Part 7

A lán mög is halt harmanapra, a legén búsult, hogy mos mán mi csinájon neki? mer elszámolta neki a lányapja, hogy miket hagyott neki az ű lánya. Búsult, hogy kínájja mög ű a lánt borral? nem bir ű oda lėmönni! Aszongya a nénynye: „Tudod mit? öcsém! pár nap mulva vöszöl ėgy kulacsbort, a _hogy mongya az árát_ a kocsmáros a bornak, tė _úgy fizesd!_ nė alkugy rá! – mög az ű _házuk tetejibül vögyél 3 szálnádat szó nélkül!_ azután kimégy a temetőbe, odaálsz a _fejihön_, a hogy a körösztye van – de mög nė ijegy! mer ha kigyün: keres, de tė nė féj! mer ha mögmozdulsz, azonnal véged lösz! Maj hollók is gyünnek, keresnek tégödet, de ha aval a _három szálnáddal_ tė, mikor odaérsz a sírhon, _háromszor körülkerekítöd magadat_, nem tanának. Mikor oszt a hollók êrepülnek, tė csak asz mond: Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ A legén úgy is tött: vött bort a kocsmárostul mög a házuk tetejibül három szálnádat, este szép hôdvilág vôt, oda lopóczkodott a fejihön, körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėcczörki gyün félig a sírbul az ű kedvesse, kijátytya nagy mérgessen: „Gyere ide, te sátán! ha szöllek széjjel, mer tėérted szenvedöm ezöket!“ Az alatt az üdő alatt âra szált ėgy _fekete holló_, mingyá _parancsolta (a lány)_, hogy: „Kerezsd mög aszt a kutyát, a kijé köl neköm szenvenni!“ öszsze-viszszakerezsgélte (a holló), de nem tanáta mög. Akkor jelöntötte a holló, hogy nem tanáli, êröpült. A legén csak eszt várta, aszongya: „Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd! – mongya a lán – hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, széjjelszöttelek vôna!“ Aval ittak mind a ketten osztán eltűnt a lány. Elmén haza a legény: „No, aszongya – hálá Istennek! csakhogy ėccző mögszabadultam tűle! többet nem mék, mer úgy is vége lösz az életömnek, ha még ėccző elmék: mer most is, ha hamarébb észrevött vôna – aszonta – úgy is öszszemorzsolt vôna, mind a malomba a kukoriczát mikô őrlik.“ Mesélte a nénynyinek is röggel, de a nénynye csak aszonta, hogy el köl neki még mönni: „Mert így is vége az életödnek, de úgy mögmaradhat az életöd! Tudod, mos nė a fejihön áj, mer ottan mögkeresnek, hanem áj a _lábáhon!_“ Itt a legén még jobban mögdühösödött, hogy a lábáhon ájjon, a lábáná mingyá mögláti, hogy ájjon ő oda!? A nénynye nem engedött, ki köllött neki mönni, oda húzódott a lábáhon, körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėccző _főgyütt a lán kötöszködésig_, főhítta a _két_ fekete hollót, elkűtte űket: keressék mög asztat, a möjiké neki köl szenvenni! Elmöntek a hollók keresni, keresték ėd darabig, nem tanáták. A két holló osztán eltűnt, akkô mingyá ráköszöntötte a legény a bort: „Isten álgyon mög, kedves párom: ígyunk!“ „Szöröncséd! hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, ízré-porrá szöttelek vôna!“ mongya lány. Ittak osztán eltünt a lány. Mögvídámodott a legénke mikor eltűnt a böskéje (kedvese), hazamönt, lėfekütt, de mán akkô nem panaszkodott a nénynyinek. A harmadik este mögén mönni köl neki; mikor el akar indulni, aszongya a nénynye: „Tudod, öcsém! mos mán nė áj a lábáhon sė, hanem úgy intészd, hogy a _jobfelire_ áj az _ôdaláhon_!“ Itt a legén mögén mögborzadott ėgy kicsit, hogy oda ájjon, mikor mingyá mögláti! hanem azé mégis oda húzódott, körűkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Mögén kigyütt a lán kötöszködésig, akkô mán előhítt három hollót, elkűtte mind a háromat szanaszéjjel, hogy keressék mög ű neki akárhun van, möjiké neki szenvenni köl! De a három holló nem tanáta mög sehun sė. Mikor a három holló elmönt onnét, mögén ráköszönti a kulacsbort: „Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd, hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, ízré-porrászöttelek vôna!“ mongya a lány. Ittak osztán elbúcsúsztak: ėgygyik a másikátul, de még akkor is mögmonta neki a szömibe, hogy tizėnkét felesége lögyön, mindėgygyiknek tizėnkét gyeröke lögyön mög még a sűltnyúl ki nem szalad előtte az ablakon, addég nė tugygyon öregönni, sė pedig nė bírjon möghalni. Elbúcsúsztak ėgymástul. Most azon törte a legény a fejit, hogy eme hogy gyün ki?!

Mikor hazamönt, aszongya a nényinek: „Édösnéném! szeretnék mögházasonni.“ Aszongya a nénye: „No, jó van, öcsém! hônap el fogunk mönni lánt nézni.“ El is möntek a szomszéd városba ėgy árvalányhon, mögkérték, el is mönt hozzá a lány. Mög vôt mingyá az ėgygyesség, vendékségöt csaptak, hazavitte, gazdálkottak. Szöröncsések vôtak a gazdálkodásba, de köllött is a vagyom, mer szaporodott a gyerök is: ėgygyik a másik után születött. Itten csak az első feleségitül möglött a tizėnkét gyerök; mikor a tizėnkettedik gyerök möglött, akkô möghalt az aszszony. Pár hét mulva mögén mögházasodott, elvött ėgy ögyvezaszszont – mán nem kapott lánt – aval mögén él tizėnkét esztendejig, annak is vôt tizėnkét gyeröke tűle. Mikor a tizėnkettedik möglött, az aszszony möghalt. Igy járt ű a harmadik, negyedik, ötödik feleségivel is mög mind a tizėnėgygyê: möglött a tizenkét gyerök, a felesége möghalt. Elvötte a tizenkettediket, annak is születtek sorba a gyerökeji.

Mikor mán aszt várták, hogy a tîzenkettedik möglösz, fogott ű ėgy nyulat; aszongya az aszszonynak: „No, édös feleségöm! esztet süsd mög néköm, de nagyon szépen! „Az aszszony osztán mög is sütötte a nyulat a mint parancsolva vôt. Mikor készen vôt a nyúl, öszszehítta a szomszégygyajit is, leültek mind az asztalhon, öttek. Rákerűlt a sór a nyúlhúsra – aszonta a szakácsnénak: oda tögye ű elébe a sűltnyulat! elébe tötték – mikô nyúlt vôna mán utánna, kiugrott az ablakon a sűltnyúl. Azután az embör mögöregödött, mind mikor a töpörtű möksűl, a tizėnkettedik gyerök is möglött, ű sė élt asztán sokájig.

(Magyarszentmárton)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

13. Miklós.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén embör, annak vôt ėgy kis fija, vôt három lánya: ėgyik: ėgyszömű, másik: kétszömű, harmadik: háromszömű. A mustohája eszt a kis fiját el akarta fődelni. Ez a kis fijú, vôt az apjának marhájaji, azokat őrzötte, de a mustohája sosė adott neki önni, hogy csak hajjon mög éhön. A kis fijú, a hogy legeltette a marhákat, nagyon szomorú vôt. A marhák köszt vôt ėgy aranszőrűbika, mikor látta, hogy a kis fijú nagyon szomorú, mögszólalt: „Mé búsulsz? Miklós gazdám!“ Hon nė búsulnék, hon nė bánkónnék? mikor harma napja nem öttem! mongya a kis fijú. „Nė búsûj, csavar lė a job szarvamat! _van itt mindönféle_ a mit csak a szád szeret“. Miklós oszt lėcsavarja a szarvát, vöszi ki a sűlthúst, sűltlepént; jô lakott. Itt oszt a mustohája csudálkozott rajta; nem hogy sovánkonna, hízik Miklós. Másnap osz kihajtot Miklós, kikűtte vele a mustohája az egyszömű lánt, hogy lesse ki: mit öszik, mit iszik Miklós? A lán oszt lest vetött, de Miklós nem övött addig, még a lán el nem alutt. Mikor elalutt, lėcsavarta a jobszarvát, jôlakott oszt főtöte viszsza a szarvát. Este oszt haza hajtottak, az anynya kérdöszte a lánt, hogy: „Mit övött a Miklós?“ A lán aszonta: „Sėmmit sė“. Másnap kimönt a kétszöműlán, az is csak úgy járt, mint az ėgyszöműlán. Harmadik nap kimönt a háromszöműlán, az oszt két szömivel alutt, a harmadikkal leste, hogy Miklós mit öszik? Miklós mikor asz gondolta, hogy alszik a lán, lėcsavarta a jobszarvát az aranbikának oszt övött, ivott, jôlakott, főtötte viszsza a szarvát. A háromszöműlán eszt mind látta. Este, mikô hazahajtottak, mögmondott mindönt az anyának, hogy Miklós mibül él. Másnap Miklós kihajtott, az aszszon asz mongya az embörnek: „Halli ken? hé! eszt a bikát lė köll vágni, mer tönkretösz bennünk.“ Az embör oszt beleėgyezött, hogy estére lė is vági. De itt Miklósnak mögszólalt az aranbika kint a mezőn: „Halod-ė gazdám! estére engöm lė akar a tė mustohád vágni; hanem ha behajcz estére, köss oda ėgy fáhon, apád oszt majd hozza a fejszét, hogy a fejemre üt, tė mög kérd el tűle a fejszét, hogy majd tė ütöd agyon a tė kisbikádat, oszt nė a fejemre vágj, hanem a kötélre, aszt vágd el! ugorj föl osztán rám, majd én elszaladok veled! Miklós oszt este úgy is cseleködött a hogy a kisbika elmagyarázta. Itt oszt az embör mög az aszszon szalattak utánna, de nem érték utô.

Űk oszt möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt elértėk a rézhídat, aszongya az aranbika: „Látod-ė, Miklós gazdám! aszt a rézhídat?“ „Látom“. mongya Miklós. „Az teli van rézalmával, de lė nė szakajcs ėgyet sė belüle, mikor mönyünk át rajta, mert alatta van ėgy rézbika, mögöl engömet, akkor elveszünk!“ Odaértek, möntek a hidon át, Miklós oszt nem álhatta ki – dörgölőcztek hozzá a rézalmák – ėgyet csak szakított, zsebretötte. A rézbika bömböl a híd alatt. Mikor átértek a hídon, kiugrott a bika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, úgy főhajintotta, hogy 3 ölre elesött tűle. Miklós oszt fejszėvel úgy mögcsapta a rézbikát, hogy elszédült. Miklós bikája oszt kihasította a rézbikát, nagynehezen oszt csak lėgyőzték. A rézhíd elmult osztán. Akkor mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd a rézalmát! Mos mán igyál, ögygyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát, ivott, övött, lėfekütt. Másnap osztán főkeltek, útra keltek. Möntek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya: „Az az aranhíd, ott szintén az aranhídnak a karja tele van aranalmával, ott szintén van ėgy aranbika a híd alatt, az héczörte erősebb, mint én vagyok; ha az aranalmát bántod, el vagyunk veszve.“ Akkorára odaértek. Mikor eszt elsorolta Miklós bikája, hogy möntek át a hídon, Miklóshon dörgölőcztek az aranalmák. Miklós oszt csak lėszakított ėgyet belüle, zsebre tötte. Bömböl ám az aranbika a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott az aranbika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, Miklós osztán lėugrott nagy gyorsasággal, úgy az aranbika fejire csapott a fejszével, a csak elterült. Miklós bikája oszt kihasította az aranbikát oszt mögdöglött, a híd asztán elmult. Akkor mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd az aranalmát! Mos mán igyál, ögyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát, ivott, övött, lefekütt. Másnap osztán főkeltek, útnak indultak. Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya a bika: „Az a gyémánthíd, ott szintén a gyémánthídnak a karja tele van gyémánt almával, ott szintén van ėgy gyémántbika, az tizėnnécczör erőseb, mint én vagyok, ha a gyémántalmát bántod, el vagyunk veszve!“ Akkorára odaértek. Mikor möntek átal, Miklós csak lėszakított ėgy gyémántalmát, zsebre tötte. Bömböl ám a gyémántbika a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott a gyémántbika a hid alul, úgy föllükte Miklós bikáját, hogy az mingyá elpusztût. Miklós osztán a gyémántbikára úgy rácsapott, hogy az is elpusztult. Odamönt Miklós a bikájáhon, mögsiratta, _eltemette_, osztán útra kelt.

Mönt, möndögélt, ėcczör oszt elért ėgy röngeteg nagy erdőt, ott oszt lėfekütt. A rézalmát balfelül mellé tötte, az aranalmát jobfelül mellé tötte, a fejihön mög a gyémántalmát tötte, a fejszét mög a lábáhon. Röggel oszt fölérzött, látytya, hogy a _három almábul három kutya lött_, a _fejszébül_ mög ėgy gyönyörű juhászbot. Aszonygya Miklós: „A jó Isten is engöm pásztornak teremtött! Eddig vôtam gujás, most mán juhász, ėgyik kutyám neve: Ojannehézmindafőd, másiké: Ojanerősmindavas, a harmadiké: Ojanfutósmindaszél!“ Fölvötte a juhászbotot: „Mos mán elmögyök valamölik kirájhon, beálok juhásznak.“ Beért oszt ėgy városba, ott éppen köllött a kirájnak ėgy juhász, de az a kiráj ojan kiráj vôt, hogy nem birta ėgy juhász sė az esztendőt kitőteni, pedig három nap vôt csak ėgy esztendő: mer az mögötte minynyáji juhászát, _eleventen mögötte_.

Itt, oszt jelöntközött Miklós, hogy beál hozzá juhásznak. A kiráj osztán asz mongya neki: „Hogy hínak?“ Aszonygya: „Miklós a nevem.“ „Mögfogallak, ha eszt a három kutyát nem viszöd ki a juhokkâ!“ „De eszt – aszongya Miklós – nem hagyom magamtul, mer eszt a jó Isten neköm úgy hatta ajándékul.“ Miklósnak anynyit beszélt a kiráj, csak beált hozzá juhásznak, oszt a kutyákat bent hatta a kastélba. A kiráj mökkötöszte a három kutyát vas lánczra, Miklós oszt kihajtott a juhokkal. A hogy legelteti a pusztán a juhokat, ėcczör látytya, hogy mén a kirá kifele, odaköszön Miklóshon: „Mögöszlek!“ Miklós aszongya: „Talán aszt nem töszi? királ őfelsége!“ „Mögöszlek én, Miklós!“ aszongya a királ. Nekiugrott Miklósnak, _keszte rágni_, Miklós oszt êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél!“ Akkorára a kutyák oda rohantak: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ „Fogjátok mög a kirájt!“ Itt oszt a kutyák mögfokták. A kiráj oszt könyörgésre vötte a dôgot: „Hadd mög az életömet, Miklós fijam! többet so sė bántalak.“ Igy oszt aszonta Miklós a kutyáknak: „Ereszszétök el!“ A kutyák oszt eleresztötték, a királ hazamönt. Miklós este haza hajtott. Másnap oszt ki akart hajtani, de a kiráj a kutyákat viszszatartotta, a királ osztán addig beszélt Miklósnak, hogy hagygya itthun a kutyákat! hogy Miklós otthun hatta, ű mög kihajtott. A kutyákat a kirá bezárta ėgy vas pinczébe oszt útnak indult Miklós ki fele. Miklós látytya, hogy gyün a kirá, igenyöst Miklós fele tart. Mikor odaért, aszongya: „No Miklós! mostan csak _mögöszlek_!“ „Hát csak nė ögyön mög, királ őfölsége!“ mongya Miklós. „De csak mögöszlek én, Miklós!“ Nekiugrott a királ, keszte rágni a válát. Miklós mögén êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél, gyertök elő!“ Itt oszt a Nehézmindafőd rádült a vasajtóra, Erősmindavas segicscségire mönt, a vasajtó kidült, Futósmindaszél kiugrott, kifele szalatt, emez a kettő is nyomult utánna, mikor kiértek, már akkorára jôlėszötte Miklósrul a kirá: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ Aszongya Miklós: „Szögygyétek szét eszt a haszontalan királt!“ A kutyák mögfokták: ėgyik ėgyikfele húszta, másik másikfele a királt, akkor mögijett, hogy vége lösz az életinek, mingyá könyörgött Miklósnak, hogy hagygya mög az életit:

„Neköd _adom a lányomat_ feleségödnek, ha möghagyod az életömet! még a királságomat is odadom, csak az életömet hadd mög!“ Aszongya osztán Miklós a kutyájinak: „Ereszszétök el!“ A kutyák osztán eleresztötték a királt, akkô minyájan hazamöntek, készültek a lakodalomhon. Miklós emböröket küldött mindönfele, az apjáhon is. Miklós oszt mögesküdött, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

14. Aranykacsa.

Hun vôt, hun nem vôt, az operenczijástengeren is túl vôt, a hun a kis malacz dúr, azon is túl, az innenön innen, vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt Vasórúbába felesége, vôt a kirájnak az első feleségitül ėgy csuda szép kis lánya, de a mustohának is vôt 2 lánya, de azok nagyon rútak vôtak. Aszongya a Vasórúbába a kirájnak: „Hallod-ė? eszt a lánt kügygyük el szôgálni, még ezök férhönmönnek!“ El is köllött a kis lának mönni szôgálni, hát elmönt ėgy rokonyáhon. Annak is vôt 3 vén lánya, mögfogatta szôgálónak, de ott sė vôt job heje, mind otthun: itt is írigyködött rá a három lán, mer nagyon csúnyák vôtak, ű mög nagyon szép, mindig nagyon sok dôgot attak Bözsikének. Történt ėcczör, hogy elmöntek a templomba, mögparancsolták Bözsikének: „Mire haza gyüvünk, jó ebédöt készicscsél! van itten ėgy zsák búza, kiválogazsd ojanra, mint a kit a galamb öszszehord: ėgy szöm konkoj nė lögyön benne!“ Leült Bözsike nagybúsan a búza mellé, elkezdött sirni. Ėcczör csak kinyilik az ablak, berepül rajta ėgy hófehér galamb: „Mijé sirsz? Bözsike!“ „Mé nė sirnék, mikô mönynyi dôgot kiattak, hogy elvégezzem, nem birom ėn aszt mind elvégezni!“ „Miféle az a sok dolog?“ szól a kis galamb. Bözsike asztán elmonta: mi mindönt parancsoltak, hogy mikor haza gyünnek, készen lögyön. „Csak ez a baj?“ kérdözi a kis galamb, kivött a bögyibül ėgy dijót: „Eregy oszt törd mög, van ebbe ėgy öltözőruha, vöd rád oszt eregy el a templomba, űj a hátulsó padba: mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetköz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindég dôgosztál vôna, nėhogy észre vögyék, hogy a templomba vôtá!“ Úgy is tött Böszike, a mint a galamb mondta: elmönt a templomba, de a szélső padba ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült mikor látta, hogy mindön röndbe van: a zsák búza a sarokba állott, gyönyörü tiszta; az ebédlőbe terítve az asztal, finom ételök rajta. Igön ám! a mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd ország kirájfija – az is atemplomba vôt – möglátta Bözsikét, _elvetötte a nyilat utánna_, de éppen a szomszéd úcczába ált mög, bemén a kiráj (a házba, hol a nyíl megállt) mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a templomba máma?“ „Vôt!“ mongyák, bevezetik a kiráj elébe a lánt, de a kiráj asz monta: „Nem ez a!“ Elmönt a kiráj nagybúsan viszsza. „No maj jövő vasárnap íberebb löszök!“ mongya a kiráj. Következik a második vasárnap, még több dôgot attak Bözsikének, kiattak két zsák búzát: „Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord, a friss kenyér az asztalon lögyön, jó ebédöt is készicscsél!“ Lėült Bözsike a zsák közé és keserves sirásra fakatt. Ėcczör kinyilik az ablak, berepül rajta 2 galamb, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“ Bözsike elmongya, hogy mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind elvégezni. „Nė sírjál, Bözsike! – mongya az ėgyik galamb – ėhėn van ėgy dijó, van ebbe lángszín sejöm ruha, vödd rád, eregy a templomba, űj a hátúlsó székbe, mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindig dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb monta: elmönt a templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön röndben van. A mint Bözsike mönt haza fele a templombul, a szomszédkiráj fija möglátta Bözsikét, a nyilat êvetötte, éppen a szomszéd házáhon esött, bemén a kiráj, mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a templomba máma?“ „Nincsen uram! nincsen! mongya az aszszon – öregök vagyunk, de van itt a szomszédba 3, mönynyön át hozzá, nézze mög!“ A kiráj aszonta: Nem mén át, maj gyüvő vasárnap ügyesebb lösz. Ezalatt hazaért a ház gazdaszszonya a 3 lányával, nagyon mögharagudott, hogy mindönt röndbe tanát. Gyütt a harmadik vasárnap, 3 zsák búzát attak Bözsikének, monták: „Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord, ėgy szöm konkoj sė lögyön benne, a friss kėnyér az asztalon lögyön, jó ebédet is készicscsél!“ Lėült Bözsike a 3 zsák közé, sirt keservesen: „No, mos mán eszt nem birom mögtönni.“ Ėcczör kinyilik az ablak, berepül rajta 3 hófehér _galamb_, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“ Bözsike elmongya, hogy mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind elvégezni. „Nė sirj, Bözsike! hisz ez nem dolog – mongya a galamb – ėhėn van ėgy dijô! van ebbe ėgy őtöző: égszínkík ruha, vödd rád, eregy a templomba, űj a hátulsó székbe, mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindig dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb monta: elmönt a templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön röndbe van. A mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd kiráj fija möglátta Bözsikét, elvetötte a nyilat utánna, akkor a nyíl a kapuba esött, éppen akkor mönt befele a Bözsike, a _nyíl a ruhájábul_ ėgy kis darabot _kiszakajtott_.

Mögörült ennek a kiráj, fölvötte a ruhát möga nyilat, gondolta: „Minek mönynyek be máma, ráérök hónap is, tudom mos mán, hogy hun van. Hazamönt a kiráj.

Mikor Bözsike hazamönt, vetközött lefele, kinyilott az ajtó, belépett rajta az aszszon a három lányával: „Hát úgy lopod te a napot! Bözsi?“ Elvötték tűle az égszínkík sejöm ruhát, levetkősztették mesztelenre, _beledopták a tóba_, űk mög viszszamöntek, de Bözsike nem halt a tóba, átváltozott _aranykacsává_.

A kirájfi elmönt másnap, mongya: „Van itt eladólán?“ „Van, uram! van!“ mongyák. A mijen ruhába vôt Bözsike a templomba: égszínkík sejömbe fölőtösztették a legöregebb lánt, ráatták Bözsike égszínkík sejöm ruháját, bevezették a kiráj elébe, de a kiráj asz monta: „Nem e vôt a! hanem van itt ėd darab a ruhájábul, ha odaillik, elvöszöm feleségül.“ Hát a mint nízik, hát odaillött, mer onnat vötte ki (a nyíl) a Bözsike ruhájábul. Elmönnek esküvőre. A mint möntek, a tó mellett möntek el, hát látytya a lán, hogy úszik benne ėgy arankacsa, aszongya a lán: „Addig nem esküszök mög veled, még annak az aranykacsa húsábul nem öszök, ha szerecz, mögtöszöd neköm.“ Êre a kiráj elkeszdött lűnni rá, de mindég lėbukott. „Maj – gondolta a kiráj – lėvetkőzök, belemék a vízbe, ha möglűni nem tullak, de mög tullak fogni!“ Bemönt a vízbe, a mint az aranykacsát mögfogja, azonnal _átváltozott_ gyönyörű szép lánynyá, még szászorta szöb vôt, mint addig vôt, de azért mögismerte a kiráj. Elbeszéltette vele: hogy lött aranykacsává; de möghallotta eszt a parton a mönyaszszon, hazaszalatt, mögbeszélte odahaza, hogy szalagygyanak, mer Bözsike föltámatt! A 3 lány úgy elszalatt, hogy még most is szalad, ha mög nem ált, de az öreg aszszon nem tudott elszalanni, görcsöt kapott. Mikor odaért a kiráj, 4 fele vágatta a kastél 4 sarkára kiakasztatta, bemönt a városba, vött Bözsikének ruhát, kivitte a tópartra, fölőtösztették Bözsikét; ojan mönyaszszon lött belüle, hogy még ojant nem látott sönki. Csaptak ojan lakodalmat, hogy vôt ám lé mög lé! örült a kinek ėgy kalányal jutott, vôt boris, 10 embör horta a pinczébül fölfele réstával, még sė győszte mög a vendégöket, ojan sok vôt.

(Hódmezővásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

15. Őzike.

Vôt a világon ėgy pár szögén család: ėgy aszszon mög ėgy embör, vôt annak ėgy kis fija mög ėgy kis lánya, a kis lánt hítták Ilonkának, a kis fijút Jancsikának. Ėcczör, a mint fekszenek, a kis lán nem tudott alunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja és az anynya beszélgetnek: aszongya az aszszon: „Jó vôna eszt a 2 gyerököt möghizlalni, úgyis sok dijó termött, möghizlaljuk űket vele! drága az étel, maj levágjuk!“ Möghajja eszt a kis lán, mikor másnap röggel főkelnek, aszongya a kis gyeröknek: „Jaj, kedves kis testvéröm! édösanyámék mög akarnak hizlalni és levágni!“ Mögijedt ám Jancsika: „Jaj, kedves kis testvéröm! hová lögyünk? mi csinájunk?“ A kis lány vigasztalta: „Nė féjj, kis testvéröm! majd vigyázok én!“ A napságtul fogva nagyon jó sorsuk vôt a kis testvéröknek; még ha nem akartak önni is, muszáj vôt, hogy hízzanak. Csak ėcczör mögén lėfeküttek ėgy este, de a kis lán nem mert elalunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja mög az anynya beszélgetnek! mongya az aszszon: „No, apjuk! elėg kövérök mán a gyerökök, maj hônap fôralunk ėgy üstvizet, mögfürösztöm űket oszt levágjuk!“ Möghajja eszt a kislán, főkőti a kis gyerököt: „No, kedves kis testvéröm! tanácskozzunk, mer hônap levágnak bennünket!“ Mögijed a kis gyerök, vigasztalja a kis lán: „Nė búsuljál, maj mögmönekülünk, csak énrám halgass! Maj mikô füröszt az édösanyám, kab föl a szappant, szalagy el vele, majd én utánnad szaladok!“ oszt elalutt a két testvér. Röggel, mikor fölébrennek, látytya ám, hogy sürgés-forgás van, fór a víz az üstbe, mongya az aszszon a kis lánnak: „Vetkőztesd lė a kis Jancsikát, maj mögfürdetytyük!“ Levetkősztette a lány a Jancsikát, kidűtötte a vizet, Jancsika fölkapta a szappant, nekiszalatt az erdőnek. Aszongya az anynya a kis lánnak: „Erigy, kis lányom! vezeszd viszsza a Jancsikát!“ Elszalatt az Ilonka, hogy majd a Jancsikát viszszahozza, hát a mint mén, utoléri a Jancsikát: „No kedves kis testvéröm – mongya a kis lán – vezsd el a szappant, most mán fussunk, mer még utánnunk tanának gyünni!“