Part 3

„Bajos a! – aszongya – mer az ojan embör, hogy _kűjé és bálé_ (ez is ojan kű) _választi az embört a mönynyirű belátytya_.“ „Hát, hogy juthatnánk oda, édös lovam? tė mán jobban tudod.“ „Hát maj próbát töszünk vele, édös gazdám! csak eregy oszt vidd a kutyafejűtatár fejit a lováhon, a majd eltemeti oszt majd útnak indulunk!“ Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen az üveghögyekön tunnan, mögén mögszólal a lova mikor elhatták az üveghögyeket: „Hallod-ė? édös gazdám! mos lė köl szálni ebbe az erdőbe nekünk, itt köl várni még dél nem lösz!“ Akkor oszt lėszáltak oda az erdőbe: „No! mos mán látod-ė aszt a sárgameszeltre való házat?“ „Látom.“ „No! – aszongya – az a lakása Toronyi Tamásnak. Maj délbe, hogy ha bemén, akkô oda lopóczkodunk, osztán atyádnak köszöncsd!“ Látták, hogy ballag befele Toronyi Tamás, űk mög le vôtak húzódva a sűrűségbe, hogy űket nem látták. Űk oszt belopóczkottak oda a hászhon. Miklós bekopogtatott Toronyi Tamás szobájába oszt beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves, édös Toronyi atyám!“ „Agyon Isten, fijam! hun jársz, hun kelsz itten, nem féltöd az életödet? Látod ė aszt a kűformájú emböröket, lovakat? aszt mind _kűjé választottam_, tés igy jársz! _Ha kint mögláttalak vôna_, mán ezûta _kű vônál!_“ Azé monta a lova, hogy ê köl bújni. „Kögyelmezzön mög, Toronyi atyám! nė lögyön ojan irántam,“ monta Miklós. „Mija neved? öcsém!“ „Zirínyi Miklós a nevem.“ „Szép gyerök vagy, mögkegyelmezlek. Van itten a Feketetengörön tunnan a _halak kirájának lánya_, mán hét esztendő ûta bûdosok utána, nem birtam elhozni, ha aszt neköm elhozod feleségömnek, akkor atyádhol elbocsátalak az országodba.“ „Hát, agygyon ėgy órahoszszat gondolkodást!“ Adott néki ėgy órahoszszat gondolkodást. Kimönt Miklós a lovának elpanaszkotta, hogy mit mondott Toronyi Tamás. _A lova mán eszt mind tutta_, asz monta: „Ne féj, édös gazdám! maj elhozzuk aszt is, de nem neki, hanem neköd, csak mon mög, hogy hagygyon ėgy pár napig pihenni itt: az ű lakásába!“ Mikô lėtelt a két nap, elindultak a Fekete-tengör fele. Mikor odaértek, aszongya a lova: „No, száj lė, édös gazdám! maj én löszök ėsz _szép hajó_, én bennem lösz mindönféle, a mi a bôtokba van: gyűrű, kendő, mindönféle, tė mög bôtoslegén lösző, kikötünk a tulsó oldalon a kastél alatt. Elkeszdöl asztán kijabálni: szép ruhákat gyűjjenek vásárolni! oszt leböktetöd a kendőt mög a ruhát.“ Miklós úgy is cseleködött, a lova _mögrászkódott, lött_ belüle ėsz szép _hajó_, Miklós osztán kikötött a tulsó oldalon. Kinyitotta az ajtót, kiaggatta a lekszöb ruhákat, arangyűrűket, arankarpereczöket. Aval kinyûtott ėsz szál dėszkát oszt kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Itt lán vôt a kastélbul: ė szobalán vízé, möglátta, fölsijetött, jelentötte a kisaszszonnak, hogy mijen szép portéka van itten ėgy hajón. A kisaszszon mingyá magáhon vött ėgy zacskó aranyat, lėsijetött a tengör szélire. Miklós möglátta, még jobban kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Aval a kisaszszon ballagott be a hajóra, odaért az ajtóhon, mögált, nézögette mi az ajtón ki vôt aggatva. Miklós oszt mögszólalt: „Nė eszt nézögesse! tessék bejönni, ott vannak a szöbjeji!“ Igy oszt a kisaszszon belépött a hajóba, _becsapódott az ajtó_ utánna. Itt oszt a halak kirájának a lánya fősikôtott, aszongya: „Jaj, Istenöm! tudom mán hová visznek, mongya csak! igaz-ė, hogy Toronyi Tamásnak visznek?“ „Oda vigyük, de ha csak löhet, más hová.“ „Nem bánom én, akárhová visznek, csak annak nė vigyenek!“ Miklós nagyon beleszeretött, mer nagyon gyönyörű szép lán vôt, de a lán is beleszeretött Miklósba. Kiértek a tulsószélire, kiszáltak a hajóbul. A hajó oszt mögrászkódott, gyönyörű szép paripa lött mögén, a ló osztán mögszólalt: „Halod-ė, édös gazdám! nė agygyuk oda Toronyi Tamásnak, hanem mond mög neki: hogy ha szeret tégöd, tugygya ki, mibe van az ereje? Mink mög néhány napig itt löszünk az erdőbe, tė pedig naponkint bemégy hozzá!“ Igy oszt mögėgyeztek űk a lányal, útnak indultak Toronyi Tamás fele. Nagyon mögszerették ėgymást. Mikô odaértek Toronyi Tamáshon, aszongya Toronyi Tamás: „Embör vagy, Miklós fijam! mos mán möhecz az országodba atyádhon.“ Miklós néhány tekíntetött vetött a lánra, útnak indult az erdőbe. Toronyi Tamás nem is figyelt rájuk, mer nagy öröme vôt a lánba.

A lán aszonta Toronyi Tamásnak: „Édös szívem, szép szerelmem! mibe van tėnéköd az a nagy erőd?“ „Hát, abba a söprűbe, ott van a sarokba, abba van az én erőm.“ Aval oszt ebédöltek, kiballagott Toronyi Tamás ėgy erdőbe, a mölikbe 3 kecske vôt. Oda mindönnap ki szokott mönni látogatni, eleséggel tartani, Miklós mög a lova látták mikô kimönt Toronyi Tamás, a lova asz monta Miklósnak: „Eregy mos be! ha kitutta, hogy mibe van az ereje, czifrázza fő pántlikávâ, ruhávâ, a mivê tugygya, hogy szép lögyön!“ Miklós oszt bekoczogott, kérdöszte: „No, édös szívem szép szerelme! kituttad-ė: mibe van az ereje?“ „Kituttam, aszongya: a hun van! a söprűbe van az ereje.“ „Hát, czifrázd fő: sejömbe, atlaszba, mindönbe (a mi szép), hazagyün, maj mögmongya: ebbe van-ė, vagy másba! Hônap mögén begyüvök, oszt mögmondod: ebbe van-ė, vagy másba!“ Elbúcsúzott, kiszökött mögin a lováhon. Toronyi Tamás hazamönt: „Agyon Isten, édös szívem!“ Möglátta a söprűt a sarokba, hogy föl van czifrázva, jót nevetött neki: „Hát mér czifráztad föl eszt a korhódott söprűt?“ Aszongya a halak kirájának a lánya: „Abba van az erőd, nė ájjon ojan piszkossan, böcsűjük mög!“ „Csakugyan elhitted, hogy abba van az erőm?“ „Hogy nė hinném el? hogy ha szerecz, mögmondod, azért czifrásztam föl, mer asz mondottad, abba van az erőd.“ Toronyi Tamás szólalt mög: „Mos mán látom, hogy szerecz, édös szívem, szép szerelmem! mos mán mögmondom, hogy mibe van az erőm: A mijik erdőbe én járok ki mindön nap, abba van _három kecske_, a mölik _a legnagyob, az a bakkecske, abba_ van ėgy _aranvadkácsa_, az _aranvadkácsába aranvadgalamb_, a _vadgalamba arantojás_, a _tojásba van ėgy darázs, az a darázs az én erőm_, ha valaki aszt êfődeli, vége az életömnek.“ Itt oszt mögén lėfeküttek. Röggel főkeltek, mögfrustukoltak, mögén kimönt Toronyi Tamás az erdőbe. Miklós mög a lova látták, mikô kimönt Toronyi Tamás, Miklós mögén bemönt a halak kirájának a lányáhon, beköszöntött: „Agyon Isten jó napot, édös szívem, szép szerelmem! hát kituttad-ė: mibe van az ereje?“ Aszongya: „Kituttam! nem a söprűbe van, hanem az erdőbe van három kecske – a mölikbe (erdőbe) ű jár, a legnagyob kecske, az a bakkecske, abba van ėgy aranvadkácsa, az aranvadkácsába van az aranvadgalamb, az aranvadgalamba van arantojás, az arantojásba van ėgy darázs, az a _darázs az ű ereje_, a ki aszt êfődeli, akkô a Toronyi Miklósnak a fejit is mögnyeri, abba van az ereje.“ Miklós aszonta: „Maj ha Toronyi Tamás begyün, én mög odamék abba az erdőbe, lėlüvöm a bakkecskét, kivöszöm belüle az arankácsát, az arankácsát kihasítom, kivöszöm belüle az arantojást, behozom ide oszt majd itt fődejjük el, magam nem birom; van-ė ėgy nagy jó mozsárotok?“ „Van!“ aszongya. Aval elbúcsúzott tűle, kimönt mögén a lováhon, elmesélte a lovának, hogy mibe van az ereje. A lova oszt belenyugodott, a hogy elmonta, hogy a lányal fődelik el. Lesték, mikô bemönt Toronyi Tamás, fölugrott a lovára oszt abba az erdőbe möntek, a hun a három kecske vôt. Lėhúzódott ės sűrű bukorba Miklós, neki irányította a _nyílját_ a bakkecskének – még akkô nyíl vôt – lėlűtte, kirántotta a _kargyát_, kihasította (a kecskét), elmarkolta az aranvadkácsát, az el akart röpülni, aszt is kihasította, elmarkolta az aranvadgalambot, aszt is kihasította, a tojást a zsebbe tötte, odaszalatt a lováhon, fölugrott, elröpültek abba a _titkos_ erdőbe. Itt oszt Toronyi Tamás mögebédőtt, kiballagott az erdőbe. Miklós mög a lova látták, bemöntek Toronyi Tamás lakásába. A halak kirájának a lánya várta már a nagy mozsárrâ készen. Miklós oszt lėugrott a lovárû, bemönt a szobába, bezárta az ajtót, beletötte a tojást a mozsárba, ketten oszt mögfokták a törőt, ráütöttek jó keményen, a tojás öszszetört, a dungó ojan szelet fútt, Miklósnak a kalapját úgy forgatta a házba. Űk sė vôtak röst: zúzták, törték a dungót. A dungó ki-ki akart gyünni a mozsárbû; nagynehezen anynyira lėverték, hogy alig pihėgėtt. Toronyi Tamás kiért az erdőbe, a két kecske elébe futott, de látytya, hogy a harmadik nincs sėhun. Kereste, mög is tanáta, látytya, hogy ki van hasítva, nincs sė kácsa, sė galamb, sė tojás, sė darázs. Elkeszdött futnihaza fele, de hogy a darázsnak fogyott az ereje, úgy fogyott az ű ereje jis, mégis nagynehezen haza vánczorgott. El keszdött kopogni az ajtón: „Csak hagygyátok mög, kedves Miklós öcsém! az életömet!“ „Möghagygyuk, ha eszt a sok vitézt föléleszti úgy, a hogy vôtak!“

„Ott van az erdőbe az a _két kecske még, asztat el köl földelni, a nagyobba van ėgy gyémánt pácza_, avval a _gyémánt páczávâ mindön vitézre rá köl vágni_ és a _kecske véribül mindön katonára ėgy csöppet köl csöppenti_, ojan embör lösz, mint vôt. A másik _kecskét_ szinte el köl fődelni, _abba van ėgy rézvakaró, aval a vakaróval végig köl húzni aszt a kűlovakat, annak is a véribűl rá köl csöppenteni ėgy csöppet_, azok is ojan lovak lösznek, mint vôtak.“ Miklós eszt mind végighallgatta, aszongya: „No, édös szívem, szép szerelmem! üssük agyon a darázst!“ mer még mozgott ėgy kicsit. Agyonütötték, Miklós oszt kiugrott az ajtón, kihúszta a kargyát, lėvákta a fejit Toronyi Tamásnak.

Fölugrott osztán a lovára, kinyargalt abba az erdőbe, a mölikbe vôt az a két kecske még, czélba vötte, elsőb ėgygyiket osztán másikat, lelűtte mind a kettőt, kihúszta a kargyát, kihasította, kivötte a gyémánt páczát. A véribül mög szödött ėgy üveggel; a másikbul is kivötte a rézvakarót, annak is a véribül szödött ėgy üveggel, zsebbe rakta, belovagolt, mögén a halak kirájának a lányáhon, ott oszt aszongya Miklós: „Édös szívem, szép szerelmem! akarsz-ė a feleségöm lönni?“ „Honnė akarnék – mongya a halak kirájának a lánya – mihánt mögláttalak, beléd szerettem. Sok vitézt láttam már, de még ijen csinossat, mint tė, nem láttam!“ „Én sė ojan lánt, mint tė!“ Aval mögölelték ėgymást. „Most mán mönynyünk atyám országába! – monta Miklós – de elsőbb föltámaszszuk ezöket a vitézöket mög a lovakat!“ Sorra járta oszt föltámasztotta űket. Minynyáji vitéz mögköszönte neki az ű embörségit, minynyáji fölesküdött, hogy hű emböreji lösznek. Aval Toronyi Tamás fejit főtűszte ėgy vitézinek a kargya högyire, elindultak hazafele. Möntek, möndögéltek: az üveghögyeket, a korpakazalokat is elhatták, nagysokára hazaértek az apja országába. Mikor elérték aszt a várost, a hun az apja vôt, ott a város szélin, a hun a lova mögesküttette, hogy a mit nyernek, fele az üvé, fele a lovájé lösz, a lova mögszólalt: „Emlékszöl-ė, Miklós, édös gazdám! hogy a mit nyerünk, fele az enyim, fele a tijed?“ „Hát csak, édös lovam! nem hasíjuk kétfelé a lánt?“ „De biz aszt széthasíjuk! mer fele az enyim, fele a tijed.“ Itt oszt Miklós mögijett, a köny kicsordût a szömibű. Möktörűte a szömit, látytya: a lán szét is van hasítva, oszt még jobban rítt jajszóval. „No, nem köl neköm, lögyön a tijed, kedves gazdám!“ A lán nem vôt kétfelé hasítva, csak a _ló úgy csináta, mintha kétfelé lött vôna hasítva_. Akkor odarohant a lánhon, mögölelte oszt mögfûjatta a trombitát, a városba ballaktak a kastélhon. De itt mán a kiráj nagyon üdős, öreg embör vôt és a kirájné jis. Szalatt az őr be, jelönteni, hogy gyün ėgy csapatkatonaság, a kiráj kisijetött, hogy miféle katonák azok? A hogy kimönt, Miklós elébe sijetött és kezet csókolt neki: „Agyon Isten jó napot, kirájatyám! – a kiráj nem üsmerte mög – én vagyok Miklós: a fija!“ „Hej, fijam, Miklós! hazaérté?“ Mingyá intött a vitéznek, vigye oda Toronyi Tamás fejit. „Itt van, édösatyám! Toronyi Tamásnak a feje.“ A kiráj oszt mögverögette a válát: „Embör vagy! tijed a korona.“ Asztán készültek a lakodalomra. Miklós osztán emböröket kűdött mindönfele, gyűjenek a lakodalomba. Fől a leves, 13 üstel vôt, anynyi leves, hogy a szűrke ló a szűgyivel taszította, boldog vôt, a ki kaphatott. Szól a zene, 12 banda, én vőfény vôtam, jártam én is, úgy tánczoltam: tökhajbul vôt a sarkantyúm, Tisza, Duna, Száva, Dráva zsákba vôt kötve, ėgy kôcz madzdzaghon vôt támisztva, vasrúddal be vôt kötve. A sarkantyúm tökhajbul vôt, kihasítottam a zsákot, elvitte az egész vendégségöt a víz. Én osztán jó úszó vôtam, a mönyaszszont mög a vőlegént kirántottam a vízbül, azok oszt éltek sokájig. Ha mög nem haltak, most is élnek.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Sárkányokról.)

3. Csinosomdrága.

Vôt ėgy kiráj, annak vôt ėgy szép lánya, a szomszégyának mög három fija: _Csinosomdrága, Hamisanpajkos, Széplegénmákos_. Aszonta a kiráj: A ki a _naposhôdas paripát_ elő tudná hozni, annak anná a fele kirájságát mög a szép lányát; külömben vége az életötöknek! Itt Csinosomdrága aszonta a tesvérjeinek, hogy: „mönyünk! mer ha nem hozzuk el, vége az életünknek!“ A mint kapták (a királytól) a lovat, neki indultak. Möntek, möndögéltek, elestelöttek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak, Csinosomdrága mingyá bemönt szálást kérni. Öregaszszony vôt a házba, kaptak szálást; êmonygyák mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönek. „A naposhôdas paripát mög nem tanájjátok, én még a hírit sė hallottam, pedig mögöregöttem!“ Röggel osztán neki indultak. Utánuk kiját az Öregaszszony, kefét ad neki, (Csinosomdrágának) még hasznát vöheti. Möntek, möndögéltek, elestelödtek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak, Öregaszszony vôt bent, Csinosomdrága mönt elő, szálást kértek, kaptak szálást, êmonták mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönnek, nem hallotta hírit? „Mán fijajim én mögöregöttem, de még a hírit sė hallottam“ Röggel osztán továb möntek. Utánuk kiját az Öregaszszony: „Itt van ėgy vakaró, hasznát vöhetitök!“ Vôt ėgy _kovács nagybátytyuk_, oda el akartak jutni, sijettek, 12 legén dôgozott a nagybátytyukná, palotába lakott. Mán meszszirül észrevötte a kovács, hogy gyün Csinosomdrága mög a tesvérjei, kinyitották a kaput, bemöntek, elmonták, mi járatba vannak. A kovács mán tutta, hogy a _Vasôrúbábának a lekfijatalab fija nyergöli_ a naposhôdas paripát. Monta nekik, hogy addig mönek, még csak ėgy bogaras (ház) t nem tanának, ott lakik a Vasôrúbába három fijával. Itt osztán mökpihentek, a lovak lábán a patkót mökszorította mög mikor elindultak, adott ėgy patkót; hogy hasznát vöhetik. Aszt is monta, hogy maj lesni fogja űket, ha gyünnének, viszsza találnak, kinyissák nekik a kaput. No, most mönnek, möndögélnek még bogarast nem tanálnak. Csinosomdrága aszt monta bátyainak, hogy csak mönynyenek előre, majd utóléri ű űket, ű mög bemönt a házba. A lovát odakötötte ėgy fáhon, asztán _macskávé változott_, odamönt az ajtóhon, kaparta az ajtót, beresztötték, elkeszdött dudálni, a Vasôrúbába a mönyit kérdöszte, a legöregeb fijának a feleségit; mikô gyün haza az ura? Aszonta 10 órakor, a középső aszonta 11 órakor, a lekkiseb ura 12 órakor gyün haza. Mikor eszt Csinosomdrága halotta, lėugrott a patkárul, odamönt az ajtóhon, elkeszdött kaparni, kieresztötték. Csinosomdrága mikor kigyütt, _mögrászkódott_, embör lött, fölült a lovára, utána a bátytyainak, majd utoléri űket, hogy baj nė lögyön, utolérte űket. Félt, hogy a Vasôrúbába fijaji gyünnek hazafelé, êpusztítik a bátytyait.

Möntek möndögéltek, sömjékbe hídat, mezőt tanátak: a tengör vize mönt a híd alatt; kieresztöttek, elaluttak; de Csinosomdrága patrôt ált, nem alutt el. A Vasôrúbába legöregebb fija 10 órakor gyütt hazafelé, a mint a hídhon ért a lova, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszonygya Csinosomdrága. Ölremöntek, birkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni; âra szált ėgy holló, aszonygya a Vasôrúbába legöregeb fija: „_Holló_, holló! óh, édös holló! _ejcs csak égy csöp vizet rám_, dögöt adok!“ Aszonygya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, _két_ dögöt adok!“

Ráeresztötte, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába legöregebb fiját, odatta a lovat is mög a Vasôrúbába fiját is a hollónak. 11 órakor gyütt a Vasôrúbába középső fija; mikor a hídhon ért, a lova nem akart a hídra mönni, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya Csinosomdrágának.“ Aszonygya Csinosomdrága: „Nem bizon!“ Aval ölremöntek a hídnál, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni, âra szált a holló, aszonygya a Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok, az eléb bis attam két dögöt!“ Ráeresztötte, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába fiját; odatta a lovat is mög a Vasôrúbába fiját is a hollónak. 12 órakor a naposhôdas paripán gyütt a Vasôrúbába lekisebb fija: a világosságtul meszszi fénylött, mikor a hídhon ért, hortyogott, sėhogy sė akart rámönni. „Ne, édös lovam, nem hullott csonytya Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszongya Csinosomdrága. A hídnál öszszemöntek ölre, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni, âra szállt a holló, êkezdi: „Kár, kár!“ Aszonygya a Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok, tűlem mán _négy_ dögöt kaptá!“ Ráeresztötte a csöp vizet, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába lekkisseb fiját is. Pokróczot vetött fejire, farára a naposhódas paripának, hogy nė világícson, két testvérit: a Hamissanpajkost mög a Széplegénmákost fölkőtötte – ezöknek nem vôt tudomásuk, hogy mi történt. – „Mönynyünk viszsza!“ monta Csinosomdrága.

Möntek, möndögéltek, mikor a Vasôrúbába házáhon értek, Csinosomdrága a lovát a fáhon kötötte, macskávé változott, az ajtóra mönt kaparni, beeresztötték, ugrott föl a patkára. A Vasôrúbába mönyeji sírtak, jajgattak, hogy Csinosomdrága mögölte az urukat; aszongya a legöregeb: „Nem sokára gyünni köl Csinosomdrágának hazafelé, êmék az útszélre, szép _almafa_ löszök; ha lėvösz csak ėgy almát is, ha mögöszi, halálnak halálával hal mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Én _körtefa_ löszök, mongya a közepső, a ki möglát, inkáb möghal, mincsėm úgy elmönynyön mellette, hogy nė szakajcson rúlam, ha mögöszi, halálnak halálával hal mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Aszongya a lekisebb: „Én mög _víz_ löszök, tiszta, mint az arany, vagy iszik belüle Csinosomdrága, vagy mögfürdik benne, mer ê van fáradva! akkô vége lösz!“ A macska lėugrott a patkárul, hogy majd kimén. Aszongya Vasôrúbába a legöregebbnek: „Hoszd el aszt a macskát, nézzük mög, nem Csinosomdrága-ė, ha ű az: jaj az életinek!“ Mögfokta, nézik, hát Csinosomdrága. „No, kutya Csinosomdrága! kezembe vagy; tė középső, keresd mög a fejszét, tik mög az ėgygyik az ėgygyik lábát fogi mög, a másik a másikat, tögyétök a küszöbre, vágjátok el a nyakát!“ A fejszét soká keresték, a macskát êszalajtották. Csinosomdrága mögrászkôdott, embör lött, fölült a lovára, a hogy csak bírt, úgy mönt; félt hogy a tesvéreji bajba gyünnek. A két bátyát elfokta, mán szakajtani akartak az almábul, aszongya: „Nem szabad! majd én.“ Kivötte a kargyát, kis kendővel möktörűte, lėszakajtott, kettévákta, véré vált (az alma). Möntek továb. Hamissanpajkos mög Széplegénmákos haragudott, hogy nem öhettek belüle, csak mikor látták, hogy véré vált az alma, csöndesöttek lė. Mikor a körtefáhon értek, Csinosomdrága a kargyát kivötte, a kis kendővel möktörűtte, lėszakajtott, kettévákta, véré vált (a körte). Mikor a vizet elérték, belecsapott a kargyával a vízbe, véré vált; akkor monta mög, hogy mé tötte eszt. Möntek a nagybátyukhon. A Vasôrúbába nem győszte a mönyejit várni, söprűkóréra ült. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a kefédet, kis gazdám! mer mingyár utôér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, láti hogy gyün ám a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a _keféjit_, a miket az öregaszszontû kapott, lött belüle _sűrű erdő_, mint a kefeszőre. Mikô kiért az erdőbül a szélire, viszszaesött a közepire (az erdőnek). Nagynehezen kitápászkodott, utánna Csinosomdrágának! Csinosomdrága akkor mán jô elmönt. Ėcször aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a vakaródat, kis gazdám! mer mingyár utôér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, hát láti, hogy a nyomába van a Vasôrúbába, mingyár êhajtotta a _vakaróját_, a miket az Öregaszszonytû kapott, lött belüle _sár_, hogy csak a füle lácczott (a Vasôrúbábának) csakúgy gebedözött. Mikor kiért a sár szélire, viszszaesött a közepire. Nagynehezen kigyütt belüle, utánna Csinosomdrágának! Csinosomdrága mán jô elmönt. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a patkódat, kis gazdám! mer mingyár utolér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, láti, hogy itt van, nem meszsze a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a patkóját, a miket a nagybátyátû kapott; a _patkó belemönt a Vasôrú lova lábába_, a fogával szötte ki. A nagybátytyuk látta a bajt, a kapu mán nyílva vôt. Mán Csinosomdrága lovát tüzes söprűvel verte a farát a Vasôrúbába. A mint beeresztötte űket a nagybátytyuk, mingyár becsukták a vas kaput, nem bírt bemönni a Vasôrúbába, kivűrű kijabált: „Furjanak ėgy lukat, hogy a szöme közé nézhessön Csinosomdrágának.“ „Nė furjanak addég – monta Csinosomdrága – még a csípővasat mög nem tüzesítik, mert a Vasôrúbába föl akari vetni a kerítést.“ Mikor tüzes vôt mán a csípővas, fúrtak ėgy lukat, a Vasôrúbába a nyelvit gyukta be a lukon; de a tüzes csípővassal elszakajtották a nyelvit. Dömmögve mönt viszsza. Itt mos mán mögpihentek. Mikor kipihenték magukat, aszongya Csinosomdrága: „Mos mán elmöhetünk békivel, mer a Vasôrúbába többé nem gyün!“ Elbúcsúsztak a nagybátyuktul.

Möntek hazafelé, előtanátak _ėgy_ Nagyfászhatót: 9 suba, 9 szűr, mindönféle gúnyábul 9 (volt rajta), mégis fázott. Csinosomdrága monta neki: „Gyűjjön velünk; mer még ojan üdőt tanáhatunk, hogy maga mögmelekszik!“ „A kék neköm!“ monta a Nagyfászható, hozzájuk szegődött; möntek továb. Ėcczör előtanátak _ėgy_ Nagyhajigálót, e mindég szörnyen hajigálhatnék, ėgy negyed téglát birt elhajtani (egyszerre). Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer még ojan hejet tanáhatunk: hogy kihajigálhati magát!“ „Csak mán látnám!“ A Nagyhajigáló is hozzájuk szegődött; möntek továb. Előtanáták a Nagynészhetőt: úgy nézött, hogy a szöme maj kidüllett, mégis nagyonnészhetnék vôt. Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk, êgyühet még az üdő: hogy kinészheti magát!“ „A kék neköm!“ Elmönt velük, möntek továb. Előtanáták a Nagyöhetőt: akármönynyit övött, öhetnék vôt. Aszongya neki Csinosomdrága: „Gyűjön velünk, mer tanáhatunk még ojan hejet, hogy magát jôtartom!“ „A köl neköm!“ monta a Nagyöhető; hozzájuk szegődött, möntek továb. (Előtanáták a Nagyihatót: ha ėgyet kortyant, a Tiszába ėgyet bejjeb lép, mégis ihatnék. Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; gyühet még ojan üdő: hogy jól tartyuk magát vízzel!“ „Csak mán látnám!“ monta a Nagyiható, hozzájuk szegődött; möntek továb.) Előtanáták a Nagyszaladót: akármönynyit szalatt, mindég szalathatnék vôt. Aszongya neki Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer tanáhatunk még ojan hejet: hogy kiszaladhatya magát!“ „A köl neköm!“ monta a Nagyszaladó: hozzájuk szegődött; möntek továb.