Part 8

Hát a mint mönnek, a kis gyerök nagyon mögszomjuhozik, tanátak ėgy rókanyomot, aszongya a kis gyerök: „Jaj, de mögszomjasztam! én iszok ebbül a rókanyombul!“ aszongya a kis lán: „Jaj, kedves kis testvéröm! nė igyál, mer maj rókává változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a kis gyerök: „Jaj, kedves kis testvéröm! De ihatnám! én iszok ebbül a farkasnyombul!“ Aszongya a kis lán: „Né igyál, kedves kis testvéröm! mer farkassá változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek, möndögélnek, möglátott a kis lán pillét, utánna szalatt, ez alatt a kis gyerök ivott őznyombul, mikor a kis lán viszszatért, őzikévé volt változva a kis gyerök. „Jaj, kedves kis testvéröm! mit tötté? möglátnak a vadászok, agyonlűnek!“ Aval kötött ėgy piros szalagot az őzike nyakára, vezette maga után.

Tanátak ėgy rosz gunyhót, bebûtak abba, alig hogy bebûnak, âra mén a kirájnak a vadásza, – a kutya mögérzötte az őzike szagát, odamén a gunyhóhon, a vadász beszól neki: „van oda be valaki, mer belüvök!“ Kigyün a kis lán, mongya neki: „Nė báncsá minket, mer szöröncsétlenök vagyunk! „Odaér akkorára a kiráj, elbeszéltette a kis lányal, hogy hogy kerültek ide! Elbeszélte neki a kis lán, hogy mög akarta űket ölni az anynya, a kis gyerök pedig őzike nyomábul ivott, azért változott őzikévé. A királnak nagyon mögtecczött a kis lán, elvitte magával. A mint hazaértek, a kirá adatott nekik ėgy szobát. De vôt a palotába ėgy Gonoszaszszon, a ki az ű lányát szerette vôna a kirájnak, gondolta: „Most ha ez itt marad, akkor a kiráj eszt vöszi el.“ Tehát másnap délbe mikor kész lött az ebéd, a kis lán ételibe _mérget_ tött a Gonoszaszszon. A kis lán mögötte a mérget, möghalt. Sajnálta a kiráj a kis lánt, eltemettette szépen, mindönnap kijárt a temetőbe. Ezalatt az Öregaszszon a kirájnak tött az ételibe ötetőt, hogy mögöteti, elvöszi az ű lányát! El is vötte, de azért csak kimönt a temetőbe mindön nap.

Ėcczör, a mint kimén a kiráj a temetőbe, talál az Ilonka _sirján ėsz szép fehér liliomot_, lėszakajtotta és haza vitte, lėtötte az üvegalmárjomra. Hát ėcczör csak elébe áll a felesége, hogy ű nagyon öhetnék az őzikébül! A kiráj asz monta, hogy aszt nem engedi, kiványnyon bármit, aszt teljesíti, de a kirájné aszonta: ű neki nem köl más, csak az őzike! Aszongya a kiráj: „Hogy ha ėgyet alszunk, nem bánynya, hogy ha lėvágják is!“ A mint lėfeküttek, kinyilt az almárjom ajtaja, kirepült belüle ėgy _hófehér galamb_, a kis őzikét mögölelte, mögcsókolta, a kirájt is mögölelte, mögcsókolta, asz sukta a kiráj fülibe: „Csak még három nap kegyelmez mög a kis őzikének, addig nė vágazsd lė!“ Mikor röggel fölébredt a kiráj, mongya neki az inas: „Fölségös kirájom! az écczaka valami hófehér galamb repült ki az almárjombul, fölségödet mögölelte és valamit súgott a fülibe!“ „Csakugyan igazat mondol Tamás? neköm is ugy tecczött, mintha valami rám hajolt, ki aszt sukta vôna, hogy 3 napig kegyelmezzek az őzikének. Nem löhet az igaz, Tamás! De azé az écczaka kêj föl oszt fog mög!“ Aval a kiráj bemönt a másik szobába, elébe ál a kirájné: „No, édös fijam! itt az ideje, hogy mögölezsd a kis őzikét“ Majd hónap, édös kirájném!“ Elgyütt az este, mögén lėfeküttek, de a kiráj ráparancsolt Tamásra: „Tamás! jô vigyázz, fogd mög a csudát“ A mint lėfekszenek, ėcczör csak mögén kinyilik az almárjom ajtaja, kirepül belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögöleli, mögcsókoli, azután odamönt a kirájhon, aszt is mögcsókolja, asz súgja a fülibe: „Édös kirájom! csak két napig kögyelmezz a kis őzikének!“ Aval berepül az almárjomba, az inas utánna kapott, de nem tutta mögkapni, csak ėgy kis szál tollát huzott ki a farkábul, a maratt a kezibe. Mikor röggel főkelnek, mongya a kirájnak: „No, fölségös kirájom! mögént itt vôt a galamb!“ „Mé nem fogtad mög, Tamás! mögmontam, hogy fogd mög! az écczaka maj magam is vigyázni fogok!“ Aval bemönt a másik szobába, mongya a kirájné: „No, kiráj férjem! itt a hónap, vágazsd lė a kis őzikét!“ „Várjál még! várd mög a hónapi napot még!“ Hát möghatta a kiráj, mikô bemönt fekünni: „No, vigyázz, Tamás! majd én is vigyázok!“ A mint elmulik éfél, kinyilik az almárjom ajtaja, kiszál belüle ėgy hófehér galamb, odamén az őzikére, végig-végigsiratgassa: „No, kedves kis testvéröm! ėgy nap az életöd! mögölet a kiráj, mer a húsodbul öhetnék az én gyilkosom!“ osztán odaröpül a kirájhon, a mint mögölelte, a kiráj mögkapta a kis galambot, mingyá _átváltozott_ szép eladó lánynyá. A kiráj asz kérdöszte, hogy: „Mé montad a kis őzikének: hogy húsodbul öhetnék a gyilkosod?“ Azér montam, fölségös kirájom! mer mögmérgezött a kirájné anynya, hogy ű löhessön a kirájné: a lánya! Êre a kiráj mögharagudott, kiatta a parancsot, hogy a Gonoszaszszont vezessék elő! Elővezették, 4 fele vágatta, a kastéj 4 sarkára kiszögelte, a feleségit az országbul kiüzette, Ilonkát pedig feleségül vötte. Az _őzike_ pedig _mögötte a tollat_, a mölliket az inas kihúzott az ű (galamb) farkábul, ojan szép _18 éves legén_ lött belűle, hogy keresni köllött párját. Éltek osztán boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Hódmezővásárhely)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

16. A medve.

Vôt a világon ėgy szögén aszszon, vôt annak ėgy okos lánya, vôt a faluba ėgy… medve is feleségöstül, a felesége is medve vôt, ârul vôt hírös, hogy a kis gyerököket öszszefogdosta, zsákba rakta, hazavitte oszt mögsüttette. Hát a kis lánt az anynya kikűtte az erdőbe fát szödni, de ráparancsolt: „Lányom! vigyázz! mög nė fogjon a medve!“ „Nė fėjjön, édösanyám! okos vagyok én!“ A mint szödögeti az erdőbe a fát, hát ėcczör csak odamén ám a medve: „Jó napot, kis lányom! mit dôgozol?“ „Szödöm a fát, bácsi!“ mondja a kis lán. „Gyere velem, kis lányom! vöszök neköd czukrot.“ híja a medve. „Nem mögyök, mer becsapsz!“ mongya a kis lán. A mint a kis lány másfele nézött, mögkapta a nyakát, belegyukta a zsákba, bekötötte, a válára kapta vitte hazafele. A mint mönt, möndögélt, ėcczör csak (félredolgára) köllött mönni, lėtötte a zsákot, ű maga mög féremönt az erdőbe. A kis lánnak sė köllött töb, kiszabadította magát a zsákbul, a zsákot teli rakta szėrvijántüsökkel, fölmászott a fára. A medve fölkapta a zsákot, vitte hazafele. A mint mén, möndögél, nagyon szúrta a hátát a tüsök. „Nė szúrd a hátam, kis lán – mongya a medve – mögtaposlak!“ Csak mönt, möndögélt, csak szúrta a hátát, ėcczör csak levetötte a hátárul (a zsákot), mög tapostajól. Mikor hazaért, beszól az aszszonynak: a feleséginek: „Fűcsd be jól a kemönczét, itt a pecsönynye!“ Aval ű elmönt ki (félredolgára). Kibontja az aszszon, hát teli van szėrvijántüsökkel. Mögharagudott êre az aszszon: „Hol vagy, tė? naplopó! hát ijennel tőtöd tė az időt?“ Bemén asztán a medve, mutatytya neki az aszszon, hogy mit hozott? Mögharagudott a medve, kimönt az erdőbe: „No mögájon az a lán!“ Hát a mint kiér az erdőbe, a kis lán mögén ott van, mögén mongya neki: „Mit szödöl, kis lányom?“ „Gajjat, édös bácsi!“ mongya a kis lán. „Gyere elő csak! hosztam neköd czukrot, itt van a zsák fenekin, csak vödd ki!“ A mint a kis lán odahajol a zsákhon, mögfokta a medve, belegyukta a zsákba, vitte hazafele nagyvígan, de a mint odaért a fáhon, mögėn lė köllött tönni a zsákot, a kis lán kibút belőle, teli rakta kűvel. Fölvötte a medve a zsákot, vitte hazafele nagyvígan, aszongya a medve: „Nė nyomd a hátam, kis lán! mer mögtaposlak!“ De a kű csak nyomta a hátát, lėvetötte a hátárul a zsákot, jól mögtaposta, mögtérgyelte. Mikor hazamönt, aszongya: „No, aszszon! hosztam mán harapnivalót, csak jól fült lögyön a kemöncze!“ Aval ű elszalatt (félredolgára.) Hát az aszszon a mint akarja vetni befele, hát! látytya hogy kűvel van tele a zsák, az aszszon roppant mérögbe gyütt: „No, Isten bogara! vén medvéje! tégöd ugyancsak becsapnak mán, még az önnivalót sė tudod bekeresni!“ Mos mán mögharagudott a medve, mögfogatta, hogy történynyön akármi, nem lösz így többet. Útnak indult ismét az erdő fele, hát a mint mén, tanájja a kis lánt. „Hová, hová? kis lányom!“ „Megyek az erdőbe!“ mongya a kis lán. „Gyere velem! én is megyek, maj hamarabb kiérünk!“ „Nem megyek, mer becsapsz!“ De asztán csak möntek, möndögéltek az erdő fele; ėcczör aszongya a medve: „Nézz hátra, kis lányom! ki gyün utánnunk?“ A kis lán hátranézött és a medve a zsákba tötte. „No! – gondolta magába – mos nem ülök lė hazájig.“ Nem is ült lė hazájig.

Mikor hazamönt, aszongya az aszszonnak: „Befűtt-ė mán aszszon! a kemöncze? hozom a pecsönynyét!“ Aval lėhajtotta a zsákot, ű mög elszalatt (félredolgára.) Az aszszon befűtötte a kemönczét, aszongya a kis lánnak: „Gyere, űj a lapátra, kis lán! nészd mög: befűtt-ė a kemöncze jól?“ „Én nem tudok édös anyám fölülni, de ha mögmutatytya, hogy köll, akkor szívesen fölülök a lapátra!“ Hát a medvemönyecske rákuporodott a lapátra, a kis lán mög belükte a kemönczébe, föltötte az előtét és elszalatt! Ėcczör csak mén befelé a medve: „Aszszon! nagyon égött szagot érzök, aszt a fűszfán fütyülő mindönit az apádnak! ha mögégetöd aszt a jó pecsönynyét, tégöd öszlek mög! De hát hun van az aszszon, hogy nem gyün még sė!“ Nem várta az aszszont, kivötte a kemönczébül a pecsönynyét, hozzá fogott önni: „Jaj, de rágós ez a hús! de azé mögöszöm, asztán kimék az erdőbe, hátha fát mönt ki az aszszon szönni?“

Hát a mint kiér az erdőbe, hát a kis lány ott van! kiját neki: „Jó vôt-ė a hús? medve bácsi!“ Odanéz a medve, hát a kis lán ugrál előtte. Êre a medve ojan mérges lött, hogy mögütötte a guta, a kis lán pedig hazamönt, a mije vôt a medvének, mind az üvé lött, mert ű szabadította mög a lányokat, mert a medve mind mögötte vôna.

(Hódmezővásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Ördögökről, Óriásokról.)

17. Miska.

Vôt a világon ėgy bíró, fogadott ėgy kocsist, Mihájnak hítták, szép dėrék legén vót, úl láttam, mind most. A bírónak igön csinos lánya vôt, nagyon mögszerették ėgymást és hitt a legény a lának, mer a lėjány aszonta, hogy ű rajta kivül nem szeret mást sėnkit. A bíró aszonta a legénnek, odagygya neki a lányát, ha az elkárhozott malomba három pozsonyi búzát mögőröl. A legény nagyon törte a fejit, hogy hogy bírja ű aszt mögtönni? A legén elmönt ėgy Bíbájosaszszonyhon, kért tűle tanácsot, hogy őrölhessön mög ű _3 pozsonyi_ búzát abba a malomba? Kéri az öreg aszszont: „Ha valahogy bírna ken az én bajomon segíteni, jô mögjutalmaznám kendet!“ Aszongya az Öregaszszony: „Én birok, csak úgy csináj, mint én mondom, csak mög nė ijegy!“ Adott neki ojan _zsírt_, ha mökkente vele a falat, akárki oda dűlt, nem bírt mökszabadulni: „Mikor oda mégy ėgy baltát is vigyé magaddal mėg ėgy darabka fát és csak faragcsájjá mindég oszt akárki mén hozzád, mög nė ijegy. Maj kérdöz az tégöd, hogy mi csinász tė ottan, tė csak asz mond: hogy a kisz széknek kitört a lába, abba csinász bele lábat.“ Elmönt a legénke haza és másnap elkérte a búzát, befogott a kocsiba, befogott őrölni. Mikor befogta a lovakat, a malomba fölöntötte a búzát is, ű hozzá fogott faragni. Ėccző csakugyan mögérközött a pokolbeli Ördög, kérdözi tűle: „Mi csinász tė itten, Miska?“ Aszongya: „Kitört a kisz széknek a lába, csinálok bele másikat.“ „Hogy mertél tė idegyünni őrölni, mikor gondolhattad, bogy itt nem szabad! Most – aszongya – azé gyüttem, hogy elviszlek!“ Nem bánom, hoty ha elviszöl is, csak várjá még félórájig, eregy oda, a garat tetejin űj, még én dôgomat végzöm!“ Az Ördög elválalta, hogy két óra hoszszájig is ott ül. Miska osztán fölmönt, mökkente a garat tetejit aval a ragadós zsírral. Odaűlt, oda jis ragatt. Mán három óra hoszsza is elmúlt, de mégis ott űlt az Ördög, könyörgött neki:

„Eresz Miska! még a búzád is lėőrölöm magam, nem köl, hogy a tė lovad őröjje mög kontrėktust is kötök veled, hogy pokolbû ide Ördög többet soha sė gyün!“ Aszongya neki a Miska: „Elsőb csináld mög a kontrėktust, addig nem eresztelek el!“ Mögcsinálta az Ördög a kontrėktust. Mindaddig ott űlt ű, még Miska ki nem fokta a lovat a malombû; akkor osztán befokta az Ördögöt. Vôt neki jó nagy vastag búnkós botytya, kécczör, vagy háromszor végig húzott rajta: „Gyí! fecskehasú paripa“. Mikor lėőrölte a búzát, eleresztötte az Ördögöt, fölpakolt és elmönt haza. Mikor hazamönt nagy örömmel, a gazdája asz gondolta: odavan. Kérdözi a gazdája: „Mögőrölté?“ „Mög, hálá Istennek! még mászszor is el fogok mönni.“ „No – aszongya – mos mán hiszöm, hogy embör vagy, neköd adom a lányomat!“ Jô van! itten ėccző vasárnapi nap vôt, neki a jószág körül köllött a dôgát végezni, ėgy másik, gazdag embörnek a fija odamönt, az is szerette a lánt, az is el akarta vönni. Lėmöntek a kis kerbe, – a mint úgy karszűgyön vezették ėgymást. –

Miska lábújhögyön odamönt, mökkente mind a kettőnek a ruháját. A ruhája odaragatt az ėgyiknek a másikéhon. Odabe az anynya mán várta a lánt, sokálta, hogy oda van a lánya; kimönt űs a kis kerbe, hogy hîja be a lányát. A mint beért, háttal vôtak ű felé is. Mikor odaért a hátuk mögé, mögfogta a szoknyáját a lánnak: „Gyere mán be! – monta neki – dôgod van mán oda bent!“ Az aszszonnak a keze is odaragatt a szoknyáhon. A bíró sė vötte tréfára a dôgot, hogy a lánya is oda van mög a felesége is, elkűtte a kocsist, hogy keresse mög űket, hun vannak? A kocsis lėmönt, mökkente a gazdaszony ruháját is oszt jelöntötte a gazdájának, hogy a kiskertbe van, aszonta a gazdaszony, hogy mönynyön lė bíró úr is. A mint lėmönt a gazda, mögfokta az aszszonnak a szoknyáját, hogy gyűjön mán fő! Az is odaragatt. Nem birtak szabadúlni, oda hítták a kocsist, hogy mi csinájjanak most? Aszonta a kocsis: „No, gazduram! ha neköm agygya a lányát, én töszök ojan jót, hogy magukat mögszabadítom, hogy szabadon járnak.“ „Odadom fijam, még irást is csinálok, akár minygyár, csak szabadícs mög!“ Akkor minygyá befokta a lovat a kocsiba, elvitte űket úgy, a hogy vôtak a Bíbájosaszszonhon, _kétszáz_ pöngőt fizetött a Bíbájosnak a mé mögszabadította a két cselédöt mög az ű bajájé. Mögszabadultak, lakodalmat csaptak, élnek boldogul, ha mög nem haltak.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

18. Trikkum-trákum.

Vôt a világon ėgy szögény kovács, borzasztószép felesége vôt, elszerette a kántor. A kántor mindég aszonta neki: hogy bírnák êfődelni a kovácsot? ű osztán elvönné, mint feleségit. Ėcczör aszongya a kántor az aszszonynak: „Irok a kirájnak, hogy ojan a tė urad, hogy ėgy écczaka szőlőt termeszt mög bort is csinál belüle, hát ha így mögszabadulunk tűle?“ Irt a kirájnak a kántor, hogy micsoda mestörsége van a kovácsnak, csak nem kő neki engenni: ėgy écczaka anynyi szőlőt bir termeszteni, a mönynyi köl a kirájnak, még bort is csinál belüle. Viszszaírta a kiráj, hotyha úgy nem lösz, akkor fölakasztyák a kovácsot. A szögény kovács aszongya: „Mán úgy is vége az életömnek, aszt ússė tudom möktönni, inkáb elmék a kertbe, fölakasztom magam!“ Fölvötte a kötelet, elmönt a kerbe a nagydijófáhon, hogy maj fölakaszti magát. Mikor mán akarta a nyakára fölhúzni, akkor mán odalépött az Ördög: „Ó tė, szögény kovács! mé akarod magad êfődelni?“ „Azért, mert a kiráj aszt írta neköm, hogy röggêre szőlőt termeszszek, mög bort is csinájjak belüle, ha én aszt mög nem csinálom, vége az életömnek!“ „Eregy be, szögény kovács! nė búsûj, röggêre készen lösz mindön!“ Röggėre el is vôt csinálva mindönféle: boré vôt csinálva és három fürtöt hagyott jelönségéjül, hogy biztossan szőlőbű van. A kántornak nem tecczött az egész, törte a fejit, hogy kéne a kovácsot êpusztítani? Aszt írta a kirájnak, hogy ojan mestörsége van a kovácsnak, hogy ėgy écczaka ojan aranyhídat csinál, hogy a világon párja nem lösz. Viszszaírt a kiráj, hogy ha igaz nem lösz, vége lösz az életinek! Mögén lėmönt a kovács a kerbe, hogy ű maj fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög, mögén kérdöszte: „Hát tė, szögény kovács, mér akarnád magad êfődelni?“ „Azér, hogy mögén írta a kiráj, ha röggêre aranyhídat nem csinálok, hogy párja nė légyön, akkor vége az életömnek, én pedig aszt nem bírom möktönni!“ „Nė búsûj! – aszongya az Ördög – szögény kovács, eregy be, fekügy lė! röggêre mindön készen lösz.“ Röggêre csakis úgy vôt igaz, a mint az Ördög monta: készen lött a híd. A kántor látta, hogy nem löhet kicsípni rajta, mit tanál el? hogy ojat ír a kirájnak, hogy e mök tud csináni trikkum-trákumot. A kiráj mingyá viszszaírta, hotyha e’ készen nem lösz, vége az életinek!

A szögény kovács még jobban mögijett, hogy ű aszt még nem is hallotta, hogy hogy köl asztat csinálni? Mögén bemönt a szögény kovács a kerbe, hogy maj ű fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög: „Ugyan szögény kovács! mi a bajod, hogy mögén föl akarod magad akasztani?“ „Mögén nagy gondot attak a fejembe, hogy röggêre csinájjak trikkum-trákumot, pedig as sė tudom, hogy micsoda az a trikkum-trákum?“ „Nė búsûj, szögény kovács, maj segítök én!“ mongya az Ördög. _Kivött_ a zsebibű ėty kis _katuját: ször_ vôt benne, aszongya: „Szökjé be az ágy alá úgy, hogy észre nė vögyenek! Estére az a bizonyos kántor odamén és majd a szôgálóvâ fognak ėgyütt vacsorálni, – mind a három ėgyforma, – még oda be nem lösznek, a széköt _kend mög_ mind aval a szörrel, amik a katujába van. Azok majd oda fognak raganni; akkô majd mikô odaragannak vösző ėgy nagy kötelet, öszszekötöd űket ėgymáshon, ėgy másik kötelet mög beásztacz vízbe, aval mög veröd űket, csak azt kijabájjad: Trikkum-trákum! De csak karikába forogjanak úgy verjed űket.“ Adott az Ördög a szögény kovácsnak másik szört is, hogy aval a szörrel mög a széköt kenynye mög, mikor mán mög vannak kötözve, hogy elszabaduljanak a széktül. Az embör osztán beszökött a szobába, a széköt mögkente, êbújt az ágy alá. Este kilencz óra tájon oda mönt a kántor, mingyá aszonta az aszszonynak, hogy hozzák be a vacsorát, mer nagyon éhös. Főtötték az ételt az asztalra, odaültek mind a hárman. „Kerekbe űjjünk, – aszongya a kántor – mert én odahaza is úgy szeretök önni!“ Kerekbe ültek.

Ėgy kis üdő vártva az embör kigyütt az ágy alul, a kötél ott vôt készen, mind a háromat öszszekötötte ėgymáshon, mökkente űket a másik szörrê, êszabadultak a széköktű, elővötte az ázott kötelet, verte űket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Hajti a kiráj elébe. Mikor odaér a kapuba, az őrök nem akarik beereszteni; kivötte a levelet, mögmutatta, mönt be. Fölmönt a kiráj űfölségihön, főhajtotta űket, verte őket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Elmonta, hogy hogy járt a kántorral! A kiráj mögdícsérte a kovácsot.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

19. Százat egy csapásra.

Mikor a suszterlegény vándorolt, bement egy kocsmába, hogy majd fal egyet-kettőt. Vett magának túrót, hogy majd azt eszik kenyérrel, ki is tette az asztalra, de kért magának pálinkát is, hogy iszik egy keveset előbb. Mig a pálinkát fogyasztotta, a legyek belepték a túrót s mikor már jól rárakodtak, a tenyerével odacsapott és _százat_ agyonütött egy csapásra. Felírta azután egy táblára, hogy százat egy csapásra és ment tovább vándorolni. Ment, mendegélt, elérkezett egy királyhoz, a ki éppen akkor háborúskodott a szomszéd királlyal. Meglátta a király a felirást: _százat egy csapásra_, odaküldte az inasát, hogy nézze meg csakugyan az van-e felírva, jól látta-e? olvassa el közelről. Az inas vissza jött s azt mondta, hogy csakugyan az van a táblára írva: Százat egy csapásra. Azt mondja a kírály: „Ilyen vitéz kell nekem, hivjátok ide!“ Szaladnak mindjárt ketten is, hivják a suszterlegényt a királyhoz, a király azután kérdezi, hogy olyan vitéz ő, hogy százat agyon bir ütni egy csapásra? A suszterlegény egyre erősítette, hogy százat agyonütött egy csapásra, de hogy mit? nem mondta.

„No, akkor éppen jókor jött, mert háborúba megyünk!“ A király mindjárt hozatott neki szép paripát, hogy üljön fel és jöjjön a csatába! A suszterlegény ránézett a paripára, gondolta, ő arra nem ül, mert leveti, azt mondja a királynak: Kár volna ezt a szép paripát az ellenség közé vinni, hogy agyonlőjjék, mert ha ő ellenséget lát, közéjük vágtat, hanem adjanak neki valami rossz gamót. Hoztak azután egyet, ráült, gondolta, ez nem bír szaladni, de a gamó is elkezdett szaladni, a suszter belekapaszkodott a sörényébe, hogy le ne essék. Egyszer messziről meglátta az ellenséget, elkezdte a hideg rázni, reszketett, mint a kocsonya, szeretett volna leszálni a gamóról, de nem bírt, mert a gamó vitte, amerre akarta. Éppen egy korhadt kereszt mellett szaladt el a gamó, a suszterlegény belekapaszkodott, hogy majd a gamó tovább szalad alóla, ő meg ott marad, de a kereszt eltörött, a felső része a a kezébe maradt s a gamó csak vágtatott az ellenségnek. Mikor ezt a többiek látták, hogy a suszterlegény az ellenségnek nekivágtat, bátorságot kaptak, az ellenséget minden oldalról megtámadták. Az ellenség mikor látta, hogy még a kereszt is ellene van, elhányta a fegyvert s futott, ki merre tudott. Megvolt a nagy öröm, a király azt mondta: „Látom, milyen nagy vitéz vagy, de hogy a lányomat neked adjam, még le kell győznöd a 12 _medvét_ is, a melyik a _templomba jár_.“ A suszterlegény 12 darab húst kért meg 12 dézsa jó erős bort; beállította a templomba. Mikor jöttek a medvék, megették a húst, megitták a bort, berugtak. A suszterlegény leste, hogy mikor dülnek el a medvék, akkor leszegdelte a nyakukat s reggel megmutatta a királynak, hogy ezt is elvégezte. Azt mondja a király: „No, még egyet! van a kertemben 3 _Óriás_, még ezt kergesd el a kertemből, azután tied a lányom!“ A suszterlegény evett-ivott, mulatott, szerzett egy hólyagot tele vérrel, egy pipískét, meg talált egy lúdtollat s bement a kertbe. Alig ment be, meglátta a legerősebb Óriás, kérdezi: mit keres ő ott? „Tudom, hogy bennünket akarsz elpusztítani!“ mondja az Óriás. „Éppen azért jöttem!“ mondja a suszterlegény. „Nohát, nézzük, melyikünk az erősebb?“ mondja az Óriás, fogja a _buzogányát_, hajítja fel, a buzogány nagysokára leesik, bement a földbe. „No, ennyire hajtsd fel a buzogányt!“ mondja az Óriás. A suszterlegény bemegy a gödörbe a buzogány mellé, elereszti a _pipiskét_, a pipiske ment felfelé, az Óriás várja, hogy mikor jön vissza. „Ne várd! mondja a suszterlegény, – nem jön az vissza többet soha! Odaadja azután az Óriásnak a _lúdtollat_, hogy hajtsa fel! Mikor fel akarta hajtani, azonnal a földre esett; akkor felvette a suszterlegény, úgy tett, mintha felhajtaná a tollat, pedig a hóna alá csapta (mutatja.) Az Óriás nézte, hol száll, de a suszterlegény azt mondja neki: „Ne is keresd, elment, már többet vissza se jön!“ Akkor az Óriás elismerte, hogy a suszterlegény erősebb nálánál, elvezette a többi Óriáshoz, modta nekik, hogy milyen erős a suszterlegény.

Mikor lefeküdtek, összebeszéltek az Óriások, hogy el kell pusztítani a suszterlegényt, mert majd őket pusztítja el, ha ők el nem pusztítják, úgy beszélték meg a dolgot, hogy majd éjjel a legerősebb bemegy a buzogánynyal s szétveri a fejét, hanem a suszterlegény nem aludt ám, az ágy alá bujt, az ágyon pedig úgy igazitotta el a ruháját, mintha ott feküdnék. Éjfélkor bement a legerősebb Óriás a buzogánnyal, setétben _rávág az ágyra_, a hol gondolta, hogy a suszterlegény feje van s csupa vér lett a buzogány is, az Óriás is, mert a hólyagra ütött, a hólyagot tette oda a suszterlegény, a hol a fejének kellett volna lenni, ha fenthált volna az ágyon. „No, most már nem kell félni! – mondta az Óriás, mikor a társaihoz ment – itt van a buzogány is milyen véres, hogy a fejét szétvertem!“ s azután nyugodtan elaludtak, a suszterlegény pedig csak ezt várta: mikor elaludtak, elvágta mind a 3 Óriásnak a nyakát s ment mondani a királynak, hogy elpusztította az Óriásokat, de ez semmi, hanem az több volt, mikor százat agyonütött egy csapásra. A király örült, hogy milyen vitézhez adja férjhez a lányát, mindjárt átadta neki a fele királyságát is, mikor pedig meghalt a király, övé lett az egész királyság, ő lett a király, suszterlegényből király; éltek azután boldogul s ha meg nem haltak, élnek most is.

(Gyopárosi szőllőkbe kerűlt hódmezővásárhelyi embertől.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Elegyesek.)

20. A kis macska.