Part 4

_Kilenczen vôtak_, hazaértek a hászhon, Csinosomdrága bejelöntötte, hogy elhoszta a naposhôdas paripát; aszonta a kiráj: „Más baj is van: _300_ esztendeje mûta fűlik a kemöncze, annak agygya a lányát: a ki benne hál.“ Aszongya Csinosomdrága: „Nem baj!“ Szótvált a Nagyfászhatóval; aszongya a Nagyfászható: „Eszt vártam régön!“ Az udvaron tanát fát: 600 ölfát betüzelt; este bemönt a kemönczébe, még sė melegödött mög. Röggel kikűdi a kiráj az embörit a kemönczéhön, nézze mög, hogy hált-ė benne valaki? Kimén az embör, láti, hogy a Nagyfászható bentvan akkor is, tüzel; maj mögvöszi az Isten hidegje; bemén űs a kemönczébe: szénné égött. Csinosomdrága bemén a kirájhon jelönteni: hogy még 600 ölfát is föltüzeltek. Aszongya a kiráj: „Más baj is van! 300 göböl ökör mög 300 akó bor is van, fogyaszsza el íva, éve; ha az ű lányát akarja!“ Aszongya Csinosomdrága: „Nem baj!“ Csinosomdrága mingyá szótvált a Nagyöhetővel (mög a Nagyíhatóval); aszongya a Nagyöhető neki: „Az ökröket nė nyúzzák mög, csak a szarvát köl lėvágni, nem köl apróra darabolni!“ A Nagyiható mög aszongya: „Csak a dongát köl lėütni!“ a többit majd êvégezi ű.“ A Nagyöhető csakhamar bepakolta a gőböjöket, még kevés is vôt neki a 300 gőböj ökör, ami önnivalót még a közeldibe tanát, mögötte. A Nagyiható jis êbánt a 300 akó borral, csak a hordók fája, abrincsa maratt mög. Csinosomdrága bejelöntötte a kirájnak: mög van (íva) éve. Aszongya a kiráj: „Más baj is van!“ 300 esztendeje, hogy a _pokolba van a lán ruhája_, a ki elhozza, annak agygya a lányát. A kiráj mán akkor elkűdött a ruhájér ėgy embört. Csinosomdrága aszongya a Nagynészhetőnek: „Nészd mög, meszsze van-ė a pokol ajtajáhon az embör?“ Nézi a Nagynészhető, maj kidülled a szöme, mögláti az embört, mán csak anynyira vôt, mind ide az állomás (vasúti), aszongya a Nagyszaladó: ereszszék el! Szalad a Nagyszaladó, utoléri, főthönvági az embört. Még az embör öszszeszötte magát, addég a Nagyszaladó elhoszta a ruhát a pokol ajtajábul, az embör ott ült az út közepin, aszonta a Nagyszaladónak, űs űjjön lė. Az embör nézött _lófejet_, a Nagyszaladó _feje alá tötte, hogy elalugyon_. Várik a Nagyszaladót, nem gyün; nem gyütt viszsza üdőre, aszongya Csinosomdrága a Nagynészhetőnek: „Nészd mán, hun van az a Nagyszaladó?“ Nézi a Nagynészhető, aszongya: „Alszik, ėgy lófej van a feje alatt, az embör pedig hozi a ruhát.“ Csinosomdrága asz kérdözi a Nagyhajigálótul, hogy kitudná-ė ütni a lófejet a feje alul? „Ki úgy hogy a lófeje is szétmén az üvével ėgyütt!“ „Nė úgy, csak a lófejet üsse ki a feje alul!“ „Maj mögtróbálom.“ Kerestek neki ėgy negyed rész téglát, úgy kiütötte a lófejet, hogy szörteszéjjel mönt, a Nagyszaladó fölébrett, szalatt hazafelé, utôérte az embört, êvötte tűle a ruhát, űtet mög úgy a főthönvákta, hogy úgy köllött a testyit öszszeszönni, a ruhát osztán haza hoszta; akkor oszt Csinosomdrága êkapta a kirájlánt. Nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha mög nem haltak.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút.

Vôt ėgy kirájnak ėgy eladólánya, mindíg aranykoszorút hordozott a fejin. Ėcczėr odaált az ablakhon, nézėtt ki az ablakon, _elkapta az aranykoszorút ėgy Sas_, elmėnt vele meszire. Mėgvan a nagy baj, oda az aranykoszorú, a kirájnak az eladólánya ėgyre sír, hol az aranykoszorú? A kiráj osztan aszonta: a ki az aranykoszorút elhozza, neki agya a lányát. Mingyá gyüttek grófok, tótok, hogy ők elhozzák, elmėntek, még ma is oda vannak. Mėghallotta a kiskanász is, hogy mit mondott a kiráj, mingyá odamėnt a kirájhon, hogy elhozza ő, csak agya oda neki aszt a lovat, a mejiket ő választ. A kiráj haza hajtatta osztan mind a lovát, hogy válaszszon hát a kis kanász! mit tud? A kiskanász tėtt ki kukoriczát, búzát, árpát, zabot mėg rozst, hogy a mejik odamén a rozshó, a mėgtanája az aranykoszorút. Ėgy nagyon sovány ló mént a rozshó, ráült a lóra, mėnt, csakúgy bukdácsolt. Mėnt, mėndėgélt, ėcczėr odaért Jóska bátyáhon, ott oszt bėkijátott: „Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Kinyitta, osztan aszonta: „Jó, tė gonosz, hogy ú szóltá: Jóska bácsi, nyissa ki a kaput! mert agyoncsaptalak vôna. Hova mégy tė, kiskanász?“ „Elmék, a kirájlányának a koszorúját mėgkeresėm, mert ėgy sas lėkapta a koszorút.“ „Nem tudom én, hogy mégy oda ezėn a lovon?! Ugras fėl evel a lóval, hogyha ki nem törik, vagy botlik a lába, akkor aval mėgtanálod“ mongya a Jóska bátya. A kis kanász fėlugratott a lóval, a lónak kitört a lába. Akkor aszonta neki Jóska bátya, fekügyön lė, csinálnak neki maj _vasbol lovat_. A kis kanász lėfekütt, ėgy óra mulva fėlkőtötték, kíszėn vôt a ló. „No, tė kiskanász, mos evel ugras fėl!“ monta neki Jóska bátya. A kiskanász fėlugratott, a vaslónak nem lėtt baja. Aszonta Jóska bátya:

„No tė, kiskanász! adok ėgy forintot, vėgyé rajta _bivajbőrt, majd ráhúzzuk a lóra!_“ A kiskanász vėtt bivajbőrt, ráhúszták a lóra, akkor a kiskanász ráült a lóra, aszonta: „Nohát Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Jóska bátytya kinyitta, elmėnt. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No tė, kiskanász, amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy lė a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, nė féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé osztan vakdosd szét a lovat!“ Akkor a fehír láng mėnt fėjebb, a kis kanász szítvakdosta a lovat. Akor aszongya a vasló: „No tė kis kanász! keress mėgin ėgy bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász keresėtt bivajbőrt, ráhúszta, ráült a lóra, mėntek tovább. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No, te, kiskanász! amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, ne féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé, osztan vakdosd szét a lovat!“ Akor mėgin a fehír láng mėnt fėjebb, akor a kis kanász mėgin szétvakdosta a lovat. „No tė, kiskanász! maj itt lėszėk, mėgtaposom eszt is, hogy fėl nė ébregyen; hanem tė erigy, keress bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász keresėtt mėgin bivaj bőrt, ráhúszta megin a lóra, mėnt tovább. Akor mėgin tanátak ėgy hídat, akor mėgin úgy vôt minden, mėgin a fehír láng mėnt fėjebb. Aszongya a vasló: „No tė, kiskanász! vesd lė rólam eszt a bivajbőrt, kösd lė a fejemet a lábomhon, maj én itt legelėk, tė pedig vájá kis macskának oszt erigy, amott van ėgy nagy tíz emeletės ház, ugorj az ablakába osztan színėskegy (hizelegj) a szép lány mellett! Mikor elalszanak, búj a sifonba, vájá embėrré, tėdd a zsebedbe az aranykoszorút, a sűrűfűsűt mėg a bontófűsűt osztan ugorjál ki az ablakon!“ A kis kanász úgy is tėtt; mėglátta ėgy szép lány, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! de szép kis macska van itten, bėeresztėm!“ „Nembánom! eresz bė!“ Beeresztették. A kis macska oda mėnt a szép lány mellé, dudált, színėskėdėtt. Mikor lėfeküttek, elaluttak, a macska bėbût a sifonba, osztan emberré vát, a zsebibe tėtte az aranykoszorút, a sűrűfűsűt is mėg a bontófűsűt is, kitörte az ablakot, kiugrott, êszalatt a lováhon: „No, kedves kis lovacskám, itt vagyok mán!“ „Hát, mit hosztá? kis gazdácskám!“ „Hát, êhosztam a koszorút, a bontófűsűt mėg a sűrűfűsűt.“ „No, jô van, de most mėnynyünk ám! monta a vasló. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves kis gazdám! vesd hátra a sűrűfűsűt! itt a Sárkány, mer már nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a _sűrűfűsűt_, ojan _sűrű erdö_ lėtt, hogy a Sárkány csak ėgy óra mulva bírt csak kigyünni belőle. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves, kis gazdám! vesd hátra a bontófősűt! itt a Sárkány, mer mán nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a _bontófűsűt, nagy sár_ lėtt belőle. Mikor a Sárkány kigyütt belőle, akkorra már a kiskanász viszszaért Jóska bátyáhon, ítt mán a Sárkánynak nem vôt hatalma, viszszamėnt. A koszorút a kiskanász a kötőfíkre tűszte osztan úgy mėnt bė. Aszonta Jóska bátya: „No tė, kiskanász! mos száj lė a lovamrol, most eregy oda a kirájhon, de a koszorút ki nė add a kezedbő még oda nem agyák a lányt!“ Úgy is vôt, ráült az ő lovára, ėgy óra mulva hazaért, _mėgöregėdėtt a lány is_, a _kis kanász is_, odatták neki a lányt. Nagy lakodalmot csináltak, éltek boldogul.

(Battonya.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

5. Pézös.

Vôt ėsz szögén embörnek 3 fija, a legöregebbiket Pézösnek hítták. Mikor mán főnyőttek, aszongya nekik az apjuk: „Mos mán ölég nagyok vattok, êmöhettök szôgálni, nė tarcsalak bennötöket!“ A három fijú nem akart ėgymástul elmaranni, a Sárkánnál mög részesök köllöttek, êmöntek a Sárkánhon résztfogni: ėt táblabúzát főfoktak. A Sárkán kikötötte, hogy 3 nap alatt ê köl végezni, három nap ėgy esztendő. Pézös mög kialkutta, hogy mindön nap önni vigyenek neki, de hogy mijé dôgoznak: pézé, vagy búzájé, vagy másé? ârul nem vôt szó. Első délbe levest, paprikást mög kalácsot vitt nekik a Sárkánnak a lekfijatalabb lánya; a leves mög vôt _mérgezve_. A levesbű nem öttek, a parikást mög a kalácsot mögötték. Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a levest?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd haza apádnak, ögye meg ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának: „Apám! Aszonta Pézös, hogy a levest ögye mög kê!“ „Mögájjon a kutya, maj rászödöm!“ Másik délbe a középső lán vitte ki (az ételt:) a levest, kápisztáshúst mög rétest vitt ki nekik. Akkô a kápisztáshúsba vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a rétest mögötték. Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a kápisztáshúst?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd haza apádnak, ögye mög ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának: „Apám! aszonta Pézös, hogy a kápisztáshúst ögye mög kê!“ „Mögájjon a kutya! maj rászödöm!“ Harmadik délbe levest, szármát mög csőregét vitt ki nekik a legöregebb lá, akkor a szármába vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a csőregét mögötték, a szármát ott hatták. Mán akkô körösztbe vôt rakva a búza, ârul beszélgettek, hogy mit kérjenek: búzát, vagy pészt, vagy más valamit? Aszongya a legöregebb lán: „Hároman vannak kêtök, kérjék el az apámtul a _tűzvágóustort_ mög a _láncsát_ mög a _paripát_, jó lösz a kêtöknek, hasznát vöszik kêtök.“ Pézös mingyá rá is ált, hogy aszt kérik: a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, de aszonta a Sárká: ű aszt nem adhati, hanem a mönynyi pészt kérsz, Pézös! anynyit adok; a nélkül nem boldogulok.“ Nem atta, adott nekik arant. Akkô a két fiju hazamönt, Pézös pedig êmönt máshová szôgálatot keresni, hogy ne ögye az apja kinyerit.

Mén, mén, möndögél, elmönt egy kirájhon: a kirájnak mongya, hogy szôgálatot keres; most a Sárkánnál takart, de mindég étetőt töttek az ételbe, ű ojjan hejjön nem szôgál. A kiráj aszongya: „Ijen embör köl neköm, a ki tugygya: hun lakik a Sárká! mög mán vôt ott, tugygya a járást, hun mi van.“ Aszongya oszt a kirá Pézösnek: „Tė mán vôtál a Sárkánál, hozd el a Sárkántul a _Sárkán_ tulajdon _lányát_: a lekszöbbiket, az _aranhajút!_ Pézös nagy gondbaesött, bánta mán, hogy minek monta a kirának, hogy a Sárkáná takart?! Elmönt a Sárkán palotájáhon, ott öregkûdússé vát, hogy a Sárkán mög ne ismerje szálást kért. Aszonta a Sárkán: hogy ű szívessen ád szálást. Lėfekszenek. A Sárkán mög a felesége nagyon méjen elalutt, de Pézös nem birt elalunni, mindig a vôt az eszibe: hogy _lopja_ ű el a Sárkán lányát, az aranhajút? Ėcczör éféltájba a Sárkán paripája nagyon kapar, rug, vág. Kimén Pézös, aszongya: „Mija, édös lovam?“ „Eregy be, Pézös! ott van a tűzvágóustor fölakasztva a házba, vödd lė! _háromat szól_, de nė féj, nem kel föl a Sárkán. Osztán bemégy a láncsájé, ott van az is, _háromat szól_ az is, de nė féj, nem kel föl a Sárkán, csakúgy félálomba beszél, ha beszél is!“ Aszongya Pézös: „De néköm az aranhajú lányát köl êlopnom!“ „A majd osztán lösz!“ mongya a Sárkán paripája. Bemönt Pézös, nyúl a tűzvágóustoré, aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz – mongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – mongya a Sárká hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a tűzvágóustor: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, azután bemönt mögén, nyúl a láncsájé, aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – aszongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ Maj halgacz, hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a láncsa: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Elvitte a láncsát is, aszongya: „No, gyerünk!“ A _ló tátos vôt_, aszongya: „Még nem löhet! vágj rá a tűzvágóustorral a tűzlángra mög még be köl szôni a Sárkának!“ Pézös osztán rávágott a tűzlángra, máskép nem löhetött kimönni, oda hajult az ablakra, de mán akkor a lovon vôt, aszongya: „Sárkán! viszöm a láncsádat, tűzvágóustorodat, a lovadat! A Sárkán kiszalatt a ház elébe, aszongya; „Ha êgyüsz, csak szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Azután mönt a lányé Pézös, a lova elmondott neki mindönt, hogy fogják elhozni. A _lova csónyikké_ változott a vízbe, ű mög öreg halászszé. Pézös bemönt a víz szélire, hogy lássák, hogy ű halász, azután êmönt a Sárkánhon, szálást kért, aszonta a Sárkán: „Szívessen!“ Éféltájba nagyon elaluttak, odamönt az átyhon, mökkereste, hun van mökkötve a Sárká feleséginek a dėrėkára az aranbőcsőnek a láncza; mert abba fekütt a Sárká lekszöb lánya. Möktanáta, aszongya a bőcső: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz, hun a Pézös?“ Mögén mongya: „Sárká, visz a Pézös!“ „Maj halgacz, nincs itt!“ mongya a Sárká. „Jaj, jaj! nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, a csônyik êvát lójé, a lovára tötte: „No, hátmos má gyerünk!“ Aszongya a lova: „Be köl szólni a Sárkának!“ Odahajult az ablakra, aszongya: „Elvittem a tűzvágóustorodat, a láncsádat, a lovadat, mos viszöm az aranhajú lányodat!“ A Sárká kiugrott, aszongya, ha êgyüsz, szójjá!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ Elvitte a kirának a lánt, aszongya a lán: „Ugyan Pézös, neköd visző-ė, vagy másnak?“ „Jobban viszlek magamnak, mint másnak!“ „Ha tunnám, nem magadnak visző, itt ez a kis budli (:bicska) minygyá agyon szúrnálak. Nem esküdök mög addig, még az apámat, az esküdőgyűrűjit mög az ingit ê nem hozik!“ Pézös haza vitte az aranyhajú szép lánt. A kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek, de az aranyhajú lán csak aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az apámnak az esküdőgyűrűjit ê nem hozik!“ A kiráj asztán behívatta Pézöst, monta neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőgyűrűjit. Kimén a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Ne búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom.“ Akkô Pézös êvát Öregremötéjé, ê keszdött imátkozni. Kigyün a Sárká, Pézös szálást kér tűle, aszongya: „Szívessen!“ Lefekszenek Éféltájba kimén a Sárká felesége – nagyon sokájig kin vôt – Pézös mög oda fekütt a Sárká mellé, aszongya a Sárkának: „Agygya kê neköm is a gyűrűt!“ A Sárkán odatta. Pézös lėmönt az ágyrû, bebût az ágy alá. Begyűtt a felesége, Pézös mög kimönt, beszólt az ablakon: „Mos viszöm az esküdő gyűrűdet!“ A Sárkán a felesége hasára vágott, aszongya: „Hová tötted a gyűrűt?“ „Micsoda gyűrűt? hisz nem neköm atta kê!“ mongya a felesége A Sárkán kiszalad a ház elébe, utánna kiját Pézösnek: „Ha mászszor is êgyüsz, szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Pézös haza vitte az esküdőgyűrűt, odatta a kirának, a kirá ėgyre monta: „Mos mán eskügygyünk!“ De az aranhajú lán aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az apámnak az esküdőingit ê nem hozik!“ „A kiráj behívatta Pézöst, aszonta neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőingit. Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Nė búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom! Erigy, kérj három szöm kendörmagot a kirájtû, mög hoszd el a tűzvágóustort magaddal!“ A három szömkendörmagot a lónak atta. Mikô odaértek, akkô a Sárkán mán kin fekütt az udvaron, nem ben a házba, Pézös belopóczkodott az ágy alá, a ló mög az ôrábû ráfútt a Sárkánra ėgyet (kendermagot.) A Sárkán ingibe a balha szaladozott nagyon – a kendörmagbul balha lött. Akkô befútta a másik szömet, most mán ketten szaladoztak, azután befútta a harmadikat, össze-visszaszaladosztak, vôtak hároman. A Sárkán mögharagudott, lėvetötte az ingit, behajította az ágy alá, Pézös mög ott vôt, főkapta, kiszalatt vele, a lovára űt, a tűzvágóustorral mög rávágott a tűzlángra, aszongya: „Viszöm az esküdőingöt!“ Aszongya a Sárká: „Ha mászszor êgyüsz, szójjál!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ mongya Pézös. Elvitte szöröncséssen, odatta a kirának, a kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek! de az aranhajú lán aszonta: „Nem esküszök mög, még az apámat ê nem hozik a lakodalomba. A kirá behívatta Pézöst, monta neki, hogy a lánnak hozza el az apját is! Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí, aszongya a lova: „Ne búsúlj sėmmit! elhozzuk mink a Sárkánt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom!“ A Sárká a _főd alul bút ki_ élelmet keresni: madarakat, nyulakat, aszonta Pézösnek a ló: „Kérjé a kirátû tizėnkét fejszést mög fűrészöst!“ Êmöntek az erdőbe, közel a Sárká palotájáhon, êkesztek kopogni nagyon, a Sárká kibût a főd alul, hogy mit csinálnak? „Annak a disznó Pézösnek csinálunk koporsót!“ monták neki. „No, akkor én is segítök! mer mán sok mindönömtű mögfosztott!“ monta a Sárkán. Mökcsinálták jó erősre a _koporsót_, belebût a Sárká, aszonta, ha ű nem biri szétrugani, akkô a Pézös sė biri; lėszögeszték erőssen, mögrugi keményen, de mök sė mozdul a koporsó. Mögrugi másocczô a hogy csak biri, akkô sė bírta _szétrúgni_, mégcsak mök sė mozdult Aszongya Pézös: „Itt vagy, kutya, mijénk vagy tésis!“ Êvitték, odatták a kirának. Sok nép öszszegyűlt, vôtak ott bárók, grófok, nagyülepű tótok. Pista is ott vôt (egyik mesehallgató.) A kirá oda mönt a koporsóhon, hogy maj mögnézi ű, mijen az a Sárká? Mikô főbontották, a Sárká neki a kirájnak! szétszötte tisztára, Pézös mög a láncsával a Sárkánt végeszte ki, úgy oszt az üvé lött az aranhajú lán, ű esküdött mög vele.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

6. A kiskanász.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 jánya, azok közül ėgynek vôt szeretője, mindėn ícczaka 9 pár czipőt nyőtt el. A kiráj sokallotta már a kőcségėt a czipőkre, országszėrte kihirdette: hogy a ki mėgtugygya, hogy a jánya hogy nyövi el mindėn íjjel a 9 pár czipőt, annak agygya fele gazdagságát mėg aszt a jányát; (de) a ki válalkozik rá, oszt mėg nem tugygya, feje vírit vėszi. Sokan jelėntkesztek és mindnek feje vírit vėtték, mert a ki akarta tunni: hogy nyövi el a 9 pár czipőt a kiráj jánya, az ajtajába fektette, adott neki vacsorát mėg ėgy pohár bort, de _altató_ vôt benne. Vôt ėgy gazdag embernėk ėgy kanásza, aszonta a gazdája (neki:) „Tė ébėr gyerėk vagy, fijam! tė elnyerherhetėd a kirájjánt, de hogy ha el nem fogod nyerni, a fejed vírit vėszik!“ „De az enyimet nem vėszik el – mongya a kanász – én nem alszok el.“ Aszonta a kanász az anynyának: süssön néki pogácsát, varjon tarisznyát! Ėlmėnt a kirájhoz, aszongya neki: „No, kiráj őfėlsíge! ín mėglesėm a jányát!“

Este osztán ennek is vacsorát adott a kirájján mėg ėgy pohár bort, ebbe is altató vôt, de a kiskanász az ing dėrėkába tőtötte, de a kirájján nem vėtte észre. Akkor a kiskanász lėfekütt, elkeszdėtt hörtyögni, mutatta, hogy alszik, de nem alutt. A kirájján mikor elkíszült, átlípte a kiskanászt, aszongya: „Itt foglak én mėgtanálni, ha viszszagyüvök is.“ De mikor a kirájján kimėnt a szobábol, a kiskanász utánna lopóczkodott. Mėntek, mėndėgíltek hetedhétország ellen, elírtek ėgy ezüsthídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy ezüstágat a híd karjáról, ekkor a kirájján a híd közepin _mėgbotlott_ és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek továb, elírtek ėgy aranhídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy aranyágat, tėtte a bakóba, akkor a kirájján _térdre esėtt_ és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek tovább, elírtek ėgy gyémánthídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy gyémántágat, tėtte a bakóba, akkor a kirájján _hasra esėtt_ és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek tovább, előtaláltak ėgy nagy vizet, a kirájján mikor odaírt, _két felé vette a nyakán a kendőt, a víz két felé vált_ előtte, a kiskanász sijetėtt vôna utánna, de a víz öszszemėnt.

A kiskanász sóhajtozott, hogy mėhetne a kirájján után, de nem birt. Ėcczėr látott a kiskanász nagy tüzet, elballagott a tűszhėz, hogy ott majd átballag. Mikor a a tűszhėz írt, ott veszekėdėtt 3 _Sárkánfijú_, kérdi a kiskanász: „Min veszekėttek Sárkánfijúk?“ „Hát maratt az apámtol ėgy _guba_ mėg ėgy pár _bocskor_ mėg ėgy _pácza_, mongya az ėgyik. Kérdi a kiskanász: „A guba miről való?“ „A guba arról való – mongya a Sárkán – hotyha rám vėszėm, nem lát mėg sėnki sėm.“ „Hát a bocskor?“ „A bocskor pedig arrolvaló, ha fėlhúzom a lábomra, osz mondom a bocskornak: Rip, rop! akkor ott lėszėk, a hol akarok.“ „Hát a pácza?“ kérdi a kiskanász. „Hogyha fėlmėgyėn (valaki) a _hėgyre_, a páczával csak _ėgyet felé bólint_, azonnal mėghal.“ Fėlkűtte őket a hėgyre: „A ki leghamarébb fėlír, azé lėsz a guba mėg a pácza mėg a bocskor.“ Mind a hároman nyargaltak, mikor fėlírtek, ėgyet bolintott a páczával, ott marattak a Sárkánfijúk, a kiskanász pedig fėlvėtte a gubát, bocskort fėlhúszta, a páczát a kezibe vitte és aszonta: „Rip, rop, bocskor! ott lėgyėk, a hol a kirájkisaszszon tánczol!“ Akkor ott termėtt azonnal és mėgleste, ott tánczolt a kirájkisaszszon a 9 fejü Sárkányal, a 9 fejű Sárkán vôt a szeretője, élės bėrėtván tánczoltak. A kiskanász osztán bėmėnt abba a szobába, a hol vacsoráltak, az asztal alá bût. A táncz után bėmėntek abba a szobába a kirájkisaszszonyék is ėszėgettek. Mikor ėszėgettek, a kirákisaszszon keziből lėesėtt a kanál, a kirákisaszszon fėl akarta vėnni, aszonta a _9 fejü Sárkán_: „Nė vėdd fėl! majd fėlvėszi rėggel a házseprő!“ Mėgint ėszėgettek, akkor mėg az aranvilla esėtt lė, a kiskanász tėtte a bakóba, mert a 9 fejü Sárkán azt sė hatta fėlvėnni a kirákisaszszonnak, maj fėlvėszi rėggel a házseprő. Aszongya a kirákisaszszon: „Én Istenėm! mi történhetik vélem? mijen bajokon mėntem kėrėsztűl!“ Osztán szerelmeskėttek, akkor mėg a gyűrűjit ejtėtte lė, fėl akarta vėnni, a szeretője aszonta: „Itt az én gyűrűm! rėggel maj fėlvėszi a házsėprő. Ezután kikísírte a kirájkisaszszont a kapuba a 9 fejü Sárkán, a kiskanász pedig ott vôt utánuk, mikor elútazott a kirájkisaszszon, a kiskanász aszonta: „Rip, rop, bocskor! ott lėgyėk, a hol a kirájkisaszszon lėfektetėtt!“ Ott vôt.