Part 13
Ezerháromszáznegyvenháromban már úgy fogdosták a legényeket, elfogták Vasas Jánost is. Alkalmasnak találta a katonai vizsgálóbizottság, bevették katonának. Mivel neki vagyona volt, arra kérte a bizottságot: hogy időt adjon, hogy azt elintézhesse. A bizottság adott két katonát mellé, hogy odább ne álljon. A vagyona egy házból álott. Mikor odaértek, arra kérte kisérőit, hogy maradjanak kint, mig eladja a házat a benne lakó szabónak, mert ha a szabó meglátja őket, mindjárt tudja, hogy hányadán van? hogy kénytelen a házat eladni s nem veszi meg illendő árért. A két katona igazat adott neki, kínt maradt a ház előtt. Vasas János bement a szabóhoz és a ház felét csakhamar eladta neki, de a másik felét nem akarta megvenni, ekkor Vasas János kiment, behítta a két katonát, hogy elhigyje a szabó, hogy ő valóban katona: huszár. A két katona bizonyította, hogy Vasas János csakugyan huszár. Vasas János akkor azt mondta a szabónak: „A feleház a magáé, a fele az enyém; én az enyémmel azt teszek, a mit akarok, ha nem veszi meg, az enyémet felgyujtom s azután elmegyek katonának.“ A szabó kénytelen volt a másik felét is megvenni a háznak. Vasas János elment azután a századjához.
Akkor az a szokás volt, hogy a katona, ha pénze volt, hogy el ne lophassák tőle, odaadta a századosának s mikor kellett neki, kért a pénzéből. A százados léha ember volt, elmulatta a más pénzét is, a huszárét is. Mikor először kért Vasas János a pénzéből a századostól, kapott száz forintot, hanem másodszor már száz forint helyett száz botot kapott. A száz bot sehogy sem tetszett Vasas Jánosnak, mellé még megtudta, hogy sok katonának a századosnál veszett a pénze s ha kérni merte, pénz helyett bottal fizetett. Nagy bajban volt Vasas János, elmondta a társainak, hogy ő nem hagyja annyiban, elmegy a királyhoz, elmondja neki az egészet. A társai biztatták, csak menjen, mondjon el mindent, ha faszolás lesz, segítik pénzzel, hogy legyen útiköltsége. Vasas János mikor útiköltséget kapott, elindult. A hogy ment, a bakonyi erdőbe beletévedt, itt azután a lova elpusztult: valami rezsdás drótba(n) megsérült, ő is már majdnem éhenhalt, mikor azután megpillantott messzire világ(ossá)ot, odatartott. A világ csárdában volt, a csárdás a mint belépett, tudtul adta, hogy betyárok barlangja ez a csárda. „Nem bánom én – mondta a huszár – ha az ördögöké is, csak adjon enni! mert majd elveszek éhen.“ A csárdás egyre mondta, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek, de a huszár rá se hallgatott, hanem a csárdás hogy főzött a betyároknak, meg se várta, hogy megfőljön a paprikáshús, rakta befelé, egy betyár részét megevett. Félóra mulva jött egy eltévedt vadász, ennek is megmondta a csárdás, hogy ez a csárda a betyárok barlangja, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek. A vadász nagyon szomorú volt, a huszár vígasztaltalta, hogy ő katona: „Ne félj, vadászpajtás! katona vagyok én.“ de a vadászpajtás csak szomorú volt.
Éjjel a betyárok megérkeztek, egyik jobban káronkodott, mint a másik; a rablóvezér kérdezte a csárdástól, hogy: „Jött-e valaki?“ „Egy katona és egy vadász.“ mondta a csárdás. A betyárok bementek a kis szobába, a csárdás meg terített a betyárok számára vacsorára. Hivták a betyárok a katonát is, vadászt is enni, hozzá láttak mindannyian. A katona jóizűen vacsorált, vadász keveset evett, lehangolt volt. Vacsora után vastagon boroztak a betyárok a katonával együtt, de a vadász csak szomorú volt. Mikor már jól ittak, a katona kijelentette: „Hozzanak egy nagy kancsóbort! tegyék teli paprikával én ezt egy hajtókába megiszom.“ A csárdás azután behozott egy nagy kancsóbort és paprikát, a betyárok úgy tele öntötték paprikával, hogy a fakanál megállott benne, ekkor a betyárok azt mondják: „Ni, ni! ez a katona milyen víg ės milyen bátor?“ Ekkor mondta a katona: „Nem félek én senkitől! eszem, iszom a magam torjában.“ A közös asztalnál a huszár felállította a betyárokat sorban, hogy „Mindenki itt legyen és ide nézzen, hogy lássa hogyan iszom meg a paprikás bort!“ Azután felemelte a kancsót a szájához és körben szembeöntötte mind a tizenkettőt, erre a szemökhöz kaptak, dörzsölték a szemöket, a huszár pedig kirántotta a kardot, egymás után sorban tizenegynek ledarabolta a fejét, a tizenkettediket: a rablóvezért életben hagyta, megvasalták, ekkor már segített a csárdás is. A csárdás haragudott a betyárokra, félt a bajtól, de nem mert a betyároknak véteni, félt tőlük, hanem mikor látta, hogy a huszár hogy bánt el velök, ő is bátorságot kapott, segítségére ment a huszárnak. Mikor a huszár a kardot kirántotta, a vadászpajtás ijedtében az ágy alá bujt, csak mikor a huszár a betyárokkal elbánt, akkor bujt ki az ágy alól, akkor győződött meg, hogy a katona: katona. „Látod, vadászpajtás! katona vagyok én, mondtam, hogy ne félj addig, míg engem látsz!“ Az öreg rablóvezért vallatóra fogta a katona: „Hol vannak a kincsek?“ A rablóvezér bevezette őket a kincses barlangba, hol temérdek kincs volt, azután a hullabarlangba mentek, hol temérdek csont volt: ide vetették azokat az embereket, a kiket legyilkoltak. Megkérdezték a rablóvezért: „Vannak-e még bűntársak?“ „Tizenketten voltunk!“ mondta a rablóvezér. Ekkor a katona a vadászpajtást és a csárdást az országútra kiküldte, hogy a király nevében rendeljen ide két kocsit, majd két kocsikincset a királynak visz. A barlang titkos útján ki is ért a vadászpajtás és a csárdás, mondta is: „A kiráj nevében!“ de rá se hallgattak. Akkor ő ment ki a rablóvezérrel a barlang titkos útján. A mint az első kocsit meglátta, azt mondja: „Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ A kocsis nem akart menni, hanem a huszár megkötötte a két kezét, odahajtott a barlanghoz, ment a másikért, annak is mondta:“ Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ Nem akart vele menni, összekötözte ezt a kocsist is. Azután felpakoltak, hogy viszik a királyhoz a kincset, el is indultak. Az indulás előtt az öreg rablóvezért elpusztította a katona.
A katona nagyon szerette a bort, minden csárdáná megállott inni, a vadászpajtás váltig nógatta: „Gyerünk már, huszárpajtás! gyerünk már, huszárpajtás!“ de a huszárpajtás ivott tovább, míg csak bírta. Mikor legközelebb csárdát értek, akkor már estefelé volt az idő, a huszár ihatott, amennyi csak belefért, pénz volt bőven, ivott is. A vadászpajtás és a csárdás lefeküdt idejében, a huszár még csak bírta, ivott, azután ő is elaludt. Reggel felkel a katona, keresi a vadászpajtást és a csárdást, nincsen; a katona magára maradt, hült helyök volt, akkor mondta: „Megmentettem ennek a nyomorult vadászpajtásnak az életét, most meg a kincset is ellopta, a mit a királynak szántam, most másodszor vagyok kirabolva!“
Gyalogszerrel indult a királyhoz, két és fél nap meg is érkezett. Az udvari portás nagyon szívesen fogadta a huszárt, kérdezte: „Mi hiányzik?“ A huszár megmondta, hogy nagyon éhes, bevezették az udvari szakácshoz, a ki szintén nagyon szívesen fogadta, megvendégelte. Vacsora után az udvari-zászlósurak jöttek hozzá, kiknek elsorolta, hogy járt a századosával, azután a vadászpajtással. Mikor már kibeszélte magát, lefeküdt, kapott hálótársat is. Reggel, mikor felébredt, kereste a ruháját, nem találta: ellopták a ruháit; követelte, hogy adják elő: „Most már harmadszor rabolnak ki: először a századosom, másodszor a vadászpajtás, kinek az életét mentettem meg, ez a kettő mind semmi, de hogy a király udvarában is kiraboltak, még pedig katonát! ez már nagy szégyen.“ Akkor visszaadták a ruhájit, vezették kihallgatásra. A mint a fogadószobába bement, az ötödik szobában megpillantotta a vadászpajtást abban a ruhában, a melyikben a csárdában volt. A katona rárivalt, legazemberezte, odarohant, megfogta a vadászpajtást, markolászta, hogy: „Még a két kocsikincset is elraboltad, pedig a királynak szántam, no, de most a kezembe vagy!“ A testőrök közbe léptek, tudtára adták, hogy az: Nagylajos király. A huszár mindjárt bocsánatot kért a királytól, a király megbocsájtott neki, adott neki palotahölgyet is feleségül, nagy birtokot is kapott és nemességet, kinevezte ráadásul ezredtulajdonosnak és felhatalmazta, hogy a századossal akarata szerint tehet. Mikor visszament az ezredhez, maga elébe hívatta a századost, megkérdezte, hogy ismeri-e? A százados azt mondta: „Ismerem, ennek az ezrednek a tulajdonosa“. A százados könyörgésre fogta a dolgot, a katona azt mondta: „Én nem bántom, hanem a századra bízom, tegyen a mit akar.“ A század hogy nagyon haragudott reá, összedarabolta.
(Makó)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Mátyás királyról.)
58. Mátyás király és a részeges huszár.
Mulatott a huszár javában, mikor Mátyás király bevetődött a csárdába. „Gyere pajtás, igyál – mondta neki a huszár – most mulatunk!“ Mulatott is a huszár, az övé volt a csárda, nyelte a bort a hogy csak bírta, Mátyás király pedig csak a szájához emelte a poharat, mintha inna, de alig ivott valamit. Mikor fizetésre került a sor, Mátyás király is fizetni akart, de a huszár nem engedte: mert most a pajtás – a hogy a huszár nevezte – az ő vendége, fizetett a huszár. Csakhogy a huszárnak hamar elfogyott a pénze, ő pedig mulatni akart tovább is, szerezni kellett.
Elment éjnek idején Mátyás királlyal egy kereskedőhöz, a mint betörtetett, ott látta, hogy az öreg kereskedő fiatal asszony mellett fekszik: fiatal felesége volt, a legénye pedig öreg asszony mellett van az ágyban. „Nem jó van ez így!“ mondta a huszár s parancsolta a pajtásnak: Mátyás királynak, hogy a 2 öreget tegye egymás mellé, a 2 fiatalt is, mert úgy kell, azután mondta a kereskedőnek, hogy mutassa a pénzét, mert nekik pénz kell. A kereskedő, hogy nagyobb baj ne legyen, odaadta a napi bevételt, mit a huszár 3 felé rakott s mondta: „Ez a tőke – rámutatott az egyik rakásra, – ennyit adtál a portékáért, ez a másik a fáradságodért van, ez a kettő a tied! Ez a harmadik rakás az enyém, ezt csalásból szerezted.“ Azzal a harmadik rakást zsebrevágta s mentek a csárdába mulatni tovább. Mátyás király vele ment, akarta látni, hogy mire megy a mulatásával a huszár?
Egyszer azután beitta a huszár a kardját, csak a kardhüvelye marad nála, Mátyás király azután elment, a huszár pedig hogy baj ne legyen, csinált a hüvelyébe fakardot, hogy a kirukkolásnál észre ne vegyék, hogy nincsen kardja, csak hüvelye van. Másnap, mikor a huszár kirukkolt, kiadta Mátyás király parancsban, hogy a huszár nyakazza le a legkedvesebb barátját most mindjárt. Rosszul volt a huszár, de csak hamar feltalálta magát, mielőtt kihúzta volna a kardját hüvelyéből, felfohászkodott: „Változtazsd, Uram! fává ezt a kardot, hogy az én legkedvesebb barátomnak le ne vághassam a nyakát!“ azután kihúzta a fakardot s odavágott a barátja nyakára; hanem azért a huszárt ki akarták végezni, mert nem volt kardja, de Mátyás király megkegyelmezett a pajtásnak.
(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosiszöllő-be telepedett embertől.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
59. Mi van legtöbb a világon.
Mátyás kirájnál vôtak az urak, sok főúr vôt a társaság köszt, elkesztek beszélgetni: mi van legtöb a világon? Tanálgatták: ez van, az van! beszólt az udvaribolond is, aszonta: ű tugygya mi van legtöb a világon! „Hát, mi van bolon?“ kérdözik tűle, ha mögmondod: 10 forintott kapsz, ha mög nem tudod mondani, botot kapsz! no, hát mi van legtöb a világon?“ „Mi vôna más – mongya a bolon – mint orvos.“ „Az nem igaz! hanem möny be a szobádba, gondolkozzál, asztán mond mög!“ Bemönt a bolon a szobájába, alig hogy beért, elvetötte magát, keservessen nyögött. Viszik Mátyás kirájnak a hírt, hogy: „Möghal mán a bolond!“ Mögijett Mátyás kiráj és a főurak szalannak a szobájába, nézik, hát csakugyan el van terülve, nagyon sajnálták mer sokat löhetött neki nevetni, mingyár komėndáltak neki, ki mit tudott. Az ėgyik komėndálta neki a vizes borogatást, a másik az érvágást, a harmadik a pijóczát, szóval minynyája komėndált valamit. Mikô minynyáját kivárta, hogy mit komėndál? fölugrik és a kiráj elébe fordul, aszongya: „Fölségös kirájom! kijé a nyereség? mer ha ėgy palotába enynyi doktor van, hát akkor mönynyi van az egész világon?!“
(Hódmező-Vásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
60. Mátyás király és a jószívű szegény ember.
Mikô Mátyás kiráj elmėnt kerűni, ėgy kis tanyába érkėzėtt ėgy szėgíny embėrhėz; elfáratt, ott mėgpihent. Vacsorát is adott neki a szėgíny embėr lencse levest. A szėgíny embėr mėgszánta: ėgy kis füstölt kóbásza vôt kímínbe, avval is mėgtraktálta mėg ėgy félliter bort is adott neki. Nagyravėtte Mátyás kiráj eszt a dolgot, asz mondotta neki: mėnyėn fėl Buda várába. A szėgíny embėr fėl is mėnt, (Mátyás király) mėgmonta neki az ajtót is, hogy mėre kėl mėnni Budavárába. Mikor Buda várába fėlmėnt, a kiráj nagyon fogatta, a többi urak mėg csak nészték, hogy micsoda embėr ez? de a kiráj nem magyarászta ki mindaddig, míg mėg nem ebídeltek. Mikor mėgebídėltek, adott neki nagy köntöst: mėgruhászta, adott neki sok aranyat: a menynyit csak elbírt vinni. Akkor elmagyarászta a vendígejinek, hogy járt vele.
(Tiszakürt.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában.
A czinkotai kántor a kocsmában ivogált, mikor Mátyás király bement s a kántor mellé telepedett, azt mondta a kántornak: hogy ő a Mátyás király iródeákja, parancsolt is mindjárt 10 iccze bort. A kocsmárosné akart is, nem is hozni, gondba esett, hogy a fiatal deák ki birja-e fizetni? mert a deákoknak nem szokott pénzök lenni. Azt mondta Mátyás király: „Csak hozzon, van sárgacsikó.“ Alig hozta be a kocsmárosné a bort, odavetődött két szálczigány. Ittak mindnyájan, jó kedvük lett, Mátyás király elhúzta a szép kocsmárosnét tánczolni. Tánczközben megmondta a kocsmárosnénak, hogy ha majd fizetni kell, azt mondja, hogy elveszett a sárgacsikó (= arany), de ezt csak _képlag_ mondja. A táncz után csakugyan mikor fizetni akar Mátyás király iródeákja, keresi a sárgacsikót, nincs sehol, azt mondja: tánczközben elvesztette. Hozzá fognak keresni, mindenki kereste, a kántor négykézláb is, nem találták sehol. A kocsmárosné azt mondta, hogy itt marad az iródeák zálogban, de a kántor – szerette a kocsmárosnét, féltette, azt mondta, hogy ő nem hagyja a deákot, hazamegy pénzért, kiváltja. A czigányok, mikor fizetésről volt szó, kereket oldtak s mikor a kántor ment hazafelé, akkor már a földön feküdtek, be voltak rugva s a kántor felbukott bennök a nagy setétségben. Mikor a kántor nagynehezen feltápászkodott, végighúzott a botjával a két czigányon, hogy a czigányok el kezdtek jajgatni s kijózanodni. A kántornak otthon pénze nem volt, az apja mentéjét zálogosította el, úgy fizette ki a szép kocsmárosnét: 5 húszast kellett fizetni.
Mátyás király látta a kántor jószívűségét, azt mondta neki: Jöjjön fel Budára Mátyás király palotájába a feleségével; őt szereti Mátyás király legjobban, ő az íródeákja. A kántor azután nemsokára készült Budára, mondta a feleségének, hogy ő is jöjjön fel Budára, mert Mátyás király íródeákja azt mondta, hogy őt is felvigye! A kántorné szidta a kántort, hogy nem elég volt, hogy azért az íródeákért az apja mentéjét elzálogosította, most meg azt a pár krajczárt, a mit azóta szerezett, akarja elkölteni! de a kántor nem engedett, a kántornénak is fel kellett menni Mátyás király íródeákjához Budára. „Nagy ember az – mondta a kántor – őt szereti Mátyás király legjobban.“ Felmentek azután Budára Mátyás király palotájába, a katona már várta őket, bevezette Mátyás király szobájába. Mátyás király a kántor apja mentéjét vette magára, a melyiket elzálogosított; a kántor és a kántorné csak néztek hogy került a mente Budára? A katona azután egy másik szobába vezette őket, itt már Mátyás királyon a királymentéje volt: tele arannyal, drágagyöngyökkel. Mátyás király ott ült a trónusán, a bárók meg a herczegek ott álltak kürülötte, akkor már tudta a kántorné is, hogy Mátyás királyhoz jöttek. Mátyás király akkor felállt, elmondta az uraknak, hogy ez a jószívű ember még az apja mentéjét is elzálogosította, csak hogy őt kiváltsa s az ő drága mentéjét akasztotta a kántor nyakába és azt mondta a kántornak, hogy kérjen amit akar! A felesége egyre súgta, hogy aranyat, gyöngyöt kérjen, de a kántor csak azt kérte, hogy Czinkotán kétszer akkora legyen az iccze mint máshol! Mátyás király meg is adta még azt is, hogy a kántor, mert olyan jószívű volt, ingyen ihat, azután megvendégelte s útnak bocsájtotta őket. A kántorné mikor kijöttek is durúzsolt, hogy miért nem kért a kántor aranyat, ezüstöt! csak mikor kikutatta a mentét, hallgatott el, mert televolt minden zsebje arannyal.
(Gyopárosi szőllők.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
62. Mátyás király a czinkotai kántornál.
Utazásba indult Mátyás kiráj, bevetődött a czinkotaji kántorhon, szállást és vacsorát kírt, de nem volt ėgyebe a kántornak, csak 3 tojása, aszt is mėgsüttette Mátyás kirájnak a czinkotaji kántor, kérdėszte Mátyás kirájt, hogy: „Ėgy kis bor jó vôna?“ „Nė tessík hozni!“ monta Mátyás kiráj. „De kírėm hozatok, mer ín is szeretėm.“ monta Mátyás kiráj. Mátyás kiráj ellenire hozatott bort, píze nem vôt, êkűtte a bibliját és mégis hozatott bort Mátyás kirájnak, osztán elbúcsúzott.
Mikor Mátyás kiráj hazaírt, mingyá eszibe jutott a czinkotaji kántor, levelet írt, hogy keresse fėl Budán a lakásán Mátyás Sándort. Útnak vėtte magát a kántor, hogy fėlkeresi aszt a Mátyás Sándor pajtást, fėl is mėnt, fėl is találta Mátyás Sándor házát, nem akart bemėnni, mer a kiráji palotába útasították, hogy itt lakik, de mit vôt mit tėnni, csak bemėnt. Mátyás kiráj már akkor kiráji ruhába vôt és tévesztéssê nem merte ráfogni, hogy ez a Mátyás Sándor. Kérdeszte Mátyás kiráj, hogy mi járatba van? A czinkotaji kántor aszonta: „Mátyás Sándornak ėgy ícczakára szálást attam mėg vacsorát: mėgėvėtt három tojást, aszonta, most nem fizetėk, maj eljön hozzám Budára látogatásra, akkor mėgfizetėk.“ Mátyás kiráj osztán öszszehítta a főtanácsosokat, hogy őtözzenek a lekszėbb ruhába, jőjjenek el ebídre. Akkor elmėntek ebídre a czinkotaji kántort felesígėstöl fėlültette az első helre, amazok mėg csak csodálkosztak rajta, hogy mifíle embėr lėhet? A czinkotaji kántor osztán mėgköszönte a szívessígėt. Mikor fėlálottak, Mátyás kiráj kihítta a palota közepire a főtanácsosokat, aszonta: „Vessék lė magukrol ėgyenkint a fėlső ruhájokat, tėgyék a czinkotaji kántor hátára!“ Görnyett mán alatta a czinkotaji kántor, nem tutta, hogy mit akarnak véle? Ėcczėr csak aszonta Mátyás kiráj, hogy: „Mindėnki válcsa ki a maga gúnyáját!“ A mi írtíket írt a ruha, az asztalra kėllėtt lėtėnni mindėnkinek a Mátyás kiráj elébe a ruha árát. Odahítta osztán az asztalhon, a píszt neki atta, de mėghatta neki: hogy a mihėnthaza ír, a bibliáját kiválcsa.
(Öcsöd.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
63. Mátyás király bögréje.
Mikor Mátyás kiráj Tiszakürtön járt, kért inni vizet, bėgréböl adott neki Pósta Sándor, az a bėgre ma jis mėgvan Pósta Sándor utógygyajiná, Pósta Sándort mėgjutalmaszta Mátyás kiráj a mé inni adott neki.
(Tiszakürt.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
64. Szamár a csillagász és csillagász a szamár.
Mikor Mátyás kiráj kiindult a kiséretével, mėgkérdėszte a csillagászt, hogy: „Lėsz-ė, eső?“ A csillagász fėltolta a szėmüvegit és monta: „Fėlségės kirájom! nem lėsz eső, mer nagyon szép idő van, indulhatunk!“ Mikor mėntek, a juhásznak a szamara mėgszólalt, háromszor a szavát hallatta; Mátyás kiráj oda hívatta a juhászt, hogy mi ennek a jelentősége? Aszongya a juhász: „Fėlségės kirájom! szamaram valahányszor a szavát hallatytya, bőven hull az esőnek harmatytya!“ Akkor is mėgkérdėszte a csillagászt, akkor is asz monta: „Szép idő lėsz.“ A juhász csak monta: „Fėlségės kirájom, nė indûj el! mer nagy eső lėsz“, de a csillagász csak asz monta, hogy nem lėsz. Nem halattak ėgy fél órányira, mikor nagy zivatar és nagy eső lėtt, még a csillagásznak a pápaszemiról is csurgott a víz, akkor monta Mátyás kiráj: „Szamár a csillagász és csillagász a szamár.“
(Mezőtúr)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
65. Mátyás király és a mutatványos.
Mutatványos mutogatta Mátyás királynak: mit tud: kulcslukon egy szakajtó borsot áthajigált a nélkül, hogy csak egyszer is megütötte volna a kulcsluk oldalát. Mikor vége volt a mutatványnak, majd nem a földig hajtotta meg magát, gondolván most nagy ajándékot kap Mátyás királytól. Azt mondja Mátyás király: „Ha maga minden hajigáláskor ennyi borst elhajigál, sok borsra van szüksége, ugy-e?“ „Sokra felséges uram!“ mondta a mutatványos. „Adjatok neki tiz zsák borst!“ parancsolta Mátyás király a szolgáinak – „Hadd legyen mit elhajigálni!“
(Szeged)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
66. Mióta csizmadia a csizmamester?
Azelőtt a csizmadiát nem csizmadiának, hanem csizmamesternek mondták, csak Mátyás király óta nevezik így.
Mátyás királyról csakhamar elterjedt az a hír, hogyha valaki ajándékot visz neki, az ajándéknál sokkal többet érőt ad neki. Gondolt egyet a csizmamester, elvitt egypár csizmát ajándékba Mátyás királynak, hogy majd Mátyás király jól megajándékozza. Mátyás király meghallotta, hogy mily számítással küldte a csizmamester a párcsizmát, szolgájával a csizmát telerakatta piszokkal s így küldte vissza a csizmamesternek, hogy ez a csizma díja, azóta hivják a csizmamestert csizmadiának: csizmadíja, csizmadia.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni?
Mátyás király mikor az országban le- s feljárt, hogy igazságot tegyen, egyszer két rossz gebén ment. Meg volt a kocsija rakva teherrel. A mint ment az országúton, jött szemközt hat lovas hintón egy herczeg. Nem akart a terhes kocsi elől kitérni. Mátyás király azután felkelt, oda ment, kigombolta a felső kabátját, mutatta az aranyos ruháját, hogy ő király. Mondta mindjárt, hogy fogjanak ki két lovat, fogják oda az ő kocsijához, elég oda az üres hintó elé négy ló is, azután térjen ki! Azóta az üres kocsinak ki kell térni a terhes kocsi elől.
(Magyarkanizsa.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
68. Mátyás király és a részeges bíró.
Volt egy részeges bírónak egy lánya és egy fogadott fia, a fiú ügyelt mindenre, hogy baj ne legyen, ő volt a bíró jobbkeze, mégis a lányát mással jegyeztette el, pedig a fogadott fia élt, halt érte. Mikor az eljegyzést tartották, akkor is a fogadott fiú vigyázott a községházán, hogy a falunak mikor hozták a fáját, híja ne legyen, az öregbíró a választott vejével bent mulatott a szobájában: jó _borjuk_ volt, ittak, a fog dott fiú meg szomorkodott; a leány is ott hagyta a mulatságot, kiment a kertbe sírni, mert a fogadott fiút szerette. Mátyás király akkor mint hajdú járta be az országot, éppen akkor ment a községházára, mikor a fát hordták az emberek s a fiú szomorkodott. Mátyás király kikérdezett a fiútól mindent; bement megnézni, hogy mit csinálnak odabent: tartották az eljegyzést, ittak javában, mikor bement, azt mondta a bíró a hajdúnak a községházán a helye! Mátyás király azután elment s hintón jött a bíróhoz, behívatta a bíró fogadott fiát s a leányát, kijelentette, hogy ezután a fogadott fia lesz a bíró, az öreget elcsapta, mert részeges, mikor a részeges bíró beszélni kezdett, Mátyás király kigombolkozott, a bíró meglátta az aranyos ruhát, mindjárt elhallgatott. A fogadott fiút pedig a leánnyal összeadta.
(Békés.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
69. Mátyás király vette le a rabigát.