Part 6

Mikor a jártatásbul hazaért látta a Vénboszorkán, hogy Pistát nem fődelte el a csődör, akkor este aszongya Örzsi Pistának: „Jó lösz nekünk mögszökni innet!“ Mikor lėfekütt az Öregaszszon mög az Öregembör, az Örzsi oda _köpött_ ėgyet a ház közepire, a másikat a konyha _küszöbire_, a _harmadikat a katlanba_, akkor a _páczávâ_ mindėgygyik _köpésre rácsapott_, hotyha az Öregaszszon szól, _felêjön_, űk oszt magukhon vöttek ėgy vakarót, ėgy bontófűsűt, ėgy kefét, aval oszt elmöntek. Az Öregaszszon hajnalba fölérzik, kijabál: „Örzsi, kêj föl!“ A mík _köpés_ a szobába vôt, _feleli_: „Fönt vagyok.“ Az Öregaszszon mögén kijátytya: „Örzsi, gyûtsd mög a tüzet!“ Az a köpés feleli a mík a konyhaküszöbön van: „Gyûtom a tüzet!“ Az Öregaszszon nem hal sömmi neszt sė, mögén kiját: „Örzsi! micsinász?“ A köpés feleli a katlanbul: „Melegítöm a tejet.“ Az Öregaszszon elhalgatott, mán világos tiszta röggel van, nem győzi várni be a tejet, kimönt, látytya a három köpést, mingyá tutta, hogy az Örzse becsapta. Mingyá fölnyergelte a piszkafát, utánnuk mönt. Ėcczör Örzsi aszongya Pistának: „Nézz hátra! nagyon ég a balképem, nem-ė gyün valaki utánunk?“ Aszongya Pista: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Örzse mongya: „Az Öregaszszon, hanem vezsd el a _vakaród_ és mongyad: “Lögyön belüle ojan _sűrű erdő_, mint ennek a vakarónak a fogaji!“ Itt oszt ballagtak űk továb, az Öregaszszon elérte az erdőt, nem bírt rajta körösztülmönni, viszszaszalatt a metélőkésijé, csinált magának útat és utánuk szalatt. Mögén mongya Örzse Pistának: „Nézz hátra! nagyon ég a balképem, nem-ė lácz valakit?“ Aszongya Pista: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Örzse mondja: „Majd én löszök ėgy _táblabúza_, tė mög löszöl _csősze_, ha ideér az Öregaszszon oszt kérdözi: Nem-ė látott êre pár cselédöt? Mongyad neki:“ _Mikor elvetöttem_ eszt _a táblabúzát_, akkor möntek êre!“ Örzse osztán mögrászkódott, lött belüle táblabúza, Pistára _rácsapott a páczávâ_, abbul _lött_ êgy _öregcsősz_. Ekkorára odaért a Boszorkánaszszon, kérdözi a Pistát: „Nem látott êre ėgy legént mög ėgy lánt?“ Felelte a Pista: „Akkor láttam, mikor _elvetöttem eszt a táblabúzát_.“ A Boszorkánaszszon aszongya: „Nem mék én mán utánuk!“ viszszafordult, de nem mönt hazájig, hanem lestvetött, hogy hátha ezök azok? Itt oszt Örzse mögrászkódott, Pistára is rávágott a páczával, csak ojanok löttek, mint azelőtt vôtak. Möntek továb. A hogy möntek möndögéltek, ėccör mögén aszongya Örzse: „Nagyon ég a jobbképem, nézz hátra! nem-ė lácz valakit?“ Hátranéz Pista, aszongya: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Aszongya Örzse: „Az az Öregaszszon, hanem _hajind el a kefét_, mongyad: Lögyön belüle ojan _sűrű erdő_, mint ennek a kefének a sűrűsége!“ Pista elhajintotta, lött belüle ojan sűrű erdő, mint a kefének a sűrűsége. Az Öregaszszon odaért az erdőhön, csinát magának útat, átért az erdőn. Örzse viszszanézött, láti, hogy gyün az Öregaszszon, itt aszongya Pistának: „Maj én löszök ėgy _tó_, tė pedig löszöl benne _vadkácsa_, de a szélefelé nė möny, mer az Öregaszszony êmetéli a nyakadat.“ Örzse oszt mögrázkódott, tó lött, Pistára rácsapott a páczával, abbul mög vadkácsa lött. Odaért az Öregaszszon, csalogatta a kácsát a szélefele, de a kácsa nem mönt kifele. Az Öregaszszon sokájig töprenködött, mégis oszt viszszamönt. Örzse mögrászkódott, szép lán lött belüle, Pistára is rávágott a páczával, ojan lött, mint azelőtt vôt. Möntek, möndögéltek, ėcczör Örzsének ég a homloka, viszszatekínt az Öregaszszony ott van a nyomukba, kikapta a Pista kezibül a _bontófűsűt_, eldopta: „_Lögyön belüled olan sűrű erdő, mint ennek a foga!_“ Lött belüle olan sűrű erdő, mind a bontófűsűnek a mijen sűrű vôt a foga. Az Öregaszszon csinát magának útat rajta. Örzse mögén viszszatekínt az Öregaszszon van a nyomába: „Hallod-ė Pista! mos mán én löszök ėgy _szárazmalom_, tė mög lösző benne _ló_, az Öregaszszon ideér, osz ha mög akar fogni, akkor rugjál ki a malom alul!“ Örzse mögrászkódott, lött szárazmalom, Pistára rávágott a páczával, lött belüle ló. Az Öregaszszon akkorára odaért, odamén a malomhon, szól a lóhon: „Hóha, csikó! hóha!“ De itten Pista nem állt mög; a hejött, hogy mögált vôna, kirugott mindég. Az Öregaszszony aszongya: No, átkozott Örzse! többet tucz, mind én.“ Aval fölült a piszkafára viszszanyargalt.

Möntek afele a város fele, a hovávaló a Pista vôt. Mikor odaértek a város szélire ott vôt egy temető, lėtérbetyültek a nagyköröszt elébe és mögesküttek, hogy soha ėgymást el nem hagygyák. Itt asz mongya Örzse Pistának: „Eregy be most apádékhon, mond mög apádnak: itt van ėgy lán a temetőbe, avval tė mögesküttél, elvötted feleségödnek! Nézzél ėgy lakást, akkor gyere ki hozzám, akkô majd én is bemék; de sėnkinek mög _nė hadd magad csókolni!_“ Pista aszt bemönt az apjájékhon, beköszönt: „Agyon Isten jó napot, édösapám, édösanyám!“ Az apja mög az anynya oda akartak szalanni, hogy maj mögcsókolik, de Pista nem hatta magát mögcsókolni, hanem ėgy _kislán_ a patkán föntált, a nyakába ugrott és _mögcsókolta_. Itt oszt Pista _elfelejtötte_ Örzsét.

Örzse eszt mind tutta és nagy bánattal bemönt a városba, vásárolt ű magának ėgy házat, kocsmát nyitott. Nagyon jól mönt a sorja, beleszeretött egy hannagy. Este oszt elmönt a hadnagy hozzá, kezdött neki hizelögni. Mikor szétmönt a vendég, aszongya a hadnagy, hogy majd ű itt hál. Aszongya a szép kocsmárosné: „Löhet, hanem _csukja be az ajtókat_, majd én mögvetöm az ágyat.“ A hadnagy odaugrott az ajtóhon, kettősajtó vôt, mikor az ėgygyiket becsukta, a másik kinyílt. Röggelig _csukogatta_, a szép kocsmárosné pedig nyugottan alutt a szobájába. Röggel főkel, oda kijánt a hadnagynak: „Gyűjön mán, miûta várom!“ De a hadnagy szitkolódott, kapja a köpönyegjit, aszongya: „Dehogy mék! mán ott kéne lönni a kirukkolásnál:“ Itt a többi hannagyok kérdöszték: „Mire gyütté a szép kocsmárosnéval?“ A hannagy feleli: „Eregy el tís hozzá!“ Este a másik hannagy is beköszöntött a szép kocsmárosnéhon, a jis keszdött a kocsmárosnénak hizelögni. Mikor a vendégök elmöntek, aszongya a kocsmárosné a hannagynak: „Bezárom az ajtót!“ Aszongya a hannagy: Majd ű itt hál! „Löhet! mongya a kocsmárosné – no gyűjjön!“ A hogy möntek végig a szín alatt, aszongya a kocsmárosné: „Várjon itt! maj én eszt a három kácsát behajtom.“ De a hadnagy aszongya: „Mönynyön, vesse mög az ágyat! maj behajtom én.“ Itt a hadnagy az ėgyik kácsát behajtotta, a másik kigyütt. röggelig úgy _hajkászta_, a szép kocsmárosné csak alutt. Röggel fölébred a szép kocsmárosné, aszongya: „Hagygya ott a kácsákat, gyűjön be! mán régûta várom.“ „Dehogy mék! mán ott kéne lönni a kirukkolásná.“ Kapja a köpönyegit, haragszik, szalad. Mikor odaért kérdözik: „No! mirre gyütté a szép kocsmárosnéval?“ A hadnagy feleli: „Eregy el tís hozzá!“ Harmadik nap gyütt a harmadik hadnagy, a jis keszdött a szép kocsmárosnénak hízelögni. Mikor osztán szétmöntek a vendégök, aszongya a hadnagy, hogy ű majd itt hál. Aszongya a kocsmárosné: „Löhet!“ Mikor lė akarnak fekünni aszongya a kocsmárosné: „Mönynyön be csak a szobába, maj én betakarom az őszirúzsákat, hogy mög nė fagygyanak!“ Aszongya a hadnagy: „Mönynyön csak, vesse mög az ágyat, majd betakarom én!“ Ahogy az ėgygyik ôdalát betakarta, a másik ôdala kitakaródzott; de esik ám a havas eső! a hadnagy tiszta sár és tiszta víz. Röggel oszt oda kijántott a kocsmárosné: „Gyűjön mán! miûta várom?“ „Dehogy mék! mán régön ott kéne lönni a kirukkolásná“ Ez is kapja a köpönyegjit, haragszik, szalad.

Ez alatt az üdő alatt Pista elvött ėsz szép lánt feleséginek, készült a lakodalomra, elmönt oda a szép kocsmárosnéhon bort vásárolni, aszongya a szép kocsmárosné neki: „Adok én ajándékba jis bort, ha elhín a a lakodalomba!“ Pista möghítta. Másnap áll a lakodalom, a szép kocsmárosné jis elmönt, mög is vôt az esküdő. Este oszt, mikor vacsorálni akartak a szép kocsmárosné csöndöt kért a vendégöktül, hogy ő pár szót akar szólni! Elhalgattak, a szép kocsmárosné mögszólalt: „Melik erősseb eskü? azé, a kit a jedzőné töszünk a faluházán, vagy a kit a jó Isten előtt töttünk a temetőbe, mikor lėtérbetyültünk a nagyköröszt elébe?“ Ekkor mán Pistának möggyütt mán az a gondolata, hogy ez az ű Örzsikéje, a nyakába ugrott, asz monta, hogy: „Evel esküttem mög a temetőbe, evel is mék a temetőbe!“

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

10. Rózsa és Iboja.

Vôt ėcczör ėgy kiráj, vôt annak ėgy nagyon szép lánya mög ėgy második felesége: Vénboszorkán vôt a mustoha, de a mustoha nem szerette a lánt soha sė. Ėcczör aszongya a mustoha az urának: „Eszt a lánt férhön köllene anni, de ojan legénhön adom, aki kiájja a _3 próbát_.“ Möntek sokan nézni az Iboját, de nem tutta mögkapni ės sė, mert mind möghalt. Möghallotta eszt a szomszéd kiráj, aszongya a fijának: „Erígy, níszd mög az Iboját, ha szeretöd, vöd del! ismeröm az apját, jó embör.“ Fölkészült a kirájfi, elmönt szétnézni, legelőször is a kirájlánynyal beszélt: „Hozzám jösz-ė, szívem szerelme?“ „Jaj! nė kérjön mög, mert gonosz a mustohám: _3 kérdést_ intéz hozzád, aszt nem tudod mögfejteni.“ De nem ijett ám mög Rózsa, bemönt az kirájhon, mögkérte az Iboja kezit, de a Boszorkány is bemönt, asz monta: „Ha a 3 próbát kiálod, akkor elvihetöd Iboját, másképpen nem! az _első próba:_ látod aszt a nagy högyet ott? aszt elhordod onnat, a hejjit szőlővel beültetöd, lėszüretölöd, szép piros borábul hônap kóstolót hozol!“ Elmönt Rózsa nagybúsan, ögyenöst Ibojáhon. „No! min búsulsz?“ kérdi tőle a lány. „Jaj! nem tudom mögtönni, a mit a mustohád kér, akkor pedig nem löszöl az enyim! Aszonta aszt a nagy högyet az écczaka horgyam el, a hejjit ültessem be szőlővel, szüretöjjem lė, hônap dére szép piros borával tisztölögjek nála!“ „Csak ez a baj? – mongya Iboja – fekügy lė nyugottan, kêj föl 6 órakor röggel, őtözz föl, úgy gyere hozzám!“ Lėfekütt Rózsa, másnap röggel, a mint főkel, kinéz az ablakon, nem lát högyet sėhun, de látytya a szőlőt. Fölőtözik, mén az Iboja szobájába, Iboja tartya elébe az üveg piros bort: „Itt van! Vigyed a Vénaszszon szobájába, add oda neki.“ Mikor möglátytya Vénboszorkán, hogy Rózsa hozza a bort, a mérögtül maj mögpukkad, de azé aszongya: „Ez mán idájig jô van! de látod aszt a nagy erdőt? kivágod, a fáját ölbe rakod, a földet főszántod, bevetöd, hônap röggel szép kalácsával tisztölködöl nálam!“ Elmönt Rózsa nagybúsan Ibojáhon, mongya Ibojának: „_Második kivánsága_ anyádnak; „Eszt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a fődet főszáncsam, bevessem búzával, hônap röggel szép búza kalácsával tisztölködjek nála!“ „Hó! ha csak enynyi a baj, – mongya Iboja – fekügygyé lė, röggel kej föl 6 órakor, gyere be hozzám!“ Rózsa lėfekütt, mingyá röggel kinéz az ablakon, látytya, hogy mán csak talló van a fődön, fölőtözik, bemén Ibojáhon, hát ott van a szép kalács, aszongya Iboja: „Vigyed a Vénaszszonnak!“ Mikor möglátta a Vénaszszon a szép kalácsot, elfogta a mérög, gondolta magába: No megáj! csak várjá, várjá! majd a _harmadik parancsot_ tödd mög, tudom vége lösz az életödnek! aszongya: „Van neköm 3 paripám, ha mögtudod nyergölni, tijed lösz Iboja.“ Elmönt nagy búsan Rózsa Ibojához, mongya néki: „Mos segicsél ki, kedves Ibojám!“ „Mit parancsolt most ez a gonosz asszon?“ kérdözi Iboja. „Asz monta: van neki 3 paripája ha mög tudom nyergölni, csak úgy löszöl az enyim.“ Aszongya Iboja: „Jaj, kedvesöm! e lösz a legnehezebb! Az első paripa az apám lösz – a Vénboszorkán átvarázsolja paripává – az apámat kicsit kimélhetöd! ő nem oka sömminek, a második lösz a gonosz mustohám, zaklazsd mög, kergezsd mög! ő neki nem árt; a harmadik hogy ki lösz? könynyen kitanálhatod, a szívedre bízom.“ Rózsa mögindult az istálló fele, kivezette az Öregöt, fölült a nyerögbe, ėgygyet fordult vele, lėszállott rúla, bevezette az istállóba. Azután kivezete a Vénboszorkánt, fölült a hátára, jól mögnyergölte, jól kisarkantyúszta. Mikor mán nem tudott mönni, lėszállott rúla, bevezette az istállóba: „No, vén kutya! köllött e neköd?“ Kivezette a harmadik paripát gyöngén ráült, ėgyet fordult vele, bevezette az istállóba, sejöm kendőjivel végigtörülgette, osztán hazamönt. Másnap elmönt Ibojáhon, mongya néki Iboja: „Letelt a 3 próba, de azé csak nem annak neköd!“

„Akkor mögszöktetlek.“ mongya Rózsa. „De észrevösznek!“ mongya Iboja.“ _Kerítünk egy tűt_ – mongya Rózsa – _megszúrjuk a kezünket, három-három csöpp vért csöpögtetünk az asztalra, még az föl nem szárad_, ha kijátytya (a mostoha) nevünket, _felelnek_ azok rá,“ A hogy monták, úgy cseleköttek, aval elszöktek. Ėcczör csak kijátytya a Vénboszorkány: „Rózsa, Iboja!“ „Itt vagyok, itt vagyok!“ felelnek rá a vérök. Mögnyugodott a Vénboszorkány, lėfekütt újra. Ezalatt már meszszire értek Rózsa mög Iboja. Ėcczör asz mongya Iboja: „Nész hátra, ég a fülem, a bal, úgy hallom: apám jön.“ Hátranéz Rózsa, hát az Öreg mönt utánnuk szél alakjába, hátravetötte Rózsa a _fűsűt_, ojan _erdő_ kereködött a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőbű, hetedhét országon túl vôtak. Ėcczör mögén szól Iboja: „Nész hátra! mögén itt van apám.“ Viszszanéz Rózsa; „Mán itt van – aszongya – nyomunkba!“ hátra vetötte a bontófűsűt, kerekedött ojan víz, hogy az Öreg nem mert neki mönni, viszszatért, az Öregaszszon jól êverte. Kapta az Aszszon a söprűnyelet, ráűlt. Mongya ėcczör Iboja Rózsának: „Nézz hátra! viszked a fejem, most a Vénboszorkány gyün, hanem tė itt _tóvá_ változol, én mög _kacsa_ löszök benned.“ Úgy is lött; mire a Boszorkán odaért, akkorra Iboja vígan úszott a tóba; de nem azért vôt Boszorkán, hogy mög nė tugygya, hogy micsoda az? lėszálott a söprűrül, belemönt a tóba: „No mögáj, csúf lán! maj mögfoglak én most!“ De Iboja tutta, hogy mit akar a mustoha, bejjebb úszott a tóba, a hol legméjeb vôt, akkor Iboja kiszálott, átváltozott lánynyá, Rózsát legénynyé váltosztatta, a _sőprüt fölkapták_, elmöntek vele, mög sė áltak a Rózsa birodalmáig. A Vénaszszon pedig hazamönt, jól elverte a Vénembört otthun; „Tė vagy az oka, hogy ijen a lányod!“ az Öreg mög _mögátkoszta a lányát, hogy felejcse el Rózsát._

Hát a mint mén Rózsa mög Iboja, aszongya Iboja: „Eregy tė előre! én csak az apád házájig nem mék így és ha köllök êgyüttök értem, majd én itt ködbül palotát építök.“ Elindult hát Rózsa, az apja éppen a kapuba ült: „Ugyan hun jártá, mêre jártá, hogy ijen soká odavôtá?“ De _elfelejtötte_, nem tudott szólni sėmmit sė. „No jó, hogy hazaértél, mögházasítalak, hônap lösz a lakodalom!“ mongya az apja, „Jô van édösapám! itt az ideje!“ Másnap möntek a lakodalmasok, mongya ėgy kûdúsnak: „Nektök adom a palotát, ha kijátytyátok, a mit én mondok“, de a kûdúsok aszonták, hogy nem vesztik el a hivatalukat érte. Vôtt 10 czigán gyerök oszt azoknak monta. „Kijátytyuk mink, kisaszszony!“ „No, ha kijátytyátok, tijetök lösz az a szép palota! majd én mondom előttetök, tik mög kijabáljátok utánam! Hát mikor odaér Rózsa a mönyaszszonyával, kijátytya a 10 gyerök: „_Nė_ felejtközzenek a szögén árvárul, _mint_ elfelejtközött Rózsa Ibojárul!“ Akkor jutott eszibe Rózsának, hogy neki Ibojája van, mingyá ott hatta a mönyaszszonyát, Ibojáhon szalatt, a mönyaszszon pedig a vőlegényihön, mert annak is vôt másik vőlegénye, a kit szeretött, Rózsáhon csak azért akart férhönmönni, mer gazdag vôt. Osztán mögesküttek: a mönyaszszon a vőlegényivel, Rózsa mög az Ibojával. A czigányoknak pedig ott maratt a nagy palota, mögörültek neki, hogy sėmmiféle ivadékuknak sė vôt ojan, lėfeküttek bele, éfél fele azon vötték magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látták a fejük fölött, alattuk pedig a zöld füvet, mert _ködbül_ vôt és elpárolgott. „No, még így sosė csaptak be benünket!“ monták ėgymásnak. Nem _is tuttak vôna a lábukon mögállani, ha 3 lábúak nem löttek vôna_, szégyölletükbe _világnak möntek, azé nincs most 3 lábú czigán_.

(Hódmezővásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

11. A lusta gyermek és a Bűbájosleány.

Vôt ėgy nagyon lusta gyerök, kimönt az erdőbe, kijabálta, hogy ki tanítaná meg űtet bíbájosságra? Akkô a _fődbű főgyütt_ ėgy _Bíbájosaszszony, kék szöme_ vôt neki, aszonta, ű mögtanítytya.

Êmöntek ėgy hászhon, ott a gyerök szétnézött, mingyá tutta, hova került. Mikor hítták önni, nem akart önni, mert mindön _embörhúsbul_ vôt. A gyerök föntalutt mindég a palláson. Vôt az Öregaszszonynak ėgy Lánya, aszonta neki: fôrajjon vizet, maj _jó levest főznek abbul a gyerökbül_, mer jó kövér. A Lány fôralt vizet, az Öregaszszony elmönt főkőteni a gyerököt, mer az Öregaszszony el akari pusztítani a gyerököt, monta neki szökjenek mög. Mögszöktek Ėcczör csak kérdözi a Bíbájosaszszony a Lántú: „Ég-ė a tűz?“ _Aszongya a nyál:_ „Nem ég, mer vizes a fa, csak alugygyon, maj gyûtok én tüzet!“ A Bíbájosaszszony alutt továb, mikor mögin fölébrett, kérdöszte. „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Mos mán kezd égni, alugygyon! maj szólok én, ha röndösen ég.“ Az Öregaszszony alutt tovább Harmacczor is kérdöszte; „Ég-ė a tűz?“ Akkorra mán êszárat a nyál; a Lán mög a gyerök meszszire elmöntek. Röggel az Öregaszszony főkelt, nészte, nem égött a tűz. Elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a Lány: „_Ég a képem_; nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ „No az az Öregaszszony; hanem majd én _kökénfa löszök_, tė löszöl _kökén_ rajta. Mikor odaért az Öregaszszony a kökénfáhon, aszongya: „Juj, juj! de szomjas vagyok!“ Akart önni a kökénbül, de a kökénfa mindég karmolta a kezit, mikor nyúlt érte, mán csupa vér vôt. Ėsz szöm valahogy ėgy kis lukba beleesött, az Öregaszszony ki akarta vönni, de nem bírta, avval úgy tött, mintha hazamönne, pedig csak ėgy darabig mönt oszt êbujt, mikor osztán a Lán mög a gyerök viszszaváltósztak oszt elindultak, alig möntek ėgy darabig, aszongya a Lán; „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ Mongya a gyerök. „No, az az Öregaszszony, hanem majd én _szárazmalom_ löszök, tė mög _ló_ oszt ha mén feléd oszt mög akar fogni, rug mög!“ Mikor odaért az Öregaszszony, aszongya: „Hóha, te!“ mög akarta fogni, jô ôdalba rukta, pedig csak úgy tött mintha símogatni akarná. „No, mögáj! – gondolta magába – majd tudom én mi csinálok!“ Mönt hazafelé, mikor mán êmönt anynyira, hogy nem lácczott oszt gondolta, hogy a Lán mög a gyerök viszszaváltóczot, akkor űs viszszafordult, mönt utánuk, hogy nė is gondojják, hogy gyün utánuk, mikor mán anynyira beérte űket, hogy mán mög löhetött űket látni, aszongya a Lány: „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ Viszszanéz a gyerök, aszongya: „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ „No, az az Öregaszszony; hanem majd én nagy _víz_ löszök, tė mög _aranykácsa_, de âra vigyázz, hogy akárhogy hí, ne möny a víz szélire!“ Mikor odaért az Öregaszszony, hítta az aranykácsát, de az aranykácsa még bejjebb mönt, akkor kivötte a _papucsot_ a lábábû, _főhajította, lött belüle_ ėgy _korkogyél_. Belemönt, hogy majd mögiszi a vizet, hogy majd mögfogik az arankácsát, a lán kűjé vált, a korkogyél (krokodil) nem bírt továb mönni, a kiskácsa elbût a küvek köszt, az Öregaszszony viszszamönt, igazábul hazamönt osztán; azok mög ėgy párok löttek.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

12. A szögén árva legén.

A szögén árva legénnek vôt egy tesvérnénynye. A legén mán szeretött vôna mögházasonni, de a faluba ėl lán sė szerette űtet; panaszkodott a nénynyinek: hogy ű nem tugygya hogy mé, de ėl lán sė szereti űtet a faluba, Aszongya âra a nénynye: „Tudod mit öcsém! vasárnap elmégy a templomba, a mölik lány rád néz oszt nevet, a szeret tégödet, aszt kérd mög!“ – Vasárnap bekövetközött, – el is mönt ű a templomba oda húzódott közel a lányokhon, az egész közül ėl lán sė nézött rá csak a szomszéd lánya: a ránézött oszt nevetött. A szögén árva legén itt osztán nagy nehezen várta végit a misének, mán akkô örűt, hogy mos mán kap ű magáhonvaló lánt. Mikô hazamén, mongya a nénynyinek: „Mos mán tanátam ėl lánt, a ki éngöm szeret, én is szeretöm űtet:“ Kérdözi a nénynye: „Ugyan ki löhet az? öcsém!“ „Hát a szomszédaszszonyunknak a lánya!“ Aszongya a nénynye: „No, most mán öcsém, ha így van, _három_ este el köl neköd mönni oda!“ Vasárnap este főkászolódott, elmönt. Mikô bemén: jó estét! köszön, elfogadik, de a lán nincs odahaza, êmönt a czimborájáhon, kérdözi: „Hun a lányuk?“ Aszongya az anynya: „Nincs idehaza, êmönt a czimborájáhon, gyün a mingyá!“ Várta ėd darabig, de nem győzte haza várni: „Mán – aszongya – elmék haza, nem várom mán, látom, hogy sokájig gyün!“ Mikor kimönt a konyhaajtón, a lány a _kantárt a fejihön vágta_, a legény _lójé váltódzdzott_, a lány fölült a tetejibe, elmönt a _hetedik_ faluba. Mikor oda értek, bekötötték az istálóba, aval ott hatták (a kik ott voltak) _bemöntek a czimboránhon mulatni_. Vége vôt a mulacscságnak, (a lány) mögén fölült a tetejibe, mönt haza felé. Hazaértek, _kivötte a fejibű a kantárt, (akkor már legény lett)_, elcsapta. A legény a szénatartóhon vákta magát, nagyon ki vôt fáradva. Asz mongya a nénynyinek másnap röggel: „No, néném! én nem mék többet ahhon a lányhon.“ „Mijé? öcsém! hiszėn szép lány az és dėrék.“ „De néném! – aszongya az árva legén – nem mék én! _Boszorkány_ az, nagyon kifárísztott az écczaka. „De, öcsém! – mongya a nénynye – ha elkeszted a kolompot zörgetni, zörgesd! ha el nem mégy, tudod-ė: hogy négyfelé szakajtanak?“ A legén nagyon bús lött, kéntelen vôt a másik este is elmönni. Másik este mikô mögén elmönt, mikô beköszön, mögén nincs otthun a lány, mögén kérdözi az anynyát: „Hun van a lányuk?“ „Mos sincs ide haza – mongya az anynya – elmönt a fonyókába, maj mingyá hazagyün!“ Nem győszte várni, haza indult. Mikô kilépött az ajtón, mögén lójé váltódzdzott, ráült (a lány) aval elindult. Még meszszebb mönt, mint a hun akkô vôtak. Ott is, mikô odaértek, színte bekötötték az istállóba, szénát attak elébe, hogy ögyön; emezök színte bemöntek az elsőszobába (a tiszta szoba, hol nem laknak) mulatni. Ėcczör mögén követközött az üdő, hogy mönnek haza. Mikô hazaértek, mögén kihúszta a kantárt a fejibül és elcsapta. A legén színte csak a szénatartóhon dűlt, nagyon ki vôt fáradva, akkô aszonta: „Ha élök, ha halok, de én többet nem mék! No, édösnéném! mán én többet nem mék, mer maj csak a halóveríték nem vert, anynyira ki vôtam álva!“ „No, öcsém! ezön az ėgy estén még el köl mönnöd!“ „Mán – aszongya a legén – akárhogy lösz, de én nem mék, ha élök, ha halok.“ De a nénynye csak erősíti: „Hogy ha el nem mégy, négyfelé szakajtanak oszt úgy akasztanak fő a karókra.“ Roszszul vôt a a legén, de mi csinájon? el köll mönni! „No! – aszongya – még az ėgy este mögpróbálkozik!“ Harmadik este mögén elmönt. Mikor odamén, mögén nincs odahaza, színte mögén kérdözte ű szokás szörínt, hogy hun van a lányuk? Aszongya az öregaszszony: „_Czérnát fontunk máma, a szomszédba van, mögviszáli_. „Vári a legén ėd darabég, de nem győzi várni, elmén haza, de mögén csak a a fejihön vákta a kantárt, mögén lójé váltódzdzot, mögén elmöntek még meszszeb, mint másik két este vôtak. Mikô odaértek, bekötötték az istálóba, szénát attak neki önni, aval űk bemöntek, mulattak. Emitten a legény addig dörgölőczczött, kitürűczkölte (kidörgölte) a kantárt a fejibül „No! – aszongya – tė mögkénosztá engöm, de mostan én is mökkénozlak tégödet!“

Lėótta a kantárt a jászol szélirű és oda húzódott a konyhaajtóba. Mikô vége vôt a mulacscságnak, mikô a lán lépött ki, a _fejihön vákta a kantárt, lójé váltódzdzott_, fölült rá a legén és elkeszdött vele sebössen nyargalni, de nem hazafelé, hanem aszt nészte, hogy mönné nagyobbat kerűjön vele. Röggêre beért ėgy kis városba, az útytyába esött ėgy kovács, mind a négy lábára _patkót tötetött_, azután elmönt haza. Mikô hazaért, kivötte a fejibül a kantárt, útnak eresztötte. Itt a lán nagyon roszszul lött: szörnyű beteg lött, aszonta az apjának, anynyának: „_Ha én mög tanálok halni: annak a legénnek 12 felesége lögyön, mindėgygyiknek 12–12 gyeröke lögyön! Addig mög nė tugygyon öregönni, még a sültnyúl előtte ki nem szalad az ablakon! Addig mög nė tugygyon halni, még éngöm háromszô, holtam után mög nem kínál borral!_“