éppen akkor bocsátották haza a katonákat, az ember éjjel ért haza, mikor a szobába ment, a dívánon egy embert meg egy asszonyt talált; azt hitte, hogy a felesége a szeretőjével van ott, kihúzta a kardját s elvágta az apjának meg az anyjának a nyakát.
Mikor gyertyát gyujtott, akkor látta, hogy a felesége maga fekszik az ágyában és az édesapjának meg az édesannyának vágta el a nyakát. Keservesen megsiratta őket, akkor jutott az eszébe, hogy igazuk volt, mikor azt mondták, hogy ő még meg fogja ölni az apját, anyját.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Őseinkről:)
54. A magyarok származása és lakóhelyei.
A magyarok és a törökök testvérek, a török a magyart ma is elfogadja édestestvérének. Egy apától, de nem egy anyától származtak. A török volt az idősebb, az első szülött s mikor az anyja elhalt, az apja feleségül vette Delilát, a magyar édesanyját.
Hogy azután elszaporodtak, a török szolgájává tette a magyart, legyőzte, alattvalója lett. Ekkor a magyarok a _Fekete-tenger_ tulsó oldalán, _hegylábjában erdőségben_ laktak. Egyszer a törökök feje, mint alattvalóinak azt parancsolta, hogy csináljanak a számára _kardokat_, hogy legyen elegendő, ha csatába ereszkednek. A magyarok hozzá is láttak, készítették a kardokat, mi közben a fejök: 18 éves nagy szál fiatal legény odajött s kérdeszte: „Mit csinálnak?“ „Kardokat a töröknek, hogy legyen, ha háborúba megy.“ „A töröknek? – mondta bosszankodva – hogy még jobban alattvalójává tegyen bennünket? Ha már csinálni akartok, csináljatok kardot, ne ilyeneket, hanem háromból egyet!“
Éppen három volt már megcsinálva, a háromból azután egyet csináltak s elvitték a töröknek megmutatni, hogy jó lesz-e ekkora? A török nézi, forgatni akarja, nem bírja, haragra gyul s kérdezi: „Mit akartok ezzel a karddal, ki birja ezt felemelni?“ „Akár én is!“ mondta a magyarok feje, az a nagy szál legény. „Te, taknyos?“ Ennek sem kellett több, fogta a kardot, összedarabolta a törököt. Csak hamar hírül vitték a törököknek, hogy mit csinált a magyarok feje. A törökök mindjárt sereget küldöttek a magyarok ellen; de a magyarok egy szálig elpusztították őket s _ott hagyták az erdőt_ – mert még akkor _nem szántottak a magyarok – elkerülték a Fekete-tengert_ s az innenső részén telepedtek le, hol azután addig laktak: míg a török át nem jött a Fekete-tengeren: mert a _török nem kerűlte el;_ hanem átjött rajta s újra el kezdte háborgatni a magyarokat, mire a magyarok ott hagyták a Fekete-tenger innenső oldalát is Magyarországba jöttek. Az a fiatal legény, ki a Fekete-tenger tulsó oldalán a törököt összedarabolta, azért volt olyan dühös, vad, mert farkastejet szopott.
Mikor a magyarok a törökök alattvalói voltak, a török úgy tett, hogyha valami szép lányt, vagy asszonyt látott s megkivánta, erőszakkal is elvitte. Annak a fiatal embernek az anyja szép asszony volt, mikor a török meglátta, őt is el akarta vinni; de az asszony elszaladt. Hogy jobban szaladhasson, letette a gyermekét egy fatörzsök mellé; de a török utolérte s agyonütötte. A gyermeket azután farkas nevelte fel tejével, mikor már nagyobbacska volt s észrevették, hogy anyaszülötte, _elvették a farkastól_ a magyarok, felnevelték. Hogy farkas tejet szopott, mindig vad maradt, erős volt, azért tették meg a magyarok fejöknek.
(Kis-Kunfélegyházáról és Majsáról Szegedre telepedettek után.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
55. Szolnok elnevezése.
Atilla Buda testvérét üldözőbe vette, mikor Buda várát megcsináltatta s reáírta kivülről, hogy Buda vára. Buda menekült Atilla elől, de Szónok, vagy Szolnok területén Atilla utolérte, akkor mondta neki: „Hova futsz Buda? állj szónak!“ Innen kapta Szónok, vagy Szolnok a nevét: Szónakból lett Szónok, máskép Szolnok.
(Zenta.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
56. Jász-Kunhalom eredete.
Jász-Kunhalmot Jász-Kunhalomnak azért nevezik, mer, Szentistván 20 kun vitézt ott temettetött el, mer nem akarták fölvönni a keresztény vallást. Nagy gödröt ásatott, lėhajtotta űket a gödörbe lovastû oszt aszonta nekik: Ha a körösztén vallást fő nem vöszik, ott köl nekik möghalni. Ezök mög készek voltak inkább möghalni, hogy sėm az ű hitüket elhagygyák. Betemettette űket úgy, a hogy vôtak lóháton. Elevenen betemettette űket. Onnan nevezik Jász-Kunhalomnak: mer jászok vôtak mög kunok.
(Budáról Szegedre kerülttől.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
57. Vasas János.